Sztálin grandiózus álma
A Szovjetunió főépületének tekintett, a sztálini időszak építészeti szimbólumává emelkedő Szovjetpalota a hatalmas birodalom legtöbb polgára szemében egyértelmű és könnyen érthető képet rajzolt az újonnan létrejött rendszerről. A tervek, a tervezés irányítása és annak egész folyamata éppúgy, ahogy a stílusválasztás a lehető legtökéletesebb formában testesítette meg mindazt, ami összefoglalóan a sztálini diktatúra hatalmi reprezentációjáról elmondható. Az építészettörténészek egybehangzó véleménye szerint a palota utolsó tervpályázatát lezáró eredményhirdetés szinte szimbolikus formában vetett véget az avantgárd építészetnek nemcsak a Szovjetunióban, hanem Európában is.[1] A tervezési munkára Sztálin kezdettől fogva közvetlenül befolyást gyakorolt.
Sztálin ezúttal is keményen kézben tartotta a kormányt. Forrás: Wikimedia Commons
Vlagyimir Gelfrejh visszaemlékezése szerint a diktátor szinte minden, az épület tervezésére vonatkozó tanácskozáson személyesen megjelent, sőt olykor magához is kérette az építészeket a Kremlbe. Ezen alkalmakkor a rá jellemző „egyszerűséggel” és „széles látókörűséggel” döntött a felvetődő kérdésekben. Ő határozta meg a lehető legtökéletesebben például az együttest koronázó Lenin-szobornak és az épület tömbjének arányrendszerét, s az ő elképzelései mutatkoztak a legalkalmasabbnak a térrendszerre vonatkozóan is. Az ő személyes részvétele a tervezés folyamatában a biztonság érzését kölcsönözte az építészeknek arra vonatkozóan, hogy helyes úton járnak.[2] Ennek ismeretében természetesnek tekinthető, hogy az egymást követő pályázatokra benyújtott tervekről, és a helyszín kiválasztásáról sem szakértőkből álló bizottság döntött, hanem Sztálin maga, egy személyben. Borisz Iofan, az épület egyik tervezője, emlékirataiban így számolt be erről a folyamatról:
„1931-ben Sztálin elvtárs, a Szovjetek Palotájának Építési Tanácsával együtt – melynek elnöke Molotov elvtárs volt – megnézte az egyik tervezési helyszínt, a korábbi [addigra már bezárt, de még álló, 1832-ben épített – K. M.] Megváltó Krisztus templom helyén. […] Még aznap véglegessé vált a telek. Azt hiszem, Sztálin elvtárs nagyon jól választott, [a telek – K. M.] a város közepén [van – K. M.], közel a Moszkva folyóhoz és a Kremlhez.”[3]
Borisz Iofan (ülő sor, balról a második), a Szovjetek Palotájának tervezője. Forrás: Wikimedia Commons.
1931-ben, az első tervpályázat kiírásakor tehát Sztálin volt az egyetlen, aki át tudta tekinteni a Palotára vonatkozó grandiózus elképzelések politikai, reprezentációs jelentőségét, és aki ennek tudatában személyesen döntött a legkevesebb 1000 évig fennállni tervezett palota megvalósítása mellett.
