„Ne nézzük tétlenül, mi is magyarok vagyunk” – A pásztói hídrobbantók története
1957. május 6-án a Budapesti Országos Börtön udvarán kivégezték a robbanóanyaggal való visszaélés, valamint fegyver- és lőszerrejtegetés vádjával elítélt Alapi Lászlót. Vele együtt került bitófára egyik társa, Geczkó István, míg Kiss Antal és Tóth Miklós május 20-án kegyelmet kapott. Ötödik társukat, Kelemen Károlyt 15 évre ítélték. A forradalomban egyik kivégzett sem vett részt, Alapi és Geczkó a Pásztói Tejipari Vállalat alkalmazottaiként az országos sztrájk idején is rendszeresen szállítottak tejtermékeket Salgótarjánba. Ugyan a szállítókra nem vonatkozott a sztrájk, de a közellátás a forradalom idején számos településen akadozott. Az ellenállás gondolata csak akkor fogalmazódott meg Alapiban, amikor hírét vette, hogy a szovjetek százakat deportálnak. A végső lökést – amelynek eredménye a pásztói vasúti híd felrobbantása (pontosabban megrongálása) lett – az 1956. december 8-án eldördült salgótarjáni sortűz adta meg.
Akciójuk után több hónappal, 1957. április 23-án vették őket őrizetbe, miután a rendőrség házkutatást tartott mind az ötüknél. Geczkó Istvánnál robbanóanyagot, Tóth Miklósnál gyutacsokat és gyújtózsinórt találtak, emellett egy kispuskát is lefoglaltak tőlük. A forradalmat követő megtorlásra jellemző módon az akkor statárium hatálya alá eső robbanóanyag engedély nélküli tartása miatt állították őket bíróság elé, de ténylegesen a híd felrobbantása volt a per tárgya, amit viszont még a statárium kihirdetése előtt hajtottak végre.
|
A forradalom leverését követően 1956. december 11-én lépett életbe a statárium (1956/28. törvényerejű rendelet), amelyet a kormányzat azzal indokolt, hogy „nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavartkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreálltát és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotómunkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni”. Emiatt „a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében”.[1] A törvényerejű rendelet értelmében statárium alá esett a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás (fosztogatás), közérdekű üzemek vagy a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntett, ezeknek a bűntetteknek a kísérlete, lőfegyver, lőszer, robbanószer, illetőleg robbanóanyag engedély nélküli tartása (ez futott később fegyver- és lőszerrejtegetés néven, az ítéletekben BHÖ. 33. és 34. paragrafusa, vagy azok ötvözete szerepel), illetve az ezekre irányuló szervezkedés, valamint fegyver- és lőszerrejtegetés esetében a feljelentési kötelezettség elmulasztása is. A köztörvényes bűnözők megfékezése még rendben is volt (akadt ilyenre is több példa), csakhogy a statáriumot sok esetben alkalmazták politikai céllal, forradalmárok ellen, és egy fegyverrejtegetési vádhoz még csak fegyverrel sem kellett rendelkezni, ahogy azt Józsa György esete is mutatja. A statáriális eljárás, amelyet a nyomozati szakasz után a legközelebbi katonai igazságszolgáltatási szervek intéztek, jellegéből adódóan nem adott teret tisztességes nyomozásnak és a körülmények teljes feltárásának. December 13-án ráadásul életbe lépett az a kiegészítés, amely szerint ,,a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki”.[2] Ez ellentmondott az előző napon kihirdetett rendelkezésnek, amely szerint „ha a köznyugalom helyreállítása és a társadalom rendjének védelme halálbüntetés alkalmazását nem teszi szükségessé, a rögtönítélő bíróság halálbüntetés helyett tíztől tizenöt évig terjedhető börtönbüntetést szabhat ki”.[3] Látható, hogy a helyzet a törvényalkotók számára sem volt egyértelmű, a bíróságok pedig esetileg mérlegelték, hogy melyik kiegészítés alapján járjanak el. A témában megjelent írásunk ide kattintva olvasható. |
A Budapesti Katonai Bíróság 1957. május 4-én tárgyalta ügyüket, a bírói tanácsot Kiss István Gábor hadbíró százados vezette (katonai ülnökök Kiszel Sándor százados és Farkas Benő őrnagy voltak), a vádat Kelemen Géza százados képviselte. Mivel a statáriális bíráskodás szabályai lehetővé tették, vádirat nem készült, az ügyész a tárgyalás előtt szóban terjesztette be a vádat, ami miatt a védelem rögtönzésre kényszerült. Geczkóék cselekményét végig ipari üzem elleni szabotázsnak igyekeztek beállítani. Az ítélet még aznap megszületett; Geczkó Istvánt és Alapi Lászlót (I. és II. rendű vádlottak) a bírói tanácsból senki sem ajánlotta kegyelemre, így a halálos ítélet végrehajthatóvá vált, Kiss Antalt és Tóth Miklóst (IV. és V. rendű vádlott) kegyelemre javasolták, és később az Elnöki Tanács életfogytig tartó börtönre enyhítette büntetésüket.
