Hunok-e a székelyek? Hakan Aydemir és a török-székelyek

2025-07-26 Napi Történelmi Forrás Erdély, hun, Hunok, nyelvészet, székely

Keszi Tamás

2023-ban egy konferenciakötetben jelent meg Halkan Aydemir tanulmánya a székelyek eredetéről.^[1] Elméletének lényege, hogy a székelyek a hunokkal együtt érkeztek a Kárpát-medencébe Belső-Ázsiából, a Hun Birodalom felbomlása után Erdély keleti részében telepedtek le, eredeti török nyelvüket itt cserélték magyarra az Árpád-korban.[2]

A rá következő évben több országos folyóirat is interjút készített a török nyelvésszel,^[3] ezek internetes verzióit kisebb lapok is átvették. A jelentős publicitás érthető, hiszen a téma szorosan kapcsolódik a magyar nemzeti identitáshoz. Akik inkább érzelmi oldalról közelítik meg a kérdést, azok örömmel üdvözölték a hírt, hogy a székelyek „hun eredete” most már kétségtelen bizonyosságot nyert. Az alábbiakban ezt a bizonyosságot kívánom kétségbe vonni a tudomány eszközeivel, érzelemmentesen. Még akkor is, ha ez nehéz lesz, hiszen sok magyarhoz hasonlóan én is Arany János csodaszarvasán, László Gyula diafilmjein, Móra Ferenc meséin és Komjáthy István könyvén nőttem fel.

Amit a székelyekről tudunk

Cikkével Aydemir olyan kutatástörténeti fejezetet nyitott újra, amelyet a magyar kutatás – a lehetőséget elutasítva – lezárt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne igaza. Ehhez azonban két feltételt kellene teljesítenie:

1) megcáfolja vagy legalábbis új megvilágításba helyezi a korábbi kutatási eredményeket, amelyek nyelvészeti, történeti, régészeti, antropológiai és genetikai tényeken alapulnak;

2) újabb, eddig nem ismert tényeket mutat be, amelyek alátámasztják véleményét.

Ami az első feltételt illeti: Aydemir gyakorlatilag nem vesz tudomást az elmúlt százhúsz év magyar kutatási eredményeiről. Ez nagy kár, mert Aydemir modellje világos ellentmondásban áll a recens tudományos eredményekkel.

Így például egyértelmű, hogy a székelységet a magyar nyelvterület különböző pontjairól telepítették össze Erdélybe. Számos történeti forrás említi ugyanis a Királyhágótól nyugatra élő székely csoportokat az Árpád-kortól kezdve a 18. századig.^[4] Ezt bizonyítják a székely nyelvjárások is,^[5] amelyek közül egyesek az Őrség, az Őrvidék és a Pozsony környéki magyarság nyelvjárásával rokoníthatók, mások a baranyai (ormánsági), valkói magyarságéval. Csík-szék neve összefüggésben áll a nyugat-magyarországi Csík/Csik (Strém, Ösztörmény) folyó nevével,^[6] telegdi (későbbi Udvarhely-) szék pedig az alföldi Telegd helységről kapta a nevét, amelynek közelében több helynév is utal székely lakosságra.^[7] Ugyancsak a Kárpát-medence távolabbi területeivel köti össze a Székelyföldet néhány ritka víznév: az Őrséggel, az Őrvidékkel, Pozsony környékével, Valkóval, Baranyával, Abaújjal, Biharral és Szatmárral.^[8] Ugyanezekre a területekre vezet minket a székely településnevek^[9] és családnevek egy része.^[10] És ezt bizonyítják a székely nemzetség- és ágnevek, amelyek Moson, Pozsony és Sopron vármegyei helynevekből származnak.^[11]

Az antropológiai kutatások hasonló eredményre jutottak, mint a történeti és nyelvészeti adatok. A 12. század második felére keltezhető háromszéki temetők (Székelypetőfalva, Zabola) antropológiai anyagának tizenkét legközelebbi analógiájából öt a római kori Dunántúlon található. (1. kép) A honfoglalás kori temetők közül csak Kál–Legelő embertani anyaga hasonló. A két székelyföldi temető népessége tehát nem elsősorban a honfoglalók leszármazottai,^[12] őseik a Nyugat-Dunántúlon élhettek már a honfoglalás előtt. Valószínű, hogy a magyar nyelv ezt követően, a 10–11. században terjedt el közöttük.^[13] Bár a háromszéki koponyákon megfigyelhetők mongolid vonások, de csak korlátozott mértékben. Ebből arra lehet következtetni, hogy a mongolid vonásokkal rendelkező népesség nagylétszámú europid lakossággal keveredett. Ennek ideje nem állapítható meg pontosan, de a helye valószínűsíthető. A Kisalföld és a Bécsi-medence antropológiai anyagában ugyanis a hun és avar korszakban is találhatók mongolid koponyák. Annak lehetősége, hogy a mongolid és europid lakosság Erdélyben keveredett volna, fel sem merült az antropológiai vizsgálatok alapján. Kizárható tehát az az elképzelés, hogy a székelység Erdélyben megtelepedő, belső-ázsiai eredetű, török népcsoporttól származna.^[14]

(1. kép)

A későbbi középkori székelység sem egységes antropológiai szempontból.^[15] Marosszéki minták nem álltak a kutatók rendelkezésére a vizsgálatos során, de a háromszéki minták jelentősen különböznek az egymáshoz némileg hasonló csíki-gyergyói és udvarhelyszéki mintáktól.^[16] A középkori székelységre tehát nem lehet úgy tekinteni, mint egy zárt, évszázadokkal korábban kialakult etnikum leszármazottjaira, amelynek ősei egy lényegesen korábbi időpontban együtt telepedtek le a Székelyföldön. Az egyes székely csoportok egymástól távoli területeken formálódtak évszázadokon keresztül,^[17] minden jel szerint a Királyhágótól nyugatra.

Ezek után nem meglepő, hogy a genetikai kutatások megerősítik a történeti, nyelvészeti és antropológiai eredményeket. A jelenlegi székely népesség mitokondriális haplocsoport összetétele hasonló a magyarországi lakosságéhoz,^[18] világos genetikai kapcsolat van a mai székelyek és magyarok között.^[19] Semmi nem utal arra, hogy a magyarság és a székelység etnogenezise a honfoglalás előtt külön szálon futott volna. A székelység a magyarság egyik néprajzi csoportja, amely csak a közeli múltban különült el a magyarság többségétől.

A székelyek tehát nem laknak az 5. század óta megszakítás nélkül ugyanazon a területen. Erdélyi székelyeket egy 1250-ben kiállított oklevélben említenek először, egy 1210 utánra keltezhető hadjárat résztvevőiként.^[20] De még Erdélyen belül sem a mai Székelyföld volt a székelyek első lakhelye. A sepsi, orbai és kézdi széknek nevet adó folyók (Sebes, Orbó, Kézd) a Királyföldön találhatók. A székelység egy része tehát korábban Dél-Erdélyben lakott, áttelepítésük a szászok érkezésével állhat összefüggésben. A „keleti székelység” átköltözése jelenlegi lakóhelyére (Csíki-, Gyergyói-, Háromszéki-medence) a 12. század végén kezdődhetett meg, és valószínűleg több hullámban zajlott még a 13. század során is. A székelység tehát viszonylag későn telepedett le mai lakhelyén.

A régészeti kutatások ezzel egybevágnak. A későbbi Székelyföld területén a 12. század második felétől jön létre az a sűrűbb településhálózat, amely a késő középkori faluhálózat alapját szolgáltatja.^[21] Az sem mellékes, hogy ez a településhálózat nem a korábbi, 5–10. századi településhálózatnak a folytatása, vagyis a 11–12. században kialakuló falurendszer nem a korábbiakra épül.^[22] A régészeti leletek alapján ezért valószínűtlen olyan népesség léte, amelyik az 5–12. század folyamán megszakítás nélkül, identitását megtartva élt volna a Székelyföldön. A gyors népességnövekedés oka egyértelműen a székelység betelepedésével magyarázható.^[23] A jelek szerint Udvarhely-szék lehet Székelyföld székelyekkel legkorábban benépesülő területe a 12. század második felében. A Csíki- és Gyergyói-medencében székely népességgel legkésőbb a 13. századtól számolhatunk.^[24] Tehát a történeti adatokkal egybevágó régészeti tények is kizárják a székelység kora középkori, pláne ókori erdélyi jelenlétét.^[25]

Annak sincsen semmi jele, hogy a székelyek valaha törökül beszéltek volna, vagy pedig az etnogenezisükben olyan török nyelvű népcsoport is részt vett volna, amelyik a magyarság többi csoportjáéban nem. Nem ismerünk ugyanis speciálisan a székely nyelvjárásokra jellemző, a többi magyar nyelvjárásból hiányzó török jövevényszavakat.^[26] Viszont egyértelmű, hogy a székelyek már akkor is magyarul beszéltek, amikor megtelepedtek a Székelyföldön, mert falvaiknak, folyóiknak, hegyeiknek, dűlőiknek magyar eredetű helyneveket adtak.^[27] Ezek a területek a székelyek betelepülésekor lakatlan erdőségek, mocsaras területek voltak.^[28]

Biztosan kizárható az a hipotézis is, hogy a magyarul beszélő székelyek előtt jelentős lélekszámú török nyelvű népesség élt volna a Székelyföldön, vagy akár egész Erdélyben. Nem létezik ugyanis olyan török eredetű földrajzi névanyag, amelyik ezt bizonyítaná.^[29] Kimutatható viszont, hogy a magyar nyelvű székelység előtt a Székelyföld egy tekintélyes részén szláv nyelvű csoportok éltek.^[30] A régészeti adatok egybevágnak a nyelvészetiekkel. Nem ismerünk Erdélyből, azon belül a Székelyföldről olyan mennyiségű, hunokhoz vagy velük a Kárpát-medencébe érkező népességhez köthető leletanyagot,^[31] amelyik egy évszázadokon keresztül továbbélő, identitását a 21. századig megőrző népesség kiindulópontja lehetett volna. Keresztúr-székben – amelyiknek a régészeti topográfiája a legjobban ismert – kifejezetten népességcsökkenéssel lehet számolni az 5–6. században, nem pedig új, jelentős tömegek érkezésével.^[32] Ezzel szemben a 7. századtól kimutatható, hogy keleti irányból szláv népesség telepedik be Erdélybe.^[33] Ez a betelepülés a 8. századra olyan masszív népességet hoz létre,^[34] amelynek leszármazottai a 9. században és a magyar honfoglalás után is kimutathatók régészeti módszerekkel a Székelyföldön.^[35] Tőlük vették át a magyar nyelvű csoportok a nyelvészek által kimutatott szláv helyneveket a Székelyföldön is.^[36]

A helynevek típusai és az egyes típusok kronológiai helyzete alapján az is megállapítható, hogy Udvarhely-szék délnyugati peremén és Maros-szék északnyugati részén a székelyek előtt magyar nyelvű, mezőségi csoportok éltek.^[37] Hasonló jelenség figyelhető meg a 13. század második felében létrehozott Aranyos-szék esetében.^[38] A székelység tehát ezeken a területen nem jelenhetett meg korábban, mint a mezőségi magyarság, vagyis a székelység beköltözése nem tehető a 12. illetve a 13. század elé.^[39]

A székely nemzetségi szervezet is egyértelműen a török származás ellen szól.^[40] A székelység nemzetségei és ágai között nem fordul elő török elnevezés, döntő többségük magyar.^[41] A Besenyő ágnév világosan magyar nyelvi alak, és fontos kronológiai jelzőértéke is van. Az ág elnevezése csak azt követően születhetett, hogy besenyők telepedtek a magyarok közé, illetve Magyarországra.^[42] A nevek egy része bibliai eredetű, ezek használata nem választható el a keresztény térítéstől. Mások szláv és német eredetűek, de már ezek is illeszkedtek a magyar nyelv rendszeréhez.^[43] Az Ecken ágnév a Sopron vármegyei Veszkény helynévvel függ össze,^[44] és egy nagyhatalmú, német eredetű földbirtokos emlékét őrzi. A székelység kialakulása ezért nem tehető az uradalmi rendszer („feudalizmus”) kialakulása, tehát a korai Árpád-kor elé.^[45]

Ezek után nézzük azokat az új adatokat, amelyekkel Aydemir a hun eredetet bizonyítani véli!

Aydemir török-székelyei

Aydemir tanulmánya bővelkedik azoknak a török népcsoportokra (szekel/eszkel) vonatkozó adatoknak az összegyűjtésében, akiket ő a székelyekkel összefüggésbe hoz. A továbbiakban ezek megjelölésére a török-székely megnevezést használom, hogy elkerüljem a terminológiai zűrzavart.

Először is szeretném leszögezni, hogy nem kívánok foglalkozni a belső- és közép-ázsiai török-székelyek kérdésével. Egyrészt nem rendelkezem azzal a szilárd hittel, hogy az Árpád-kori társadalomtörténet kérdéseire 6–8. századi belső-ázsiai és kínai forrásokban találjuk meg a választ, ezért utóbbiak tanulmányozását a téma szempontjából fölöslegesnek tartom. Másrészt ennek a kritikai munkának az elvégzéséhez a helyi történelmet, nyelveket és névadási szokásokat alaposan ismerő szakemberekre van szükség, köztük sinológusokra, akik értenek a régi kínai nyelvállapotok rekonstrukciójához. Úgy gondolom, hogy egyetlen kutató nem rendelkezhet ilyen átfogó ismeretanyaggal, ezért mindössze annyit jelzek, hogy a belső- és közép-ázsiai adatokból és sűrűségükből nem lehet arra következtetni, hogy éltek-e török-székelyek a Kárpát-medencében. Belső- és közép-ázsiai forrásokban kirgizek, ujgurok és tadzsikok is gyakran szerepelnek, de ebből nem következik, hogy ezek a csoportok megtelepedtek Erdélyben.

Néhány módszertani megjegyzés

Másrészt saját ismereteim alapján úgy látom, hogy az Aydemir által prezentált onomasztikai és numizmatikai anyagot érdemes alaposan átnézni abból a szempontból, hogy az egyes településnevek mikor fordulnak elő első alkalommal a forrásokban; ebben a korszakban milyen nyelvű népességgel számolhatunk a területen; ezeknél milyen névadási szokások mutathatók ki és milyen régészeti leletanyag ismert a területről a település gyanítható alapításának idejéből. Ezt az aprómunkát azért szükséges elvégezni, mert a különböző nyelvekben mindig találni hasonló hangalakú szavakat, amelyeknek semmi közük egymáshoz, ezért tévútra vezetnének minket. A magyar őstörténetírás második világháború előtti korszakában elfogadott gondolat volt, hogy itt-ott felbukkanó hely- és személynevek alapján meg lehet írni a magyarság 5–9. századi történetét.^[46] Az elmúlt évtizedek kutatásai világossá tették, hogy ez zsákutcába vezet, a történeti, régészeti és antropológiai tények egészen más képet vázolnak elénk.^[47] Erős sejtésem, hogy a keleti, székelyhez hasonló hangalakú szavaknak pont úgy nincsen köze az Árpád-kori magyar néprészhez, mint Szent Eszkilnek.^[48]

Egy példa arra, hogy nem egyszerűen sanda gyanúról van szó, hanem valós problémáról: Aydemir szerint a balkáni Smederevo/Semendria/Szendrő típusú helynevek a hunokhoz tartozó szemenderekről kapták a nevüket, akiket szerinte Iordanes említ Illyriában.^[49] A hivatkozott helyen Iordanes hunokról, szarmatákról és cemandrusokról ír,^[50] az emendáció jogosságát Aydemir semmivel sem támasztja alá. A helyneveknek van szláv etimológiája,^[51] ezért nem szükséges az egyébként szlávok által lakott területeket olyan törökökkel benépesítenünk, akiket kizárólag azokból a helynevekből ismernénk, amiknek az etimonját keressük.

A szemender névhez^[52] – valamint a Kér és Keszi törzsnevekhez^[53] – Aydemir érdekes etimológiát is csatol, ezzel végleg nem akarom az időt húzni. Egy dolgot azért meg kell jegyeznem: a csillaggal jelölt (tehát írott és élő nyelvi forrásban elő nem forduló, hipotetikus) szóalakok sem lehetnek pusztán a nyelvész fantáziájának gyümölcsei. A kiindulási pont mindig egy dokumentált szó, a feltételezett alak létezését pedig az érintett (átadó, közvetítő, befogadó) nyelvekben megfigyelt hangváltozások rendszerével, a szóképzés szabályaival kell alátámasztani. Aydemir egyetlen esetben sem utal arra, hogy az általa feltételezett hangváltozások mikor, milyen nyelvben játszódtak le, és milyen bizonyítékai vannak arra, hogy ezek a hangtani változások az adott időszakban valóban működtek az adott nyelvben. Ezek hiányában semmilyen bizonyító értéke nincsen azoknak a szóláncoknak, amelyekben minden szóalakot csillaggal kell megjelölni, mert egyébként sehonnan nem ismerjük. Nem az olvasó feladata, hogy megpróbálja kitalálni, milyen bizonyítékai vannak a szerzőnek, hanem neki lenne kötelessége, hogy igazolja állításait. A székelyek nyelvébe került állítólagos dunai bolgár-török jövevényszavak kapcsán még lesz alkalmam arra, hogy az Aydemir etimológiai módszerével elért eredmények megbízhatóságáról konkrét példák alapján is szóljak.

