A megtorlás fogaskerekei I. – Fodrászsegédből a „katonai ügyészség élő lelkiismerete”

Magyarországon 1945 után, de elsősorban 1948-at követően jelentek meg nők az addig férfiasnak tartott pályákon, így a plakátokon is népszerűsített traktoroslányok mellett a rendőrség és a hadsereg kötelékében is. Legnagyobb arányban természetesen adminisztratív munkakörökben dolgoztak, de a rendőrségnél nagy számban szolgáltak „utcai” beosztásokban, ugyanakkor a katonai pályát választó asszonyok-lányok első vonalbeli alakulathoz nem kerülhettek. A hadbírói/katonai ügyészi pálya azonban nyitva állt előttük, amit jól mutat Tóth Istvánné pályafutása is, aki irodai beosztásban került a rendőrséghez, majd hosszú éveken keresztül katonai ügyészként tevékenykedett. Ilyen minőségében vett részt az 1956-os forradalmat követő megtorlásokban is.

A későbbi Tóth Istvánné Fekete Mária néven született 1919. december 8-án Budapesten, jómódú kispolgári családba. Apja taxisofőrként dolgozott, anyja cselédként került a fővárosba, majd gyerekei születése után háztartásbeli lett. Négy polgárit végzett, ezt követően 1938 és 1943 között női fodrászsegédként dolgozott. Ekkor – mestere, majd a világháborúban később munkaszolgálatosként eltűnt vőlegénye révén – került kapcsolatba a munkásmozgalommal.

„A fodrászmesteremnek volt kapcsolata a munkásmozgalommal, és ő volt az, aki engem igen sok kérdésről felvilágosított, foglalkozott velem. Én ekkor még vallásos voltam és azon kívül (sic!) amit az iskolában tanultam, semmit sem tudtam. A fodrászmester vitt fel a fodrászmunkások szakszervezetébe még 1939-ben. Az ifjúsági csoporttal vasárnaponként túrára jártam, előadásokat hallgattam, majd egyre jobban bekapcsolódtam az ifjúsági csoport munkájába. (…) Löwinger Dezső fodrász segéd vőlegényem lett, ki igen sokat foglalkozott velem. Beszélt nekem a Szovjetunióról, a vallás kérdéséről, könyveket olvastunk együtt, azokat megbeszéltük. (…) A vőlegényem bevonult katonának, majd munkaszolgálatos lett. 1941 előtt Kőrösmezőre került, ahol eltűnt, azóta sem hallottam felőle”

– írta 1954 februárjában készített önéletrajzában.[1] A korszakban jellemző folyamatos jobbratolódás, illetve a zsidótörvények miatt egy ehhez hasonló kapcsolat nem számított megszokottnak, sőt önmagában egyfajta lázadásként lehetett értékelni. 1940-ben belépett a szociáldemokrata pártba, és nőszervező lett. A nők, illetve női munkások megszervezése ekkor igen modern dolognak számított. Ahogy önéletrajzában fogalmazott,

„a dialektikus materializmusról és politikai gazdaságtant (sic!) tanultam. (…) Népszavaagitációra (sic!) jártam vasárnaponként, majd később nőszervezés vonalán dolgoztam, háziasszonyokhoz háziagitációra jártam, és Koltói Anna által tartott nőnapokon vettem részt”.[2]

Későbbi munkahelyein – a rendőrségen, a bírói és ügyészi akadémián és a katonai ügyészségen – propagandistaként dolgozott, az igazságügy-minisztériumban később alapszervezeti elnök is volt. 1947-ig a fodrászszakszervezetben is tevékenykedett, könyvtárosként, majd választmányi tagként.

Koltói Anna (1891–1944) tisztviselő, munkásmozgalmi aktivista. Árva gyerekként nőtt fel, egész fiatalon a csepeli Weiss Manfréd-gyárban kezdett dolgozni. Itt kapcsolódott be a munkásmozgalomba, 1918-ban már szakszervezeti bizalmi volt. A Tanácsköztársaság alatt tisztviselő volt, amiért később két évre ítélték. Szabadulása után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nőszervezője lett, és részt vett a Vas-és Fémmunkás Szövetség nőszervező országos bizottságának megalapításában. 1941-ben a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja (mai szóval önkormányzati képviselő) lett. 1944. október 17-én a nyilasok a lakásán meggyilkolták. Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon (Itt tévesen október 14. szerepel halálozási dátumként, lásd a lentebbi képet.)

