Valóságos daruország vagyunk!

László Andor

Alig több mint egy évszázada Somlyódi István szegedi járásbíró kis füzetet jelentetett meg, amelyben azt bizonygatta, hogy a turul valójában a darumadárral azonos.¹ Elmélete a későbbiekben nem keltett különösebb visszhangot, a turult általában valamilyen ragadozómadárral szokták azonosítani.² Néhány évvel később Takáts Sándor történész már „szembeállítja” őket: a turul szerinte „mondvacsinált” madár, amelynek a 16-17. századi forrásokban nem lelhetjük nyomát, szemben a daruval, melyről gyakran megemlékeznek a régiek, ezért „a magyar nép lelkivilágában állandó fészket vert.” Alapos tanulmánya szerint „a magyar lelkéhez ez a madár állt a legközelebb”, „szeretetét még keletről hoztuk magunkkal, ott ősrégi regék és mesék szólnak a daruról”, amely vezetője volt a költözködő népeknek.³

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Akkoriban mások is hasonlóan vélekedtek. A neves néprajzkutató, Herman Ottó azt írta róla, hogy „ősi soron becses madara a magyarságnak.”⁴ Az író-politikus Eötvös Károly szerint „Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.”⁵ Az ornitológus Chernel István úgy vélte, hogy a daru „egész lényével befészkelte magát a magyarság lelki világába.”⁶ Somlyódi legkedvesebb madarunknak mondja, amely hasonmása a magyarnak, sőt egy helyen elragadtatva kiált fel: „valóságos daruország vagyunk!”⁷ A 20. század végén akad szerző, aki az 1031-ből származó koronázási palást szegélyén levő madarakban véli felfedezni a darut.⁸

 

Vajon mi lehet az oka ennek a lelkesedésnek, a daru iránti „rajongásnak”? Mivel érdemelte ki ezt a tiszteletet a madár? Mire alapozták szerzőink ma már meghökkentőnek számító állításaikat? Korábban láthattuk, miként tartották a darvakat főúri és parasztudvarokban egyaránt, miként használták tollaikat a különféle fejfedők mellett a kora újkortól egészen a 19-20. századig. Most azt vesszük szemügyre, milyen módon volt még jelen eleink életében.

A darumadár sok magyar népdalban szerepel, Daru vagy Darvas szavunk helynevek tömkelegében fordul elő, számos település nevében is szerte a Kárpát-medencében. Közmondásaink ugyancsak megemlékezik a kedvelt madárról,⁹ a közismert szólás régi alakja ekként hangzott: jobb ma egy veréb, hogysem holnap egy daru. Használatos volt a darvadoz, darvadozik (és a darvikol) ige, melyek talán a darvak viselkedésére, csapatos keringésükre, járásukra, társas életükre utalhattak. Íróink, költőink is használták, Juhász Gyula két verset is szentel a darvadozásnak. A szótárak a szó számos jelentését ismerik: lábatlankodik, tehetetlenkedik, szerteszét futkorászik, mélázva, búsongva gubbaszt, egyenként jön-megy, szállingózik stb.

Jelzőként is előfordul darubarnás (szürkésbarna), daruszín (hamuszürke), daruszőrű és daruszürke, alakokban lóra vagy marhára vonatkozhatott. De ismertek voltak a darutehén, daruökör, darupofájú (juh) megnevezések, melyek ugyancsak az állat színére utaltak. A szótárakban 45-50(!) daru szóból származtatható címszót találunk, a Csinom Palkó népdal szerint például darulábú nyomorult nemzetség a német, amely retteg a magyar vitézektől, menekül előlük.

A madár viselkedéséhez az ókortól jelentős szimbolika kapcsolódott. A szimbólumok az emberi kultúra nélkülözhetetlen részei voltak sokáig, a régebbi korok emberei „beszédes” világban éltek, a természet különböző elemeihez értelmezési rétegek tapadt. A daru köré már az ókortól gazdag jelentésháló szövődött: a pontos megfigyelések mellett gyakran mesés elemekkel találkozunk a leírásokban. Ennek eredete gyakran homályba vész, ám végigkíséri a különböző civilizációkat, megtermékenyíti az egymást követő nemzedékek képzeletét, és a magyarság körében is megjelent. Újabb rétegek rakódhatnak rá, némileg módosulva ugyan, de szívósan élt tovább, egészen az újkor hajnaláig, a 18-19. századig.