A tervezés pedig haladéktalanul megkezdődött. Az első lépésben, 1931-ben, 15, kizárólag szovjet mesterek alkotta pályamű került a bírálóbizottság asztalára, ám ezek közül egyiket sem tartották megfelelőnek, annak ellenére, hogy olyan ismert építészek is pályáztak, mint Scsuszev és Iofan. A sommás ítélet a következőképpen hangzott:
„Az előzetes tervek sajnos még nem mutattak fel jelentős eredményeket monumentális építészetünk problémáinak megoldásában. A 15 terv közül egyiket sem lehet alapul venni.”[4]
Még 1931. nyarán meghirdették azonban a második fordulót, amelyben már külföldi tervezők is bizonyíthatták rátermettségüket. A december 31-i határidőre 160 építészeti terv érkezett be: 24 származott idegen országból, közülük az egyiket, az amerikai Hugh Hamilton tervét, 12000 rubeles különdíjjal jutalmazták.[5] De pályázók között volt Walter Gropius, a funkcionalista építészet egyik vezéralakja, a Bauhaus megalapítója is. Nyertes azonban ekkor sem született. A Sztálin legközelebbi munkatársaiból, Molotovból, Vorosilovból, Kaganovicsból álló döntőbizottság véleménye szerint egyik benyújtott terv sem felelt meg tökéletes formában a monumentalitás, egyszerűség, integritás és rajzi finomság általuk fontosnak tartott követelményének. Az épületre vonatkozó legfontosabb elvárásként a modern formáknak a klasszikus építészeti tradíciókkal való sikeres ötvözését írták elő.[6] Olyan reprezentatív épületet álmodtak meg, amely az addig tervezett, lapos tömeg helyett „merész, magas kompozíciójú építményként” hirdethetné a proletárforradalom győzelmét és ugyanakkor „kerüli a templomi motívumokat”. Az épületben helyet kellett kapjon egy 15000 férőhelyes tanácsterem és egy kisebb előadó is. Az új elképzelésekhez új pályázatot is ki kellett írni – ezúttal ismét zárt körűt, csak szovjet építészek számára –, amelyet egy második forduló után, 1933-ban, végül Borisz Iofan irodája nyert meg.[7]
A győztes koncepció látványterve. Forrás: Russiatrek.org.
Iofan és társai a következőképpen foglalták össze koncepciójukat:
„[…] nagyon egyszerű: így képzeljük el Bábel tornyát. Egymásra állított tornyok sora. A végeredmény egy grandiózus épület, amely mégis légies, és az égre mutat.”[8]
Az ideológia tehát már a tervben is egyértelműen testet öltött. A Bábel tornyára való utalás a nemzetköziséget, az összefogást, vagyis a kommunista ideológiának oly sokszor hangoztatott célját, az internacionalizmust jelképezte. Szintén ezt támasztotta alá, hogy az eredeti – még 1933-ban rajzolt terveken – az építész és társai a Szovjetek Palotájának díszéül, az épület csúcsára egy 60 méter magas, munkást ábrázoló szobrot terveztek, kivilágítható vörös csillaggal a kezében. A Központi Bizottság azonban hamarosan módosítást kért: a munkásszobor helyett Lenint kellett ábrázolni oly módon, hogy az egész alatta lévő épület a forradalmár szobrának talapzatává váljon. Megnövelték egyúttal a méreteket is: csak a szobor 100 méter magasra nőtt, így az épület teljes magassága elérte a 450 métert.[9] Igaz, hogy ugyancsak a politikusok javaslata miatt az emlékmű majdhogynem önmaga paródiájává alakult: a vezetőség elrendelte ugyanis, hogy a Lenin-szobor szemeit kilátóhelyekké kell formálni. A módosítások megrendelésével párhuzamosan pedig a Megváltó Krisztus templomát felrobbantották, így csinálva helyet a palotának.
Iofan, úgy látszik, tanult a szobor esetéből. Az eredeti terveket módosítva az egész épületet 9 méter magas alapra helyezte, amelyre a Kreml felőli oldalon 100 méter hosszú, széles lépcsőt tervezett. A „Bábel tornyának” emeletei innen emelkedtek a magasba: az alsó részt három, egymásra állított szögletes alaprajzú tömb alkotta, egyenként 30 méteres magassággal. Ezeket három oldalról pillérsorok vették körül. Az első tömbbe nyílt a bejárati kapu, amelyet kolonnádsor övezett. A második egység szintén egymásra épülő, de henger alakú épületrészekből állt, amelyek a Lenin-szobor talapzatául szolgáltak, s amelyet Szergej Merkurov szobrász nikkelbronzból készített volna úgy, hogy a forradalom vezetőjének emlékműve ezer év múlva is eredeti pompájában ragyoghasson.[10]
A tervezett magasház makettjéről készült fénykép. Forrás: Wikimedia Commons.