Koltói Anna emléktáblája Csepelen, a ma róla elnevezett utcában (Wikimedia Commons)

1942 elejétől egyre inkább közeledett a kommunistákhoz.

„Részt vettem az 1942. március 15-i tüntetés megszervezésben a VIII. kerületi területen. A jobboldali szociáldemokraták ezt is igyekeztek megakadályozni, ennek ellenére a Petőfi szobornál (sic!) nagy tömeg jött össze, onnan a Kossuth szoborhoz (sic!) vonultunk. A rendőrség a Zrínyi utcai kapitányság előtt a tömeget szétverte, közülünk többet le is tartóztatott.”[3]

A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i koszorúzása Közép-Európa legnagyobb háborúellenes megmozdulásává alakult át. Az eseményen javarészt szervezett fiatal munkások vettek részt, az 1945 után berendezkedő hatalom épp emiatt sajátította ki ezt a megemlékezést is, noha a szervezők között jelen voltak az összes antifasiszta és náciellenes irányzat képviselői. Szakasits Árpád és Tildy Zoltán mellett például Bajcsy-Zsilinszky Endre (akit a nyilasok később kivégeztek), Barankovics István (akit pár évvel később a kommunisták emigrációba kényszerítettek), Szekfű Gyula, Illyés Gyula és a parasztpárti Kovács Imre is részt vett a háborúellenes mozgalomban. Tóth Istvánné életrajzában már igyekezett a kommunisták szerepét növelni és a többiek szerepét csökkenteni.

Fodrászüzlet és személyzete 1942-ben – illusztráció (Jurányi Attila/FORTEPAN)

Ezt követően egyre szorosabbra fűzte a viszonyát a földalatti kommunista mozgalommal, de ekkor még kapcsolatban maradt a szociáldemokratákkal, tárgyalt Szakasits Árpáddal, a párt vezetőjével is. 1943-ban lett (az akkor illegális) kommunista párt tagja, feladata a szakszervezeti ifjúság megszervezése (valójában inkább kommunista áthangolása) volt. Megfigyelhető, hogy Fekete Mária ekkor is szembement a trenddel, és folyamatosan haladt a radikálisabb baloldal felé, ebben talán személyes okok – vőlegénye elvesztése – vezették.

Hálózatuk azonban elég hamar lebukott. Önéletrajza szerint

„1943. október 11-én (…) délelőtt egy telefonértesítést kaptam, hogy azonnal menjek illegalitásba, mert baj van. Én elég könnyelműen úgy gondoltam, hogy majd másnap is ráérek, illetve tanácstalan voltam, nem tudtam, mit tegyek, és még aznap kora délután két detektív jött értem. Soroksári nyomozótelepre vittek, ahol sokszor kihallgattak, megvertek, villanyoztak. Nem úgy viselkedtem, ahogy általában a kommunisták viselkedni szoktak, az idegeimet a villanyozással nagyon megrongálták, de azért senkit nem árultam el, neveket nem mondtam”.[4] Megemlítette ugyanakkor, hogy akiket ismert, már korábban elfogta a rendőrség. A „Nem úgy viselkedtem, ahogy általában a kommunisták viselkedni szoktak” különösen érdekes, feltehetőleg ezzel utalt arra, hogy sokakat megtörtek, illetve maguktól is vallomást tettek. Az önéletrajz készítése idején börtönbüntetését töltő Kádár Jánost (1954 júliusában szabadult) is megvádolták azzal, hogy kiadta elvtársait és együttműködött a nyomozókkal.

Fekete Máriát 4 év börtönre ítélték; 1944 novemberéig Székesfehérváron raboskodott, onnan a komáromi erődbe vitték, majd Németországba deportálták.