Tanulmánya elején Hakan Aydemir egy új módszert említ, amellyel eredményeit elérte: „[ú]j módszertant alkalmaztunk a népneveknek, helyneveknek, azok alakváltozatainak és keletkezésük sorrendjének etimológiai elemzéseire vonatkozóan, amely lényegesen leegyszerűsíti, követhetővé teszi nyelvészek és nem nyelvészek számára egyaránt az alakváltozatok egymáshoz való viszonyának és kronológiai sorrendjüknek a megértését, az etimológusok számára pedig a következtetések helyességének ellenőrzését. A nyelvészetből ismert fa-diagram elvén alapuló módszer most először került alkalmazásra népnevek kutatásában.”

Ez súlyos félreértés. A fadiagram nem módszer, amelynek alkalmazásával új eredményekre lehet jutni, hanem a megfelelő nyelvészeti módszerek alkalmazásával elért eredmények bemutatásának, vizualizációjának egyik lehetséges eszköze. A történeti nyelvészet sem ágrajzoknak az alkalmazásával bizonyította be az indo-európai nyelvcsalád létezését, hanem a nyelvészeti aprómunkával (szavak, nyelvtani szabályok stb. összehasonlításával) elért tudás szemléltetésére használja, mint a kutatási eredmények és a nyelvi folyamatok bemutatására alkalmas modellek egyikét. Ágrajzot használnak mondatelemzésre, munkahelyi viszonyrendszerek egyszerű bemutatására is, de ezekben az esetekben sem a bizonyítás, hanem a szemléltetés céljából.

Aydemir szerint a fadiagram „segítségével a lineárisan elemzett etimológiai magyarázatokat függőlegesen összegzően is elemezni lehetett.”

Nem értem, hogy a szerző pontosan mire gondolt, amikor a lineárist a függőlegessel állítja szembe. A lineáris jelentése egyszerűen egyenes, ami lehet vízszintes, függőleges, ferde. De mi köze van ezeknek a térbeli irányoknak az etimológiai elemzésekhez? Az eredeti mondanivaló talán a fordítás során veszett el.

Anonymus, Kézai és Aydemir

Aydemir gondolatmenetének kiindulópontja Anonymus és Kézai narratívája a székelyek eredetéről.^[56] Pontosabban ezeknek csak azt a két elemét (a székelyek Attila király népe/hunok, a honfoglalás idején csatlakoztak a magyarokhoz) emeli ki, amelyek többé-kevésbé megegyeznek, de nem tulajdonít jelentőséget az eltérő, egymásnak ellentmondó részleteknek.

Így például Anonymus szerint a magyarok és székelyek találkozására a Kórógy folyó mentén, tehát a Tiszántúlon kerül sor. Kézai ezzel szemben Ruténiába helyezi a találkozás helyszínét. Melyiket lehet hitelesnek elfogadni, és miért az a hihetőbb variáns? És honnan tudjuk, hogy a kettő közül bármelyik is hiteles, ha független, 9. századi adatok egyik állítást sem erősítik meg?

Anonymus nem írja, hol éltek a székelyek, csak a szövegösszefüggés alapján lehet sejteni, hogy valahol a közelben: a székelyek csak akkor, és csak ott szerepelnek a történetében. Kézai szerint korábban Csiglamezőn rejtőzködtek, de ennek helye nem derül ki.^[57] Hogyan lehet valószínűnek nevezni ennek a két, Erdélyhez semmilyen formában nem kötődő adatnak az alapján, hogy „a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott székelyek szálláshelyül azokat a területeket kapták, a Délkeleti-Kárpátok hegyvidékeit, amelyeken már korábban is éltek”?^[58]

További ellentmondások sűrűsödnek a kulcsszereplő, Csaba körül. Kézainál az ő személye köti össze a hunokat és a székelyeket: a székelyek abból a csatából szöknek el, amelyikben Csaba később vereséget szenved, továbbá egy szólás még a 13. században is őrizte Csaba emlékét a székelyeknél. A számos probléma közül az első, hogy Kézai szerint Csaba még él a honfoglalás idején, tehát a székelyek hun származásának kronológiája enyhén szólva bizonytalan. Csaba csak akkor lehetett volna Attila fia, ha az 5. század első felétől legalább a 9. század végéig nyúló, matuzsálemi korban halt volna meg. Az előbbihez hasonló dilemma előtt állunk, csak még súlyosabb formában, mert Kézai adatai itt egymást zárják ki: Csaba vagy valóban Attila fia volt, vagy pedig a honfoglalás idején élt, a kettő együtt nem megy. Így persze ismét arra a következtetésre jutunk, hogy Kézai nem megbízható forrás, ezért könnyen lehet, hogy Csabának egyszerre nincsen köze sem a hunokhoz, sem a honfoglalás korához. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Attilának a megbízható történeti adatok alapján nem volt Csaba nevű fia, akkor még kevésbé lehet a székelyek eredetét az 5. századra visszavezetni.^[59]

Egyetlen olyan történeti hagyomány van, amelyik egy dinasztia eredetét talán Attilára vezeti vissza, és aminek a hitele nem egyenlő a nullával. Ez a dunai bolgároké, de Avitochol fiaként ebben Irniket nevezik meg.^[60] Éppen utóbbi név és az 5. századi, Priszkosznál megőrzött Ἠρνάχ közötti hasonlóság ad némi valószínűséget annak, hogy Avitocholban Attila egy másik megnevezését sejtsük. Ez persze önmagában is képes eldönteni, hogy a magyar hunhagyomány milyen forrásból származik. Ha ugyanis a magyar tradíció valóban kelet-európai eredetű és a hunokig visszanyúló volna, ami a bolgárok esetében feltételezhető, akkor a magyar történetekben is Avitochol és Irnik szerepelne. De a magyar hagyományban a hun uralkodó neve Attila, amit a nyugati antik tradíció őrzött meg, és amely csak egy germán ’becenév’, ami jobb esetben az eredeti név reszemantizációjával keletkezett,[61] nem pedig a hun uralkodó személy- esetleg trónneve. Csabáról pedig az 1280-as évekig senki nem állítja, hogy köze lenne a hunokhoz.

Anonymusnál ugyanis egészen más kontextusban tűnik fel Csaba, pontosabban a Sobamogera (Csaba magyara) elnevezésű csoport, amelyik Görögországban telepedett le. Kézai szintén úgy tudja, hogy a székelyek szerint Csaba Görögországba ment követőivel és ott is halt meg. Valószínű tehát, hogy a két Csaba ugyanaz a személy, csak történetét a két szerző máshogy illesztette be saját narratívájába.

A Sobamogera elnevezés egyértelmű: Csaba követői nem hunnak, nem székelynek tartották magukat, hanem magyarnak. A Sobamogera nem lehet külső elnevezés, mert a magyarokat senki más nem nevezte magyaroknak a középkorban, csak saját maguk. Saját paraszociális modellem^[62] választ kínál a látszólagos ellentmondásra: Csaba olyan karizmatikus vezető lehetett,^[63] aki szökevényekből verbuvált követőinek egy részével szerencsét próbált a Bizánci Birodalomban. A memórianyom olyan székely csoporttól kerülhetett a közös székely hagyományanyagba, amelyik az ország déli területein élt, de nem vett részt Csaba akciójában.^[64] Anonymus a történetet nem köti a székelyekhez, és erdélyi székelyekről sem tud. Ennek az lehet a magyarázata, hogy hozzá olyan dél-magyarországi csoporttól került az elnevezés – valószínűleg közvetítéssel –, amelyiknek a tagjai nem követték sem Csabát Görögországba, sem a székelyek többségét Erdélybe a 12. század végén, hanem a környéken maradva reintegrálódtak a társadalomba. A Sobamogera elnevezés tehát fontos bizonyítéka annak, hogy a székelyek alapvetően magyarnak tartották magukat, és a székely elnevezést csak a szintén magyarul beszélő környezet ragasztotta rájuk.

A magyar kutatás számára egyébként egyértelmű: abból, hogy Kézai a székelyeket a hunoktól származtatja, nem következik, hogy valaha is más nyelvet beszéltek volna, mint a magyart.^[65] Éppen ellenkezőleg: a hunok és a magyarok az ő felfogásában közös őstől származnak. Ha tehát a középkori és újkori szerzők azt írják, hogy a székelyek a hunoktól származnak, hogy Attila népe voltak, az pusztán annyit jelent, hogy a magyarok és a székelyek olyan, azonos tőből származó néprészek, amelyeknek a közös története egy idő után szétvált, majd újra egyesült. Anonymus és Kézai alapján a székelyek hun származására, töröknyelvűségére következtetni nem lehet.

A magyarok hun hagyományáról egyébként ezt írja a török nyelvész: „Leszögezve azt, hogy a magyarok biztosan nem hun eredetűek és Attila sem volt magyar király, elfogadhatónak gondoljuk Kulcsár Péter, Bollók János, Veszprémy László és Kristó Gyula azon adatait és vonatkozó érveléseit, hogy már Anonymus előtt legalább az Árpád-háziaknál, a székelyeknél és az Aba nemzetségnél is beszélhetünk hun vagy Attila-hagyományról.”^[66]

Aydemir tehát maga is elismeri, hogy a hagyomány nem feltétlenül megbízható, mert a magyarok és a történeti hunok között nincsen rokonság. Viszont feltétel nélkül elfogadja azt a hagyományt, amelyik azt mondja, hogy a székelyek hun származásúak. Miért? És miért csináltak a székelyekből és a hunokból a magyarokkal rokon népet a középkori szerzők?

Aydemir a magyar kutatás szemére veti, hogy „Kulcsár Péter és Bollók János azon megállapításait, miszerint ez a hagyomány már a 10. században is kimutatható a nyugati forrásokban, tehát nem anonymusi »kitaláció«, eddig a hun és Attila-kérdésben és az Anonymusra vonatkozó tanulmányokban nem nagyon vették figyelembe.”^[67]

Félreértésről lehet szó: a magyar kutatás kifejezetten azt állítja, hogy a hun-magyar rokonság nyugati hatásra jelent meg a magyarok között. Úgy is mondhatnánk, hogy a hun hagyomány átvétele és beleillesztése a magyar történelembe a magyarság nyugati integrációjának része volt, akárcsak a kereszténység felvétele vagy a Trója-történet és a hozzá kapcsolható nevek (Iktár, Ehellős, Perjámos) elterjedése. A nyugati irodalmi szüzsék beáramlása az egész magyar történelem során jól megfigyelhető.^[68]

A székely szó jelentése

Aydemir gondolatmenetének másik sarokpontja a székelyek elnevezése, ami szerinte török etimonra vezethető vissza. Ez azonban önmagában kevés: pusztán a népnév alapján nem lehet megbízhatóan következtetni a nép által beszélt nyelvre, nyelvekre. Ez még önelnevezések esetében is így van: a franciák önelnevezése germán szóból származik, mégis újlatin nyelvet beszélnek. Az sem mérvadó, hogy egy népesség Belső-Ázsiából származik. A kutatás jelenleg találgat, hogy a hsziung-nuk milyen nyelven beszélhettek: valamilyen indoeurópai, török, mongol esetleg jenyiszeji nyelven.^[69] Az 5. századi hun nyelvet sem ismerjük, a fennmaradt névanyag alapján a birodalomban számos (iráni, germán, török) nyelvet beszélhettek.^[70] De hogy ezek közül melyik volt az „igazi” hunok nyelve, azt nem tudjuk. A Priszkosz rhétor munkájára támaszkodó történeti irodalomban három olyan szó maradt fenn, amelyet hunnak tartanak. Ezek mindegyike indoeurópai nyelvekből magyarázható.^[71] Még kevésbé ismerjük annak a feltételezett török-székely csoportnak a nyelvét, amelyik Aydemir szerint a hunokhoz csatlakozott, de amelyiket egyetlen európai írott forrás sem említ, ezért értelemszerűen nyelvemlék sem köthető hozzá.

Aydemir szerint a török-székelyek nevének eredeti alakja *Sēkel atlïg volt, jelentése pedig „a tribe with a white-spotted horse on its forehead or ankles.”^[72] A székely népnév levezetése így néz ki: „The article establishes that the ethnonym Székely can be traced back to the Proto-Turkic *Sė̄kel through an Old Hungarian form *Szë̄kel (i.e. Székely < *Szë̄kel ← *Sė̄kel < *Sēkel < *sēke-l < *sēke- < Proto-Turkic *sē- ‘to flow (down)’ > Siberian Altai Turkic see- ‘id.’)…”^[73]

Vagyis a feltételezett név egyetlen írott forrásban sem szerepel, nem létezik egyetlen beszélt nyelvben sem, az egész fejlődési sor kizárólag Aydemir mentális konstrukciója. Még az sem derül ki, hogy az egyes alakok melyik nyelvekben, nyelvjárásokban nyerték el feltételezett alakjukat. Mindenkinek azt javaslom, hogy a csillagok helyett egy hangsúlyos „HA” szócskát olvasson!

A *sēkel rekonstrukció ellen szólnak egyébként a név állítólagos arab betűs feljegyzései, amelyeket Aydemir a 2. ábráján és a főszövegben idéz. Ezeknek a vonala (raszm) ugyanis egyetlen esetben sem jelöl hosszú magánhangzót a szavakban. Az arab írásnak pedig egyik jellemző tulajdonsága, hogy a hosszú magánhangzókat kiírja. A *sēkel arab betűs átírásában a szókezdő szín (ﺴ) után alifnak (ﺎ) esetleg yának (ﻳ) kellene következnie. De nem következik, helyette rögtön a káf jön (ﺴﻛ). Tehát a két mássalhangzó között rövid magánhangzó van. Ezért Aydemir feltételez egy rövid magánhangzós alakot is, ami úgy rövidült le a *sēkelből, hogy egyéb hangtani változások nem játszódtak le a szóban. De mikor, melyik nyelvben került sor erre a változásra, és ennek a nyelvek melyik más szavai alapján lehet bizonyítani ezt a hangváltozást?

Valójában nincsen szükség bonyolult rekonstrukcióra ahhoz, hogy kimutassunk egy olyan török szót, amelyikkel a homlokán vagy lábán fehér foltos lovakat nevezték meg. A Szevortyan-féle török etimológiai szótárban megtaláljuk ugyanis a sekil szót,^[74] de Aydemir ezt a változatot nem használhatja, mert szerinte ebből az alakból nem lehet megmagyarázni a magyar székely/széköly alakot.^[75] Ebben történetesen igaza van, mert a székely szó latin betűs alakjai kizárják az -i- hangot a második szótagban.^[76] Marad tehát a rekonstrukció, ami hipotetikus ige hipotetikus képzéséből származik, és azok az arab betűs szövegek sem támogatják a létezését, amelyeket Aydemir maga sorol fel. Ez nem olyan kőszikla, amire építkezni lehetne.

Aydemir szerint „[a] mai székely népnév is, amelyben az -é- egy megőrzött régiség, az ómagyar (= ÓM) *szė̄kel alakon keresztül a NyÓT *sė̄kel alakra vezethető vissza.”[77]

Én ezzel szemben úgy látom, hogy a szótag eredetileg rövid volt, amire nekem – Aydemirrel szemben – érvem is van. Nem csak Kézai kapcsolja a székelyek elnevezését ahhoz, hogy megszöktek egy csatából,^[78] de még a 17-19. században is gyakran felmerült annak ötlete, hogy a székely szó a szökik/szekik igéből származik.^[79] Ez nem fordulhatott volna elő, ha az első szótag magánhangzója eredendően és egyértelműen hosszú, ebben az esetben ugyanis a szék szóból való származtatásnak a 16. századtól kezdve nem lett volna alternatívája. Joggal feltételezhető tehát, hogy a székely első magánhangzója eredetileg rövid volt, és a hosszú magánhangzós változat csak lassan szorította ki az eredeti rövidebb változatot.^[80] A Nagyszőllős határához tartozó Szekel Domb nevét Szabó István még Pesty Frigyes gyűjteményében is Szekely domb formában találta meg.^[81] Amennyiben az adat nem elírás eredménye,^[82] és valóban az egykori kiejtést tükrözi, akkor abból az következik, hogy egyes helynevek egészen az újkorig megőrizték a rövid magánhangzót. Hasonló a helyzet a Bars vármegyei Saskőszékely esetében. A település neve első alkalommal 1388-ban fordul elő Zekel, ezt követően 1490-ben Czekel formában, ezeket Tóth Valéria Székely illetve Cékely alakban írja át.^[83] Az olvasat alapja természetesen a székely szó mai ejtése, mert a középkori helyesírás semmit nem árul el a magánhangzók hosszáról. De a településnév 1780-ban Zsakélly,^[84] Vályi Andrásnál Zakil,^[85] Fényes Eleknél Zakély,^[86] Borovszky Samunál Sekély^[87] alakban szerepel, ami kifejezetten ellene mond az első szótagi magánhangzó hosszúságának. A név reszemantizációja természetesen okozhatta volna ennek rövidülését, de semmi adat nem bizonyítja, hogy ez a magánhangzó valamikor valóban hosszú volt. Valószínűbb, hogy a Sekély alak éppen azért alakult ki, mert az első magánhangzó mindig rövid volt, és a reszemantizáció csak a szókezdő mássalhangzó változását okozta.