Épületszerkezet-tanilag a Szovjetek Palotája nem állította rendkívüli feladat elé a tervezőket. A konstrukciót acélváz tartotta, így csak kívülről kellett azt betonnal, kővel vagy mozaikokkal burkolni. A hatalmas tömegű épület speciális alapozást kívánt: ehhez a statikusok új összetételű, minden addiginál szilárdabb, magasabb cementtartalmú beton alkalmazását írták elő – ezt a kizárólag erre a célra felépített, Szovjetek Palotája elnevezésű gyárban készítették – az alapot pedig a Moszkva folyó középvízszintje alatt 20 méteres mélységben kezdték építeni. Ez a szokatlanul mély és szilárd alapozás biztosította az építmény stabilitását a javarészt hordalékból álló, laza talajon is.[11]
A palota tartószerkezete. Forrás: Premudraja.net
A palota belsejében mindenekelőtt egy 21000 főt befogadó, 120 méter átmérőjű, 100 méter magas kupolával fedett teret alakítottak ki. Ezen kívül helyet kapott egy 6000 fős, kongresszusok vagy színházi előadások számára berendezett „kisterem”. A pártvezetőség és a külföldi előkelőségek fogadására pedig természetesen egyéb reprezentatív helyiségek is rendelkezésre álltak.[12]
1939-ben tűzték napirendre a Szovjetpalota külső és belső díszítésének kérdését. Akárcsak a tervpályázatokon, a díszítések tekintetében is több módosítás történt: az eredeti elképzelések szerint a képi ábrázolásokon az 1917-es forradalom eseményeit kellett volna megörökíteni, de a II. világháború Barbarossa-hadművelete után a Nagy Honvédő Háború tematikájának is egyre nagyobb szerepet kellett juttatni. A pontos, illetve végleges tervek nem maradtak az utókorra; néhány számadatból azonban könnyen következtethetünk a díszítések nagyságrendjére. A Szovjetek Palotájának belső tereit 72 életnagyságúnál nagyobb szobor, 650 mellszobor vagy kisplasztika, 19 több alakos szoborcsoport, 11000 m2 felületű dombormű és 20000 m2-nyi freskó vagy mozaik tette volna mozgalmassá. Ezek elkészítéséhez a tervek szerint 200 szobrász és 250 festő munkájára lett volna szükség…[13]
A gigászi terv kivitelezésébe 1937-ben ugyan belekezdtek, de azt soha nem fejezték be; az építkezést 1941-ben leállították, majd a II. világháború alatt a már álló acélvázat le is kellett bontani, nehogy tájékozódási pontot nyújtson a német légierőnek vagy tüzérségnek. A háború után pedig a terv hatalmas költségvetését inkább a pusztítások helyreállítására fordították.[14]
Kortárs render a Szovjetek Palotájáról. Forrás: Wikimedia Commons.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Borítókép: egy rajz arról, milyen lett volna, ha elkészül a palota.
Jegyzetek
[1] Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 44. és Kazus 1994, 51.
[2] Groys 1994, 25.
[3] Az idézetet közli: Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 33. A Megváltó Krisztus templomát a 19. század végén, a Napóleon felett aratott győzelem emlékére emelték. Kazus 1994, 51.
[4] Az idézetet közli: Siklós 1992, 167.
[5] Siklós 1992, 167.
[6] Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 27-29.
[7] Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 33.
[8] Az idézetet angol nyelven közli: Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 33.
[9] Tarkhanov – Kavtaradze 1992, 33.
[10] Siklós 1992, 169.
[11] Siklós 1992, 169.
[12] Siklós 1992, 169.
[13] Siklós 1992, 169.
[14] Meggyesi 2005, 121.
BIBLIOGRÁFIA
Gelfrejh 1994
Gelfrejh, Vladimir: Die anweisungen des generalissimo zur planung des Palastes der Sowjets. In.: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-zeit. München – New York, 1994. 25.
Groys 1994
Groys, Boris: Die gebaute Ideologie. In.: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994. 15-22.
Meggyesi 2005
Meggyesi Tamás: A 20. század urbanisztikájának útvesztői. Budapest, 2005.
Siklós 1992
Siklós Péter: A női kolostortól a nyilvános fürdőig. A Szovjetek Palotája története. In.: Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre (szerk.): Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956. Budapest, 1992. 163-171.
Tarkhanov – Kavtaradze 1992
Tarkhanov, Alexej – Kavtaradze, Szergej: Stalinist architecture. London, 1992.
Borítókép: egy rajz arról, milyen lett volna, ha elkészül a palota.