Madarunk egyik legfontosabb tulajdonsága óvatossága, figyelmessége, így válhatott az őrdaru az éberség jelképévé. A görög mitológiában Apollónt darvak figyelmeztetik, midőn Hermész ellopja marháit, Zeusz egyik fiát, Megaroszt, szintén a darvak ébersége menti meg a vízözöntől, a finn Kalevalában pedig a felbecsülhetetlen értékű szampót ellopó hősöket leplezi le éktelen rikácsolásával madarunk. A római Plinius által is lejegyzett legenda szerint éjszaka őrök ügyelnek a csapat biztonságára egy követ tartva fél lábukban, így ha elaludnának, „a kőnek a körmök közül való kiesése által menten fölserkentetnek.”¹⁰ Ebben a testhelyzetben, peckesen őrködve láthatjuk számos címerben: kedvelt heraldikai madárnak számított Európa-szerte. Már 1405-ből származó legelső festett címerképünkön megtalálható, számos család és a cisztercita rend címerében például a zirci templom homlokzatán kifaragva, ugyancsak ott díszeleg az őrdaru. Számos település (köztük Budapest 22. kerülete, Csurgó, Darvas, Daruvár, Hajdúszovát, Keszthely, Kunmadaras, Makó, Mátészalka, Onga, Székelyhíd, Tompa) címerében díszeleg.

A madár ott figyel Szilágylompért vagy a kalotaszegi Bánffyhunyad, Gyerővásárhely, Kalotadámos, Magyarvalkó és Magyarvista templomainak kazettás mennyezetén, van ahol nemcsak a követ fogja felemelt lábával, hanem csőrében Krisztus-szimbólumként kígyót tart.¹¹ 

Láthatjuk lepedőn, csipkefüggönyön, vagy a fogarasi templom 1722-ben készült szószéktakaróján, ahol három szimmetrikusan elhelyezett őrdaru szerepel.¹² Címer részeként felbukkan kapualjban például a budapesti Pollack Mihály tér Festetics-palotájának bejáratánál, Nagyszeben főterén, de megjelenik sírköveken Marosszéken,¹³ Sepsiszentgyörgyön, Nagykörösön¹⁴ vagy a brassói Fekete-templomban.

Ábrázolták pásztortülkön, pásztorboton, Comenius tankönyvében¹⁵ vagy a bajmóci vár 19. század végén készült falképén.Jellegzetes, éles hangjuk és éberségük egyaránt hozzájárulhatott az Ibükosz-legenda kialakulásához. Ibükosz görög lírikust az i. e. 6. században rablók ölték meg; az egyedüli tanúk a gyilkosság színhelye fölött elrepülő darvak voltak, ahogyan Schiller fogalmaz: „Ti vádoljatok, darvak ottan,/ Ha mások majd nem üldözik,/ Ki engem itt hagyott halottan!/ – Kiált s a szeme megtörik.” Napokkal később, amikor a tettesek már biztonságban érezték magukat, a madarak leplezték le őket, rájuk irányítva a figyelmet. A darvak így a titokban elkövetett gyilkosság megbosszulásának eszközei. A téma egyik tanulmányozója „az emberiség legmélyebb erkölcsi tartalmú vándormotívumai” közé sorolja, amely figyelmeztet, hogy a bűnös sosem lehet biztos büntetlensége felől, nem élvezheti békében gonosztette gyümölcseit. Ott lappang benne állandóan és kitörölhetetlenül a váratlan és véletlen leleplezéstől való félelem. A mítosz az igazságérzetet kifejező eszméje által terjedhetett el, a görög néphagyományban, Rómában, Bizáncban egyaránt ismerték, az újkori Európában is tovább élt, számos író használta fel.