Érdekességként jegyzem meg, hogy maga Aydemir is számol az első szótagban rövid, zárt ë hangot tartalmazó névvariánssal az ómagyar korszakban,^[88] de szerinte ez másodlagos fejlemény, visszakölcsönzés lenne egy szláv vagy a román nyelvből, a táblázat szerint legkésőbb 1220-ig. (2. kép) Aydemir nem részletezi, hogy ezt a magyar kutatásban eddig ismeretlen kölcsönzést mivel magyarázza. A Zacul jól ismert névvariáns,^[89] a korszakban még nem számolhatunk a románság tömeges jelenlétével, amelyik lehetőséget adna ilyen kölcsönzésre, a 9. századi szlávság pedig eddigre már valószínűleg régen beolvadt a magyarságba. Egyelőre azt sem látom be, hogy miért kellett volna a magyar nyelvnek rögtön két változatban is visszakölcsönöznie azt a magyar néprésznevet, amelyik legkésőbb a 12. századtól kezdve jól ismert volt a magyar nyelvet beszélő közösségek számára.

(2. kép)

Török-székelyek Erdélyben?

A török-székelyek egy része Aydemir szerint 370 körül csatlakozott a nyugati irányba menekülő hunokhoz, és velük együtt érkezett a Kárpát-medencébe.^[90] Ezt követően „a székelyek magja már a hun időkben és utána is, nem az Olttól nyugatra (vagyis nem gepida fennhatóság alatt), hanem sokkal inkább az Olt-folyótól keletre, a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi, viszonylag elszigetelt területein élhetett…a Nedao folyó melletti csata után a Kárpát-medencét elhagyni kényszerülő többi hun törzstől eltérően a székelyek fő tömegei a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi vidékein, főleg a mai Székelyudvarhely és a Háromszéki-havasok közötti területeken vagy azok környékén telepedhettek meg.”^[91]

Mint láttuk, a régészet ezt cáfolja: nem számolhatunk tömeges hun, vagy a hunokkal együtt érkező, belső-ázsiai eredetű népesség betelepedésével Erdélybe.^[92] Ismerünk viszont gepidákhoz köthető régészeti leleteket a későbbi Székelyföld területéről,^[93] a 7. századtól pedig jelentős szláv népesség betelepedését jelzik a régészeti leletek.^[94]

Aydemir szerint „[m]ivel csatlakoztak a magyarokhoz és részt vettek „Pannonia” elfoglalásában, ezért a határvidékeken levő hegyekben kaptak osztályrészt, vagyis maradhattak az eredeti helyükön.”^[95]

Erről már volt szó fentebb: Anonymus és Kézai narratívájából – amelyekre egyébként Aydemir oly nagy hangsúlyt helyez – az olvasható ki, hogy a székelyek eredetileg a Tiszántúlon éltek.

Török-székelyek árnyékban?

Míg a Volgától keletre tömegével talált Aydemir olyan történeti forrásokat és helyneveket, amelyeket a török-székelyekhez tud kapcsolni, amint Európába érkeztek, fura módon eltűntek a forrásokból.^[96] A török nyelvész ezt az „árnyékhatással” magyarázza: „[a]mi azt a kérdést illeti, hogy Attila halála, illetve a Hun Birodalom szétesése után átvészelhették-e, hogy vészelhették át a székelyek a magyar honfoglalásig eltelt négy és fél évszázadnyi időt, azt egy, a sztyeppetörténetben általános, de eddig a történészek által meg nem nevezett jelenséggel magyarázhatjuk, amelyet „árnyékhatás” terminusnak neveztünk el. Amint arra vonatkozóan a sztyeppetörténetben számos példa ismert, a történeti források általában az uralkodó réteggel és nem az alávetett törzsekkel vagy népekkel foglalkoznak. Azok akkor kerülnek a források látókörébe, ha a történetben fontos szerephez jutnak.”^[97]

Rögzítsük a tényt, hogy miután a hunok megjelennek Európában, egyáltalán nincsenek árnyékban. Hódítóként érkeznek, források tömegei szólnak róluk, de egyik sem említ közöttük olyan törzset, amelynek nevét a székelyekkel lehetne összekapcsolni.^[98] A nedaói vereség után sem kerülnek árnyékba a hunok, a források ugyanis részletesen beszámolnak arról, hogy mi történt egyes csoportjaikkal, de egyik sem említi, hogy a nomád hunok bármelyik csoportja is Erdélybe, pláne annak legkedvezőtlenebb adottságú keleti peremére telepedne.^[99] A vereséget szenvedő csoportok tipikus menedéke egyébként nem Erdély, hanem a Római Birodalom volt. A hunokról is pontosan tudjuk, hogy különböző konglomerátumaik a Dunától délre kaptak területeket a kelet-római kormányzattól.^[100]

Az 5–10. századi Kárpát-medence népességéről számos forrás megemlékezik. Ezek rengeteg népet felsorolnak, a teljesség igénye nélkül: alánokat, avarokat, bajorokat, bolgárokat (az avar korszakban és a 9. században külön-külön), herulokat, osztrogótokat, rugiakat, szadagarokat, szarmatákat, szkíreket, szlávokat, szvébeket, vizi gótokat. Vannak köztük olyanok, amelyek a hunok vagy az avarok „árnyékában” éltek: szkírek, rugiak, 6–9. századi gepidák,^[101] mégis hírt kapunk róluk. Még azt is tudjuk, hogy a gepidák melyik népekkel (kutrigurok, szlávok) kötöttek alkalmi szövetségeket, ha katonai segítségre volt szükségük.^[102] Ezeknek a népeknek a nagyobbik részéhez konkrét régészeti leletanyagot lehet kötni (gepidák, gótok, bolgárok). Kivételnek azok számítanak, amelyek kis létszámú és gyorsan továbbköltöző csoportok voltak. Vannak, akik után helynevek is maradtak (főleg szlávok, de a Dunántúlon például a romanizált népesség is hagyott néhányat maga után.). De olyanra nincsen példa, hogy egy nép 650 éven keresztül (5. század közepe–12. század eleje) él a Kárpát-medence valamelyik részén úgy, hogy sem történeti források nem említik, sem régészeti leletanyagot nem lehet kötni hozzá és helynevek sem maradtak utána.^[103] Pontosabban egy ilyen nép van, de erről majd később.

Bolgár török jövevényszavak a török-székelyek nyelvében?

Aydemir szerint a székelyek 9. századi erdélyi jelenlétét több „ogur-bolgár török vonásokkal rendelkező szó” bizonyítja, amelyek a többi magyar nyelvjárásban nem találhatók meg.^[104] Hipotézise szerint a székelyek ezeket a bolgároktól vették át, akik a 9. században valóban meghódították Erdély déli részét.

Tehát Aydemir véleménye szerint a török-székelyek eredeti nyelvéből nem ismerünk egyetlen török szót sem, viszont kimutathatók azok a jövevényszavak, amelyeket a 9. században vettek át egy másik török nyelvből. Aydemir adós marad annak a nyelvszociológiai folyamatnak a felvázolásával, ami ezt a szokatlan szelektivitást magyarázná. A magyar nyelvre áttérő török-székelyek miért csak bolgár-török jövevényszavaikat válogatták ki a török-székely szókészletből, hogy azok részei legyenek a mai székelyek magyar nyelvének? És hogyan lehet ezekkel a bolgár-török jövevényszavakkal bizonyítani a székelyek töröknyelvűségét?

A modell további problémája, hogy nem tudjuk, az Erdélybe a 9. században betelepült bolgár népesség (Csombord–Maroskarna-csoport) török vagy pedig szláv anyanyelvű volt-e.^[105] Ismétlem: nem ismerünk Erdélyből török helynévanyagot, csak szlávot a honfoglalás előtti időszakból. Viszont jól ismert az a hatás, amit a bolgár-szláv nyelvjárás gyakorolt a magyar nyelvre az Árpád-kor során.^[106] Szólni kell a földrajzi problémáról is: a Csombord–Maroskarna-csoport lelőhelyei az Olttól messze nyugatra vannak, a Maros középső folyása mentén,^[107] nem pedig keletre, ahol Aydemir a török-székelyeket keresi. Ráadásul a bolgár közösség egy része kimutatható a 10. század első feléből is,^[108] tehát nincsen szükség közvetítőkre: a csak az erdélyi nyelvjárásokban kimutatható bolgár-török jövevényszavak közvetlenül is bekerülhettek volna a magyarba.

A volna használata azért indokolt, mert Aydemir egyetlen etimológiai javaslata sem állja ki az alaposabb vizsgálatot. A szavak között több olyan van, ami a magyar fül számára jól felismerhetően román. A gilán–gilány és killán–kellán szavak az Aydemirrel készült interjú szerint a kirlán változatainak tekinthetők.^[109] Mint látni fogjuk, ez nem egészen igaz.

A kirlán szerepel az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban, ahol az eredetét is megadják: „egy év körüli növendék-bárány; cîrlan; einjähriges Lamm.” Román jövevényszóról van tehát szó,^[110] amit cârlan–cîrlan formában lehet megtalálni a román-magyar szótárakban, jelentése ’toklyó, fiatal juh; egyéves csikó.’ A Cîrlan gyakori családnév a románban, ami az interneten könnyen ellenőrizhető. A formai kettősség oka a román helyesírásban leli magyarázatát: mindkét betű (â, î) ugyanazt a redukált magánhangzót jelöli. Az átvétel időpontjában ez a hang a magyarban már nem volt meg, ezért i-vel helyettesítették. A kellán–killán alakok valóban kapcsolatban állnak a kirlánnal.^[111] Ezekben a kettős ll az r hasonulása révén keletkezett, az i/e váltakozás is szabályos.^[112]

A gilán–gyilán (jelentése ’szőke, fehér szőrű [állat], örvös, a nyakán más színű [állat], maszatos, szurtos’)^[113] szintén román jövevényszó,^[114] mint a pásztorkodással kapcsolatos oly sok más kifejezés is az erdélyi magyar nyelvjárásokban. Ezek a jövevényszavak nem önmagukban állnak, hanem egy vaskos, szemantikailag egymással összefüggő csoport részeit képezik. Az is jól dokumentált, hogy ezek az állattenyésztéssel kapcsolatos szavak milyen etnokulturális kapcsolatok révén kerültek a románból a magyarba. Ezeket a sziklaszilárd etimológiákat az sem rendíti meg, ha valaki csillagos, hipotetikus szóalakok láncolatán keresztül megpróbálja a szavakat a bolgár-török nyelvhez kapcsolni, amit egyébként csak szórványokból ismerünk.

A surmó nem korlátozódik a székely nyelvjárásokra, a teljes magyar nyelvterületen ismert szóval van dolgunk. Az etimológiai levezetés ebben az esetben is hemzseg a fiktív szóalakoktól: surmó < *csïrmïγ ← *csïrmïk < *csarmïk < *dzsarmïk (→*dzsermik >> gyermek), de ebben az esetben sem derül ki, hogy az egyes hangváltozások mikor és milyen nyelvben mentek volna végbe. A gyermek szó török származtatása valóban felmerült, de ezt az etimológiát is bizonytalannak tekintik.^[115] A surmó viszont biztosan nem vezethető le egy *dzsarmïk alakból. Az ótörök szókezdő dzs- hangnak a magyarban gy-/d- (gyaláz, gyalom, dió, disznó) vagy sz- hang (szél, szérű, szűcs) felel meg,^[116] s- soha.

A csiszlik jelentése az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerint csizmákban használt csúszóbélés.^[117] Szintén nem speciális székely szó,^[118] először 1792-ben jegyezték le. A magyar nyelvészek a hangutánzó csiszol^[119] igével hozzák összefüggésbe, ezt támasztják alá a magyar nyelvterület különböző részeiről ismert származékai: csiszli, csiszlikbaszlik, csiszlikcsuszlik.^[120] Ha pedig valamit a magyar nyelv alapján is meg lehet könnyedén magyarázni, fölösleges török nyelvekben kutakodni. Annál is inkább, mert kizárható, hogy egy ilyen speciális jelentésű szó úgy került volna a magyar nyelvbe, hogy egyéb, a csizmakészítéshez kapcsolódó szavak viszont nem. Márpedig a csizma^[121] és a csizmadia^[122] jól felismerhetően újkori szerb-horvát jövevényszavak a magyarban. Az igaz, hogy a délszláv nyelvekben ezek török jövevényszavaknak számítanak, de biztosan nem egy bolgár-török, hanem az oszmán török nyelvből.^[123]

A csikkan világosan hangutánzó szó, képzéséhez a nyikkan adja a párhuzamot: nyikorog – nyikkan,^[124] csikorog – csikkan. Ez egyébként jó látszik Kriza János adatából, is amelyikben a hangutánzó szótövet (csik-) más toldalékkal látják el: csiklik (jelentése csuklik).^[125] Tehát szintén belső keletkezésű magyar szóval van dolgunk.

Az üver (jelentése ’két hegy közötti mélyedés, árok, szakadék,^[126] kiszáradt patakmeder’^[127]) nem kerülte el a magyar nyelv török jövevényszavait vizsgáló kutatók figyelmét.^[128] Ítéletüket jelzi, hogy a szó kimaradt minden nagyobb, török jövevényszavainkat feldolgozó munkából.^[129] A szót egyelőre ismeretlen eredetűként tartjuk számon, de ennek különösebb jelentősége nincsen. Az üver ugyanis jól adatolt a Királyhágótól nyugatra is. Már Karácsonyi János is említi akadémiai székfoglalójában a nyugat-dunántúli és székely helynevek közötti kapcsolatok példái közt.^[130] Első alkalommal egy 1261-es oklevélben Esztergom vármegyei dűlőnévként bukkan fel „vallem…Iver” alakban.^[131] Legközelebb Gömör vármegyében fordul elő 1277-ben „Iwerfeu” alakban.^[132] Tehát ebben az esetben is olyan szóval van dolgunk, amelyet a 12–13. században Erdélybe telepített csoportok vittek magukkal, és amelyik a viszonylagos elszigeteltségben élő székelyek nyelvében lassabban avult el. Éppen a szó székelyföldi elavulása és egy vele képzett helynév reszemantizációja ad kulcsot a kezünkbe több magyarországi helynév értelmezéséhez.^[133] A Maros-széki Kál község területén található Almás üvér másik elnevezése Almás vér.^[134] Az adatok „a marosközi ev. ref. esperesség 1687-beli nagy anyakönyvéből” származnak, amelyben 1579-től kezdve őrződtek meg adatok.^[135] Úgy látszik, hogy a szó egy szűk évszázad alatt a Székelyföld nyugati peremén is kiveszett a használatból, és újraértelmezték a vele képzett dűlőnevet.^[136] A Vérvölgy dűlőnév több Szilágy vármegyei község és Debrecen határában is előfordul.^[137] Nem kétséges, hogy ezek is a fentebb ismertetett átértelmezés eredményeként születtek. Nem példa nélküli, hogy egy térszínforma elnevezésére használt köznév a Székelyföldön később avul el, ilyen az aszó is.^[138]

A kön(ik) szó használata szintén nem korlátozódik a Székelyföldre.^[139] Változatos jelentésárnyalatokkal rendelkező szóról van szó még az erdélyi területeken belül is.^[140] A szó etimológiai vizsgálatát ezért feltétlenül meg kell előznie egy alapos történeti-szemanitikai kutatásnak, amely tisztázza az adatok megbízhatóságát, az egyes változatok egymáshoz való viszonyát, kizárja a homonímia lehetőségét és feltárja a jelentésváltozás folyamatát. Ezt a feladatot természetesen csak a magyar nyelvészet specialistája tudja megnyugtató eredménnyel elvégezni. Egy dolgot már előre biztosan megállapíthatunk: a kön nem rendelkezik olyan hangtani tulajdonsággal, amely alapján bolgár-török szónak minősíthetnénk. Valószínűleg ebben az esetben is olyan belső keletkezésű magyar szóval van dolgunk, amelyik a peremvidéken lassabban szorult ki a használatból, mint a Királyhágótól nyugatra.

