A megtorlás fogaskerekei II. – Farkas Benő alezredes
Az 1956-os forradalmat követő megtorlás – néhány nagyobb pert leszámítva – igencsak alulkutatott téma. Sokáig szinte teljesen ismeretlenek voltak a(z) (i)gazságszolgáltatásban dolgozók, mind a nyomozók, mind pedig a bírók, ülnökök és ügyészek. 2018 júniusától róluk (valamint a megtorlás során kivégzettekről) már egy online adatbázisból is tájékozódhatunk, amelyben ugyanakkor – formai sajátosságok okán – nincs lehetőség az egyes személyek hosszabb bemutatására. Pedig érdekes mozzanatok, történetek bőven akadnak a vádlottak és a vádlók/ítélkezők oldalán is. Jelen cikkünkben egy újabb (Tóth Istvánné pályaképe itt olvasható) katonai ülnök, a 13 halálos ítélet kiszabásában közreműködő Farkas Benő alezredes szürkének cseppet sem nevezhető életpályáját mutatjuk be.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Újságok együttműködésében készült
Farkas Benő 1912. január 27-én született Maglódon, apja asztalosmester és gazdálkodó, anyja – a korabeli szokásoknak megfelelően – háztartásbeli volt. 1926-ig négy elemit és négy polgárit végzett, majd asztalosinasnak állt. 1931-ben szabadult fel segédként. A munkásmozgalomba már 1926-ban bekapcsolódott, előbb szocialista ifjúmunkásként, majd 1944-ig a szociáldemokrata párt tagjaként. „Tizennégy éves koromban bekapcsolódtam a munkásmozgalomba (…) 1938-tól a famunkás-szakszervezet részéről gyárbizalminak neveztek ki. (…) Több alkalommal gyűjtöttem és magam is adtam V. S.-re [Vörös Segély – GyS].” – olvasható dátum nélküli, de már alezredesként készített önéletrajzában. Némileg pontatlanul azt is megemlítette, hogy „1942-ben több alkalommal voltam Nagykátán, ahol meglátogattam a Maglódról internált szegény zsidókat a »Gettó«-ba.(sic!)”[1] Érdemes megjegyezni, hogy gettókat 1944 tavaszáig nem állítottak fel Magyarországon, ugyanakkor internáltakat és/vagy munkaszolgálatosokat látogathatott, viszont ők nem csak Maglódról érkeztek Nagykátára (ahol hírhedt munkaszolgálatos bevonulási központ működött).
1934-ig Gyömrőn dolgozott, majd Budapestre ment, ahol több mester mellett is vállalt munkát. 1941 októbere és 1944 októbere között a Kozmoport (a korszak ismert asztalosáru-gyára) munkása volt, majd 1942. augusztus 1. és október 1. között Piliscsabán rohamutász kiképzést kapott. Mivel hadiüzemben dolgozott, sokáig mentesült a frontszolgálat alól, ennek ellenére személyi iratgyűjtőjében szerepel egy – igaz áthúzott – bejegyzés, amely szerint 1944 októbere és 1945 októbere között katonai szolgálatot teljesített. Egy harmadik dokumentumban erre az időszakra vonatkozóan „tartalékos kiképzés” szerepel, ami így egyhuzamban nem valószínű, már csak azért sem, mert közben befejeződött egy háború, és átalakult a honvédség is, ráadásul legénységi állományú tartalékosokat nem képeztek egy évig egyhuzamban. Ezzel szemben önéletrajzában azt írta, hogy 1944 szeptemberében megszökött a behívó elől. Ugyanitt írta, hogy a háború alatt röplapokat is terjesztett, és miután május 1-jén nem volt hajlandó munkába állni, csendőri felügyelet alá helyezték. Hadiüzemi munkásként sokkal súlyosabb következményekkel is járhatott volna akciója, de a gyár katonai parancsnoka és igazgatója ezektől eltekintett. Elmondása szerint, miután megszökött a katonai szolgálat elől, hazament Maglódra. Itt aknatűzben elvesztette első feleségét; „én ástam el a kertben, mert nem volt senki hajlandó koporsót csinálni, a két lövészárok /német–szovjet/ a temetőben volt.”[2] Ez a tragédia nyilvánvaló hatással volt későbbi tevékenységére, jó eséllyel tovább radikalizálta eleve szociáldemokrata-kommunista érzületét. 1945 januárjában tagja lett a maglódi tanácsnak, és márciusban belépett a kommunista párt helyi szervezetébe is.
„Tevékenyen részt vettem a fasiszták összeszedésében és radikális felszámolásában. (…) Sikerült 4 vagon gabonát szerezni és ezt megőrölve széjjel osztani a község lakói között, mely nagyban befolyásolta a tömegeknek a Párt felé vonzódását.”
– írta már említett önéletrajzában.[3] Említésre érdemes, hogy 1945 februárja és áprilisa között a gyömrői járásban (ahova Maglód is tartozott) brutális kegyetlenkedések, politikai gyilkosságok történtek. A helyi (nagyrészt 1919-es) kommunisták 1944 végétől magukhoz ragadták a hatalmat, direktóriumot alakítottak, önkéntes és öntevékeny „rendfenntartó” erőt (gyakorlatilag terrorbrigádot) és közigazgatást szerveztek. 1945 januárjában az épp csak újjáalakulóban lévő hivatalos hatalom megpróbálta lefegyverezni az önjelölt kommunista szervezetet, de a szovjet NKVD utóbbiak mellé állt. Ezt követően megkezdődött a leszámolás a korábbi helyi elit, az általuk gyűlölt „úri osztály” (postatiszt, járásbíró, lelkész/pap, tanító, földbirtokos, uradalmi intéző) helyben maradt tagjaival, akiket tényleges tevékenységüktől függetlenül (általában köztiszteletben álltak, többen pl. zsidókat mentettek a vészkorszakban) fasisztának bélyegeztek. Legalább 30 ember esett áldozatul a gyilkosságoknak, amelyeket többnyire embertelen kínzások előztek meg (Péteri evangélikus lelkészét például megcsonkították és keresztre feszítették). Emellett sokan voltak, akik veréssel, kínzással „megúszták” a találkozást az úgynevezett „policájokkal”. Egyedül a kisgazda Futó Dezső képviselő követelte a parlamentben a gyilkosságok kivizsgálását, az elkövetők azonban 1948-ban amnesztiát kaptak. Az eseményekről bővebben lásd Kisfaludy András 2002-es dokumentumfilmjét és Palasik Mária Félelembe zárt múlt – Politikai gyilkosságok Gyömrőn és környékén 1945-ben (Budapest, Napvilág Kiadó, 2010,) című könyvét.
Farkas Benő szerepe az eseményekben nem tisztázott, ugyanakkor Zambelly Béláné, az egyik áldozat özvegye megemlítette visszaemlékezésében, amely az eseményeket az elsők között kutató Borenich Péter honlapján olvasható:
„Én bent voltam a hivatalban és mikor jöttem haza, láttam, hogy a házmester milyen furcsa arccal fogad. Jövök föl, hát az anyám meg a gyerek itten sírva fogadnak, hogy hát a Bélát elvitték. Két maglódi ember jött. Valami Farkas Benő és … hát már nem tudom a másik nevét, arra már nem emlékszem. Azzal igazolták magukat, hogy a kommunista pártnak a tagjai. Fegyver volt náluk. Az egyik itt jött föl elől, a másik a hátsó lépcsőn. Azzal jöttek, hogy elviszik a Bélát kihallgatásra. Ha akkor én itthon vagyok, akkor biztos, hogy nem engedem el. Kihívtam volna a rendőrséget. Édesanyám adott Bélának ennivalót. Mondták, hogy takarót is hozzon magával, mert hideg van. És hát Béla még annyit mondott édesanyámnak, hogy na, nekem végem van. És elvitték.”
Zambelly Béla Vilmos közigazgatási jegyzőt (1908 – 1945) családja hiába kereste: hivatalosan 1945. április 17-én szabadlábra helyezték, minden bizonnyal 19-én gyilkolták meg.
Farkas 1945-ben ismét megnősült, majd Budaörsre került, ahol egy kitelepített sváb házát kapták meg. Emellett juttatott földön gazdálkodott, 1947 és 1949 között pedig Cegléden volt asztalossegéd. Áprilistól augusztus 1-ig a ceglédi Magasépítő Vállalat rajzolójaként dolgozott, majd a Petőfi Politikai Tiszti Akadémiára vezényelték.
Mivel ekkoriban az erőltetett haderőfejlesztés miatt égető szükség volt párthű tisztekre (is), a munkáskádereket többnyire egy éves fegyvernemi tiszti (pl. gyalogos, tüzér, légvédelmi tüzér, politikai, stb.) iskolákon képezték. Ennek megfelelően Farkast 1950. április 1-jén (más források szerint 16-án) főhadnagyként avatták tisztté. Első beosztásában Tarnaszentmáriára vezényelték, ahol egy önálló zászlóalj politikai tisztje lett.[4] 1950 november 1-től a Vasvári Pál Repülő Szakkiképző Tiszti Iskolán szolgált instruktorként, majd a pápai 91. lövészezred politikai tisztje volt 1952. június 6-ig. 1952. április 4-én léptették elő századossá. Októberig Veszprémben, a 75. lövészezrednél volt politikai tiszt, majd Nagykanizsára vezényelték a 29. lövészezredhez politikai helyettesi beosztásba. 1953. november 1. és 1956. október 15. között elvégezte a Sztálin Katonai Politikai Akadémiát. 1956. október 10-én őrnaggyá léptették elő. A forradalom kitörésekor épp Balatonkenesén üdült, és csak október 31-én ért Budapestre. November 11-ig otthon volt, majd a Budai Karhatalmi Ezred kötelékébe került szakaszparancsnoknak és század politikai helyettesnek Emellett december 16-tól 1957 májusáig állandó ülnök volt a katonai bíróságon. „…a statáriális bíróságra kerültem, mint első állandó elnök (sic! helyesen ülnök – GyS). A többi ülnököt is én választottam ki.” – írta erről önéletrajzában.
Az ülnökbíráskodás 1912-ben jelent meg Magyarországon (akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiában), méghozzá katonai vonalon, mondván a vádlottat s a körülményeket is sokkal jobban meg tudják ítélni bajtársai, aki a jogvégzett bíró mellett vettek részt az ítélethozatalban. Hasonló indok vezette 1920-ban az uzsorabíróságokon alkalmazott ülnökrendszert, de a gyakorlat 1949-ig nem vált általánossá. 1945-től viszont a Népbíróságok ülnökrendszerben dolgoztak, az ülnököket az egyes koalíciós pártok delegálták. Az egyre nagyobb arányban kommunista, párthű ülnökök feladata a régi rendszerben képzett „reakciós” bírók felügyelete, illetve a párt irányvonalának érvényesítése volt politikai ügyekben. 1949-ben aztán – minő meglepetés – szovjet mintára, általánossá tették az ülnökrendszert, ami 1974. január 1-ig működött.[5]
A katonai bíróságokon természetesen katona-, ritkábban rendőrtisztek szerepeltek, akiket nem népi, hanem katonai ülnöknek hívtak, de szerepük ugyanaz volt. Farkas őrnagy ülnökként vett részt Léderer Jenő Tibor (január 14.), a pomázi „fegyverrejtegetők” (február 11–12.) Pólya Ferenc Sándor (március 21.), Bencsik József és testvére, Jenő (március 25.), majd a pásztói sínrobbantók (május 4–6.) statáriális pereiben. Az ezen ügyekben kiszabott 13 halálos ítéletből végül hetet hajtottak végre. Szolgálati lapján ekkori tevékenységéről az olvasható, hogy „rend helyreállítása, ellenforradalmárok összeszedése és elítélése.” Ezt követően az 1. karhatalmi tiszti ezredben lett század politikai helyettes 1957. november 22-ig. Munkája elismeréseként megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet.
Tevékenységére egészen 1957 februárjáig nem volt panasz, február 10-én viszont a kondorosi MSZMP titkár azzal vádolta meg az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága előtt, hogy ott élő sógorát, Benczur Jánost, aki a forradalom alatt nemzetőrparancsnok volt, rendfokozatát és beosztását felhasználva igyekezett kivonni a rendőri eljárás alól. Na de lássuk, mi is kellett ahhoz, hogy a karhatalom egy őrnagya teljes díszben lerohanjon Kondorosra és védelmébe vegye „ellenforradalmi cselekményekkel” megvádolt – és mint később kiderült alaposan összevert – sógorát? Sipos Sándor helyi párttitkár (vagyis a korabeli hivatalos változat) szerint Benczur
„1956. október 29-én a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló nagy tüntetés egyik aktív szervezője volt. A nagygyűlés után a »forradalmi bizottság« tagjaként átvette a »nemzetőrség« vezetését, illetve szervezését. A párt által korábban szervezett polgárőrséget lefegyverezte, a hivatásos állományú rendőrökkel esküt tetetett le, illetve ellenforradalmi esküszöveggel kötelezte a rendőröket a »nemzeti bizottság« megvédésére. Az általa szervezett »nemzetőrséggel« fedezte a munkás-vezetők és kommunisták eltávolítását az üzemek és a közigazgatás éléről.”[6]
Emellett a pártházat is feldúlták a forradalmárok. November 1-jén a helyi MDP intézőbizottság megpróbált újjászerveződni, de ezt a nemzetőrök jelenlétükkel megakadályozták. Készültek a szovjetek elleni harcra is, emellett „a forradalmi bizottság tsz-ek elleni támadását Benczur fegyveresen biztosította, amiből a községnek közel 2 millió forint kára lett.”
Ez utóbbi kitétel azt jelentette, hogy a helyi gazdálkodók szépen visszavették a korábban (sokszor erőszak hatására) beszolgáltatott javaikat, illetve elvitték a nekik járó termény-részesedést. Kondoroson valóban október 28-án kezdődtek meg a forradalmi események, amelyeknek András Mihály, Thuri György, Mihály Béla, Hanzély Mátyás – akit a jelentésekben nem egyszer „kulákcsemete”-ként említenek – és Petró Illés tanító voltak a fő szervezői. Még aznap este gyűlést tartottak, amelyen „részt vett még Grek András, volt SS-es háborús bűnös, Bertók András kulák, Benczúr János volt horthysta repülős őrm., vitéz Királyhegyi Mihály, a Sulyok-párt volt tagja.” – olvasható a községről szóló rendőrségi összefoglalóban.[7] Látszik, hogy a hatóságok a korabeli „minta” alapján SS tagok (sokszor kényszersorozott 17-18 éves srácok), volt katonák és kulákok „nyakába varrták” a forradalmat, és a szervezkedést akkor is kiemelten kezelték, ha erőszakos cselekményre nem került sor. Nem hiányozhattak az 1948 előtti pártok képviselői sem, esetünkben az alapítójáról, Sulyok Dezsőről[8] Sulyok-pártként ismertté vált, hivatalosan Magyar Szabadságpárt nevet viselő szervezettől. A pártot 1946 márciusában alapította a Kisgazdapártból „kiszalámizott” Sulyok, de a választási törvény módosítása miatt nem indulhattak az 1947-es „kékcédulás” választásokon. Júliusban a párt fel is oszlott, Sulyok emigrált.[9] Benczur János, mint a Horthy-hadsereg tiszthelyettese, eleve hátrányból indult, amit csak fokoztak családi körülményei, illetve korabeli műszóval élve osztályhelyzete, amelyre a későbbiekben még visszatérünk.
A nemzetőrség még 28-án megalakult; mintegy hatvanan léptek be (Kondorost ekkor mintegy 7600 fő lakta), de mellettük a helyi rendőrök is szolgálatban maradtak, csak esküt kellett tenniük a forradalmi bizottmányra. Lefegyverezték a párt által szervezett munkásőrséget, követeléseiket pedig 16 pontban foglalták össze. A másnapi tüntetésen követelték az MDP felszámolását, a TSZ-ek feloszlatását és a szovjet csapatok kivonását. Leváltották a község, az üzemek és a TSZ-ek vezetőit, sokakat házi őrizetbe is helyeztek, de a megtorlást követelőket sikerült féken tartania a bizottmánynak. Megindult a termelőszövetkezeti vagyon vissza-/elhordása, ezzel kapcsolatban a hivatalos iratok is 2 milliós károkat említettek.[10] A községben a hivatalos verzió szerint november 5-én helyreállt a „rend”, de még december 11-12-én is sor került megmozdulásokra, a nemzeti bizottság megkísérelte visszaszerezni a hatalmat.[11] Ezekről – Benczur szerepére kihegyezve – a párttitkár is beszámolt levelében. A forradalom leverése után Benczur „szovjetellenes kijelentéseket tett”, sőt egy bizonyos Madarász Istvánnal együtt decemberben megpróbálták lefegyverezni a helyi karhatalmat és leváltani a régi-új tanácsot. A Viharsarok 1956-ban is hű maradt nevéhez, sok településen decemberben is rendszeresek voltak a tüntetések, megmozdulások. Ezek közül a legismertebb a Gyulavári határőr őrs lefegyverzése lett december 16-án. Bár ekkor csak egy lövés dördült, az is a levegőbe, az eset adott alapot a Mány Erzsébet és Farkas Mihály, valamint 14 társuk elleni perhez, amelyet a hatalom a térség megfélemlítésére szervezett.
Benczurt először 1957. január végén vagy február elején vették őrizetbe (erről lásd később), és egy Fazekas nevű főhadnagy vezetésével súlyosan bántalmazták. A történet első változata szerint ez Farkas őrnagy tudomására jutott, aki azonnal a helyszínre sietett, „s itt magas rendfokozatát és állítólagos bírósági beosztását felhasználni igyekezett arra, hogy sógorát és a többi ellenforradalmi erőket tisztára mossa.”[12] A párttitkár szerint fenyegetően lépett fel a rendőrökkel szemben; kijelentette nekik, hogy
„a lakosság véleménye rossz a karhatalommal szemben, mivel az ellenforradalmi elemekkel szemben erélyesek és felelősségre vonják őket. Pl. Fazekas volt államvédelmi főhadnagy nem a karhatalomba való, mert ilyen ÁVH-s tisztek miatt végezték ki bestiálisan a sorozott katonákat.”[13]
Kemény szavak ezek egy olyan katonai ülnöktől, aki maga is igen erélyesen lépett fel az „ellenforradalmárokkal” szemben… Sipos sietett is megírni, hogy Fazekas főhadnagy amúgy a határőrségnél szolgál (1950 és 1953 között a Határőrség az ÁVH részeként működött, a köznyelvben még a forradalom idején is zöld ávósokként emlegették a határőröket, parolijuk színe alapján), és „az októberi események, illetve az azokat követő időben a párt állította a helyi karhatalomhoz (…) rendíthetetlen híve a nép hatalomnak, ezért nem tűrjük, hogy az ellenforradalmárok rokonaikat mozgósítva gyalázzák és rágalmazzák.”[14] A levél szerint az őrnagy Kondoroson azt is híresztelte, hogy bíróság elé állítja a karhatalmistákat. Ez amúgy majdnem sikerült is neki…
Nagyobb problémát jelentett, hogy az őrnagy eszerint hivatali titkokat is kifecsegett a rendőrségen, beszélt az ítéletekről, a kivégzettekről, illetve a Maléter Pálék ellen folyó eljárásról (bővebben lásd Horváth Miklós könyvét) is. Az mindenesetre kicsit furcsa, hogy miután „a szőnyeg szélére állította” a fél szarvasi rendőrséget, kedélyesen elcsevegett velük olyan dolgokról, amelyekről biztosan tudta, hogy titkosak. Lehet, hogy csak tekintélyét kívánta ezzel is növelni, de az is elképzelhető, hogy a hivatalos iratok sem a valóságot (vagy nem csak azt) tartalmazták. Ez amúgy jellemző a korszak dokumentumaira, ami igencsak megnehezíti a kutatást, legyen szó peranyagokról, pártiratokról vagy hivatali/pártszervi jellemzésekről. A különféle iratokból általában csak a hivatalos változatot ismerhetjük meg, a tényleges történésekre sokszor csak következtethetünk.
Az ügyben nagyon gyorsan megindult a vizsgálat, amelyet Hronyecz Márton százados vezetett. Keltezés nélküli feljegyzéséből számos érdekes adalékot kapunk a konkrét eset mellett a korabeli (i)gazságszolgáltatás működésére és az 1950-es évek eleji „hangulat” tovább élésére is. A „nyomozás” első fázisában feltérképezték az őrnagy kondorosi rokonságát, akikről kiderült, hogy „rendszerellenes jobboldali beállítottságú kispolgárok/maszek kisiparosok ill. kiskereskedők. /pl. a Szőke família / maszek szíjjgyártók./ (sic!) Klerikális beállítottságú család Egyik fiuk, Szőke József, aki szintén sógora Farkas Benő őrnagy elvtársnak, 1950-ben politikai tiszt, tiltott határátlépés kísérlete miatt el lett ítélve. A börtönből 1956-ban szabadult ki.”[15] Benczur Jánosról kiderült, hogy hentes és mészáros volt, akit feketevágások miatt távolítottak el a pártból, a nemzetőrség parancsnokaként pedig „fegyveresen biztosította az ellenforradalmi elemek garázdálkodását.” Az ő apja, idősebb János is „megrögzött ellenforradalmár” volt, ugyanis TSZ-tagok előtt egyszer feltette a költői kérdést, hogy „Ha nem lett volna november 4.-e (sic!), széjjel nézhettünk volna, hogy mennyi kommunista marad Kondoroson.” Noha a községben semmilyen erőszakos cselekményre nem került sor, a feljegyzés szerint
„Feltételezhető, hogy készültek a kommunisták kinyírására. Ugyanis már elkészítették Kondoros kommunistáinak listáját, sőt Benczur azt is felosztotta emberei között, hogy ki kit fog behozni és melyik embere kivel fog »foglalkozni«.”[16]
Nem ez volt az egyetlen példa arra, hogy a hatóságok milyen legendagyártást végeztek (sok esetben feltételezéseket kezeltek tényként, ítéletekben is) – a Rákosi-kor pereinek mintájára – és időnként „a bolhából csináltak elefántot”, hogy ezzel is bizonyítsák saját kiválóságukat és eredményes munkájukat.
A feljegyzés szerint Benczurt január 27-én vitték be, aznap, amikor Marosán elvtárs beszédet tartott Békéscsabán (feltehetőleg a zsemle mérete itt nem került elő). Ezzel csak annyi a probléma, hogy a Népszabadság 1957. február 5-i (keddi) számában vasárnapi (február 3-i) dátummal szerepel Marosán György békéscsabai látogatása.[17] A kiemelt eseményt nyilván rengeteg rendőr és karhatalmista biztosította, akik ráadásul a szokásosnál is agresszívebbek, keményebbek lehettek, legalábbis Benczur esete ezt igazolja.
A hivatalos változat szerint a nagy esemény idején Benczur „a békéscsabai úttesten kószált, illetve ezen út mellett lakó szintén reakciós beállítottságú Venczák Vince nevezetű egyén lakásán tartózkodott.”[18] Jól látható, hogy amikor elfogták a békéscsabai karhatalmisták, épp semmi törvénybe ütközőt sem csinált, bár feltehetőleg tisztában voltak azzal, hogy kit is fogtak el. Gyorsan Kondorosra vitték, ahol összeverték, majd délután elengedték. Az őrnagy elmondása szerint február 6-án (más források szerint már 3-án) jelent meg a községben, a rendőrségen védelmébe vette sógorát, és ekkor hangzott el fentebb már idézett, az államvédelmisekre nézve nem túl pozitív hangvételű kijelentése is. Ezt követően, Farkas őrnagy február 15-én Budapestre vitte magával sógorát, és öt napig lakásán rejtegette, hogy megvédje a hatóságok szerint is levegőben lógó letartóztatástól. A százados külön kiemelte, hogy „érthetetlen a kondorosi elvtársak előtt, hogy Farkas őrnagy elvtárs a fegyveres ellenforradalmárokkal szembeni erélyes fellépésért miért emel kifogást.”[19]
Magyarul a korabeli rendvédelmi szervek szerint teljesen rendben volt embereket csak úgy bevinni és jól összeverni, minden vád, gyanúsítás és hivatalos eljárás nélkül (a verés/kényszervallatás még azzal is elítélendő), a gond azzal volt, aki mindezt az „erélyes fellépést” nehezményezte. Az országban uralkodó állapotokat, valamint a karhatalom hozzáállását mindennél jobban mutatja a belügyminiszter 1957. március 28-án kelt, 4./1957. sz., a Forradalmi törvényesség helyreállítása című parancsa (ezúton is köszönöm Germuska Pálnak, hogy felhívta figyelmemet az iratra), amely a kegyetlenkedések és önkényeskedés visszafogására utasította a karhatalmistákat. A parancsban három konkrét eset is szerepel, amelyek során három embert vertek agyon (és ez közel sem a teljes szám), egyiküket azért, mert korábban elvett borát megpróbálta visszakérni. A háromból két eset Békés megyében történt…
És most jön a svédcsavar! A nem túl kedvező fényben említett Fazekas főhadnagy is panaszt emelt Farkas őrnagy ellen, ami miatt Budapest Helyőrség Katonai Bírósága is ráténykedett az ügyre, de nem a megszokott formában. A katonai bíróság február 28-án értesítette a karhatalmi ezredet vizsgálata eredményéről. Jáger László hadbíró alezredes – aki maga is kivette részét az 56-ot követő megtorlásból – igen keményen kiállt az őrnagy mellett, akit ezek szerint a bíróságon „a mi kutyánk kölyke”-ként kezeltek. Kiemelte, hogy
„működésével a legteljesebb mértékig meg volt elégedve és egyáltalán nem észlelt olyan dolgokat, amelyek arra mutattak volna, hogy nevezett őrnagy a legkisebb mértékben is részrehajló lenne. A bírói munkáját közmegelégedéssel végezte és becsülettel helyt állt, az osztályharc eme nehéz szakaszában a proletárdiktatúra érdekében.”[20]
Mindezek felett Jáger alezredes írásából az is kiderül, hogy Farkas, miután értesült sógora és több más falubeli megveréséről, tanácsot kért egyik felettesétől, Mundi János őrnagytól, és csak ezt követően indult útnak. Azt nem zárhatjuk ki, hogy Farkas őszintén elítélte a túlkapásokat, de az biztos, hogy rokona bántalmazása adta meg a végső lökést arra, hogy kezébe vegye az ügyet.
„Visszatérve elmondotta, hogy azok a hírek, amelyek a tudomására jutottak, a valóságnak megfelelnek, mivel több személy is bizonyította annak valódiságát. Ennek alapján mi javasoltuk, hogy nevezett személy ellen tegyen feljelentést az illetékes Katonai Ügyészségen. (sic!) Az ő feljelentése alapján a Kecskeméti Katonai Ügyészség felülvizsgálta a jelentésben foglaltakat. Tudomásunk szerint a kivizsgálás eredményeképpen (sic!) mivel Fazekas rendőr főhadnagy részéről valóban fent állott durva törvénytelen magatartása a dolgozókkal, ezért állásából le is váltották. (…) A fenti cselekményéért sem dorgálás, és meghurcolás, hanem csak dicséretet érdemel Farkas Benő őrnagy.”[21]
Az még érthető, hogy egy katonai szervezet kiáll beosztottjaiért, azonban 1957 tavaszán egy ilyen eljárás nem igazán volt hétköznapi. Bár Fazekas főhadnagy további sorsáról nincs adat az anyagban, ha elfogadjuk ezt a változatot, akkor a megtorlás egyik „fogaskereke” gyakorlatilag kiütötte a másikat, méghozzá annak túlzott durvasága miatt. Ebbe persze az is belejátszott, hogy ekkoriban többnyire ügyeltek a törvényesség látszatára (vagy legalább is kifelé ezt igyekeztek sugallni), ráadásul a Kádár-kormány is sokáig próbálta magát „emberségesnek” mutatni, és eleinte csak csekély megtorlást ígértek. Azt a verziót sem zárhatjuk ki, hogy Jáger alezredesék valóban elítélték a verést-kínzást, és csak más (nem feltétlenül törvényes és/vagy etikus) eszközöket bevetve harcoltak az „ellenforradalmárok” ellen.
Az ügy zárásaként a Budai Karhatalmi Ezred parancsnoksága március 13-án tartott azért egy felülvizsgálatot az őrnagy ügyében. A bizottság megállapította, hogy „Farkas Benő őrnagy nem ismerte sógorának ellenforradalmi tevékenységét, a sógorát mentegette, azt felhozta Budapestre, hogy ezáltal kivonja a felelősségre vonás alól. Bebizonyosodott továbbá az is, hogy az őrnagy bajtárs ülnöki tevékenységével kapcsolatos dolgokat fecsegett ki illetéktelen egyének előtt.”[22] Az őrnagy ekkor azzal védekezett, hogy miután megtudta, hogy sógorát megverték a rendőrök, lesietett Kondorosra. „Nemzetőr parancsnok volt, de senkit nem bántott, senkit le nem tartóztatott. Én lementem Kondorosra és ott helyben meggyőződtem erről.”[23] Beszélt a volt MDP titkárral is, aki szerint Benczur garantálta, hogy nem lesz bántódása. A szarvasi járási rendőrkapitányságon nem találta Fazekas főhadnagyot, így vele nem tudott beszélni. Visszatérése után kollégái javasolták, hogy tegyen feljelentést a szegedi katonai ügyészségen, amit meg is tett, bár később visszavonta (ennek fényében kérdéses Fazekas főhadnagy leváltása, bár elképzelhető, hogy az így is megtörtént). A szolgálati titkok kifecsegésével kapcsolatban elmondta, hogy kérdezgették, hol dolgozik, és miután Szarvason úgy tudták, hogy Maléter szökésben van, elmondta nekik, hogy nem. Ez megint csak árnyalja a párttitkár levelét, és sokkal békésebb hangú „eszmecserére” utal. A bizottság határozatában kiemelte, hogy Farkas őrnagy nem ismerte az ügy hátterét, és ennek okán „olyan személy védelmére kelt, aki az ellenforradalmi időszak alatt hozzájárult az anarchia és a rendbontás fokozásához.” Emiatt végül szigorú megrovásban részesítették,
„mint kommunistához és mint néphadseregünk főtisztjéhez méltatlan viselkedéséért (sic!)”[24],
de javasolták, hogy hagyják meg beosztásában. Az esethez tartozik, hogy Benczur Jánost február 21-én – jóformán amint kitette a lábát Farkas őrnagy lakásából – letartóztatták, további sorsáról sem az anyaggyűjtő, sem Erdmann Gyula 56-os összeállítása nem tartalmaz adatokat. Mindez utalhat a megerősödő államhatalom egyre keményebb hozzáállására is; első körben még a kínzások ellen fellépő őrnagynak adtak igazat, de nem sokkal később már ugyanazon tettéért megrovásban részesítették (azt nem tudjuk, hogy a katonai ügyészségi feljelentést, amennyiben tényleg visszavonta, milyen hatásra tette).
Visszatérve Farkas Benőre; az eset valamennyire rányomhatta a bélyegét karrierjére, 1957. november 22-én ugyanis Szekszárdra helyezték, a Tolna Megyei Kiegészítő Parancsnokság politikai helyettesének. Nem egész két év múlva innen is elkerült. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy két alkalommal is szexuális zaklatási ügybe keveredett – igaz, az ezzel kapcsolatos panaszok csak 1959-ben öltöttek írásos formát. Mindez abból a szempontból is különös, hogy jellemzéseiben ugyanis ezt követően is rendezett, példás családi életről olvashatunk. Feltehetőleg igyekeztek az ügyeket házon belül rendezni és elsimítani, vagy a panaszokat nem találták kellően megalapozottnak. Annyi bizonyos, hogy ezzel kapcsolatban további dokumentumok (pl. utalás ügyészségi nyomozásra vagy perre) nem szerepelnek az alezredes anyagában. Hogy pontosan mi és miért történhetett, volt-e pl. a háttérben bosszú valaki részéről, a rendelkezésünkre álló forrásokból nem állapítható meg.
Utolsó beosztásában a Magyar Néphadsereg Filmkölcsönző és Kulturális Anyagraktárának parancsnokaként szolgált 1959. november 1-től. 1960-as jellemzésében úgy írtak róla, hogy „feladatát igyekezett nagy szorgalommal és lelkiismeretesen elvégezni (…) Osztályhű, becsületes ember, szókimondó, véleményét bátran nyilvánítja. A beosztottai előtt tekintélye van, beosztottai szeretik. (…) Az ellenforradalom alatt szilárdan helytállt (sic!), karhatalmi szolgálatot teljesített. A Honvéd Katonai Bíróságnál, mint ülnök tevékenykedett az ellenforradalmárok ügyének tárgyalásán. Családi élete rendezett (…) Katonai és általános műveltsége jó.”[25] Alezredessé 1962. november 7-én léptették elő.
1966 júniusában felesége ismételt öngyilkossági kísérlete miatt vizsgálat indult ellene, ami felfedte, hogy már évek óta nincsenek megelégedve vele. Az eljárás során 13 tanút hallgattak ki, és az végül az alezredes idő előtti nyugállományba helyezését eredményezte. A korabeli viszonyokat és az állampárt szerepét jól mutatja, hogy a vizsgálathoz „mert Farkas elvtárs 1930 óta tagja a pártnak, és mint régi párttag ügyében előzetesen az MNVB (vagyis a Magyar Néphadsereg MSZMP szervezetének Végrehajtó Bizottsága) engedélyét kellett kérni.”[26] A vizsgálódás eredményét, illetve az ennek eredményeként megszületett nyugállományba helyezési javaslatot 1966. június 18-án terjesztették fel Cinege Lajos vezérezredes honvédelmi miniszternek.
Az eljárás során megállapították, hogy szakmai munkája 1963 óta igencsak kifogásolható. Korábbi jellemzéseiben is előfordultak hasonló (de jóval enyhébben megfogalmazott) megállapítások, sőt 1959 novemberében azt is felrótták neki, hogy „sok esetben túlzottan baloldali.” 1958-ban azt írta parancsnoka, hogy „politikai munkáját sok esetben hagyja kicsúszni kezeiből” és „a tisztek politikai oktatását nem támogatta kellően”, amiben az is közrejátszott, hogy ő Szekszárdon, családja pedig Budapesten élt. Ekkori elöljárója kiemelte, hogy „katonai és általános műveltsége jó”, és alkalmas magasabbegység politikai helyettesnek.[27] Ezeknek a későbbiekben még lesz szerepe. Az 1966-os vizsgálat összegzésében ugyanis egy teljesen más kép rajzolódik ki róla (és további források hiányában nem állapítható meg, hogy melyik az igazi). A korábbi minősítésekkel ellentétben itt az szerepel, hogy „munkáját egész szolgálati ideje alatt számos alapvető fogyatékosság jellemezte. Alapvető vonásként kíséri végig a felületesség, a felelőtlenség, a szakmai feladatokkal szembeni érdektelenség, a gyenge szervező- és irányító készség, valamint továbbképzésének elhanyagolása. (…) a kellő segítségnyújtás ellenére sem tudott túlnőni az egyszerű raktározó és elosztó szerepen. (…) Munkájában tapasztat fogyatékosságok miatt elöljárói többször foglalkoztak vele, figyelmeztették és felelősségre vonták. Többször felmerült leváltásának gondolata is [ennek nyoma nem maradt az iratgyűjtőben – GyS], melyre csupán munkásmozgalmi múltjára és az ellenforradalom alatti helytállására való tekintettel nem került sor.”[28]
Kiemelték, hogy válása után egyrészt nem igazán tiszta módon próbált meg lakáshoz jutni (volt felesége maradt a szolgálati lakásban), ráadásul szeretőjét (akivel később összeházasodtak) odavette az általa vezetett intézethez. Ráadásul „fondorlatos módon rá akarta venni elöljáróját soron kívüli előléptetésének előterjesztésére.”[29] Sajnos arról nem írnak, hogy ez miben merült ki. Ráadásul a jellemzés szerint feleségével igen hangos, és nem egyszer tettlegességig fajuló családi életüket is a munkatársak-beosztottak előtt élték, amit azért korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül sehol sem tolerálnak. „…a tettlegesség nyomait hétszám viselik magukon” – írta a javaslat összeállítója, aki szerint „tiszti becsületet sértő életmódja miatt alkalmatlanná vált arra, hogy a néphadsereg hivatásos tisztje maradjon.”[30]
1966. július 31-i hatállyal nyugállományba helyezték. Ebben természete és hiányosságai mellett jó eséllyel szerepet játszottak a változó idők, és talán személyes ellentétek is. A 60-as évekre ugyanis „felnőtt” az új tiszti generáció is, így a korábbi, sokszor csak elemi iskolát és gyorstalpalót végzett pártkáderekre nem volt már akkora szükség. Persze az is lehet, hogy az intézet vezetése egyszerűen túl nagy falat volt a „mezei” politikai munkához szokott tisztnek, aki a párt utasításait/ideológiáját minden további nélkül tolmácsolta, ráadásul személyisége révén könnyen megkedveltette magát a legénységgel és tiszttársaival is.
Leszerelését követően 1974-ig eredeti szakmájában dolgozott, továbbá a körzeti pártszervezetben tevékenykedett eseti jelleggel. 1970-ben Felszabadulási Jubileumi Emlékéremmel tüntették ki. A Néphadsereg más vonatkozásban sem engedte el teljesen a kezét: többször jártak náluk családlátogatáson (feleségével és idős édesanyjával lakott együtt), amelyeken felmérték életkörülményeit, felvették és továbbították esetleges panaszait. 1972 decemberében például balatonkenesei üdülésre is javasolták őt és feleségét, igaz nem főszezonban, hanem még májusban. Természetesen nem csak az ő sorsát követték így, hanem az összes nyugdíjas katonatisztét, ami a maga nemében rendes és értékelhető gyakorlat. 1980. november 22-én hunyt el Budapesten. A hadsereg saját halottjának tekintette.
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Farkas Benő alezredes önéletrajza (A továbbiakban: Önéletrajz) Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1. o.
[2] Önéletrajz 2. o.
[3] Önéletrajz 3. o.
[4] Tarnaszentmárián a Magyar Királyi Honvédség létesített üzemanyagtároló bázist, amit a néphadsereg is használt, ennek fedőszáma azonban Illésfalvi Péter kutatásai szerint 7268 volt. A Pf. 5506 fedőszámot 1950. április 15. és 1951. október 14. között a Felcsúton lévő 1. repülő-üzemanyag raktár viselte. 1951. október 15. és 1958. szeptember 1. között a szám ugyanezen egységé maradt, állomáshelye azonban ismeretlen. https://www.ha5kdr.hu/military/muzeum/fedoszama (2025. február 7.) Önéletrajzában Tarnaszentmáriát említette.
[5] Részletesebben lásd: Vida József: A laikus ítélkezésben rejlő garanciák (2025. február 7.)
[6] Sipos Sándor kondorosi MSZMP titkár panaszlevele az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1. o. (A továbbiakban Panaszlevél)
[7] Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban III/1. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 25., Gyula, 2008. 75. o.
[8] Bővebben lásd: http://www.jogiforum.hu/arckepcsarnok/37 (2025. február 7.) és Szerencsés Károly: A nemzeti demokráciáért – Sulyok Dezső (1897–1965) Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2009. (2025. február 7.)
[9] Bővebben lásd: Magyar Szabadság Párt; Magyar Katolikus Lexikon (2025. március 24.)
[10] Erdmann 76. o.
[11] Uo.
[12] Panaszlevél 2. o.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Hronyecz Márton százados feljegyzése Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1. o. (A továbbiakban Feljegyzés)
[16] Uo.
[17] Népszabadság 1957. február 5. 3. o.
[18] Feljegyzés 1. o.
[19] Feljegyzés 2. o.
[20] Jáger László hadbíró alezredes cím nélküli feljegyzése Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1. o. (A továbbiakban Jáger)
[21] Jáger 1–2. o.
[22] Tiszti felülvizsgálati jegyzőkönyv Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1. o. (A továbbiakban Felülvizsgálat)
[23] Felülvizsgálat 2. o.
[24] Uo.
[25] Farkas Benő őrnagy jellemzése, 1960. Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696.
[26] Parancstervezet előterjesztése 1966. június 18. Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696.
[27] Farkas Benő őrnagy jellemzése, 1958. Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696.
[28] Javaslat Farkas Benő alezredes nyugállományba helyezésére Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696. 1–2. o. (A továbbiakban Javaslat)
[29] Javaslat 2. o.
[30] Javaslat 2–3. o.
Felhasznált források és szakirodalom:
Tiszti személyi iratgyűjtő HM HIM Központi Irattár 61696
Népszabadság 1957. február 5.
Népszabadság 1980. november 28.
Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban III/1. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 25., Gyula, 2008.
Vida József: A laikus ítélkezésben rejlő garanciák (2025. február 7.)
A nyitóképen a Legfelsőbb Bíróság Markó utcai épülete a forradalom után (Pesti Srác/FORTEPAN, 26883)