Ahogyan egy 16. század végi magyar prédikátornál olvashatjuk: a példa arra világít rá, hogy az Isten előtt nem maradhatnak rejtve tetteink, de gondolatunk sem, hogyha az emberek elől sikerülne is elrejteni valamely „gonoszságunkat”, azt

„tudja az Úr, látják az angyalok, néha az Istennek egyéb teremtett állati, kik idővel kijelentik és kikiáltják… Nem akará az Isten, hogy az ártatlan vérnek kiontása rejtekben maradjon, hanem hogy ez világ előtt is meglakoljanak az latrok bűnökről… noha ott fenn az mennyben lakik az Úr, de azért ide alá az emberekre vigyáz és minden cselekedeteket jól érti és tudja.”¹⁶

A történetnek számos változatát jegyezték fel a magyar népmesék között, ahol a tanú a daru mellett lehet napfény, holdfény, szél, vadgalamb, ballangó, azaz szamártövis is. Néhány változatban az áldozat neve Bíbik – ami nyilvánvalóan Ibükosz nevére utal.¹⁷ Valószínűleg prédikátorok, papok terjeszthették az ókori történetet, amely a 16-17. század során felbukkan Bornemisza Péter, Enyedi György, Pázmány Péter vagy Miskolczi Gáspár írásaiban, és még a 19. század elején is hivatkoznak rá.¹⁸

Ugyancsak a darvakkal kapcsolatos egy másik nagy múltú legenda, az úgynevezett geranomakhia (a görög geranosz, daru szóból). Ennek történetében valahol távol (az Oceánosz partján, Egyiptomtól délre, a Nílus forrásvidékén, Thrákiában, esetleg Indiában) él a pygmaioszok törpe népe. Ők minden évben fogolymadár, birka vagy kecske hátán lovagolva, esetleg szarvakat szerelve magukra kosokként vívnak ádáz küzdelmet a messze országokból odarepülő vándor darvakkal.

Úgy tűnik, a belső-afrikai törpe törzsek nem állnak összefüggésben a történettel, a motívum ugyanis nemcsak a klasszikus ókor irodalmában (például Homérosznál) bukkan fel, valószínűleg az emberiség legősibb korszakaiban gyökerezik. Különböző változatai megtalálhatóak számos népnél és több földrészen.¹⁹ Nálunk a monda első rögzítése valószínűleg Bethlen Gábor portai követének, Borsos Tamásnak az érdeme, aki Egyiptomról szóló tudósításában ír a „pulya” (azaz törpe, kistermetű) emberekről, akik „alig lakhatnak” a vándorlásuk során ott telelő darvaktól.²⁰ Edvi Illés Pál költő még 1831-ben is tanulmányban foglalkozik a pigmeusokkal, Arisztotelészt idézi, mint aki biztos volt létezésükben,²¹ a hiedelemre hivatkozik Széchenyiről szóló tanulmányában Kemény Zsigmond.²² A történet megihlette Goethét is, aki a Faust-ban szól róla, míg Babits Mihály egy egész költeményt szentel a „darutörpeharc”-nak. A fent ismertetett motívumok mellett már az ókorban megfigyelik a darvak viselkedését: vonulásuk Arisztotelész szerint a világ egyik végétől a másikig (Szkítiából a Nílus forrásvidékéig) tart, széllel szemben, nagy magasságban repülve hatalmas távolságokat tesznek meg.²³ Költözésük mindig pontos, megbízható időjelző, amint Arisztophanésznél olvashatjuk: „mi szabályozzuk, madarak, minden dolgában az embert:/ Mi jelentjük meg neki a tavasz és a tél meg az ősz idejét, hogy/ Vessen, mikor a daru költözik át, nagy krúgatással Libyába,/ A hajós ugyanakkor, kormányát felakasztván szegre, aludjék.”²⁴ Ezért tarthatták őket a görögök Démétér, a gabonatermelés és a földművelés istennője szent madarainak.

Repülésük nyomán jósolhatták az időt, ahogyan erről Miskolczi Gáspár prédikátor ír: „Midőn szép csendesen repülnek, olyankor szép tiszta idő következést jelentnek; de midőn felette sietnek, és igen-is krukognak szélvészt jelentnek, s olyankor alább is járnak.” A 17. század végén élő szerző már kételkedik ebben és hozzáteszi: „De helyesebben értenek azok felölök, akik azt mondják, hogy ez okáért kiáltanak s krukognak annyira, hogy annál inkább egymástól messze ne maradozzanak.”²⁵ Egy bő évszázaddal később még mindig olvashatunk róla, hogy „a darvak lármájukkal a nedves vagy esős időt szokták közönségesen jelenteni.”²⁶