Az erdélyi nyelvjárásokban egyébként valóban találhatók olyan török eredetű szavak, amelyek hiányoznak a többi magyar nyelvjárásból. Ilyen például a csobán, csorba. Mindegyik román közvetítéssel került a magyarba, a románok ősei ugyanis a magyarokhoz hasonló bensőséges kapcsolatokat ápoltak különböző török népekkel (kunokkal, krími tatárokkal, oszmán-törökökkel, gagauzokkal). De ezek mind valamilyen köztörök nyelvet beszéltek, beszélnek.

Presztízs és nyelvváltás

Aydemir szerint az elszigetelt török-székelyek a Kárpát-medence keleti peremén a honfoglalásig megőrizték nyelvüket, identitásukat.^[141] Ezt követően viszont – legkésőbb a 12. század végéig – magyarra cserélték eredeti nyelvüket, mert a magyarnak nagyobb volt a presztízse.^[142] Ebben szerinte az is szerepet játszott, hogy a török-székely társadalom „elszigetelt társadalomból” átalakult „nyitott társadalommá.”^[143] Utóbbi fogalom definíciójával Aydemir adós marad. A valóság az, hogy éppen a 12. századtól kezdve a székely társadalom jól dokumentáltan elszigetelődött környezetétől a neki adott kiváltságok révén, és nyoma sincsen annak, hogy a magyar nyelv „a presztízs kultúrán és a presztízs kultúrájúkkal (sic!) kötött házasságokon keresztül” terjedt volna el közöttük.^[144]

Aydemir részletesen ír a „nyelvvesztés” és „nyelvváltás” folyamatáról is: először családi körben, a fiatalabb generációk körében kezdődik a székely-török nem értése,” majd „a székely-törököt családi körben már nem használják,” „bár az idős nemzedék egyes tagjai még mindig nem felejtették el teljesen a székely-törököt.”^[145] Ezek a fokozatok semmilyen konkrét adattal nem támaszthatók alá a székelyek esetében, így minden tartalom nélküli általános szlogenek. A dedukciónak is vannak határai. Egy minden tudományos adatnak ellentmondó elméletet nem lehet azzal igazolni, hogy folyamatábrát készítünk más népek és nyelvek esetében lejátszódó eseményekből.

A tapasztalat éppen azt mutatja, hogy a székelyekhez hasonló, kiváltságokkal rendelkező etnikai csoportok számára a szomszédos magyar jobbágyok nyelve nem képviselt különösebb presztízst. Az alföldi kun és jász nyelv ugyan végleg kihalt a 16-17. században, de ebben lényeges szerepet játszott a Török Birodalom, amelyik egyrészt állandó hadszíntérré tette hazánk központi területét, másrészt nem volt tekintettel a kunok és jászok kiváltságaira, hanem ugyanolyan kifosztandó keresztény rájákként tekintett rájuk, mint a magyar jobbágyokra. De addigra a kunok és a jászok is jól felismerhető nyelvemlékeket (középkori forrásokban rögzített személy- és helynevek, tájszavak) hagytak maguk után. A Miatyánkot is azért volt érdemes kunra fordítani, mert a reformáció megjelenésének idején még volt, aki kun nyelven imádkozott. Erdélyben viszont – és persze más magyarországi városokban is – a szászok az újkorig megőrizték német nyelvüket, és csak a román kommunista rendszer tudta bedarálni őket. De még akkor sem nyelvet váltottak, hanem kivándoroltak az NSzK-ba, a pár tízezres, elöregedett maradék szászság még a 21. században is beszéli anyanyelvét. Az erdélyi románság is megőrizte nyelvét, ehhez még kiváltságokra sem volt szüksége, elegendőnek bizonyult az ortodox vallás identitásképző ereje. Ugyanez történt volna a török-székelyekkel is, mert a hozzájuk delegált egyetlen székelyispán aligha közvetíthette a magyar nyelvet, a keleti székely medencékben pedig nem lehet jelentős, más néprajzi csoporthoz tartozó magyar nyelvű népességgel számolni a székelyek megjelenése előtt és után sem.

A székelyek feltételezett erdélyi nyelvváltását egyértelműen cáfolja az a tény is, hogy a székely nyelvjárások az őrségi, őrvidéki, Pozsony környéki, baranyai és valkói nyelvjárásokkal rokonok. Ha a török-székelyek Erdélyben vették volna át a magyar nyelvet, akkor ezt azoktól tudták volna megtenni, akik ott éltek: a mezőségi magyaroktól. És ebben az esetben a két mezőségi nyelvjárás valamelyikét – elsősorban a délit – kellene beszélnie minden székelynek.

Aydemir egyébként a 12–13. századra teszi a török-székelyek végső nyelvváltását^[146] – éppen arra az időszakra, amikor a történeti és régészeti adatok szerint a székelyek megjelennek mai hazájukban. A régészet vallomása ezzel szemben elég egyértelmű: „…csupán régészeti leletekkel – elvonatkoztatva Erdély településtörténetétől, a helynevektől és a vidék utótörténetétől – lehetetlen igazolni a letelepített telegdi népesség székely voltát, mivel e leletekből – ellentétben például az alföldi kunok, jászok régészeti hagyatékával – nem olvasható ki valamilyen külön „székely” jelleg. Sajátos székely viselet vagy temetkezési szokás nyomai a templom körüli temetők ásatásakor sem mutatkoztak. Ez a negatív eredmény azok véleményét támasztja alá, akik szerint a (telegdi) székelység ekkor – ha egyáltalán szóba jöhet nem magyar eredete – már évszázadok óta magyarul beszélő népesség volt, mely nemcsak a mai Székelyföldön teremtett színmagyar helynévadást, hanem korábbi hazájában is, amint ezt Mezőtelegd 1256-os határjárása bizonyítja.”^[147]

A török-székelyek nyelvváltásának körülményeit illetően Aydemir új ötletet mutatott be az egyik vele készült interjúban: „…a csatlakozó székelyek legjobb harcosainak egy részét áttelepítették a Kárpát-medence nyugati felére határvédelmi célokra. Ők aztán keveredtek ottani magyar csoportokkal, és később azok utódai visszatelepül(het)tek az eredeti szállásterületükre, elhozva magukkal a nyugati magyar nyelvjárási sajátosságokat is. Vagy akár olyan nyugati magyar nyelvjárási csoportok Erdélybe történő áttelepítése sem zárható ki az Árpád-korban, amelyek nyelvi sajátosságai átkerültek a székely nyelvjárásba is. Tehát itt többféle elmélet is szóba jöhet. Hiszek abban, hogy interdiszciplináris kutatásokkal, együttműködéssel talán megoldható majd ez a kérdés is.”^[148]

Az mindenképpen örömteli, hogy Aydemir már nem egymaga akarja a székelyek eredetkérdését megoldani, hanem ezt a feladatot interdiszciplináris feladatnak tekinti. Az is jó jel, hogy már számol Árpád-kori magyar csoportok betelepítésével a Székelyföldre. Az viszont sajnálatos, hogy miután szembesült a tényeknek legalább egy részével, nem visszavonta az ötletét, hanem újabb fantáziaelemet hozott be a vitába. Ki, mikor, miért telepítette szét a török-székelyeket a mai Székelyföldről, és milyen bizonyítékok vannak erre? Semmilyen, a gondolat megszületésének egyetlen oka, hogy így talán meg lehet menteni egy minden ténynek ellentmondó ötletet.

Székely lovakrúl

Aydemir szerint „Balás Gábor megállapítása, miszerint az 1849-ben a hajdani székely határőr lovasezred feloszlatása után létesített székely huszárezred lovai is – a sok évszázados hagyományhoz híven – »fehér patájúak voltak«, egyértelműen támogatja Rásonyi László azon állítását, hogy a székely népnév »fehér lábú ló« jelentéssel bírt korábban.”^[149]

Az érv mögül hiányzik a történeti adatsor. Az kevés, hogy egyesek „sok évszázados hagyományra” hivatkoznak,^[150] ebben a konkrét esetben ráadásul nem évszázadokról van szó, hanem azt kellene igazolni, hogy a Kr. u. 4. századtól kezdve^[151] egészen 1849-ig a székelyek hagyománya nem szakadt meg. Aydemir azonban elmulasztotta tanulmányában elénk tárni ezt az adatsort, mindössze egyetlen példát említ a török-székelyek speciális színezetű lovaira: a székelyekét 1849-ből. Más szóval: az általa feltételezett etimológiát a jelentéstan oldaláról egyetlen adat támasztaná alá, amit 1500 év választ el a török-székelyek nevének állítólagos felbukkanásától. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a tradíciót mindig invenció előzi meg, az ilyen invenciókat pedig a feltaláló hajlamos a tradícióval megmagyarázni.^[152] Annak tehát önmagában semmi bizonyító ereje nincsen, hogy egyesek egy szokást ősinek tartanak.^[153] A tudományos kutatás lényege, hogy az ilyen vélekedéseket is tényekkel kell bizonyítani. A székely határőrség esetében ez elé komoly akadályt gördít az a tény, hogy ennek megszervezésére csak Mária Terézia idején került sor. A székelyek pedig annyira nem akartak – nem ősi, hanem újdonsült – határőrök lenni, hogy miután Madéfalván közéjük lőttek, tömegével menekültek Moldvába a számukra szokatlan és korábbi kötelezettségeikhez képest súlyosabb teher elől.

A székelyek és magyarok közötti különbségeket számba vevő késő középkori és kora újkori források a székelyekkel kapcsolatban nem a lovaik színét emelik ki,^[154] hanem azt, hogy nem fizetnek adót.^[155] Ez az, ami a székely identitásnak valóban fontos eleme, és ami szerintem valóban összefüggésben áll a csoport eredetével. Aki adót fizet, az elismeri az állam fennhatóságát. A székelység ősei éppen az állammal és az állam által terjesztett új társadalmi szerkezettel álltak szemben. Számukra az adófizetés elutasítása bírt identitásképző erővel, nem a lovaik színe. A kora újkori székely címerek alapján sem állítható, hogy bármelyik lószín kitüntetett szerepet játszana. Az ábrázolt lovak között találunk fehéret, feketét, tarkát. (3–6. kép) Marad tehát az egyetlen 19. századi adat, de ezzel is komoly probléma van. Gyakorlatilag a kutatás által teremtett könyvmondával állunk szemben.

(3. kép)

(4. kép)

(5. kép)

(6. kép)

A történet 1959-ben kezdődött, amikor Gyallay Domokos egy Magyar Nyelvben megjelent tanulmányában 19–20. századi néprajzi adatok alapján megállapította, hogy a székely folklórban a fehér lónak kitüntetett szerepe van, amely mögött totemisztikus hátteret sejtett.^[156] Azt nem említi, hogy ennek a szellemi hagyománynak lenne bármilyen materiális vetülete, tehát hogy a székely lótartási, hátasválasztási szokásokra befolyással lennének Fehérlófia történetei és a fehér lóra vonatkozó szólások. (pl. „Mi székelyek mindnyájan rokonok vagyunk, ha nem egyébről, a nagy fejér lóról.”) Más színű lovakról három alkalommal esik szó. Gyallay szerint az általánosan elterjedt „[a] fejér lótól nem kérnek vámot” szólásnak létezik „[a] tarka lótól nem kérnek vámot” változata is. Ígérete szerint utóbbi változatra hivatkozik majd a későbbiekben, de erre végül nem került sor. Egy másik szólásban szintén a fehér lovat helyettesítik más kifejezéssel: „»Azért, mert rokonok!« — felelt apja. — »Miről?« — »Hát csak úgy, a szürke kabaláról!« — mosolygott apja.” Végül idézi a vörös lovakra vonatkozó, az egész magyar nyelvterületen elterjedt szólást: „[v]örös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.” (Kiemelések az eredetiben.)

1960-ban ugyancsak a Magyar Nyelvben jelent meg Rásonyi László tanulmánya a székely név eredetéről.^[157] Ebben szokatlan módon nem úgy hivatkozik Gyallay adataira, ahogyan azt egy már megjelent tanulmány esetében várnánk, vagyis utalásokkal az oldalszámokra. Rásonyi ugyanis arra kérte Gyallayt, hogy foglalja össze cikke tartalmát, aminek ő így tett eleget: „[m]a is élő és járatos közszólásokból megállapítható, hogy a székelyek hajdan a fehér lovat (kancát) csodás lénynek tekintették, ősüknek vallották. Kultikus jellegű, talán totemisztikus hiedelmeik és tiszteletük a fehér ló mellett a szürke és a fehérfoltos (tarka) lóra is kiterjedt.”^[158] Ez az összefoglalás gyökeresen ellentétes az 1959-es tanulmány adataival,^[159] de a tarka ló még mindig csak harmadik helyen szerepel a székelyek számára állítólag fontos lószínek listáján a fehér és a szürke mögött. Rásonyi mégis erre az összefoglalásra építi elméletét – ami egyébként hangtani szempontból is védhetetlen^[160] – azt állítva, hogy székely név a török säkül ~ sikül szóból származik, aminek jelentése „fehér folt (a lovon), fehérfoltos ló, fehérlábú ló.”^[161] Rásonyi ezt még az alábbi kijelentéssel toldja meg: „[a székelyek a GYALLAYtól összegyűjtött hagyományok tanúsága szerint magukat fehér vagy fehérfoltos kancától származtatták.”^[162] Ezt még csúsztatásnak is nehéz lenne mondani, mert Gyallay cikke nem fehérfoltos, hanem egyértelműen fehér lovakról szól a már említett három, külön-külön egyedi kivétellel. A tarka ló csak a vámfizetéssel kapcsolatos szólásban kap helyet. A legvégén Rásonyi adatokat sorol, amelyek szintén a fehér lovak jelentőségét domborítják ki a hsziungnuktól kezdve a csuvasokon át a magyarokig.^[163] Hogy miért gondolta azt, hogy a fehér lovakra vonatkozó adatok megtámogatják az ő tarka lovakkal kapcsolatos teóriáját, azt nem tudom.

A tarka lovak történetét Balás Gábor fűzi tovább, olyan tarka lovakat keresve a székely történelemben, amelyek alátámasztanák Rásonyi etimológiáját. 1984-es könyvében azt írja, hogy a székely szó „[j]elentése szerint négy lábán és esetleg homlokán is fehér ló, amint azt Rásonyi László elemzése kimutatta és vizsgálataink is támogatják a részéről nyelvészeti alapon kidolgozott eredményt, mert még a múlt században is barna-fehér lovakból állt a székely határőr huszárezred törzsménese és e lófajta még a 20. század elején is elterjedt volt.”^[164] Utóbbi adatnak semmi jelentősége. A tarka testszínezet a háziasítás során fellépő tipikus jelleg, más fajoknál (szarvasmarha, kutya, nyúl stb.) is megjelenik. Balás különben is csak annyit állít, hogy még a 20. század elején is tartottak tarka lovat a székelyek – ahogyan ezt nyilván ma is teszik más országok lótenyésztőihez hasonlóan –, de ez nem jelent sem kizárólagosságot, sem különlegességet. Fehér lovakról viszont – nyilván Rásonyi hatására – már szó sem esik. A 19. századi székely határőrökre vonatkozó adat forrására a könyv későbbi részén derül némi fény.^[165] „A székely határőrséget az osztrákok végleg feloszlatták és a határőr-huszárok törzsménesét is áruba bocsátották.^[166] Annyit tudunk (kiemelés tőlem), hogy a szárhegyi Lázárok vettek ebből több, barnafehér, erősen tarka lovat.^[167] A későbbi évtizedekben is még fel-felbukkantak ilyen lovak és olyanok, amelyek négy lábukon és homlokukon fehérek, egyébkent barnák voltak. Az ilyen állatokat »régi fajta lovak«-nak nevezték. Beczássy Imre leírása szerint, akinek apja Háromszékben még tenyésztett ilyen lovakat, ezek lipicai és arabs lovak közötti típusúak voltak.^[168] Bár fehér patájuk volt, évekig is jól bírták, hogy kövezett úton patkolás nélkül járjanak. Sajnos abban az időben, amikor még sok ilyen ló létezett, a szakemberek nem figyeltek fel arra, hogy közük van a székely név régi jelentéséhez.”^[169]

Itt szintén hiányzik a pontos hivatkozás, az „annyit tudunk” arra utal, hogy valószínűleg Lázáréktól származó szóbeli információról van szó, mint Beczássyék esetében is. Mindenestre abból, hogy a szárhegyi Lázárok több tarka lovat is vásároltak a feloszlatott ezred lóállományából, nem következik, hogy a ménes kizárólag ilyen egyedekből állt, csak annyi, hogy ilyenek is voltak közöttük. Legalábbis a jó száz évvel későbbi utódok emlékezete szerint. Ugyancsak nem gyakoriságra utal, hogy „a későbbi évtizedekben is még fel-felbukkantak (kiemelés tőlem) ilyen lovak,” hanem éppen ellenkezőleg: a más színű lovak között időnként tarkákat is lehetett látni. Abból, hogy „régi fajtának” nevezték, szintén nem lehet messzemenő következtetést levonni, mert egyrészt a lovak fajtái között nem színezetük alapján teszünk különbséget, másrészt a régi relatív kifejezés. Talán régi azokhoz a fajtákhoz képest, amelyek a 19. század végétől kezdve elterjedtek Magyarországon, de ebből még nem következik, hogy akár a honfoglalásig vissza lehetne vezetni a tenyésztésüket, nem hogy az 5. századig. A közhiedelem még ma is honfoglaláskorinak tart számos olyan fajtát (komondor, szürke marha, racka, mangalica), amelyek csak a késő középkorban vagy egyenest a kora újkorban terjedtek el Magyarországon. Az pedig beszédes, hogy a szakemberek nem figyeltek fel a tarka lovak jelentőségére.^[170] Ezek kizárólag Rásonyi tarka lovakra vonatkozó konfabulációja és hangtani okokból is elfogadhatatlan etimológiája miatt tettek szert jelentőségre egyes 20–21. századi kutatók számára.

Nap és Hold

Tudományos igényű tanulmányában Aydemir még nem használja a székely címert az érvrendszerében, de a vele készült interjúban már ez is felbukkan. Meggyőződése szerint „a székelyek 15. századi és mai címerében szereplő nap és hold nem más, mint a kínai forrásokban a hunokra vonatkozóan említett nap és hold kultusz emléke.”^[171]

A Nap, a Hold és a csillagok a Föld minden pontjáról jól látható égitestek, amelyek meghatározzák életünk ritmusát. Lehetetlen lenne felsorolni, hogy tiszteletükre hány példát találunk az emberi kultúrtörténetben, és hogy ez milyen formában jelenik meg az adott társadalom művészeti alkotásaiban az ókori Kelettől (9. kép) a bronzkori Európán át (10. kép) az inkákig. (11. kép) Ezért csak néhány olyan magyarországi címert mutatok be, (12–15. kép) amelyeknek semmi közük a székelyekhez, viszont megtaláljuk rajtuk a szóbanforgó égitesteket. Ráadásul Aydemir szerint a török-székelyek a hunoktól elkülönült, saját nével rendelkező csatlakozott nép voltak. Ha a székelyek ezektől és nem a hunoktól származnak, akkor miért hivatkozik hun kultuszokra?

II. Meli sipak határköve – Musée du Louvre, Département des Antiquités orientales, SB 23 – https://collections.louvre.fr/ark:/53355/cl010174453 – https://collections.louvre.fr/CGU

(9. kép)

(10. kép)

(11. kép)

(12. kép)

(13. kép)

(14. kép)

(15. kép)

Török-székelyek és dáko-románok

Ha valakinek déjà vu érzése van a történeti forrásokban nem szereplő, régészeti leleteket és onomasztikai anyagot maguk után nem hagyó 5–11. századi török-székelyek láttán, akkor az nem véletlen. Hasonló fantomnép a dáko-román, amelyiket történeti források nem említenek, régészeti leletanyaguk nem ismert, helynevek nem maradtak utánuk, román kutatók mégis biztosak benne, hogy a 3–12. század között ott éltek Erdélyben és az Alföldön. Az érvelés hasonlósága óhatatlanul felidézi Russell teáskannáját, amelyik valahol itt kering a közelünkben a Nap körül, csak tudományos módszerekkel nem lehet kimutatni. De a léte ettől még természetesen elképzelhető, sőt cáfolhatatlan.

Aydemir ötlete a legjobb esetben is egy felületes névhasonlóságra és az „árnyékhatásra” épül. E kettő felhasználásával tetszés szerint kreálhatunk hasonlóan „megalapozott” székely eredettörténetet. A középkori forrásokban a székelyeket rendszeresen Siculi formában említik. A Siculi nép jól ismert legalább a Kr. e. 5. századtól.^[172] A görög és latin források szerint ők Szicília őslakói, akikre Róma az első pun háború után terjeszti ki hatalmát. A romanizálódott Siculi nép csatlakozott a rómaiakhoz, és az után érkezhetett Erdélybe, hogy Traianus létrehozta Dacia provinciát. Miután a Római Birodalom 271-ben feladja a tartományt, a maradék Siculi Erdély hegyes vidékén talál menedéket, ahol árnyék borul rájuk, és a 12. századig nem említik őket újra. Az 5. század elején a hunok meghódítják őket, végső soron tehát Attila népe lesznek és hun etnikai identitást vesznek át új uraiktól. A hunok veresége után továbbra is kitartanak, és csatlakoznak a honfoglaló magyarokhoz. A magasabb presztízsű magyar nyelv átvételének folyamatát pedig maga Aydemir rekonstruálta. A székelyek címere természetesen Traianus pénzeiről származik. (16. kép)

(16. kép)

Aydemir és a pántörök sovinizmus

A fentiekből kiderül, hogy Hakan Aydemir a székelyekre vonatkozó elméletét úgy fogalmazta meg, hogy a magyar kutatás eredményeit gyakorlatilag nem ismeri, saját tudományos eredményei pedig enyhén szólva vitathatók. Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy egyetemi tanszékvezető nem vesz tudomást az elméletének ellentmondó tudományos eredményekről.

A kulcsot egy olyan könyv adja a kezünkbe, amelyik Aydemir irodalomjegyzékében szerepel, bár a tanulmányban sehol nem hivatkozik rá.^[173] Fahrettin Kırzıoğlu könyvéről van szó, amely a „Yukarı-Kür ve Çoruk boyları’nda Kıpçaklar: ilk-Kıpçaklar (M.Ö. VIII-M.S. VI. yy.) ve son-Kıpçaklar (1118, 1195) ile Ortodoks-Kıpçak atabekler hükûmeti (1267-1578) Ahıska Çıldır eyâleti tarihi’nden” címet viseli. (Kiemelés tőlem – KT) A könyvet már címe is a fantasy irodalom kategóriájába sorolja: pusztán turkológiai szempontból is abszurd dolog Kr. e. 8. századi kipcsakokról beszélni.

Fahrettin Kırzıoğlu nevével nem lehet találkozni a megjelölt korszak történetét, az egyes népek nyelvi rokonságát feldolgozó nemzetközi szakirodalomban.[174] Művei törökül jelentek meg, és nem tudományos, hanem soviniszta igényeket elégítenek ki.^[175] Kırzıoğlu más munkái is hasonló színvonalat képviselnek. „Dağıstan, Aras, Dicle, Altay ve Türkistan Türk Boylarından Kürtler” című opuszában a kurdokról „bizonyítja be,” hogy törökök. A kurdok neve törökül Kürt, és mivel hasonló hangalakú szavak török szövegekben is előfordulnak, a kurdok nem lehetnek mások, mint kurd-törökök. A névhasonlóság alapján számára az is világos, hogy a honfoglaló magyar törzs, a Kürt népessége török – még csak nem is kurd. De félig-meddig minden magyar török: „Egyes magyarázatok szerint a magyarok apái törökök, anyáik pedig finn-ugorok.”^[176] Az „üres” Anatóliába egyébként 4000 évvel ezelőtt a kurdokkal (akikről már tudjuk, hogy szintén törökök) együtt telepedtek be a törökök,^[177] akiknek egy része csak a Kelet-Római Birodalom idején görögösödött el, ezek tehát valójában ortodox törökök.^[178]

Kırzıoğluval kapcsolatos véleményem nem egyedi. Az általa képviselt „tudomány” és politika együttműködéséről szól Rüdiger Benninghaus tanulmánya, amely az örmény nyelven beszélő, de az állandó pogromok miatt mohamedán vallásra áttérő hemsinek „turkizálását” mutatja be.^[179] Benninghaus foglalkozik az általa pszeudo-történészként definiált Kırzıoğluval és módszerével is.^[180] Utóbbi jellemzésére Wolfgang Feursteintől és Tucha Berdsenától idéz: „Kırzıoğlu először történelmi népek neveinek az özönével támadja le az olvasót; azután valamiféle fonetikai megfelelést vagy hasonlóságot keres egy régi török törzzsel,^[181] ezt az állítólagos történelmi kivándorlást egy csipetnyi ’iszlámmal’ ízesíti, és a törökség hozzáértő kutatójaként mutatja be magát. Valószínűleg még soha egyetlen ember nem hamisította meg ilyen súlyosan a történelmet Törökországban!” Az ilyen munkák célja, hogy megalapozzák, de legalábbis utólag igazolják az örmények, görögök és kurdok ellen újra és újra fellángoló „etnikai tisztogatást.”

Kırzıoğlu és tanítványai fiktív török népekkel népesítik be Eurázsiát, hogy a törökség jelentőségét felnagyítsák.^[182] Magyarországon hasonló szerzőkre és műveikre csak akkor hivatkozunk, ha a pszeudo-tudományos „szakirodalom” tevékenységét akarjuk bemutatni. Törökországban viszont módszereik és „eredményeik” – a jelek szerint – etalonnak számítanak még az egyetemi oktatók számára is.

Utószó gyanánt

Arra a kérdésre tehát, hogy a székelyek a hunoktól vagy valamilyen török néptől származnak-e, határozott nemmel válaszolhatunk. A tudományos kutatás által felderített tények alapján egyértelmű, hogy a székelység a korai Árpád-korban alakult ki az ország különböző területein, alapvetően magyar nyelvet beszélő népességből. Aydemir a valóságot belefektette a török-székelyek számára készített Prokrusztész-ágyba. Ami kilógott belőle (nyelvészeti, régészeti, történeti, antropológiai, genetikai tények), azt levágta, ahol rövidnek bizonyult, ott fantáziaelemekkel (hipotetikus népnevek, magyar és román szavak bolgár-törökké transzformálása, tarka lovak, holdas-napos címer) kipótolta. A hun eredet lerágott csontját legalább Magyarországon ideje lenne kihajítani.

Képek jegyzéke

kép: A székelypetőfalvi és zabolai temető embertani anyagának párhuzamai (forrás: Fóthi et al. 2012, 25. ábra)
kép: A székely név kialakulása Hakan Aydemir szerint (forrás: Aydemir 2023, 2. ábra)
kép: Fehér (szürke) ló a szentkatolnai Biró család címerében (forrás: MCK 111. tábla)
kép: Fekete ló a kisbaczoni Benedek család címerében (forrás: MCK 96. tábla)
kép: Párductarka ló Udvarhelyi István címerében (forrás: Benkő 2012, 45. ábra 3.)
kép: Pej (?) ló Menasági Mihály címerében (forrás: Benkő 2012, 45. ábra 1.)
kép: Pejtarka ló (forrás: https://www.facebook.com/sostozoo/photos/a.132759703453115/1899327193463015/?type=3)
kép: Keselylábú hóka pej (forrás: http://www.maczkofarm.hu/lovaink/)
kép: II. Meli-Sipak (1186–1172) határköve (forrás: Louvre, https://collections.louvre.fr/ark:/53355/cl010174453)
kép: A nebrai bronzkori korong (Kr. e. 1600 körül) (forrás: Meller 2021, Abb. 1.)
kép: Az inka uralkodó és felesége Felipe Guaman Poma de Ayala rajzán (1600 körül) (forrás: Müller 1972, Abb. 6.)
kép: A nagyabafalvi és felsőlehotai Abaffy család címere (forrás: MCK 1. tábla)
kép: A láczfalvi Asbóth család címere (forrás: MCK 35. tábla)
kép: Az aggteleki Bujanovics család címere (forrás: MCK 141. tábla)
kép: A Csarada család címere (forrás: MCK 154. tábla)
kép: Traianus császár (98–117) rézpénze (forrás: https://www.wildwinds.com/coins/ric/trajan/i.html)

Felhasznált irodalom:

Agyagási 2014. Agyagási Klára: A magyar-török nyelvi kapcsolatok. In: Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt – Lezsák Gabriella – Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014. 199–204.

ÁMTF Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I-IV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963-1998.

Assmann 1998. Assmann, Jan: Moses der Ägypter. Entzifferung einer Gedächtnisspur. Hanser, München–Wien, 1998.

Assmann 2010. Assmann, Jan: The Price of Monotheism. Stanford University Press, Stanford, 2010.

MCK Alapi Gyula – Dongó Gyárfás Géza – Gorzó Bertalan – Magasházy Béla – Osváth Lajos – Pálmay József – Pethes Kálmán – Romhányi János (szerk.): Magyarország címeres könyve (Liber armorum Hungariae). Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1914.

Árvay 1943. Árvay József: Üver. Erdélyi Múzeum, 48 (1943) 1. 92–93.

Árvay 1947. Árvay József: Az üver tájszó mai gyergyói jelentései. Erdélyi Múzeum, 52. (1947) 1. sz. 96–103.

Aydemir 2023. Aydemir, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: Türk Attila (szerk.): „HADAK ÚTJÁN.” A népvándorláskor fiatal kutatóinak XXIX. Konferenciája. Budapest, 2019. november 15–16. 29th Conference of Young Scholars on the Migration Period. Budapest, November 15–16, 2019. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Kutatócsoport – Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar, Régészettudományi Intézet – Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2023. 9–36.

Aydemir – Kovács 2024a. Aydemir, Hakan – Kovács Gergő: A székelyek Mongóliából származnak, a hunokkal érkeztek a Kárpát-medencébe – török nyelvész a Mandinernek. Mandiner nevű internetes folyóirat, az interjút készítette Kovács Gergő. https://mandiner.hu/kultura/2024/04/a-szekelyek-mongoliabol-szarmaznak-a-hunokkal-erkeztek-a-karpat-medencebe-torok-nyelvesz-a-mandinernek?fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTEAAR3vMSY2v2sctn0Gw2lemYt6XdtE-ajH0GlZkAle3WQ2ReBSCNfANmg_27M_aem_AYaA61qILYYPvsEbE3JHRwRXDwmZx7ttppLSsjam-AhcvLmTzs6PSxDklldjvdWGleY_xR6W_4YD_DLR3aGGydQs (hozzáférés: 2024. április 26.)

Aydemir – Kovács 2024b. Aydemir, Hakan– Kovács Gergő: Így csatlakozhattak a székelyek a honfoglaló magyarokhoz – török kutató a Mandinernek. Mandiner nevű internetes folyóirat, az interjút készítette Kovács Gergő. https://mandiner.hu/kultura/2024/04/igy-csatlakozhattak-a-szekelyek-a-honfoglalo-magyarokhoz-torok-kutato-a-mandinernek?utm_source=facebook&utm_medium=social&utm_campaign=mandiner&fbclid=IwZXh0bgNhZW0CMTEAAR2ay9MoeL1OooUcx3srDBHsGLWY1so2lN7kVCSGF3SR56lcBDu2bLRVgCM_aem_AR1iZnClj3YkawRjEvrrF1CsPkasrLtUJ52JCR2td05RdjuUWhwOSinpAcm4SlxaMpfBty8yR0Kmwn8P2Wvyl9CZ (hozzáférés: 2024. április 26.)

Aydemir – Pataki 2024. Aydemir, Hakan – Pataki Tamás: Volt egyszer egy eszkelföld – Ázsiában. Török tudós fejtette meg a székelyek eredetét. Demokrata nevű internetes folyóirat, az interjút készítette Pataki Tamás. https://demokrata.hu/magyarorszag/torok-tudos-fejtette-meg-a-szekelyek-eredetet-809889/ (hozzáférés: 2024. április 26.)

Bakos 1982. Bakos Ferenc: A magyar szókészlet román elemeinek története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982.

Balás 1984. Balás Gábor: A székelyek nyomában. Panoráma, Budapest, 1984.

Beckwith 2023. Beckwith, Christopher I.: The Scythian Empire: Central Eurasia and the birth of the classical age from Persia to China. Princeton University Press, Princeton – Oxford, 2023.

Benkő 1948. Benkő Loránd: A székelyföldi szláv eredetű víznevek kérdéséhez. Magyar Nyelv, 44 (1948) 1. sz. 95–101.

Benkő 1967. Benkő Loránd: A nyelvföldrajz történeti tanulságai. Akadémiai székfoglaló előadás. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, 24. (1967) 29–48.

Benkő 1985. Benkő Loránd: Adalékok a székelyek korai történetéhez. Benkő Loránd akadémikussal beszélget Szabó T. Ádám. Honismeret, 1986. 5. sz. 22–29.

Benkő 1988. Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.

Benkő 1989. Benkő Loránd: Maros- és Udvarhelyszék település- és népiségtörténetéhez. Századok, 123 (1989) 3–4. sz. 343–358.

Benkő 1991. Benkő Loránd: Nyelvészeti adalékok a magyarság erdélyi megtelepedéséhez. Magyar Múzeum, 1. 52–61.

Benkő 1992. Benkő Elek: A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája. Varia Archaeologica Hungarica V. Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, Budapest, 1992.

Benkő 1993. Benkő Loránd: Megjegyzések a víznevekről. (Adalékok a székelység történetéhez.) Névtani Értesítő, 15. (1993) 50–56.

Benkő 1996. Benkő Loránd: Adalékok a bihari székelység történetéhez. In: Kovács András – Sipos Gábor – Tonk Sándor (szerk.): Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1996. 55–65.

Benkő 1999. Benkő Loránd: A székely nemzetségnevek történetéhez. ln: Kiss András – Kovács Kiss Gyöngy – Pozsony Ferenc (szerk.): Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1999. 53–67.

Benkő 2001. Benkő Loránd: Észrevételek Erdély déli részeinek korai Árpád-kori történetéhez. Viaskodás Romantikus Látomásokkal. In: Dávid Gyula (szerk.): Erdély a keresztény magyar királyságban. Erdélyi Tudományos Füzetek 231. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár 2001, 7-67.

Benkő 2002. Benkő Loránd: A székely néprésznév ómagyar történetéhez. Magyar Nyelv, XCVIII. (2002) 3. sz. 257–265.

Benkő 2002A Benkő Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 29. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2002.

Benkő 2005. Benkő Loránd: A székelység szerepe az Árpád-kori magyar országvédelemben. Magyar Nyelv, CI. (2005) 3. sz. 269–274.

Benkő 2010. Benkő Elek: A középkori székelyek. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. Archaeology of the Middle Ages and the Early Modern Period in Hungary. MTA Régészeti Intézete, Budapest, 2010. 221–254.

Benkő 2012. Benkő Elek: A középkori Székelyföld I–II. Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet, Budapest, 2012.

Benninghaus 2007. Benninghaus, Rüdiger: Turks and Hemshinli: Manipulating ethnic origins and identity. In: Simonian, Hovann H. (Ed.):The Hemshin: History, society and identity in the Highlands of Northeast Turkey. Routledge, London – New York, 2007. 353–388.

Bonmann–Fries 2025. Bonmann, Svenja – Fries, Simon: Linguistic Evidence Suggests that Xiōng‐nú and Huns Spoke the Same Paleo‐Siberian Language. Transactions of the Philological Society (2025) 1–24. DOI: https://doi.org/10.1111/1467-968X.12321

Bóna 2001. Bóna István: Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Dávid Gyula (szerk.): Erdély a keresztény magyar királyságban. Erdélyi Tudományos Füzetek 231. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár 2001, 68–96.

Borbély et al. 2023. Borbély, Noémi – Székely, Orsolya – Szeifert, Bea – Gerber, Dániel – Máthé, István – Benkő, Elek – Mende, Balázs Gusztáv – Egyed, Balázs – Pamjav, Horolma – Szécsényi-Nagy, Anna: High Coverage Mitogenomes and Y-Chromosomal Typing Reveal Ancient Lineages in the Modern-Day Székely Population in Romania. Genes, 14. (2023) 1. sz. 133. DOI: https://doi.org/10.3390/genes14010133

Borovszky 1903. Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Bars vármegye. Apollo Irodalmi Társaság, Budapest, 1903.

Botár 2019. Botár István: Havasok keblében rejtező szép Csík. A Csíki-medence középkori településtörténete. Opitz Archaeologica 15. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2019.

Doğan 2010. Doğan, İsmail: Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon. In: Honti László (főszerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010. 75–82.

É. Kiss – Gerstner – Hegedűs 2013. É. Kiss Katalin – Gerstner Károly – Hegedűs Attila: Kis magyar nyelvtörténet. Egyetemi jegyzet magyar szakos BA-hallgatók részére. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2013.

Eckhardt 1927. Eckhardt Sándor: Sicambria. Egy középkori monda életrajza. Minerva, VI. (1927) 4–10. sz. 157–201.

Eckhardt 1928. Eckhardt Sándor: A pannóniai hun történet keletkezése. Századok, LII. (1928) 1–3., 4–6. sz. 465–491., 605–632.

Eckhardt 1940. Eckhardt Sándor: Attila a mondában. In: Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940. 143–216., 307–315.

Egyed 1999. Egyed Ákos: A székely határőrség az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban. A határőrezredek útja Puchner generálistól Bem tábornokig. ln: Kiss András – Kovács Kiss Gyöngy – Pozsony Ferenc (szerk.): Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1999. 138–145.

EMSzT II. Szabó T. Attila (szerk.): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. kötet (Cs — Elsz). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.

Erdal 2004. Erdal, Marcel: A grammar of Old Turkic. Brill, Leiden – Boston – Köln, 2004.

EWUng Loránd Benkő (Hrsg.): Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993–1995.

Fejér 1881. Fejér József: Tájszók. Csíkmegyeiek. Magyar Nyelvőr, X. (1881) 5. sz. 237–238.

Fényes 1851. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Fényes Elek, Pest, 1851. (https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/ValyiFenyes-orszagleirasok-81A15/fenyes-elek-magyarorszag-geographiai-szotara-84F88/, hozzáférés: 2024. június 26.)

Fóthi et al. 2012. Fóthi Erzsébet – Bernert Zsolt – Hajdu Tamás – Kővári Ivett: Középkori embertani leletek a Székelyföldön. In: Benkő Elek: A középkori Székelyföld I–II. Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet, Budapest, 2012. 473–662.

Gáll 2016. Gáll Erwin: Egy periférikus régió perifériája. Részleges régészeti és más jellegű megjegyzések a Székelyföld története I. kötetével kapcsolatban. Századvég, 82. (2016) 141–162.

Gáll – Szenthe 2023. Gáll, Erwin – Szenthe, Gergely: The “Migration” Period. In: Veress, Emőd (ed.): Constitutional History of Transylvania. Studies in the History of Law and Justice 25. Springer, Cham, 2023. 59–93. DOI: https://doi.org/10.1007/978-3-031-22166-8_2

GH Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította és jegyzetekkel ellátta Pais Dezső. A bevezetőt írta, a jegyzeteket kiegészítette és a térképet tervezte Györffy György. Magyar Helikon, Budapest, 1977.

Golden 2022. Golden, Peter B.: The Turkic peoples: a historical sketch. In: Johanson, Lars and Csató, Éva Á. (Eds.): The Turkic Languages. Routledge, London – New York, 2022. 13–25. DOI: 10.4324/9781003243809-2

Gombocz 1908. Gombocz Zoltán: Honfoglaláselőtti török jövevényszavaink. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 7. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1908.

Gombocz 1916. Gombocz Zoltán: Török jövevényszavainkhoz. Magyar Nyelv, XII (1916) 1. sz. 1–4.

Gyallay 1959. Gyallay Domokos: Lófi székely — lófő székely. A székely őstörténet nyomai az élő nyelvben Magyar Nyelv, LV (1959) 2. sz. 218–226.

Györffy 1941. Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Mályusz Elemér (szerk.): Erdély és népei. Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1941. 37–86.

Györffy 1948. Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Néptudományi Intézet, Budapest, 1948.

Győrffy 2011. Győrffy Erzsébet: Korai ómagyar kori folyóvíznevek. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2011.

Hadrovics – Kiss 1965. Hadrovics László – Kiss Lajos: Szótörténeti adalékok. Magyar Nyelv, LXI. (1965) 4. sz. 482–491.

Hankó 1943. Hankó Béla: Székely lovak. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943.

Harmatta 1970. Harmatta, János: Studies in the History and Language of the Sarmatians. Universitas de Attila József Nominatae, Szeged, 1970.

Harmatta 1986. Harmatta János: Előszó az 1986. évi kiadáshoz. In: Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Hasonmás kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. I–XXXV.

Hobsbawm – Ranger 1983. Hobsbawm, Eric – Ranger, Terence (Eds.):The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

Horger 1938. Horger Antal: Csiszlik és lócsiszár. Népünk és nyelvünk, 10 (1938) 84–89.

Horváth 1963. Horváth János: A hun-történet és szerzője. Die Hunnengeschichte und ihr Verfasser. Irodalomtörténeti Közlemények, LXVII. (1963) 4. sz. 446–476.

Humbach – Faiss 2012. Humbach, Helmut – Faiss, Klaus: Herodotus’s Scythians and Ptolemy’s Central Asia. Semasiological and Onomasiological Studies. Dr. Ludwig Reichert Verlag, Wiesbaden, 2012.

Istvánovits – Kulcsár 2018. Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria: „…aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Jósa András Múzeum, Nyíregyháza – Szeged 2018.

Johanson 2022. Johanson, Lars: The history of Turkic. In: Johanson, Lars and Csató, Éva Á. (Eds.): The Turkic Languages. Routledge, London – New York, 2022. 83–120. DOI: 10.4324/9781003243809-6

Jordanes. Jordanes: Romana and Getica. Translated with an introduction and notes by Peter van Nuffelen and Lieve van Hoof. Translated Texts for Historians Volume 75. Liverpool University Press, Liverpool, 2020.

Kakuk 1966. Kakuk Zsuzsa: A szláv közvetítés kérdése a magyar nyelv oszmán-török elemeiben. Nyelvtudományi Közlemények, 68. (1966) 1. sz. 51–65.

Kálmán 1967. Kálmán Béla: A népetimológia helységneveinkben. Magyar Nyelvőr, 91 (1967) 1. sz. 1–11.

Karácsonyi 1905. Karácsonyi János: A székelyek eredete és Erdélybe való települése. Értekezések a Történeti Tudományok köréből, XX. (1905) 211–282.

Karácsonyi 1908. Karácsonyi János: Helynévmagyarázatok. Magyar Nyelv, IV. (1908) 8. sz. 352–355.

Keszi 2000. Keszi Tamás: Pentele a közép- és kora újkorban. In: Erdős Ferenc – Pongrácz Zsuzsánna (szerk.): Dunaújváros története. Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, Dunaújváros, 2000. 87-107., 404-406.

Keszi 2017. Keszi, Tamás: Levedia, the egg of Columbus and what follows. Az Intercisa Múzeum Évkönyve, 2. (2017) 29–55.

Keszi 2023. Keszi Tamás: Alternatív javaslat a székely név és társadalmi csoport eredetének magyarázatára 1. rész. Ephemeris Hungarologica, 2023. 1. sz. 44–67. DOI: 10.53644/EH.2023.1.44

Keszi 2024. Keszi Tamás: An Alternative Proposal Explaining the Origin of the Word and Social Group ‘Székely.’ Historical Studies on Central Europe, 4. (2024) 1. sz. 192–216. DOI: doi.org/10.47074/HSCE.2024-1.11HSCEHistorical Studieson Central Europe

Keszi 2024a. Keszi Tamás: Alternatív javaslat a székely név és társadalmi csoport eredetének magyarázatára 2. rész. Ephemeris Hungarologica, 2024. 1. sz. 51–63. DOI: doi.org/10.53644/EH.2024.1.51

Keszi s. a. Keszi Tamás: Határőrök voltak-e a székelyek?(A kézirat megjelenése év végére várható.)

Kiss 1988. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Kiss 2010. Kiss Magdaléna: A Küsmöd víznév etimológiai vizsgálata. Helynévtörténeti Tanulmányok, 5. (2010) 151–154.

Kniezsa 1948. Kniezsa István: Szláv eredetű víznevek a Székelyföldön. Magyar Nyelv, 44 (1948) 1. sz. 1–11.

Komar 2018. Komar, Olekszij: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. История и археология древних мадьяр в эпоху миграции. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2018.

Kordé 1990. Kordé Zoltán: A magyarországi besenyők az Árpád-korban. In: Acta Universitatis Szegediensis: acta historica, XC. (1990) 3–21.

Kristó 2002. Kristó Gyula: A székelyek eredete. Balassi Kiadó, Budapest, 2002.

Kriza 1940. Kriza János: Erdélyi tájszótár. Az Erdélyi Helikon Barátai, Budapest, 1940.

Ligeti 1986. Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

Maenchen-Helfen 1973. Maenchen-Helfen, Otto J.: The World of the Huns. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1973.

Mayor – Colarusso – Saunders 2014. Mayor, Adrienne – Colarusso, John – Saunders, David: Making Sense of Nonsense Inscriptions Associated with Amazons and Scythians on Athenian Vases. Hesperia: The Journal of the American School of Classical Studies at Athens, 83. (2014) 3. sz. 447–493.

Meller 2021. Meller, Harald: Die Himmelsscheibe von Nebra – Astronomie und Zeitbestimmung als Quelle der Macht. In: Meller, Harald – Reichenberger, Alfred – Risch, Roberto (Hrsgs.) Zeit ist Macht. Wer macht Zeit? 13. Mitteldeutscher Archäologentag 2020. Tagungen des Landesmuseums für Vorgeschichte Halle. Band 24. Landesmuseum für Vorgeschichte, Halle (Saale), 2021. 151–152.

Mizser 1999. Mizser Lajos: Ugocsa és Ung megye Pesty Frigyes 1864 – 66. évi Helynévtárában. A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületének Közleményei. Stúdium Kiadó, Nyíregyháza, 1999.

MT Szinnyei József: Magyar tájszótár I–II. Hornyánszky Viktor, Budapest, 1893-1896.

Müller 1972. Müller, Rolf: Sonne, Mond und Sterne über dem Reich der Inka. Springer-Verlag, Berlin·– Heidelberg·– New York, 1972.

Nagy et al. 2000. Nagy Margit – Neumann, Günter – Pohl, Walter – B. Tóth Agnes: A gepidák. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei: Studia Archaeologica, IV. (2000) 165–189.

Németh 1930. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1930.

Németh 1935. Németh Gyula: A székelyek eredetének kérdése. Századok, LXIX (1935) 4–6. sz. 129–156.

Németh 1940. Németh Gyula: A hunok nyelve. In: Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940. 217–226., 315–316.

Németh 1966. Németh Gyula: Magyar törzsnevek a baskíroknál. Nyelvtudományi Közlemények, 68. (1966) 1. sz. 35–50.

Nilsson 2020. Nilsson, Sara Ellis: ‘Not all those who wander are lost’: Saintly travellers and their companions in medieval Scandinavia. In: Kuuliala, Jenni – Rantala, Jussi (Eds.): Travel, Pilgrimage and Social Interaction from Antiquity to the Middle Ages. Routledge, London – New York, 2020. 226–247.

Nyíri 1978. Nyíri Antal: Az aszó, asszú eredete, hang- és alaktörténete. Magyar Nyelv, LXXIV. (1978) 2. sz. 163–175.

Nyíri 1979. Nyíri Antal: Az aszó, asszú eredete, hang- és alaktörténete. Magyar Nyelv, LXXV. (1979) 2. sz. 147–162.

Péntek 1997. Péntek János: Kert, gyepű, határ. Ethnographia, CVIII. (1997) 1-2. sz. 219–234.

Petri 1902. Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája IV.: Szilágy vármegye községeinek története (L-Z). Szilágy vármegye közönsége, Budapest, 1902.

Pritsak 1955. Pritsak, Omeljan: Die Bulgarische Fürstenliste und die Sprache der protobulgaren. Otto Harrassowitz, Wiesbaden 1955.

Rásonyi 1960. Rásonyi László: A székely név eredete. Magyar Nyelv, LVI (1960) 2. sz. 186–194.

Révész 2020. Révész László: A 10‒11. századi temetők regionális jellemzői a Keleti-Kárpátoktól a Dunáig. Szeged–Budapest: Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet – Magyar Nemzeti Múzeum – Martin Opitz Kiadó, 2020.

Róna-Tas – Berta 2011. Róna-Tas, András – Berta, Árpád: West Old Turkic: Turkic Loanwords in Hungarian I–II. With the Assistance of László Károly. Harrassowitz Verlag, Wiesbaden. 2011.

Sebestyén 1897. Sebestyén Gyula: A székelyek neve és eredete. Ethnographia, VIII. (1897) 1–6. sz. 30–54., 141–167., 241–257., 345–362., 417–430.

Skok 1973. Skok, Petar: Dictionnaire étymologique de la langue croate ou serbe. Tome troisième, poni2 – Z. Etimologijski rječnik hrvatskoga ili srpskoga jezika. Knjiga Treća, poni2 – Ž. Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti, Zagreb, 1973.

Stanciu 2013. Stanciu, Ioan: The Problem of the Earliest Slavs in Intra-Carpathian Romania (Transylvania and the North-West Vicinity). Slovenská archeológia, LXI. (2013) 2. sz. 323–370.

Szabó 1937. Szabó István: Ugocsa megye. Magyarság és nemzetiség tanulmányok a magyar népiségtörténet köréből. I. sorozat. 1. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937.

Szemerényi 1980. Szemerényi, Oswald: Four Old Iranian Ethnic Names. Scythian, Skudra, Sogdian, Saka. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Wien, 1980.

SzO Szabó Károly – Szádeczky Lajos – Barabás Samu (szerk.): Székely oklevéltár I–VIII. Szerzői kiadás, Kolozsvár–Budapest, 1872–1934.

Szőllősy 2013. Szőllősy Gábor: A lovak színe. Rubicon, XXIV. (2013) 247. sz. 52–55.

Szűcs 1973. Szűcs Jenő: Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában I–II. rész. Conception de la société, théorie politique, et conception de l’histoire dans les „Gesa Hungarorum” de Simon Kézai. Századok, 107. (1973) 3–4. sz. 569–643., 823–878.

Tagányi 1895. Tagányi Károly: A földközösség történetéhez Zomboron. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, II. (1895) 291–296.

Teleki 1877. Teleki Domokos: A székely határőrség története. Franklin-Társulat, Budapest, 1877.

Timon 1754. Timon, Samuel: Imago novae Hungariae. Pars II. Typis Joannis Thomae Trattner, Sac. Caes. Reg. Aulae Bibl. et Univers. Typogr. Viennae Austriae, 1754.

Tóth 2008. Tóth Valéria: Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, Debrecen, 2008.

Türk 2023. Türk Attila: Az Uráltól a Kárpátokig. Régészet és korai magyar történelem. Szegedi Középkorász Műhely, Budapest–Szeged, 2023.

ÚMTSz. B. Lőrinczy Éva (szerk.): (1979) Új magyar tájszótár 1-5. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979–2010.

Vályi 1799. Vályi András: Magyar Országnak leírása III. Királyi Universitás, Buda, 1799.

Vovin 2000. Vovin, Alexander: Did the Xiong-nu Speak a Yeniseian Language? Central Asiatic Journal, 44. (2000) 1. sz. 87–104.

Vovin 2003. Vovin, Alexander: Did the Xiong-nu Speak a Yeniseian Language? Part 2: Vocabulary. In: Sárközi, Alice (Ed.): Altaica Budapestinensia MMII. Proceedings of 45th meeting of the Permanent International Conference (PIAC), Budapest, Hungary, June 23-28, 2002. Research Group for Altaic Studies, Hungarian Academy of Sciences, Budapest, 2003 389-394.

Zoltán 2014. Zoltán András: A magyar-szláv nyelvi kapcsolatok. In: Sudár Balázs – Szentpéteri József – Petkes Zsolt – Lezsák Gabriella – Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014. 205–210.

ЭСТЯ: Левитская, Л.С. – Благова, Г.Ф. – Дыбо, А.В. – Насилов, Д.М. Этимологический словарь тюркских языков: Общетюркские и межтюркские основы на буквы «Л», «М», «Н», «П», «С». „Восточная литература” РАН, Москва, 2003.

^[1] Aydemir 2023.

[2] Tehát az újságokban megjelent interjúkkal ellentétben Aydemir nem azt mondja, hogy a székelyek a hunoktól származnak, hanem hogy egy azokkal együtt érkező, de azoktól megkülönböztethető néptől. Mivel a korabeli források nem említenek ilyen csoportot, ezért az egyszerűsítés érthető. A továbbiakban én is kénytelen leszek a hunokra vonatkozó adatokat értékelni, mert Aydemir hipotézise szerint ezek egy része a török-székelyekre vonatkozhat.

^[3] Aydemir – Kovács 2024a; Aydemir – Kovács 2024b; Aydemir – Pataki 2024.

^[4] GH 124–125. (50–51. fejezet.); Timon 1754, 57.; Tagányi 1895, 91–92., 94.; Sebestyén 1897, 34.; Szabó 1937, 80–82., 429., 468.; Györffy 1941, 46.; Hadrovics – Kiss 1965 490.; Benkő 2012, 43. A füzéri székely nyomokhoz: Benkő 1985, 25.; Benkő 2002, 263.; Kristó 2002, 13–14.; Benkő 2005, 272.; Benkő 2012, 33–43.

^[5] Karácsonyi 1905, 238.; Benkő 1967, 43.; Benkő 1985, 25.; Benkő 1991, 58–60.; Péntek 1997, 219.; Benkő 2012, 33.

^[6] Benkő 1985, 26.; Benkő 1993, 53–54.

^[7] Benkő 1996, 60–61., 63–65.; Benkő 2012, 32.

^[8] Benkő 1985, 26.; Benkő 1991, 117.; Benkő 1993, 51–56.; Benkő 1996, 61–63.; Kiss 2010.

^[9] Benkő 1985, 27.; Benkő 1991, 117.; Benkő 1993, 55–56.

^[10] Benkő 1985, 28.

^[11] Györffy 1941, 56.; Benkő 1985, 27.; Benkő 1999, 58.

^[12] Fóthi et al. 2012, 543–545.

^[13] Nem kizárólag a két székelyföldi temetőben eltemetettekre vonatkozik az a megállapítás, hogy őseik már a honfoglalás előtt is a Dunántúlon éltek. Ugyanez érvényes a terület Árpád-kori lakosságára. (Fóthi et al. 2012, 551.) Tehát „a háromszéki székelyek nem képeznek külön etnikumot a magyar köznépen belül.” (Fóthi et al. 2012, 552.)

^[14] Fóthi et al. 2012, 549.

^[15] Fóthi et al. 2012, 551.

^[16] Fóthi et al. 2012, 551.

^[17] Fóthi et al. 2012, 552.

^[18] Borbély et al. 2023, 6.

^[19] Borbély et al. 2023, 19.

^[20] Benkő 2012, 45.; SzO VIII, 3–5.; EO 133.

^[21] Benkő 2010, 223.; Benkő 2012, 73., 80. A Csíki-medence vonatkozásában: Botár 2019, 248–249.

^[22] Benkő 2012, 74. A Keresztúr-széki topográfiai kutatások alapján megfogalmazott jelenség Maros-székben, (Benkő 2012, 77.) sőt, a Barcaságban és Segesvár környékén is megfigyelhető. (Benkő 1992, 25.; Benkő 2012, 74.) Vagyis a szintén a 12–13. században érkező szászok településrendszere ugyanúgy egy új korszak nyitányát jelzi, mint a székelyeké.

^[23] Benkő 1992, 29–30.; Benkő 2010, 225.; Benkő 2012, 102–112.

^[24] Benkő 2010, 226.; Benkő 2012, 111–112.; Gáll 2016, 151. Botár István kétségbe vonja, hogy a székelység egy része már a 12. században megjelent volna jelenlegi lakóhelyén. Véleménye szerint betelepülésüket a nyugati részeken sem tehetjük a 13. század elé. (Botár 2019, 247.)

^[25] Benkő 2010, 231.

^[26] Az Aydemir szerint kizárólag a székelyek nyelvjárásaiban meglévő állítólagos török szavakról a későbbiekben még szólok.

^[27] Karácsonyi 1905, 242–263.; Benkő 1989, 346–347., 352–353.

^[28] Benkő 1989, 350. Egyértelműen erre utalnak az erdőirtás jelentésű helynevek: Benkő 1989, 352.

^[29] Benkő 1989, 345., 350.; Benkő 2001, 39–40.; Benkő 2002A, 61.

^[30] Karácsonyi 1905, 242.; Kniezsa 1948, 10–11.; Benkő 1948, 95.; Benkő 1985, 27.; A székelyföldi szláv helynévanyag egy része a magyarság betelepülését követő szláv migráció eredménye: Benkő 1989, 345.

^[31] Benkő 2010, 221.; Gáll – Szenthe 2023, 66.

^[32] Benkő 1992, 19. Hasonló következtetésre jutott a teljes Erdélyi-medence vonatkozásában Gáll – Szenthe 2023, 66–67.

^[33] Benkő 1992, 18. Az erdélyi korai szláv csoportok betelepülésének útvonalaihoz: Stanciu 2013.

^[34] Keresztúr-szék vonatkozásában: Benkő 1992, 18., 20.

^[35] Benkő 1992, 19.

^[36] Bóna 2001, 69.; Benkő 2010, 221.

^[37] Benkő 1989, 346–350.

^[38] Benkő 2001, 38., 49.

^[39] Benkő 1989, 351.

^[40] Györffy 1941, 53., Benkő 1999, 50.; 53.

^[41] Németh 1935, 154–155.; Györffy 1941, 50–54.; Benkő 1985, 27.

^[42] Kordé 1990, 3–6.

^[43] Benkő 1985, 27.

^[44] A szókezdő v- lekopásához lásd imád (EWUng 608.), iszák (EWUng 629.)!

^[45] Benkő 1999, 51. Németh Gyula megfogalmazása szerint „a székely nem- és ág-nevek közt valóban nincs pogánykori csoport.” (Németh 1935, 154.)

^[46] Különböző nép-, törzs-, hely- és személynevek jelentős szerepet játszottak azoknak a kombinációknak a megszületésében, amelyek szerint a magyarság már az 5. századtól kezdve a Fekete-tenger északi partvidékén élt. (Németh 1930.)

^[47] A történeti és régészeti források szerint a magyarság csak a 830-as évek végén jelenhetett meg az Etelközzel azonosítható dél-ukrajnai területeken. (Keszi 2017.; Komar 2018.; Türk 2023.) 1966-ban már maga Németh Gyula is úgy gondolta, hogy „félre kell tennünk több régi gondolatot és elméletet,” amelyet 1930-as könyvében még képviselt. A magyarság dél-ukrajnai megjelenését ekkor már legkorábban a 8. századra tette, bár ezt a korai dátumot semmivel nem indokolta meg. (Németh 1966, 49.) Ebből viszont logikusan következik, hogy ő is feledésre méltónak ítélte a 6. századi Mugel/Muageris összekapcsolását a magyarsággal. Sajnálatos, hogy egyes nyelvészek és történészek erről mégsem vesznek tudomást, és úgy tesznek, mintha a kiváló turkológus nem változtatta volna meg a véleményét.

^[48] Nilsson 2020.

^[49] Aydemir 2023, 23.

^[50] Jordanes 265.

^[51] Kiss 1988, II. 553–554.; Skok 1973, 291–292.

^[52] Aydemir 2023, 23. 69. jegyzet.

^[53] Aydemir 2023, 13–14, 22. A dolog azért meghökkentő, mert Aydemir szerint a magyarság hun identitása részben ezekhez a hun törzsekhez kapcsolódna, de dolgozata más részén kifejezetten azt állítja, hogy a honfoglaló magyarok nem a hunoktól származnak: „a magyarok biztosan nem hun eredetűek.” (Aydemir 2023, 22.) A magyar turkológia egyébként már lemondott arról, hogy a magyar törzsneveket török nyelvekből magyarázza: egyik magyar törzsnév sem szerepel a magyar nyelv török jövevényszavait feldolgozó legújabb monográfiában (Róna-Tas – Berta 2011). Hogy miért, azt Agyagási Klára tette félreérthetetlenné: „Nem kerültek be viszont a korpuszba a magyar törzsnevek, minthogy korábban felvetett török származtatásukat az újabban előkerült források és az újabb török történeti szóképzési kutatások nem erősítették meg.” (Agyagási 2014, 201.) A magyarság ráadásul történeti, régészeti, embertani és genetikai adatok alapján is a 830-as évek végén kelt át a Volgán. Kelet-Európában ugyan csatlakozott hozzá olyan népesség, amelyik vélhetően részben török nyelvet beszélt, de az összefoglalóan kavaroknak nevezett csoport három törzsét a DAI világosan elkülöníti a honfoglaló magyarok hét (helynevek szerint nyolc) törzsétől, és neveiket sem adja meg, tág teret nyitva ezzel a találgatásoknak. De az biztos, hogy a Kér és a Keszi nem volt köztük.

[54] Aydemir 2023, 11.

[55] Aydemir 2023, 11.

^[56] Aydemir 2023, 24.

^[57] Kézai felhasználta Anonymus művét. (Györffy 1948, 138–146.; Horváth 1963, 454–455.; Szűcs 1973, 599., 106. jegyzet, 622., 175. jegyzet, 624., 633., 864.,868.) A csigolya-csigla jelentése kosárfonó fűz. Csiglamező tehát vízjárta területen helyezkedett el, vagyis Anonymus és Kézai adatai is a sárréti székelyekre vonatkoznak. (Keszi s. a.)

^[58] Aydemir 2023, 24–25.

^[59] A tájékozottabb olvasóktól elnézést kérek, hogy ilyen evidenciákkal traktálom őket, de a jelek szerint újra és újra világos határt kell húzni történelem és fantasy közé. Akik most olvasnak először arról, hogy Kézai nem megbízható forrás sem a hunok, sem a honfoglaló magyarok történetére vonatkozóan, azoknak az alábbi műveket ajánlom: Karácsonyi 1905, 214–228.; Eckhardt 1927.; Eckhardt 1928.; Eckhardt 1940.; Györffy 1948, 137–146.; Horváth 1963.; Szűcs 1973.

^[60] Pritsak 1955, 35–37.

[61] Újabban mások is felvetették annak lehetőségét, hogy Attila neve népetimológia hatására nyerte el ránk maradt formáját. (Bonmann–Fries 2025, 15.) A szerzőpáros által javasolt jenyiszeji etimon (*atɨ-la) és az Avitochol között nem lehet összefüggést kimutatni.

^[62] Keszi 2023.; Keszi 2024.; Keszi 2024a

^[63] A paraszociális csoportok karizmatikus vezetőiről egy készülő tanulmányomban kívánok részletesebben írni.

^[64] A memórianyom (Gedächtnisspur, memory trace) fogalmához: Assmann 1998.; Assmann 2010.

^[65] Benkő 1996, 59.; Benkő 2012, 19. Az Anonymus kapcsán megfogalmazott gondolat természetesen Kézai felfogására is érvényes.

^[66] Aydemir 2023, 22. Kiemelés tőlem.

^[67] Aydemir 2023, 22.

^[68] Csak személyes kötődésem miatt emelem ki pont azt a Bornemissza Péternél olvasható „trufát,” amely egy dunapentelei kolostorromhoz köthető. (Keszi 2000, 95–96.) A történet megtalálható Boccacciónál, korai változatát pedig IX. Vilmos, aquitaniai herceg örökítette meg egyik versében.

^[69] Harmatta 1986, XIII–XVII.; Vovin 2000.; Vovin 2003.; Erdal 2004, 2.; Golden 2022, 14.; Johanson 2022, 83.; Bonmann–Fries 2025.

^[70] A probléma alapos összefoglalása, amely kitér az egyes szavakat feljegyzők nyelvtudásától kezdve az olvasatok bizonytalanságán keresztül az egyes etimológiák értékelésére is: Maenchen-Helfen 1973, 376–443.

^[71] Németh 1940, 218–220.; Maenchen-Helfen 1973, 424–426.

^[72] Aydemir 2023, 35.

^[73] Ugyanez olvasható le Aydemir 2. ábrájáról, amelyen valósággal hemzsegnek a hipotetikus török változatok. (Aydemir 2023, 19.) Aydemir a nyelvészeti levezetésekben szokásos < jelet időnként ←-lal helyettesíti. Nem derül ki, hogy ennek mi az oka, jelentősége. Talán valamilyen speciális folyamat megkülönböztetésére szolgál?

^[74] ЭСТЯ 226–227.

^[75] „A székely név azonban hangtanilag és alaktanilag biztosan nem vezethető vissza egy *sekil alakra…” (Aydemir 2023, 15., 38. jegyzet)

^[76] Benkő 2002, 262.

[77] Aydemir 2023, 14.

^[78] SRH I, 162.

^[79] Sebestyén 1897, 34.

^[80] Részletesebben Keszi 2023, 48–49.; Keszi 2024, 184–195.

^[81] Szabó 1937, 429. A nevet Székely Domb formában adja Mizser 1999, 66.

^[82] A szóvégi -ly alapján arra következtetek, hogy Pesty Frigyes nem a 16. századi adatot vette át, mert akkor nyilván az -e- betűt is -é-re cserélte volna.

^[83] Tóth 2008, 159.

^[84] Tóth 2008, 159.

^[85] Vályi 1799, 658.

^[86] Fényes 1851, 319.

^[87] „Sekély, a selmeczbányai hegyek alatt fekvő tót kisközség, 351 róm. kath. vallású lakossal. Hajdan a saskői uradalomhoz tartozott és Zakil, Zakély és Zekély nevek alatt volt említve.” (Borovszky 1903, 72.) „A barsmegyei Székely (ma Sekély) falu határa ma is csupa erdőség. A garam-szentbenedeki apátság mellette levő birtoka 1209-ben »erdő s vadászok lakják«.” (Karácsonyi 1905, 267.) Ideális hely lehetett paraszociális csoportok számára.

^[88] Aydemir 2023, 19., 2. ábra.

^[89] Benkő 2002, 259

^[90] Aydemir 2023, 26., 29., 30.

^[91] Aydemir 2023, 24.

^[92] Benkő 2010, 221.; Benkő 2012, 32.

^[93] Benkő 1992, 17.

^[94] Benkő 1992, 18.

^[95] Aydemir 2023, 30.

^[96] Aydemir 2023, 1. térkép. A 15. és 16. számok már nem adatokat jelölnek, hanem csak az általa feltételezett hun-székely különítményeket: Aydemir 2023, 30.

^[97] Aydemir 2023, 22.

^[98] Hunnak nevezett, illetve a hunokkal összefüggésbe hozott törzsnevek az 5–6. századból: Maenchen-Helfen 1973, 427–441.

^[99] Maenchen-Helfen 1973, 147–168.

^[100] Maenchen-Helfen 1973, 149–168.

^[101] Említéseik, amikor már avar uralom alatt éltek: Nagy et al. 2000, 184.

^[102] Nagy et al. 2000, 183.

^[103] Sokáig a Küküllő nevét tekintették az egyetlen, törökből magyarázható helynévnek Erdélyben. Valójában ez a folyónév is jól értelmezhető a magyar nyelv alapján, a név magyar nyelvterületen hat helyen is előfordul és jól illeszkedik Erdélyben is a többi, magyar nevet viselő folyó elnevezéséhez: Benkő 2001, 39–40.; Benkő 2002A, 60–61.

^[104] Aydemir, 2023, 24., 74. jegyzet.

^[105] Révész 2020, 88–89.

^[106] Zoltán 2014.

^[107] Benkő 1992, 19. A székelyek lakta területeken – mint azt fentebb már említettem – csak a bolgár-szláv fazekasság hatása mutatható ki.

^[108] Bóna, 1989, 98.; Révész 2020, 40., 86., 88.

^[109] „A népnév önmagában még nem bizonyíték, de ha hozzávesszük azokat a török eredetű szavakat, mint a kön-, csikkan-, csiszlik, gilán (~gilány, killán, kellán, kirlan), amelyek Erdélyben csak a székely és a mezőségi nyelvjárások szókincsében találhatóak meg, akkor már nem lehet kétségünk.” (Aydemir – Kovács 2024b) Hasonló hangalakú szavak esetében először a jelentésüket kell tisztázni, és csak pozitív eredmény után kereshetünk közöttük etimológiai kapcsolatot.

^[110] Bakos 1982, 236. A könyvre Nagy Levente, az ELTE BTK Román Filológiai Tanszék vezetője hívta fel a figyelmemet. Baráti segítségét ez úton is köszönöm!

^[111] ÚMTSz 3, 357.; Bakos 1982, 236.

^[112] Bakos 1982, 21–25. A kirlány változat végmagánhangzójához: Bakos 1982, 37.

^[113] ÚMTSz 2, 643.

^[114] Bakos 1982, 295. A gyilán változathoz lásd Bakos 1982, 52. A szóvégi n/ny-hez szintén Bakos 1982, 37.

^[115] Róna-Tas – Berta 2011, 385–387.

^[116] Róna-Tas – Berta 2011, 1092–1093.

^[117] EMSzT II, 172. Az EWUng 220 további, másodlagos jelentéseket is megad: foltozó suszter, pancser; pimasz kölyök, gazfickó.

^[118] „Minden magyar ember tudja, hogy csiszlik szavunk általában a csizmadiák, de főleg a csizmadiainasok gúnyneve…van e szónak még egy más, mégpedig nyilván eredetibb jelentése is…A csiszlik szónak ezen eredetibb jelentése a Székelyföldön kívül ma már úgylátszik mindenütt elavult.” (Horger 1938, 64. Kiemelés tőlem.) Előfordulásaihoz: ÚMTSz 1, 862. Az, hogy bizonyos szavak a székelyeknél később avulnak el, már Horger Antal idejében sem volt új felismerés: Karácsonyi 1905, 234–235.

^[119] Horger 1938.; EWUng 220–221.

^[120] ÚMTSz 1, 862.

^[121] EWUng 221–222.

^[122] EWUng 222.

^[123] A kölcsönzés részletes, kulturális és történeti szempontokat is felölelő elemzése: Kakuk 1966.

^[124] EWUng 1041.

^[125] Kriza 1940, 21. A csiklik–csuklik pároshoz lásd a csiki-csuki, csihi-puhi kifejezést.

^[126] Árvay 1943.

^[127] Árvay 1947.; Kálmán 1967, 11.

^[128] Gombocz 1916, 3–4.

^[129] Gombocz 1908.; Ligeti 1986.; Róna-Tas – Berta 2011.

^[130] Karácsonyi 1905, 256–257.

^[131] ÁMTF II, 293. Az i–ü kettősségén alapuló nyelvjárási különbségek az Árpád-kortól kezdve kimutathatók. (É. Kiss – Gerstner – Hegedűs 2013, 140–141., 145–147.)

^[132] ÁMTF II, 486.

^[133] Karácsonyi 1908, 353–353.

^[134] SzO VI, 407.

^[135] SzO VI, 404.

^[136] Árvay József szerint a 20. század közepén Gyergyóban még használták közszóként, azonban a Székelyföld többi részén már csak helynevek elemeként maradt fenn. (Árvay 1947, 97.)

^[137] Karácsonyi 1908, 352.; Kálmán 1967, 11. A romániai Vérvölgy (Verveghiu) már 1387-től ezen a néven szerepel az okleveles anyagban, (Petri 1902, 788.) tehát az üver reszemantizációja már a középkor idején megindult a magyar nyelvterület nagyobbik részén. A fenti adatok alapján jól követhető a szó nyugat-keleti irányú elavulásának időbeli folyamata.

^[138] EWUng 1586.; Győrffy 2011, 103–104. A szóval kapcsolatos nyelvészeti vita részletei: Nyíri 1978.; Nyíri 1979.

^[139] Debrecen: elkönik, megkönik: „(tehén lába) a sok fekvés miatt elzsibbad” (ÚMTSz 2, 114.; ÚMTSz 3, 1119.)

^[140] Csík: „megkeményedik (a fa, ha sokáig vízben áll; a hüvelyes vetemény, ha fövés közben hideg vizet öntenek rá)” (MT I, 1207.). Csík: „összeráncosodik, összeaszik (az elérett v. dércsípte gyümölcs, kül. szilva)” (MT I, 1207.; Kriza 1940, 57.). Háromszék: „vénülni kezdett (a leány)” (MT I, 1207.). Csík: „megzabálni: megkönni” (Fejér 1881, 238. Az adat talán elhallás vagy nyomdahiba következménye.)

^[141] Aydemir 2023, 23–24.

^[142] Aydemir 2023, 25., 3. ábra.

^[143] Aydemir 2023, 3. ábra.

^[144] Aydemir 2023, 3. ábra.

^[145] Aydemir 2023, 3. ábra.

^[146] Aydemir 2023, 3. ábra.

^[147] Benkő 1992, 30.

^[148] Aydemir – Pataki 2024.

^[149] Aydemir 2023, 14., 38. jegyzet.

^[150] A magyar-török barátságot is hagyományosnak szokták mondani, pedig jól ismerjük a 14–18. századi eseményeket, amelyek végső soron Trianonnak is megágyaztak. A magyar-török viszonyt sokkal pontosabban és hitelesebben írják le a ’rossz szomszédság, török átok’ jellegű szólások és a ’Katalinka szállj el!’ vagy a ’Gólya, gólya gilice.’

^[151] Aydemir szerint a török-székelyek „korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni.” (Aydemir 2023, 9.)

^[152] Hobsbawm–Ranger 1983.

^[153] Benkő Elek említi azokat a székelyekhez kapcsolt hagyományelemeket (Hadak útja, Csaba íre), amelyeket sokan szintén ősi tradícióknak tekintekenek, valójában olyan invenciók, amelyek az után születtek, hogy a hun-székely történetet a könyvnyomtatás közkinccsé tette. (Benkő 2012, 29–30.)

^[154] Ezekhez lásd Benkő 2012, 15–31.

^[155] Aeneas Sylvius Piccolomini, Petrus Ransanus, Antonio Bonfini és Oláh Miklós erre vontakozó szövegei: Benkő 2012, 24–27. Az „ökörsütésről” (eseti ajándék, aminek a még oly ritka beszedése is nehézségekbe ütközött): Benkő, 2012, 25–31.

^[156] Gyallay 1959.

^[157] Rásonyi 1960.

^[158] Rásonyi 1960, 188.

^[159] A vörös, szürke és tarka jelzők egy-egy alkalommal fordulnak elő Gyallay szövegében lóval kapcsolatban. A fehér/fejér együtt negyvennél többször. A szürke egyébként a köznyelvben fehérnek nevezett ló színét írja le.

^[160] A középkori magyar helyesírás alapján kizárható, hogy a székely név második magánhangzója i vagy ü hang lehetett volna: Benkő 2002, 262–264.

^[161] Rásonyi 1960, 188–189.

^[162] Rásonyi 1960, 193.

^[163] Rásonyi 1960, 193–194.

^[164] Balás 1984, 54–55.

^[165] Balás hivatkozik könyvében a székely huszárezredek felszerelését is szabályozó rendeletek tartalmára, de nem említi, hogy ezek a lovak színeire vonatkozóan bármit is előírnának. (Balás 1984, 193.) Nem találtam tarka lovak nyomát sem Teleki Domokos könyvében (Teleki 1877.), sem más, a székely határőrséggel foglalkozó tudományos munkában.

^[166] Tehát Aydemir állításával szemben (Aydemir 2023, 14., 38. jegyzet) nem az új alakulatokat szerelték fel tarka lovakkal. Az különben meghökkentő lett volna, ha azok az osztrákok, akik Magyarország kerületekre osztásával új polgári közigazgatást vezettek be, a magyar helyett pedig a németet tették hivatalos nyelvvé, immár nemcsak a katonaságnál, de a polgári közigazgatásban is, váratlan módon olyan lovakat adtak volna a székelyek alá, amelyek etnikai identitásukat, feudalizmus kori különállásukat fejezik ki. A székelyek egyébként már a Batthyány-kormánytól is várták a gyűlölt határőrség megszüntetését, de erre az adott belpolitikai és katonai helyzetben nem volt lehetőség. Az alakulatokat végül nem feloszlatták, hanem átsorolták 1849 márciusában a honvédség kötelékébe (Egyed 1999.).

^[167] A Gyallaynál és Balásnál szereplő tarka ló fogalma (7. kép) egyébként nem azonos Aydemir definíciójával („a white-spotted horse on its forehead or ankle”). Előbbi a lószínt, utóbbi a kesely/harisnyás és/vagy hóka/stb. jegyet írja le. (8. kép) A lószinekhez és jegyekhez: Szőllősy 2013. Lázárék „barnafehér, erősen tarka” lovaival tehát akkor sem lehetne alátámasztani Aydemir elméletét, ha a néhány megvásárolt ló reprezentálná a határőrség teljes lóállományát. Az idézet következő mondatából ugyanis egyértelműen kiderül, hogy a megvásárolt tarka lovak nem keselyek voltak, mivel Balás világosan elkülöníti a színezetet a jegyektől („ilyen [ti. barnafehér, erősen tarka színű] lovak és olyanok, amelyek négy lábukon és homlokukon fehérek [tehát kesely és hóka jegyűek]”). (Kiemelés tőlem.) A szövegben szereplő „barnafehér” szín lótenyésztésben szokásos megnevezése pejtarka/sárgatarka. Az észrevételért és a lovakkal kapcsolatos szövegrész szakmai lektorálásáért Szőllősy Gábornak tartozom köszönettel.

^[168] Az illető és tarka lovai még egyszer előkerülnek Balásnál: Balás 1984, 244.

^[169] Balás 1984, 211.

^[170] Közöttük Hankó Béla, aki részt vett a visszacsatolt Erdély lóállományának felmérésében. A törzskönyvezett tenyészkancák között egyetlen tarka lovat említ a békási fajta listáján (Hankó 1943, 34., I. táblázat 38.), a székely fajta egyedei között ilyen nem fordul elő. (Hankó 42–47., II. táblázat) Egy helyütt rosszallóan megemlíti, hogy a gazdák nem a megfelelő gondossággal választják ki párzásra a lovakat. „Mert míg a gazda szabadon választhat a felállított mének között, s a fedeztetési állomáson nem odavaló nagy termetű mének is vannak, mindig előfordulhat, hogy apró kancájához nagy mént, szürkéjéhez pedig feketét választ. A tudatlanságot a csikó sínyli meg. Láttam is egy-két olyan tarka csikót, hogy cirkuszban lehetne mutogatni.” (Hankó 1943, 13.) A tarka lovak tehát az ő ítélete szerint nem szándékos tenyésztői tevékenység eredményeként születtek, hanem éppen ellenkezőleg.

^[171] Aydemir – Kovács 2024a.

^[172] A székelyek szicíliai eredete először Pietro Ransanónál bukkan fel, kicsit más formában: Benkő 2012, 25.

^[173] Aydemir 2023, 32.

[174] A török nyelvészeti „szakirodalom” általában magától értetődően török nyelvű népeknek tekinti a szarmatákat és szkítákat, szöges ellentétben a mértékadó nemzetközi kutatással. (Beckwith 2023, 144–166.) A szkíták és szarmaták indo-iráni nyelvével magyar kutatók is foglalkoztak: Harmatta 1970.; Szemerényi 1980. A Hérodotosztól Ptolemaioszig terjedő időszak névanyagának áttekintése: Humbach – Faiss 2012. Példa arra, hogyan lehet új forrásanyagot bevonni a Fekete-tenger térségében beszélt ókori nyelvek vizsgálatához: Mayor – Colarusso – Saunders 2014. A vizsgált feliratok között török nyelvűt nem találtak. „Tracing the movements of ethnic groups in this region over time is another problematic factor. Some, such as Turkic speakers, are relatively recent arrivals in western Eurasia; others have resided in the region for millennia.” (Mayor – Colarusso – Saunders 2014, 461.) Magyar nyelven jó áttekintést ad a szarmatákra, többek között a nyelvükre vonatkozó tudományos szakirodalomról Istvánovits – Kulcsár 2018.

^[175] Az ilyen típusú „tudományos” munkákra épülnek az olyan filmek, mint a Tomürisz, amelyikben a – nyelvészeti és történeti adatok szerint is valamilyen iráni nyelvet beszélő – közép-ázsiai masszageták a Kr. e. 6. században olyan ótörök nyelven szólalnak meg, amelyiket a Kr. u. 7-8. században beszéltek Belső-Ázsiában. A film esetében az általános pántörök politikai motivációt egy speciális körülmény egészítette ki. Az akkoriban Kazakisztán fölött uralkodó Nurszultán Nazarbajevnek nincsen fia, tehát olyan örököse, akit a mohamedán ország lakossága utódként elfogadott volna. Nazarbajev próbálta bebiztosítani lánya utódlását, ezért a filmnek nem csak azt kellett bizonyítania, hogy a kazakok több, mint 2500 éve lakják mai hazájukat, hanem azt is, hogy már ekkor is volt sikeres, erőskezű női vezetőjük. A dinasztialapítás – szemben az azeri példával – ennek ellenére sem sikerült.

^[176] „Bazı izahlara göre Macarlar; ataları Türk, anaları ise Fin-Ogurlu’durlar.” (9. oldal) A történeti valóságot az elemi iskolások szintjére visszabutító és ezzel meghamisító megfogalmazás talán Rásonyi Lászlótól származik, aki Tarihte Türklük című, egyetemi jegyzetnek szánt könyvében írt hasonlót (…Türkler Macar’ların babası Fin-Ugorlar ise anasıdır.” 118. oldal.) Feltételezem, azért az apák lettek a törökök, mert a mohamedán jogrendszerben a férfi számít: a gyerekek az ő tulajdonai, ha válásra kerül a sor, még a csecsemőt sem viheti magával az anyja. A magyarok tehát jogi szempontból törökök, mert a „finn-ugor anyák” jelentősége nem mérhető a „török apákéhoz.”

^[177] „4000 sene önce Turaniler, garb ve Anadol(u) kofluğunu şenlendirirken Türkler’le beraber Kürtler de Anadolu’nun kof yerlerine iki küme (halinde) yerleşmişler.” (39. oldal)

^[178] „İşte Anadolu Rumları’nın aslı Türk olduğu halde Şarki Roma imparatorluğu zamanında Yunanlılaşmışlar ve bugün antropoloji araştırmaları neticesi Yunanlı olmadıklarını anlayarak Türk Ortodoks olduklarını izhâr ve ilân eylemektedir.” (39. oldal)

^[179] Benninghaus 2007.

^[180] Benninghaus 2007, 358–362.

^[181] A módszert természetesen Kırzıoğlu tisztelői is alkalmazzák.

^[182] A hasonló török és magyar soviniszta elképzelések mögött meghúzódó hasonló kisebbrendűségi érzést és történeti hátterét elemzi İsmail Doğan (Doğan 2010.).

Facebook Kommentek

Hunok-e a székelyek? Hakan Aydemir és a török-székelyek

Képek jegyzéke

Felhasznált irodalom:

One Thought to “Hunok-e a székelyek? Hakan Aydemir és a török-székelyek”

Leave a Comment Válasz megszakítása