„Berjan-Berzeni (Helyesen Bergen-Belsen) táborba, majd onnan egy hadiüzembe vittek dolgozni (…). Én nem dolgoztam semmit, mert tífuszt kaptam, és egészen 1945. áprilisig a felszabadulásig beteg voltam.”[5]

1945. június 9-én tért haza. Augusztustól a Fővárosi Lakáshivatalban, majd a Szakszervezeti Tanácsnál dolgozott. 1946 májusában került a rendőrség állományába, eleinte adminisztratív munkakörbe. 1946-ban alapfokú és haladó pártszemináriumot, 1947 márciusában (önéletrajza szerint egy évvel később) pedig egyhónapos pártiskolát végzett. Annak ellenére, hogy az átlaghoz képest iskolázottnak minősült és több pártiskolát is végzett, fontosabb megbízást – az állandó káderhiány ellenére – sokáig nem kapott. 1949 szeptemberében iskolázták be a Bírói és Államügyészi Akadémiára, amelyet 1950 októberében fejezett be. Ezekben a hónapokban kapta egyetlen pártbüntetését; miután tagsági könyvét ismeretlen körülmények között elvesztette (parancsnoka azzal védte, hogy „minden bizonnyal bosszúból lopták el és semmisítették meg” [6]), dorgálásban részesült.

1950 júniusában férjhez ment; Tóth István eredetileg kőművessegédként dolgozott, majd 1945-től a rendőrség kötelékében teljesített szolgálatot, 1954-ben főhadnagyként. Három gyerekük született, 1951-ben, 1952-ben és 1955-ben. Fekete Máriának ezen kapcsolata sem tekinthető szokványosnak, a korszakban ugyanis többnyire a férjek végzettsége volt magasabb, de ez esetükben (legalábbis az iratok szerint) nem okozott problémát.

Fő utca 70-78., Katonai Ügyészség a Nagy Imre (Bolgár Elek) tér sarkán. A kép forrását kérjük így adja meg: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11
A Katonai Ügyészség épülete Budapesten (Budapest Főváros Levéltára HU_BFL_XV_19_c_11/FORTEPAN)

Az akadémia után azonnal egyhónapos tartalékos hadbírói tanfolyamra vezényelték. 1950 novemberétől századosi rendfokozatban (ezt még május 11-én kapta meg) lett rendőrügyész (bűncselekménnyel vádolt rendőrök ügyeivel foglalkozott) a Budapesti Katonai Ügyészségen. 1952. decemberben kinevezték a Budapesti Fővárosi Bíróság másodelnökének (jogi diploma nélkül!). Állását 1953. március 23. és augusztus 10. között töltötte be, majd 1954 májusáig az igazságügy-minisztérium személyzeti osztályvezetője volt. Május 11-én átvette a néphadsereg, és már katonai állományban tért vissza a Budapesti Katonai Ügyészségre, ahol 1957. február 19-ig teljesített szolgálatot. A forradalom előtt elsősorban rendőrügyekkel foglakozott, közlekedési, baleseti és függelemsértési vonalon, de tárgyalt tűzoltósági, katonai és büntetés-végrehajtási ügyeket is. Ebben az időszakban zajlott a Rákosi-korszak több koncepciós perének felülvizsgálata, ami a katonai eljárásokat is érintette; személyi anyaggyűjtőjéből nem derül ki, hogy Tóth Istvánné foglalkozott-e ilyen ügyekkel. Fentebb már idézett minősítése szerint

„régi mozgalmi múlttal rendelkezik. A Horthy-fasizmus idején börtönbüntetést is szenvedett munkásmozgalmi ténykedése miatt. Jelenleg az egyik pártcsoport titkára és népnevelő, amely feladatát példamutatóan látja el. (…) A napi sajtót – a Szabad Népet, – rendszeresen olvassa. A jogi egyetem IV. évfolyamát, levelező formában, most végzi. (…) Határozatai meghozatalánál önálló. Határozatai helytállóak, és szilárdan kitart álláspontja mellett”.[7]

Érdemes megjegyezni, hogy az 1945 előtti börtönbüntetés ekkoriban kiváló ajánlólevél volt, jelezte az illető elvhűségét, megbízhatóságát és kitartását. 1956. augusztusi minősítésében kiemelték, hogy nehezen egyeztette össze munkahelyi és családi feladatait, ami egészségi állapotának rovására ment. Ennek ellenére

munkakörét tökéletesen ismeri, igen nagy lelkesedéssel, betegségei ellenére fáradhatatlanul látja el. (…) Előadásokat tart, beszélgetéseket folytat az egyes beosztottakkal, ily módon számos problémát derít fel és old meg.”[8]

A forradalom és szabadságharc alatti, és azt követő tevékenységéről egy, leszerelése és áthelyezése kapcsán készült nyilatkozatából is tudomást szerezhetünk. Eszerint október 23-án még az dolgozott, de

„az ellenforradalom idején a lakásomon tartózkodtam, mert 3. (sic!) kiskorú gyermekem – óvoda hiányában – felügyelet nélkül volt. Az ellenforradalmat első perctől kezdve elítéltem, és a körülményeimhez képest harcoltam ellene. Minthogy az ügyészi munka 1956. december 10-én kezdődött, ezt megelőzően a rendőrségen jelentkeztem szolgálattételre. 1956. december 10-től statáriális ügyekben képviseltem a vádat, 1957. február 19-ig, illetve március végéig, mert csak akkor kerültem a Fővárosi Ügyészségre mint ügyész”.[9]

A nyilatkozat ellentmondása igencsak figyelemre méltó, hiszen eszerint egyszerre volt otthon gyerekeivel és harcolt az ellenforradalmárok ellen. Igaz, hozzátette, hogy körülményeihez képest, de három gyerek mellett más tevékenységre aligha futhatta idejéből.

A tiszti nyilatkozatot – amely nélkül a néphadsereg tisztjei nem szolgálhattak tovább a forradalom után – már 1956. november 15-én aláírta. Ő volt az ügyész az 1956. december 20-án fegyverrejtegetés címén kivégzett Minczér József és társa perében, de a halálos ítélet kiszabása után Minczért kegyelemre javasolta. Tóthné képviselte a vádat a Bartók János és két társa elleni eljárásban is. 1957. február 12-én mindhárom vádlottat bűnösnek mondták ki fegyver- és lőszerrejtegetés bűntettében, amiért Bartókot (akit valójában pesterzsébeti nemzetőrparancsnok-helyettesi tevékenysége miatt – és mert a fegyveres harc befejeztével is folytatta az ellenállást – ítéltek el) még aznap kivégezték. Kegyelemre sem az ügyész, sem a bírói tanács nem javasolta.

A kép forrását kérjük így adja meg: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10
A forradalom után elrejtett, majd házkutatás során megtalált fegyverek. Illusztráció. (Budapest Főváros Levéltára HU.BFL.XV.19.c.10/FORTEPAN)

1957. február 20-án a Budapesti Katonai Bíróság gyorsított eljárásban 14 évre ítélte Kocsis Sándort, aki a vádak szerint agyonlőtt egy sebesült szovjet katonát. Tóth Istvánné százados ügyészként tudomásul vette az ítéletet, amelyet május 18-án a Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyott. Kocsis ügyét – miután a Katonai Főügyészség törvényességi óvást emelt – szeptember 2-án tárgyalták újra másodfokon; ekkor a gyilkosság mellett már a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételben is bűnösnek találták. Halálra ítélték, és két nappal később kivégezték.

1958. szeptember 27-én Zámbó Gyula alezredes, a katonai ügyészség vezetője így írt Tóthnéról:

„Az ellenforradalom alatt egy pillanatra sem ingott meg, és híven kommunista magatartásához, az illegális pártmunkában szerzett szilárdságához még a legnehezebb napokban is kitartott a Párt ügye mellett. Az ellenforradalom fegyveres részének leverése után első volt, aki sürgette az ügyészség munkájának megindítását, a harcot az ellenforradalom felszámolására. Mindezt nemcsak szavakkal tette, hanem példát is mutatott azzal, hogy azonnal hozzálátott a munkához. A katonai ügyészség élő lelkiismerete volt állandó helyesirányú fellépésével és azzal a törekvésével, amely a munka megindítására és folytatására irányult. Az elsők között vállalta a statáriális eljárásban való részvételt és személyes körülményeit, családi helyzetét nem tekintve áldozatkészen és harcosan vette ki a részét belőle.”[10]

Hivatalosan 1957. február 19-én szerelt le; kérvényét még a forradalom előtt adta be, 1957 elejére azonban meggondolta magát (leszerelésének okával kapcsolatban csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, azt pedig nem tudjuk, hogy miért akart mégis maradni), de már nem volt visszaút. Rendfokozatát ugyanakkor megtarthatta, és 1971-ig, a felső korhatár eléréséig számon tartotta a hadsereg is. Civil ügyészként is részt vett politikai perekben. A legfőbb ügyész szerint

„az ellenforradalom után az elsők között volt, aki kérte, hogy ellenforradalmi ügyekben tárgyalhasson”.