Vándorláskor a madarak szabályos ék alakba rendeződnek, a csapat elején és szélein egy-egy „ravaszabb” madár („kalauz”) vigyáz a rendre, akit időnként felváltanak. Jellegzetes repülési alakzatuk mintájára alkották, illetve újították meg a föníciai betűket, ezért Palamédész, az ábécét feltaláló görög hérosz madarainak tartják őket.²⁷ Beszámol erről a hiedelemről 1600 táján Baranyai Decsi János,²⁸ majd Miskolczi Gáspár és még sokan mások. Radnóti Miklós egyik versében „Darvak írkálnak változó/ betűket az égre s hangjuk/ úgy potyog, kopogva, mint a jég.”²⁹

A középkorban a korábbi csodás-mesés elemeket a bestiáriumok (szimbolikus természetrajzkönyvek) éltetik és közvetítik tovább egészen a modern természettudományok idejéig. Ebben az időszakban úgy vélték, hogy a szerzetesek számára a madarak viselkedésén keresztül tanítható a vallási élet. A darvak a csoportos élet, a hűség, a szervezettség, a munka, a jó rendtartás példáját szolgáltatták, hiszen vonuláskor vezetőjüket követik, éjszakánként szintén köré gyűlnek, ezzel az elöljárónak való alárendeltség, azaz a szerzetesi élet rendjének megtestesítői. Közismert éberségük vigyáz a többi erény megtartására, kígyóölő gázlómadárként Krisztust, vándormadárként pedig a Messiást kereső lelket jelképezik. A madár által tartott kő is jelentheti Krisztust, a láb pedig a lelkiállapotot, melynek nem szabad elszakadnia a megváltótól, az a szerzetes, aki őrködni akar maga vagy a testvérei fölött, követ kell tartson, azaz Krisztus példájára kell figyelnie.³⁰ Talán e gazdag szimbolika következtében kerülhetett a madár a cisztercita rend címerébe, és látható a pannonhalmi bencés apátság jóval később, 1728-29-ben kifestett refektóriumának emblémái között a V alakban repülő darucsapat.

A madár ismerete a következő évszázadokban nem sokat változott, tovább élnek a több évezredes hiedelmek, viszont a humanizmus szellemének megfelelően most már nem a hitélet áll központban, hanem a különböző szerzők már a világi közösség számára kívánnak tanácsokat adni az állatok példáin keresztül.

A krónikás Szalárdi János a vezérdarut figyeli meg, akit „szép rendben, egybezavarodás nélkül” követnek a többiek – hasonlóképpen kellene az ideális államban is követniük az alattvalóknak az uralkodó akaratát.³¹ Mindez nem csupán mese, az Aquila folyóiratban olvashatjuk a megfigyelést: midőn egy róka settenkedett a darucsapat köré, azok szorosan körbe rendeződtek, és háttal a középpont fele fordulva várták a támadást, ami ezek után elmaradt.³²

A török elleni harcok korában példás rendjük, éberségük nyomán vitézlő madárként tekintenek rájuk. Zrínyi Miklós ezért tanácsolja a katonáknak: „végy példát az darvakról és a vadludakról, nem tészik szárnyok alá fejeket, és nem alusznak, míg strázsát ki nem állítnak.”³³ Talán nem véletlenül bukkan fel a daru janicsár ezredjelvényben, Mátyás főhercegnek, a tizenöt éves háború főparancsnokának, majd magyar királynak érméin pedig a legyőzöttek fegyverein állva láthatjuk, a jelmondat pedig a Catullus-idézet: „a győzelemért cselekedni kell!”³⁴

Már Homérosznál a trójaiak darvak „mintájára” verődnek rendbe: „És miután vezetőikkel mind rendbe verődtek, mint madarak, lármázva-zsibongva vonultak a trószok: mint amidőn darvak krúgása lehallszik az égről.”³⁵ Kölcsey az Iliász e részletének fordításával kívánja ábrázolni a reformok iránt elkötelezett rendek lelkesedését, lendületét.³⁶ Hasonló képet használ Vörösmarty Eger ostromáról szólva: „Felszökkennek riadozva, zörögve/ A nyugovó katonák, valamint nagy darvak az agg tó/ Partjainál ülvén, ha fenyíti veszély jele őket,/ Mind felrobbannak, szavaiktól zeng az egész tó… Mint darvak, kiket ösztön hí költözni koronként/ Téli hazákon túl és túl sok tengeri vészen,/ Meggyűlekeznek előbb tanakodni az útközi rendről,/ És vezetőjök után önként csapatozva kiállnak.”³⁷

