Darutartás hajdanában

László Andor

Egy korábbi cikkemben már találkozhattunk a darvakkal: egy 17. századi csatában elsősorban hangjukat hallatták,1 most valamivel közelebbről vehetjük őket szemügyre. Akkoriban, amikor a Kárpát-medence jelentős részét állandóan vagy időszakosan víz borította, bőven válogathattak maguknak fészkelő helyet – boldog otthonuk volt a régi magyar vízivilág. A Hanság, a Fertő-tó, a dunántúli Sárrét, a Kis-Balaton, a somogyi Nagyberek, a Tolnai-Sárköz, a Hortobágy, a Tisza árterei, az Ecsedi-láp, vagy a Berettyó Sárrétje mind megannyi mulatóhely lehetett a darvak számára. Itt feküdtek a daruszigetek, daruszállások, van, aki egyenesen magyar darukertekről beszélt.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Ahol daru él, ott darvásznak is lennie kellett – a rét virágkorában sok szegény ember családostól élt e madarak hasznából: ők kémlelték ki a fészkeket, szedték össze a fiókákat, amelyeket aztán felneveltek, megszelídítettek. A pákászrenden lévők, vagyis az egykoron a lápok világában halászó-vadászó-gyűjtögető foglalkozást űzők közül állítólag „őket érte a legtöbb tisztesség, becsület”. Ők bírtak a legtöbb tudománnyal, hiszen a darvak kézre kerítése megkívánta a hozzáértést. Gondosan megfigyelték a tojásokat, majd a kikelt fiókákat. Töviről-hegyire ismerniük kellett a madarak szokásait, hiszen ha a kelleténél hamarabb szedték össze a kicsinyeket, azok elpusztultak, ha viszont későn érkeztek, elmenekültek előlük.2 A nagyobb darvakat hurkokkal kerítették kézre már az ókorban is (e szokásról Horatius egy versében is olvashatunk)3 – nálunk a madzagból, lószőrből, drótból, vagy esetleg növények vesszőjéből készült hurkokat a madarak vonulási útvonalai mentén helyezték el, és lesben állva vártak rájuk.

“Darvakkal suttogó” (Pajtás 1965. április 22.)

Miután kézre kerítették, a díszes tollú madarat háziasították, ahogyan Miskolczi Gáspár református lelkész írja a 17. század végén: „habár szilajoknak láttatnak lenni, megszelídíttetnek.”4 Ennek ugyancsak megvolt a módja, mindegyikkel másként kellett bánni; a darvász udvarán foglalatoskodott velük, télire hidegálló színt készített nekik, kibélelte, jól betapasztotta oldalát, fenekét. Egy 19. századi beszámoló szerint a darvászok

„az alkalmatos fiakat az ő rétbeli szállásokon nagyon szépen felnevelik, mely miként történik, ez az ő különös mesterségek. Velek bíbelődve bámulatos módon megtanítják, hogy így még kedveltebbek legyenek. Ebből jó hasznokat látják, mert az ilyen szelíd darvat mindenfelé megveszik.”

Köböl búzát, félhízót kaphattak egy közepes szépségű példányért, van aki szerint ára vetekedett egy fejős tehenével. Mások jóval kegyetlenebb képet festenek a szelídítésről: ólban tartották, koplaltatták, pálinkába, borba áztatott kenyérrel lerészegítették, sőt, néhány órára csőrét nyakához béklyózták, szárnytollait, lábát úgyszintén összekötötték.5 A darvakat tehát nemcsak távolról, a hangjuk alapján ismerhették hajdanán, hanem közelről is gyönyörködhettek bennük a várak, kastélyok és udvarházak udvarain, kertjeiben, sőt a parasztportáknak is rendes lakói voltak valamikor. Már az ókorban az egyiptomiak, görögök, rómaiak éppúgy tartottak díszmadárként, mint az indiai mogul uralkodók, vagy a kínaiak, később az oroszok, vagy a kaliforniai congaree-indiánok.6 A középkorban ugyancsak elterjedt tartásuk, amint a ciszterci rend 1134. évi szabályzatából értesülünk róla: „sokkal inkább különleges érdekességként, vagy hiúság tárgyaként szokás tartani, semmint hasznosságuk miatt” – éppen ezért a jámbor szerzetesek számára tiltották tartásukat!7

Daru (Pajtás 1965. április 22.)

Nálunk egy Szegeden a 15. század első felében megfordult nyugati utazótól értesülünk róla, hogy az ottani piacon nagy számban árulták őket.8 Néhány évtizeddel később Egerből hallunk a „vár darujáról”, amely egy ízben elszabadult és kirepült, a kovácsnak sikerült elfognia, aki ezért pénzjutalmat kapott.9 E madarak a 16. századtól jóval sűrűbben bukkannak fel a forrásokban. Akkoriban szintén darvászoknak nevezték a főúri udvarokban a madarak gondozóit és beszerzőit. Nádasdy Tamás nádor, majd később özvegye is állandóan foglalkoztattak a darvászt, aki „szerével” bánt a madarakkal, hogy meg ne sértse őket (az óvatosságnak a darutoll értéke, keresettsége is oka lehetett). Takáts Sándor történész szerint tartásuk oly megszokottnak számított a kora újkorban, hogy az egykorú írások alig emlékeznek meg róluk. A szelíd madarakról csak akkor ejtettek szót, amikor egymásnak küldték el őket vagy tollaikat. 1566-ban Frangepán Ferenc kért darutollakat a váradi püspöktől, Batthyány Boldizsár a „Tisza-Duna közibe” küldi emberét e tollakért. Nádasdy Ferenc kapuvári tisztje 1572-ben így ír urának: „Küldtem vala te nagyságodnak valami darutollakat, kiket nagyságod itt való darvai neveltek”. A süveg díszeként hordott értékes darutollnak igen nagy keletje volt akkoriban, ezért a várurak és kastélyos gazdák igyekeztek minél több szelídített darura szert tenni.10

A darvakat a várakban őrszemként, veszélyjelzőként is tartották, hiszen nagyon éberek: a vadon élő csapat biztonságára általában őr vigyáz, vagy ahogyan egy száz évvel ezelőtti sárréti gazda nevezi: posztdaru. A csapattól kissé távolabb áll és figyel, amíg a többiek legelnek, ha veszélyt sejt, figyelmezteti a többieket, és elszállnak.11 Annak idején az alföldi várakban, palánkokban szelíd darucsapatot tartottak. Az éber madarakat úgy szoktatták, hogy éjszakára felüljenek a földből döngölt várfalakra, és figyelmeztessenek a sötétség leple alatt közeledő ellenségre. A törökök és a dobrudzsai tatárok ugyancsak „alkalmazták” őrszemként udvarukban.12 Az éberség, szemes figyelem, jó vigyázás, rendtartás mintájaként szolgált ekkoriban a vigyázó daru. Vitézlő madaraknak nevezték őket, hiszen úgy őrködnek akár a vitézlő rend, példás rendet tartva, figyelmeztetve a katonákat: mindig legyenek résen, tartsák meg a fegyelmet.13

Szolnok megszállásakor hat darut ragadtak el, 1553-ban tartották őket Érsekújváron, a gyulai várban 1554-től 1561-ig követhetjük nyomon a madarak jelenlétét, 1580-ban Egerből hallunk szelíd darvakról. 1590-ben a kolozsvári számadáskönyvekben tesznek említést tartásukról14 csakúgy, mint 1594-ben Biharnagybajomban, 1622-ben a munkácsi uradalomban, 1628-ban Sümegen, 1676-ban Gyulafehérváron. Egyes udvarokban egész falkák éltek, a bakonszegi Nadányiak daruserege például kijárt a kapun és a falu utcáin sétálgatott. Lippay János nevezetes Posoni kert (1664) című munkájában egyenesen hasznos madárnak tartja a darut, amelyet a pávákkal, gólyákkal együtt

„igen jó az udvarokban tartani, mert ezeknek csak a kiáltásoktul is, elszaladnak a kígyók.”15

Több helyütt előfordult, hogy adóként követelték őket, mint 1566-ban Mosonszentpéteren (ma Jánossomorja), 1578-ban a várpalotai uradalomban Káloz, Cece és Alap falvakban, három évvel később Dad, Alap és Szent István (nevét már csak egy dűlő őrzi Herend határában) helységekben. Egy évszázad múlva Tiszanánán a jobbágyok „két darut tartoznak hozni időnként, vagy az árát.” Felsőtárkányban ugyanebben az időben 7 forinton lehetett megváltani a két darut, amit adóként kellett évente az egri püspöknek szolgáltatni. A baranyai Baksa településen 2 daru helyett 2 forint 40 dénárt fizettek.

Pákász darulesen (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp. 1992.)

A főurak szívesen adták és fogadták őket ajándékba. 1625-ben a lévai tiszttartó küldött darvakat az uralkodónak.16 1627-ben Pázmány Péter esztergomi érsek így fordul a győri püspökhöz:

„Hallám, hogy oda kegyelmetek felé ilyen korban könnyen szerét tehetik az darvaknak. Kérem kegyelmedet, szereztessen énnékem néhányat az pozsonyi házamhoz. Igen jó néven veszem kegyelmedtől.”17

1636-ban Forgách Ádám mentegetőzik, amiért a Pálffy Istvánnak küldött darvakkal „elkéstek egy kevéssé, kérem kegyelmedet megbocsásson; mert tudja kegyelmed, hogy az olyan madárral lassan kell bánni, hogy meg ne haljon.”18 Pálffy Pál 1643-ban az újvári harmincadost kéri, hogy vegyen számára három pár darvat, és azokat gondosan küldje Pozsonyba.19 Hat évvel később Pethő László kapitány Batthyány Ádám dunántúli főkapitánynak küld két darut.20 A szatmári békekötést követő évben Károlyi Sándor utasítja madarászó és vadászó jágerét darvak és más madarak beszerzésére.21 Három évvel később gróf Kolonits Ádám kéri Károlyit: „hogyha valami hattyú- és darumadarakkal bővelkedne, azokban engem is részessé tenni ne sajnálna“.22 Erdélyben 1736-ból a Maros-Torda megyei Várhegyről, 1738-ból a Szolnok-Doboka megyei Szentbenedekről, a Kornis család uradalmáról, 1742-ben pedig a Kolozs megyei Zsomborról hallunk a madarak tartásáról.

A példák sorát hosszasan lehetne folytatni, de annyi mindenesetre kitűnik belőlük, hogy a daru nagy becsben állhatott akkoriban, az udvar díszének tartották. Gazdáik örömüket lelték a magukat illegető kecses madarakban, nem csodálkozhatunk hát rajta, hogy Balassi Bálint kedvese „kegyes tekintetét” hasonlította a szelíd daruhoz.23 (Bár az általa jól ismert török költészeti hagyományban is felbukkan a szem szépségének kiemelésére a daru képe). A 19. század elején a népszerű költő, Virág Benedek még „a nemes udvarokon” élő darvakról ír, 1831-ben báró Podmaniczky János kapott ajándékba darut.24 Garay János 1834-ben a péceli Rhédey-kastély kertjében sétáló daru-párról tudósít, amelyről azt gyanítja, hogy az ott korábban megforduló Kazinczy javaslatára kerülhetett oda.25 Később madarunk fokozatosan a parasztudvarokba „szorult vissza”. Az Alföldön sűrűn fordult elő, sokan tartották mint őrző állatot, olcsóbban lehetett szerezni, mint a kutyát, s nem riasztotta a baromfikat. Az Ecsedi-láp környékén a darutojást tyúkokkal keltették ki és neveltették fel. A daru azután szárnyra kelt, otthagyta a kotlót, kiment a mezőre, de este hazajárt a háztetőre, sőt télen az istállóban hált meleg helyen.26 Számos szerző eleink legkedvesebb madarának nevezi, hiszen míg a sólyom az előkelőségek kiváltságának számított, a daru az egész magyar nép madara volt.

A baromfiudvar őrzője (Bársony István: Víg világ. Bp. é. n. [1898] 115. o.)

Állítólag amilyen vad a daru a természetben, éppen olyan mértékben emberhez ragaszkodó, ha megszelídült: hamar odaszokik gazdája háztájára, tanulékonyság tekintetében a Brehm-féle természettudományi lexikon szerint csak a papagájokhoz lehet hasonlítani. Az ember viselkedését „érti”, magát is képes „megértetni”. A vitézlő madár a parasztudvarok szárnyas majorsága közt is megállta a helyét! „Csodálatos érzéke van a rendhez, nem tűr meg civakodást a baromfiudvarban. Fegyelmet tart a majorság közt, a veszekedőket szétválasztja, a megtámadottakat védelmezi, lármás szidalmazással vagy kiadós csőrvágásokkal büntet” – olvassuk a korabeli beszámolóban. A neves néprajzkutató Herman Ottó jól megfigyeli:

„nagysága, magatartása, szép szürke színezete biztosítja neki az előkelőséget, s rendesen úgy tesz, mintha ezt magáról hinné is. Fogságba kerülve csakhamar fölényre vergődik a majorság csipogó és hápogó társaságában, sőt maga a házőrző is föltétlen tartózkodással viseltetik iránta. …a szárnyas és szemtelen gamin (csibész, utcagyerek), a veréb, tolvajlásai közben gondosan méregeti a távolságot, mely az annexióra (bekebelezésre) szánt búzaszem s a daru közé esik, mert jól tudja, hogy a daru egykedvűsége csak látszólagos, szeme éles és csapása villámgyors.”27

Betanítás nélkül megvédte a jószágot, éberségének pedig jó hasznát vehették a háziak – így eshetett meg, hogy amikor egy éjszaka két csikót akartak elkötni valami kunsági betyárok, akik előbb megetették a komondorokat, a házbeliek a darvak kiáltozására, röpködésére ébredtek fel. A madarak ugyanis lármát csaptak, ha idegen ember járt a ház körül, és amennyiben a közelébe férkőzhettek, megcsipdesték erős csőrükkel. Püspökladányban az is előfordult, hogy egy nagy tűzvészkor a darvak riasztották a lakosokat:

krúgatásba kezdtek, meg szaladgálásba, hogy mindenki felneszelt, kiszaladt a házból, meg felfigyelt a mezőn oszt hazaszaladt… A daruk visítása, meg ugrálása arra vót jó, hogy a népek gyorsan kiengedték az állatokat, baromfiakat, meg ki tudtak hozni a házakból ezt-azt, meg a gyerekiket is össze tudták szedni, szóval így. Csuda vót, hogy a visító daruk összehajtották a mindenünnen kiengedett baromfiakat, de még az állatokat is, valahová ide a templom mellé, osztán ott kurrogtak mellettük, hogy együtt tartották őket, nem engedték szétfutni, elbitangolni a világban. Vótak is asztán nagy becsületbe a daruk, mert ami megmaradt egyáltalán, azt a daruknak köszönhették. Mert leégett minden, csak az maradt meg, amit a daruk megőriztek, meg az a kevéske, amit a daruk riasztására a házakból, ólakból nagy hirtelen ki tudtak menteni.”

Annak idején őrdaruk vigyázták a településeket, hogyha valamilyen fosztogató sereg (törökök, tatárok, német zsoldosok) közeledett, a lakosság a madarak figyelmeztetésére el tudott menekülni a mocsárba. „Jobbak voltak ezek a darvak, mint a kutyák. Voltak is nagy becsben” – vonja le a következtetést az emlékező. Nem véletlenül szerepel az őrdaru Püspökladány címerében.28

File:Coa Hungary Town Püspökladány.svg
Püspökladány címere az őrdaruval. A madár több más település címerében is helyet kapott (Wikimedia Commons)

A madár harciasságára jellemző a Sárrét krónikása, Osváth Pál figyelmeztetése: kisgyermek mellett nem tanácsos tartani. A vigyázatlanabbak, különösen a gyerekek arcát a daru össze­hasíthatta karmával, vagy a szemét akár ki is vághatta, amint arról már 1570-ből értesülünk! A magyar néprajz első professzora, a nagykunsági Györffy István saját bőrén tapasztalhatta a darucsőr élességét, hiszen egy csípés nyomát viselte a kezén. 1958-ban, amikor egy vedlő és így röpülésképtelen példányt kutya segítségével próbáltak elejteni, az súlyosan fején sebezte az ebet, majd odébbállt.29

Somogyi család címere, darutollas vitézzel (Arcanum Digitális Tudománytár)

Egykori leírások szerint a madár minden mozdulata szép. Könnyedén, mutatósan és mégis kimért léptekkel, rendszerint nyugodtan és méltóságteljesen járkál, sietni és futni csak szükség esetén szokott. Kedveltségének egyik legfontosabb oka gyönyörű, „karingós” tánca. Se szeri se száma az erről szóló elragadtatott leírásoknak: „Nos, mikor ődaruságának néha kedve kerekedik, hogy méltóságteljes táncát eljárja, olyankor még a kizárólag csak gyomrának élő ruca is félbeszakítja a moslékos pocsolya kotorászását, oldalt hajtja fejét, hogy bár csak fél szemmel is gyönyörködhessék a táncos szeme fényében s lengő vörös sapkájában.” Ilyenkor ugrándozik, féktelenül mókázik, különös állásokba helyezkedik, hajladozik, szárnyát kiterjeszti, hosszabb ideig köröket ír egy hely fölött a levegőben. Apró köveket és fadarabkákat vesz fel a földről, feldobja és igyekszik elkapni őket. Gyors egymásutánban bukdácsol, szárnyait nyitogatja, ugrál, ide-oda szaladgál, természetének végtelen kedvességét a legkülönfélébb mókákkal fejezi ki, de mindig kecses, mindig szép marad.30

Valamikor több helyen (pl. Biharban vagy a Tápió-mentén) ismerték a népi darutáncot31 (amit darudübörgőnek, darudöbögősnek is hívtak), amelynek alaplépései a madár mozgására emlékeztettek (Az ókori Görögországban, Kínában és Indiában is gyakran utánozták a darvak kör alakú násztáncát beavatási rítusokban, áldozati szertartási ünnepeken.) A férfias táncról Móricz Zsigmond is megemlékezik, aki a történelmet férfi és nő nemi harcaként látja, és számára Bethlen Gábor fejedelem „a férfi, aki erőinek túlbecsülésében harcot mer vállalni a nő ellen. Isteneknek való látvány, mikor a férfi az egész világ szemét magára vonja, holott csak darutáncot jár, sőt a férfi öngyilkos tombolását a láthatatlan nő miatt.”32 Számos írónk adózik rövidebb-hosszabb írással a madarak emlékének. Ifjúkora egy-egy daruhoz fűződő emlékét eleveníti föl Eötvös Károly, Bársony István, Szűcs Sándor vagy éppen Lipták Gábor.33 Több 20. századi szerző egész kötetet szentel madarunknak.34

Darutollas diákok
A darutollas fejfedők évszázadokig népszerűek voltak. A képen iskolai egyenruhának is része volt a darutollas sapka; ehhez hasonló egy ideig a Nemzeti Hadseregben is rendszeresítve volt. (Forrás)

Miután élőhelyeik túlnyomó része eltűnt a folyószabályozások, lecsapolások következtében, a madarak több mint egy évszázada nem fészkelnek Magyarországon, bár ősszel több tízezres átvonuló csapatok ejtik útba hazánkat, ilyenkor valóságos „daruinvázió” tanúi lehetnek azok, akik felkeresik gyülekező-helyeiket a Hortobágyon vagy a Szeged melletti Fehér-tónál. Ma már közelről legfeljebb állatkertekben vehetjük szemügyre a madarat, de a régi leírásokból alkothatunk némi képet jelenlétéről az egykori udvarokban.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek és felhasznált források:

1 László Andor: Darvak a csatatéren

2 Takáts Sándor: A magyar madarászat a török korban – A darvászat. In: Uő: Rajzok a török világból III. Bp. 1918. 85.; Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. Bp. 1992. 97-98.

3 hurokba csalt vándor daru ld. Horatius: Epodon Liber II. 2. 35. In: Uő: Összes versei. Bp. 1961. 323.

4 Miskolczi Gáspár: Egy jeles vad-kert. Lőcse 1702. 

5 Birtalan Szilágyi János: A biharvármegyei Sárrét leírása 1827. Aquila 27. (1920) 68.; Szűcs S.: A régi Sárrét i. m. 98-99.; Gunda Béla: Die Jagd und Domestication des Kranischs bei den Ungarn. Anthropos 63-64. 1968/69. 473-496.; Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág. Bp. 1977. 74.

6 Magyar Néprajzi Lexikon I. főszerk. Ortutay Gyula. Bp. 1977. 555-556.; Bökönyi Sándor: Az állattartás történeti fejlődése Közép- és Kelet-Európában. Agrártörténeti Szemle 10. (1968) 326.; Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp. 1998. 253.

7 Sz. Jónás Ilona (szerk): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet IV-XV. század. Bp. 1999. 287.

8 Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054-1717. Bp. 1891. 91.

9 Kerezsy Jenő: Bakócz Tamás egri püspök udvartartása és egyházmegyéje. Erzsébetváros, 1910. 73.

10 Takáts Sándor i. m. 81. 86. 88-89.; Takáts Sándor: Darvász (szómagyarázat) Magyar Nyelv 1905. 414.

11 Végh József: Sárréti népmesék és népi elbeszélések. Debrecen. 1944. 68.

12 Magyar néprajzi lexikon i. h.

13 Takáts Sándor: Vitézlő madarak. Az Újság 1915. okt. 26.; Szűcs S.: A régi Sárrét i. m. 100.

14 Szabó T. Attila (szerk): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. Buk. 1978. 272.; Szabó T. Attila (szerk): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. Buk. 1984 1231.

15 Lippay János: Posoni kert II. Veteményes kert. Bécs 1664. 231.

16 Ráday lt. Jerney gyűjtemény XIII. kötet 347-348.

17 Pázmány levele Nagyszombatból 1627. július 22-én: Pázmány Péter: Összegyűjtött levelei I. Bp. 1910. 631.

18 Takáts i. m. 90.

19 Pálffy Pál 1643. november 26-i bécsi levele Plymerius Menyhért újvári harmincadoshoz. Ráday Lt. Jerney gyűjtemény X. kötet 231-234.

20 Takáts i. m. 90.

21 Nagykárolyi vadászati és erdészeti utasítások 1712 körül. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 7. (1900) 417.

22 Kolonits Ádám levele Károlyi Sándornak, 1715. aug. 10. Eger. Idézi: Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. Budapest, 1928. 601.

23 Balassi Bálint: Kegyes vidám szemű…

24 Vargha Zoltán: Báró Podmaniczky János (1786-1883) életrajza Bp. 1933. 117.

25 Regélő 1834. febr. 20.

26 N. Bartha Károly: Tyukodi népéleti és népnyelvi adatok az Ecsedi-láp idejéből. Magyar Nyelvőr 77. (1953) 236.

27 Herman Ottó: A Magasból. Vasárnapi Újság 1875. okt. 10.

28 Szűcs S.: A régi Sárrét i. m. 100.; Szűcs Sándor: A házőrző daru. Pajtás 1965. ápr. 22. 14-15.; Dankó Imre: Néprajzi adalékok a daru szimbolikájához, címerben való megjelenítéséhez. In: Uő: Fragmenta Historica Ethnographica. Válogatott tanulmányok. Debrecen 2002. 283., 287.

29 Osváth Pál: Bihar megye sárréti járása leírása. Debrecen. 1996. 16.; Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag 1984. 32.; Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon. Debrecen. 1933. 89.; Szabó T. Attila (szerk): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. Buk. 1978. 272.; A Kárpát-medencei daruvonulás időszerű kérdései. Aquila 1971-72. 28.

30 Brehm Alfréd: Az állatok világa X. Bp. é. n. 25-27.

31 Népr. Lex. vagy: Pálfy Gyula (szerk): Néptánc kislexikon. Bp. 1997. 42.; Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971/1. 120.

32 Móricz Zsigmond: Bethlen Gábor. Szép Szó 2. (1936) 4-5: 84.

33 Eötvös Károly: Balatoni utazás. Bp. 1982. 263-266.; Bársony István: Grus. In: Uő: Víg világ. Bp. é. n. [1897] 113-118.; Lipták Gábor: Az őrdaru. In: Uő: Amiről a vizek mesélnek. Regék, mondák, történetek. Bp. 1975. 247-278.

34 Ignácz Rózsa: Az utolsó daru. Bp. 1959. 2. kiad. Bp. 1998.; Nádudvari Nagy János: Magányos daru. Bp. 1996.

A nyitóképen felszálló darvak (Forrás)

Facebook Kommentek