Tóth Istvánné igazolványképe (Forrás)

1957. március 23-án a Budapesti Fővárosi Bíróság gyorsított eljárás keretében életfogytig tartó börtönre ítélte Folly Gábort. A vádat Tóth Istvánné képviselte, aki súlyosításért fellebbezett. Follyt végül május 10-én másodfokon halálra ítélték, és négy nappal később kivégezték. A rendes eljárások közül első fokon ő képviselte a vádat az 1957. május 22-én halálra ítélt Kabelács Pál és társai ügyében. A halálos ítéletet végül a Legfelsőbb Bíróság június 25-én 17 év börtönre enyhítette. Fónay Jenő és társa ügyében másodfokon ő járt el a legfőbb ügyész képviseletében. Fónayt 1958. április 26-án első fokon, majd július 18-án másodfokon is halálra ítélték, de másnap az Elnöki Tanács életfogytig tartó börtönre változtatta büntetését. Szirmai Ottó, Angyal István és társaik ügyében is ő járt el másodfokon (Szegedi Vilmostól vette át az ügyet); mindkettejük halálos ítéletét helybenhagyták, de az első fokon szintén legsúlyosabb büntetéssel sújtott Széll Sándor ítéletét életfogytiglanra enyhítették. Tóthné a kegyelmi tárgyaláson a halálra ítéltek kegyelmi kérvényeinek elutasítását kérte. Az 1959. július 21-én jogerősen is Steiner Lajos és társai ügyében is másodfokon képviselte a vádat.

Angyal Istvánnál, Szirmai Ottónál, Steiner Lajosnál vagy Bartók Jánosnál gyakorlatilag csak halálos ítélet jöhetett szóba politikai alapon, de ahol volt némi mozgástere – például a Kocsis Sándor elleni első eljárás során –, olykor elfogadta az „enyhébb” ítéletet.

Leszerelése után a fővárosi ügyészségen dolgozott, ahol 1957. március 1. és május 9. között a nyomozás feletti felügyeletet ellátó ügyész lett, majd elsősorban gyorsított eljárásokban képviselte a vádat, később a Legfőbb Ügyészség Politikai Főosztályára került főosztályügyésznek. 1957 decemberében jogi diplomát szerzett.

1958. december 16-tól volt a XV. kerületi ügyészség vezető ügyésze volt. A IV. és XV. kerületi ügyészségek összevonását (1962. január 1.) követően a Fővárosi Főügyészség gyermek- és ifjúságvédelmi osztályára került beosztott ügyészként, ami pályafutása egészét tekintve meglehetősen nagy visszaesésnek számított. Ebben az évben rostálták ki a BM korábbi államvédelmis gárdáját, ami újabb, jelenleg megválaszolásra váró kérdéseket vethet fel. Innen vonult nyugdíjba 1974. december 31-én, de szerződéses munkatársként még öt évig tovább foglalkoztatták.

Pályafutása során több katonai és polgári kitüntetést is kapott. 1948-ban például 48-as díszéremmel, 1950-ben a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatával tüntették ki, 1957. április 4-én pedig megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet. 1965. április 4-én a Munka Érdemrend ezüst fokozatával, 1967. május 1-jén Szocialista Hazáért Érdemrenddel tüntették ki, 1970. április 4-én pedig a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet adományoztak neki. 1974. december 16-án megkapta az Ügyészség Kiváló Dolgozója kitüntetést.

  1. július 22-én hunyt el Budapesten.

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Önéletrajz 1954. február 27. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 1. o.

[2] Önéletrajz, 1954. február 27. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 2. o.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Uo. 3. o.

[6] Minősítési lap, 1954. október 22. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 1. o.

[7] Minősítési lap, 1954. október 22. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 1-2. o.

[8] Minősítési lap, 1956. augusztus 31. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 2. o.

[9] Nyilatkozat. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632. 1. o.

[10] Feljegyzés, 1957. szeptember 27. Személyi anyaggyűjtő HM Központi Irattár 81632.

Felhasznált források és szakirodalom

Magyar Életrajzi Lexikon

Tóth Istvánné személyi anyaggyűjtője, HM Központi Irattár 81632

https://www.neb.hu/asset/phpnHUBQe.pdf

Szakasits Árpád életrajza

www.perek56.hu

A nyitóképen a Legfelsőbb Bíróság Markó utcai épülete a forradalom után (Pesti Srác/FORTEPAN)

Facebook Kommentek