A középkori szerzőkhöz hasonlóan (egy német munka fordításában) ír Miskolczi a 17. század végén a darvak számos „természeti tulajdonságairól”, amelyekben „igen szép kiábrázolását láthatjuk a dícséretes formájú rendtartást követő respublikának (vagyis államnak).” A madarak példát mutathatnak „társas életük, a szép rendnek oly szorosan való megtartása, kegyességük, mellyel elmaradott, eltévedt társukat felkeresik, éberségük és egyéb tulajdonságaik miatt.” Tizenkét pontba szedve sorolja fel a darvak azon vonásait, amelyek az emberek számára is mintaként szolgálhatnak. Még az iszákosság ellen is szövetségesre lel bennük a szerző: ahogyan a bor „halálos méreg” a darvaknak,

„azonképpen a szőlő levének felettébb való itala, a szüntelen részegeskedés, fajtalan élet, egyenetlenség akármely respublikának halálos mérge, és elpusztulására igen nagy által-út.”

Az első magyar karteziánusok közé számító Apáczai Csere János Magyar Enciklopédiája (1653) vagy a Miskolczi által fordított Jeles vad-kert (1702, második kiadása 1769), szinte szó szerint tartalmazza a darvak ókor óta ismert tulajdonságait (például hangjukról, vonulási alakzatukról, a csapat vezetőiről, az őrdaruról).³⁸ A felvilágosodás korában szívósan élnek tovább ezek az elemek: 1775-ből még olvashatunk a követ tartó őrdaruról, negyedszázaddal később egy másik szerzőnél már eltűnik a felemelt lábból a kő.³⁹ Jellemző a korra egy 1798-as mű a „természet históriájáról”. Ennek előszavában a szerző így fohászkodik: „vajha eljönne az idő, hogy az oskoláknak tanítói, ne a sovány csudálkozást indító ritkaságokkal, hanem az egész életnek hasznot nyújtó tudományokkal fárasztanák a tanulókat.” Később büszkén vallja: „sok költevényeket megcáfoltam és kivált az állatok históriájában.” Ezek után a pigmeusokról olvashatunk, „akik a Nílus el-ágazásai közt laknak, egy könyöknyinél nem nagyobbak és sokszor kemény csatákat állanak a darvakkal, sőt: meg-is öletnek tőlök, midőn oltalmazzák vetéseiket”. Összegzésként ő is megállapítja: „elég csuda az elefántnak és cethalnak nagysága… a darunak szép rend tartása.”⁴⁰

A daru mint példakép sikeresen vészelte át az évszázadokat: Hollósi Egyed bencés szerzetes a 19. század elején tömör fogalmazással összegez: „a darvak az ő különös szertartások, egyetértések, egymásra való gondviselések által ajánlják az embereknek a felebaráti szeretetet, a csendes életet és a kiszabott törvényeknek hívséges megtartását.”⁴¹ Szűcs Sándor szerint pedig a sárréti szülők az életbe induló fiaiknak még a múlt század hatvanas éveiben is ezt tanácsolták:

„Olyan légy, mint az őrdaru”.⁴²

Napjainkra e jelentések már nem közismertek. „Bujdosik a darumadár” – énekli népdalénekesünk millenniumi lemezén, és bizony valóban „elbujdosott” tájainkról e madár, már nem fészkel a Kárpát-medencében. Az átvonuló csapatok ugyan útba ejtik hajdani szállásaikat, és ilyenkor az ország számos pontján figyelhetjük meg őket, ám mára már a darut alig idézik fel a magyarság jelképei között, még a madarak között is sokkal népszerűbb a gólya, a fecske vagy a pacsirta.⁴³

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen darvak és pigmeusok összecsapása, ahogy a középkorban elképzelték (Koninklijke Bibliotheek, KB, KA 16, Folio 42v)

Jegyzetek, felhasznált források: