A két Korea történetszemléletének (h)arcai – Recenzió a Korea története könyvről

Napra pontosan hetven éve, hogy a hivatalos észak-koreai propaganda szinte megállás nélkül azt harsogja: „az ország lakosságának nincs mit irigyelnie a világtól,  hiszen az állam megadja mindazt a népének, amire valójában szüksége volt, van és lesz…” 1948. szeptember 9-én Phenjanban bejelentették a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) megszületését, amely válasz volt a déli Koreai Köztársaság pár héttel korábban történt kikiáltására. Azóta talán túlzás nélkül állítható, hogy a mérete, lakosságszáma, fejlettsége és elszigeteltsége ellenére Észak–Korea világunk egyik „leghíresebb” (vagy inkább leghírhedtebb) országává vált. Ezen „jeles” évforduló alkalmából pedig az NTF egy nemrég megjelent, a két Korea történetéről szóló könyvrecenzióval készült. 

Az elmúlt évekhez képest már egy kicsit alábbhagyott, de még mindig nem szűnt meg teljesen az érdeklődés a Koreai-félsziget iránt. Ez a fajta figyelem nem kizárólag politikai vagy gazdasági eredetű, habár, kétségtelen, hogy szinte állandó szereplői a nemzetközi híreknek és a mai napig szeretik mindkét ország gazdaságát példaként beállítani (az egyiket elrettentő, a másikat követendő példaként). Ugyanakkor mégsem ezek képzik az érdeklődés fő tárgyát, hanem a halju, vagyis az 1990-es évek végén kibontakozó „koreai kulturális hullám”. Ez érint minden művészeti, kulturális és szórakozási területet, a zenétől (K-Pop) kezdve, a koreai filmeken (elég csak a Magyarországon is vetített történelmi sorozatokra gondolni) át, egészen a konyhaművészetig (koreai éttermek) bezárólag. Ráadásul népszerűségre nem a szomszédos államokban, sokkal inkább Nyugaton tett szert, egyes esetekben maguk mögé szorítva a japán és a kínai riválisaikat is. Az érdeklődés pedig a koreai civilizáció történelme iránt szintúgy kiterjed, hiszen csak ennek tanulmányozásával érthető meg a kulturális „expanzió” jelentősége és háttere.

Nem túlzás azt állítani, hogy Korea történelmével kapcsolatos nemzetközi szakirodalomban már több könyvtárnyi forrás áll rendelkezésre, amelyek nemcsak az elmúlt hetven év történéseit dolgozzák fel, hanem betekintést nyújtanak az első koreai államok működésébe vagy a mandzsuk XVII. századi hadjárataiba. Ennek ellenére a magyar historiográfiában korántsem ennyire jó a helyzet. Ez nem azt jelenti, hogy alacsony lett volna az érdeklődés a téma iránt és csupán pár kutatót-történész foglalkozott volna vele, egy-két jelentősebb művet hagyva maga után. Csakhogy ezek megszületését igencsak meghatározta a korszellem: a szocializmus alatt a KNDK a „baráti országok” közé tartozott, miközben a Koreai Köztársaság az „imperialisták megszállása alatt sínylődő és egy fasiszta-katonai diktatúra által irányított államnak minősült”, amellyel egyetlen „haladó szellemiségű” vezetés sem tarthatott fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. Ezért egészen a kelet-közép-európai rendszerváltásokig az ideológiai sokáig rányomta a bélyegét a két Koreával kapcsolatos sajtócikkekre, tanulmányokra, kutatásokra vagy könyvekre. Észak-Koreáról szóló kritikát alig vagy csak burkoltan szabadott kinyilvánítani (persze, mint ahogyan a levéltári anyagokból kiderült a „belső körökben” már nem fogalmaztak ilyen óvatosan, vagy a hetvenes évektől már változott a sajtó nyelvezete is), illetve a történetírásban a phenjani álláspontot, vagyis pontosabban a történészi vitákban gyakran megnyilatkozó Kim Ir Szen nézeteit, kellett elfogadni.[1] 1989 után születtek írások a koreai történelem egyes korszakairól, mint például a japán uralomról vagy az „elfeledett háborúnak” nevezett koreai háborúról. Csakhogy hiányoztak azok a komolyabb publikációk, amelyek primer források alapján dolgozták volna fel a koreai-magyar kapcsolatokat. Nem is beszélve arról, hogy Magyarországon sokáig senki nem vállalkozott arra (de még a nemzetközi környezetben szintén csak kevesen), hogy bemutassa: a kettészakítás milyen következményekkel járt a két Korea lakosságának történelemszemléletére.

Csoma Mózes: Korea története. A két koreai állam történelemszemléletének összehasonlításával. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018. 344.

Pont emiatt számít igazi ínyencségnek Csoma Mózes orientalista legújabb, Korea története című könyve. Mielőtt részletesen kitérnénk a mű elemzésére, szükséges pár szóban bemutatni a szerző eddigi munkásságát. Először is a recenzió írójának pontosítani kell a korábbi állítását a Koreáról szóló magyarországi historiográfia állásáról: Csoma már lassan húsz éve végez kutatásokat ezen a területen, amelynek eredményeit nemcsak cikkekben és tanulmányokban, hanem monográfiák formájában egyaránt közzétette. Könyvet írt a KNDK és a Koreai Köztársaság történelméről (Korea, Egy nemzet, két ország, 2008.; Diszkózene a Kvangbok sugárúton. 1989.); a koreai-magyar kapcsolatok egyes aspektusairól (Magyarok Koreában, 2009.; Korea és Magyarország 1956-ban. Az „Urálban” találkozunk! 2016.); sőt, nem egy nagyobb publikációját koreaiul adta ki.

Csoma a monográfiáját a Koreai-félsziget történelméről szóló historiográfiai áttekintéssel kezdte, röviden ismertetve a legjelentősebb koreai, nemzetközi és egy-két magyar (Dr. Fendler Károly) kutató munkáját. Itt szükséges megjegyezni, hogy a szerző már a könyve első oldalán figyelmeztetett arra, hogy mivel Korea-félszigeten csak 1896-tól van Gergely-naptár, ezért a korábbi dátumok a holdnaptár szerint értendőek. Ugyanúgy Csoma a koreai (és más kelet-ázsiai) neveket és kifejezéseket az MTA kelet-ázsiai nyelvekre vonatkozó fonetikus irányelv alapján írta át, de mellette feltüntette a koreai alakot (a recenzióban is úgy szerepelnek a nevek, ahogyan a könyvben). Az orientalista tizenegy nagy fejezeten keresztül mutatta be a koreai civilizáció háromezeréves történelmét: a koreaiak származásával kapcsolatos kérdéseket, a Három Királyság korszakát (I. század – VII. század), az első, egész félszigetre kiterjedő állam a Korjó Királyság (918-1392) működését, a több mint ötszáz éven át fennálló Csoszon Királyságot (1392-1897), a rövid életű Koreai Császárságot (1897-1910), a japán megszállást (1910-1945) és végül pedig a két Koreát (1945-től egészen 2018.április 30-ig).

A szerző a rendelkezésre álló források következtében – és valószínűleg amiatt is, mert a legtöbb Olvasót pont ez a korszak érdekelné – a hidegháború idejére koncentrál, ez a téma teszi ki nagyjából a könyv felét. Az utolsó fejezet az 1989 utáni történésekről szól, elsősorban a Kim Dzsong Il és Kim Dzsong Ün „uralkodásáról”, illetve Phenjan és Szoül hullámzó viszonyáról. Ennél a résznél az időbeli közelség miatt nincsenek elsődleges források (ami érthető), csupán a magyar és a nemzetközi médiumok cikkeire és pár hivatalos nyilatkozatra, adatra, dokumentumra hivatkozik, sokkal inkább összegezve az elmúlt huszonkilenc év eseményeit.[2]

A könyvben központi szerepet tölt be a két ország történelemoktatásának és szemléletének összehasonlítása. Akárcsak Magyarországon, a két Koreában szintén rengeteg eredetmítosz kering, több ezer éves államokra vagy államalakulatokra hivatkoznak, „számháborúkat” vívnak a különböző adatokkal kapcsolatokban, vagy olyan hősökről és személyekről vitatkoznak, akiknek létezése nincs egyértelműen bizonyítva. Ezek pedig csak még érdekessé válnak az ideológiai szemüvegen keresztül, hiszen mindkét állam egyfajta legitimációs alapnak használja a múltat: egyrészt így próbálnak folyamatos történelmi kontinuitást felmutatni, másrészt önnön „felsőbbrendűségüket” hirdetik, harmadrészt pedig „történelmi hátteret” adnak a másik ellen folytatott lejártókampánynak .

Csoma a monográfiájában nem kizárólag a politika-, diplomácia- és gazdaságtörténetre fókuszál. Az orientalista több tucat oldalt szentelt egy adott korszak mindennapjainak bemutatására, a társadalmi felépítésre, a művészeti alkotásokra és régészeti leletek ismertetésére. Így bár a recenzió készítőjének nem kutatási területe az ókor/középkor/újkor, izgalmas volt bővebben olvasni olyan korszakokról, amelyekről a legtöbb nemzetközi és a magyar televíziónézőknek már lehet némi fogalma.  A Csoszon Királyság válságos évtizede és a nők helyzete, vagy a Három Királyság között dúló, a félsziget egyesítését célul kitűző harc, ugyanis központi témája az olyan koreai sorozatoknak, mint A palota ékköve vagy a Silla Királyság ékköve. Eszmetörténeti leírások szintén megtalálhatóak a monográfiában, például amikor a szerző szemléletesen leírta, hogy az 1960-as évektől (újabb) remetekirálysággá váló KNDK-ban a kommunista ideológia hogyan fonódott össze a XVII. századi koreai csucshe (önrendelkezés) eszméjével.[3] Csoma a XX. századról szóló alfejezetekben különösen nagy hangsúlyt fektetett a koreai sajtók cikkeire, kulturális-művészeti alkotásaira és a filmgyártás termékeire. Magyar szemmel érdekes volt azzal szembesülni, hogy a nyolcvanas évek Koreai Köztársaságban a Kádár-rendszerhez hasonló „Három T”-t működött: csak itt „Három S”-nek nevezték (Sex, Screen, Sport)”. Az akkori elit az erotikus filmekkel, mozik számának növelésével, és sporteseményekkel próbálta meg elterelni a lakosság figyelmét a rendszer túlkapásaitól, a kiépülő diktatúráról és a zavargásokkal teli évtizedről.[4]

Csoma a kutatása során interjúkat készített magyar, észak- és dél-koreai személyekkel (többnyire egykori diplomatákkal), s ennek hatására gyakran nyerünk betekintést a színfalak mögé, érdekes történekkel egészítve ki a könyvet. A monográfia végén egy képanyagban gazdag melléklet található: színes térképek segítenek tájékozódni a koreai államok határainak elhelyezkedésében és a különböző háborúk hadműveleteinek irányában; tucatnyi fényképeken megtekinthetjük a legfontosabb koreai politikusokat, művészeket, sportolókat; vagy a galériát színesítik még szerző a saját gyűjteményéből és mások hagyatékából származó felvételek.

Csoma a könyv megírása során elsősorban magyar nézőpontból dolgozta fel a félsziget történetét. Vagyis a kutató a primer források esetében a Magyar Nemzeti Levéltárban, a Koreáról szóló, 1945 és 1989 között készült dokumentumait használta, valamint egyes esetekben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyagjaira is hivatkozott. Azonban a recenzió írójának az ÁBTL esetében volt némi hiányérzete: a nyolcvanas éveken kívül – amikor  még egymás ellen irányuló titkosszolgálati akciókat is találunk![5] – izgalmas lett volna azt megelőző harminc évet szintén röviden megvizsgálni. A szerző sokat idéz még a korabeli hivatalos magyar és észak-koreai nyilatkozatokból, valamint korabeli lapokból, gyakran rámutatva a propaganda és a valóság között tátongó óriási szakadékra. A magyar források ilyen mértékű felhasználásával Csoma elérte, hogy a magyar olvasó számára újabb és érdekes információkkal egészítse ki az olyan „agyonkutatottnak” minősülő területeket, mint a koreai háború. Például a történésztől megtudható, hogy a nyugati körökben elterjedt, miszerint egy bizonyos Mihály Ernő „orosz ezredes” (!) vezetésével a Magyar Népköztársaság 3400 katonája és 70 tisztje harcol az észak-koreaiak oldalán. Vagy a koreai frontra Debrecen mellől (!!) vezényeltek át egy egész légvédelmi tüzérosztályt.[6] Valószínűleg nem számíthat meglepetésnek, hogy a hidegháborús időszakban a szerző elsődlegesen Észak-Koreára koncentrál, hiszen hivatalosan egyetlen szocialista ország sem létesíthetett diplomáciai kapcsolatok Dél-Koreával, s ennek betartására Phenjan mindig is kiemelten ügyelt. Ezért fordulhatott elő, hogy a KNDK intenzív propaganda- és diplomáciai hadjáratot indított Magyarország ellen, amikor 1988-as dél-koreai olimpia környékén Budapest – elsőként a keleti blokkban – felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szöullal.

Még hosszan lehetne sorolni, hogy miért számít különlegesnek Csoma Mózes Korea története című könyve, de azzal már bőven túllépnénk egy szakmai könyvismertetés terjedelmi korlátait. Röviden összefoglalva: ezt a könyvet éppúgy bátran forgathatja a tanulmányait megkezdő, a térség iránt érdeklődő, vagy a haljukába éppen „belekóstoló” laikus, mint az orientalisztikával és modern kori történelemmel foglalkozó szakember.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A borítóképen: Barritt karikatúrája az orosz-japán konfliktusról és Koreáról. A kép forrása: Wikipedia.

Felhasznált irodalom:

Csoma Mózes: Csoma Mózes: Korea története. A két koreai állam történelemszemléletének összehasonlításával. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.

Csoma Mózes: Korea. Egy nemzet, két ország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.

[1] Akárcsak Kelet-Európában a sztálinizmus idején, Észak-Koreában az ország vezetői voltak a „nép legbölcsebb tagjai”, akik mindenhez (is) értettek. Több évszázados történelmi kérdések végére tettek pontot, miközben mindig rámutattak a „reakciós és külföldi kutatók” által terjesztett hazugságokra és összeesküvésekre. Kim Ir Szen teljesen oda volt a történelemért, rendszeresen tartott előadást a többi ország diplomatájának a „helyes történelemszemléletről”. A KNDK propagandája dicshimnuszokat zengett róla, mivel „ amit a történészek nem voltak képesek megoldani, azt nagy vezérünk ragyogó pontosságú bölcsességgel és tudományossággal saját maga magyarázta meg”. Apjához hasonlóan Kim Dzsong Il szintén kedvelte a történelmet, egy 1964-es dolgozatában pedig „bebizonyította”, hogy a mai Észak-Korea területén létrejövő Kongurjó-királyság legalább 200 évvel megelőzte a déli monarchiák kialakulását, ezáltal is hangsúlyozva a kontinuitást és az északiak „fejlettségét”. Csoma Mózes: Korea története. A két koreai állam történelemszemléletének összehasonlításával. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018., 36–37.

[2] Az 1989 utáni korszakról és a két koreai nemzetközi kapcsolatairól bővebben írt egy másik könyvében: Csoma Mózes: Korea. Egy nemzet, két ország. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.

[3] Csoma, 2018., 221–223.

[4] Uo., 249.

[5] Például az észak-koreai titkosszolgálat merényletet szervezett az 1989. november végén Magyarországra látogató Ro The U dél-koreai elnök és kísérete ellen, de erről a CIA segítségével tudomást szereztek. A magyar kémelhárítás megakadályozta támadást, és az észak-koreai ügynökök a robbanószereket hátrahagyva távoztak Magyarországról. Uo., 277-278.

[6] Uo., 177. Csoma Mózes megjegyezte, hogy a „magyar részvétel” annyira hihetetlennek tűnt a nyugati hírmondók számára, hogy bár az írásos formában fennmaradtak ezek az állítások, de nem biztos, hogy a Szabad Európa Rádióban már felolvasták őket.

Facebook Kommentek