Az ügy érdekessége, hogy a bíróság a robbanóanyag elrablása miatt nem ítélte el őket; ezzel összefügg, hogy robbanóanyagot és fegyver(alkatrészeke)t csak három vádlottnál találtak, mégis mind ugyanazon vádak miatt álltak bíróság elé. A statáriumra vonatkozó szabályozás ezzel szemben azt mondta ki, hogy rögtönítélő eljárás csak tettenérés, illetve a bizonyítékok azonnali rendelkezésre állása esetén indítható. Ez annak fényében is figyelemre méltó, hogy a híd felrobbantása beleférhetett volna a „közérdekű üzemek vagy a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek szándékos megrongálásával elkövetett bűntett” kategóriába. A korábban is említett – a köznyugalom helyreállításával kapcsolatos – enyhítési lehetőség pedig, ha a per időpontját nézzük, adva volt, persze ha az elkövetését, az (a hatalom szemszögéből nézve) már más kérdés.
Ma már viszonylag ismert tény, hogy a forradalom leverését követően mintegy 800 főt hurcoltak a Szovjetunióba, akiket hetekig tartottak fogva a magyar viszonyoknál rosszabb körülmények között. Erről akkoriban hivatalosan semmit sem lehetett tudni, ugyanakkor néhány fogolynak a vagonból kidobott leveléből, illetve röplapokról sokan megtudták, hogy mi zajlik. Értelemszerűen először a kelet felé haladó vasútvonalak mellett lakók értesültek. Alapi László 1956. december 4-én vetette fel munkatársának, Geczkó Istvánnak, hogy valamit kellene tenniük a deportálások ellen. Ugyanakkor Kiss Antal később azt vallotta, hogy Alapi már a forradalom kitörése óta rendszeresen tett szovjetellenes kijelentéseket.
„Alapi nekem több esetben mondotta, hogy a »Kádár Kormány (sic!) az embereket gyilkoltatja nekünk ezt meg kell akadályozni.« A vasút felrobbantása azért szükséges, hogy a munkások ne tudjanak dolgozni és lássák azt, hogy Pásztón is van valaki. Elmondta azt is, hogy a »piszkos gazember oroszok a diákokat vagonba rakják és viszik ki Oroszországba.«”[4]
A teljes képhez hozzátartozik, hogy Kiss szintén vádlott volt, sőt a robbantás fő végrehajtójaként ő volt a legnagyobb veszélyben, így emberileg érthető, ha társaira vallott, de azt sem zárhatjuk ki, hogy kényszer hatása alatt tette ezen vallomását, vagy csak „szájába adták” a fentieket. A nyomozóknak ráadásul számos hatékony módszere volt, hogy egymás ellen fordítsák a gyanúsítottakat.
Alapi és Geczkó végül arra jutottak, hogy a Pásztó és Szurdokpüspöki közötti vasúti hidat robbantják fel, tervükbe pedig bevonták Kiss Antalt, Tóth Miklóst és Kelemen Károlyt. Tóthnak volt egy kispuskája is, december 5-én ezzel felszerelkezve szereztek robbanóanyagot a mátraszőlősi kőbányából, majd a fegyvert szétszedték, a zárat és a lőszereket Tóth, a többi részt Kiss Antal rejtette el lakásán. Bár a csapat is összeállt, és a kellékek is rendelkezésre álltak, nem léptek azonnal akcióba. A robbantásra csak december 8-án, a salgótarjáni sortűz után került sor. Kiss Antal rendőrségi vallomása szerint
„1956. december 8-án Salgótarjánban volt Alapi László, mely időben tüntetést rendeztek egyes személyek. Elmondotta Alapi, hogy egész nagy tömeg volt és az ő kocsiját is keresztbe fordították az utcán, a kocsijára egy kislány felugrott nemzetiszínű zászlóval és lelőtték, hogy ki, azt nem mondta. Elmondása szerint ő a kocsi kerekénél bújt meg a lövöldözés alatt. Megmutatta haza érve, hogy a kocsit hol érték golyó találatok. Alapi ezen elmondása után mindenki felháborodott, aki a helyszínen jelen volt”.[5]
|
A salgótarjáni sortűz 1956 november közepétől, noha a fegyveres harcok majdnem mindenhol véget értek, az országban kettős hatalom alakult ki, amelyet egyik oldalról a kádári kormányzat, a másik oldalról a munkástanácsok képviseltek. A helyzet felszámolását december elején kezdték meg a magyar és szovjet karhatalmi szervek. Salgótarjánban ennek jegyében december 7-én letartóztatták Gaál Lajost és Viczián Lajost, a szénbányászati tröszt munkástanácsának vezető tagjait (Viczián valójában nem volt az, őt véletlenül vitték be Kelemen Károly helyett, „darab-darab” alapon, mivel két őrizetest kellett produkálniuk). Másnap reggel mintegy 2000-4000 fős tömeg követelte szabadon bocsátásukat (ezzel egy időben hangzott el Marosán György emlékezetes „…mától kezdve lövünk!” kijelentése).  A rendőrkapitányságot és a megyei tanács épületét szovjetek és magyarok vegyesen biztosították, előbbiek két páncélost is a helyszínre küldtek. Mialatt a tüntetők küldöttsége bent tárgyalt, a karhatalmisták tüzet nyitottak a tömegre – egyes források szerint tudatos provokációról volt szó, mások szerint néhány beijedt és/vagy részeg közeg kezdett lövöldözni –, válaszul Ferenc István egy hanggránátot dobott a karhatalmisták felé. Erre a szovjetek is lőni kezdtek; arra nézve, hogy a tömegből bárki is viszonozta volna a tüzet, nincs adat. A sortűz áldozatainak száma ma sem tisztázott: 46 főt tudtak azonosítani (köztük volt a 18 éves Ravasz István, akit házuk udvarán, szénlapátolás közben ért a halálos lövés), de egyes források 130 halálos áldozatról számoltak be. A sebesültek száma 150 fő körül mozgott. A megyei pártbizottság egy közleményben még aznap a munkástanácsokra tolta a felelősséget, és délután folytatódtak a letartóztatások is.[6] |
Később a bíróságon Kiss azt is elmondta, hogy Alapi volt az, aki külföldi rádióadások alapján rendszeresen tájékoztatta őket, a salgótarjáni sortűz után pedig azt mondta nekik, hogy „ne nézzük tétlenül, mi is magyarok vagyunk”.[7]
Ezek miatt a hatóságok Alapit tartották az egész szervezkedés szellemi vezérének, a legfontosabb végrehajtó viszont Geczkó volt. Ő és Kiss hajtották végre a robbantást 8-án este fél 10 és 10 óra körül. Alapi sokáig tagadta, hogy tudott az akcióról, de Geczkó vallomása szerint csak felesége kérésére maradt ki belőle. Az ítélet szerint Kelemen és Tóth családi összejövetel miatt nem tudtak részt venni a robbantásban. Abból, ahogy tettüket végrehajtották, egyértelműen látszik, hogy céljuk csak a híd megrongálása volt, emberéletben semmiképp sem akartak kárt tenni.
„Mielőtt a robbantás lett volna, a forgalmistától megkérdeztem, hogy mikor megy vonat. Mondta, hogy az nap (sic!) egyáltalán nem megy, nem tudja, mikor megy vonat”
– mondta el Geczkó István a tárgyaláson.[8] Ezt követően mintegy 15 kiló paxitot[9] helyeztek el a híd különböző pontjain, majd meggyújtották a zsinórt. Geczkó egyik rendőrségi kihallgatásán elmondta, hogy
„miután a helyszínre értünk, szétnéztünk, hogy nem e látja valaki, meggyőződtünk arról, hogy nincs senki a közelünkben, akkor beraktuk Kissel a robbanóanyagot a híd facölöpözete alá (sic!). Amikor a robbanó anyagot (sic!) elhelyeztük a híd facölöpzete (sic!) alá, előtte én, majd amikor nekem nem sikerült meggyújtani, Kiss Antal kezdte gyújtani a zsinórokat, amit azután Kissnek sikerült is meggyújtania”.[10]
Ez amiatt is érdekes, mivel egy tanú (és az ő elmondása szerint még valaki) látott 21 óra körül a hídon állni két férfit, akik a Teherfuvarozó Vállalat kabátját viselték, és elzavarták a tanúkat, akik ottlétük célja felől érdeklődtek.[11] Kiss vallomása szerint mintegy 200 méterre lehettek a hídtól, amikor a robbanás bekövetkezett. Érdekesség, hogy Geczkó szerint Tóth Miklós képezte ki őt a robbanószer használatára, Kissnek viszont Geczkó azt mondta, dolgozott bányában, és ott tanulta ki a robbantást. A periratok egyikük esetében sem említettek bányát munkahelyként; Geczkó 1954 tavasza és 1955 februárja között több helyen is dolgozott, amelyek nincsenek nevesítve, így lehet, hogy bányában is, ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy katonai szolgálatuk alatt kaptak kiképzést, vagy lesték el a módszert. Ez Geczkó esetében, aki tiszti iskolán szolgált gépkocsivezetőként, kevésbé valószínű. A híd sérüléseiről a pályamester és a pásztói állomásfőnök[12] által 1957. április 26-án aláírt jegyzőkönyvből kaphatunk képet. Ennek alapján
„a híd provizórikus [ideiglenes – Gy. S.] jellegű volt, 25 km/ó sebességkorlátozásnak megfelelő, melyben 4 db vastartó volt beépítve, 2 db talpfamáglyával (…) vastartók kalodacsavarokkal és kalodafákkal voltak összefogva, míg a talpfamáglyák ácskapcsokkal voltak megerősítve. Robbantás következtében megsérült 2 db vastartó, valamint a híd Pásztó felőli végén lévő mindkét talpfamáglya. A vastartók oly erős mérvű sérülést szenvedtek, hogy azt csak újjabb (sic!) talpfamáglya aláépítése, valamint a megrongálódott talpfamáglyák átépítése tette újból használhatóvá. (…) helyreállítás után is csak 10 km/ó sebességkorlátozás mellett használható. A híd helyreállítási költsége kb = 3000 Frt, Anyagi kár kb. 7000 Frt”.[13]
A fentiekből világosan látszik, hogy közel sem keletkeztek olyan súlyos károk, mint amilyeneket a bíróság érzékeltetni próbált, főként, ha figyelembe vesszük, hogy a havi átlagkereset akkoriban 1200-1400 forint volt.[14] A pásztói állomásfőnök szakvéleményében azt is hozzátette, hogy a teherforgalom leállása miatti veszteséget megbecsülni sem lehet, mivel „az ellenforradalmi események miatt az akkori tehervonatforgalom nem volt menetrendszerű, csak alkalmi, rendkívüli vonatok közlekedtek”.[15] Okkal feltételezhetjük, hogy ha Geczkó és társai bányászok vagy képzett robbantási szakemberek lettek volna, a rendelkezésre álló robbanóanyag birtokában teljesen megsemmisíthették volna a hidat. Az akció sokkal inkább kétségbeesés szülte figyelemfelhívás volt, amelyet a „nem hagyhatjuk” gondolat vezérelt. Még inkább figyelemre méltó, hogy a detonáció után értesítették a pályamestert, nehogy szerelvényt engedjen a sérült szakaszra.
Az ítéletben a robbantással kapcsolatban úgy fogalmaztak, hogy
„a vasúti híd tartó-oszlopai (sic!) a robbantás következtében ledőltek. Használhatatlanságig megrongálódtak. Teherbírása annyira meggyöngült, hogy ha a hídon szerelvény ment volna át katasztrófa következett volna be (sic!). Vasúti szerencsétlenség azért nem következett be, mert a pásztói vasútállomás vezetősége 9-én reggel 7 óra körül a híd megrongálódásáról tudomást szerzett, a hídon keresztüli forgalmat leállították, valamint azért nem következett be, mert az éjszaka folyamán a forgalom szünetelt”.[16]
Azt, hogy pontosan mennyi ideig voltak fennakadások, Rozgonyi Aladár megyei ügyész feljegyzésből tudhatjuk. Eszerint „a robbanás következtében a vasúti közlekedés átszállással volt biztosítható, míg a tehervonat közlekedés 1956. évi november 8. napjától november hó 10 (sic!) napján délután 14. óráig (sic!) szünetelt”.[17] A bíróság mindezek ellenére megállapította, hogy Alapiék
„csoportba szervezkedtek, majd csoportosan ellenforradalmi érzésből vezetve államellenes cselekményeket valósítottak meg, rablást, robbantást, robbanóanyag, fegyverrejtegetés, lőszerrejtegetés bűntettét valósították meg. Jellemző vádlottak elvetemült, emberi mivoltukból kivetkezett magatartásukra, hogy aljas elvetemültségükben vasúti híd felrobbantásán keresztül asszonyokat, gyermekeket tömegesen akartak elpusztítani, meggyilkolni és további hasonló diverzáns cselekményeket akartak megvalósítani (sic!)”.[18]
A hídrobbantás valóban tökéletesen alkalmas volt arra, hogy Geczkóékat (és így a forradalmárokat is) elvetemült terroristáknak állítsa be, persze az olyan „részletek” elhallgatásával, hogy a végrehajtók előbb meggyőződtek arról, a sínszakasz üres lesz a robbantás idején, utána pedig jelezték a híd megrongálódását. Ha valóban tömeggyilkosság lett volna a szándékuk, ezeket nyilván nem lépik meg, az pedig teljesen légből kapott feltételezés, hogy újabb akciókra is készültek. Igaz, hogy mintegy 20 kiló robbanóanyaguk megmaradt, de a nyomozás során nem került elő arra utaló jel, hogy azzal bármi céljuk lett volna. Egyrészt a statárium miatt féltek már leadni a maradék paxitot, ugyanakkor eldobni sem akarták. „Azért nem mertem eldobni, mert az ha valaki kezibe (sic!) kerül, felrobbanhat” – mondta el ezzel kapcsolatban Tóth Miklós a bíróság előtt.[19]
Tény, hogy vasúti hidak felrobbantását mindenhol büntette és bünteti is a törvény, ugyanakkor látható, hogy Alapiék célja nem egyszerű ipari szabotázs, hanem a deportálások megakadályozása volt (azt nem tudták, hogy azon a vonalon visznek-e ki foglyokat), másrészt pedig – az ítélet megállapításai ellenére – különösen figyeltek arra, hogy emberéletben véletlenül se essen kár.
Kiss Antal és Tóth Miklós végül 1963. március 20-án amnesztiával szabadultak, Kelemen Károlyt hat nappal később helyezték szabadlábra.
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[1] 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet, Magyar Közlöny 1956. december 11. Kiemelések a szerzőtől.
[2] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. A rendelkezés dátumozása szerint december 12-én megszületett. Magyar Közlöny, 1956. december 13.
[3] A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny, 1956. december 12.
[4] Jegyzőkönyv Kiss Antal kihallgatásáról, 1957. április 26. 2. o.
[5] Jegyzőkönyv Kiss Antal kihallgatásáról, 1957. április 27. 1. o.
[6] Magyar Katolikus Lexikon (2018. október 25.); Á. Varga László: Sortűz Salgótarjánban. Rubicon 2010/9. 40–43. o.; Tyekvicska Árpád összeállítása az MNL Nógrád Megyei Levéltárának portálján (2018. október 25.) A közlemény szövegét lásd: Á. Varga László–Pásztor Cecília (szerk.): Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/2. 1956. november 14. – 1957. január 16. Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 37. Salgótarján, 2002. 426–429. o.
[7] Tárgyalási jegyzőkönyv, 13. o.
[8] Tárgyalási jegyzőkönyv, 5. o.
[9] A források ellentmondanak, de mintegy 30-44 kiló paxitot szerezhettek meg. Az április 29-én készült bűnjeljegyzékben 30 kg szerepel, emellett 270 bányagyutacsot, 30 méter angol (vagyis hagyományos, meghatározott égési sebességű) és 30 méter elektromos gyújtózsinórt is lefoglaltak náluk. Az április 30-i bűnjeljegyzékben viszont mindössze 25 kiló robbanóanyag szerepel, és ekkora mennyiségről írt a május 2-i fegyverszakértői jelentés is.
[10] Jegyzőkönyv Geczkó István kihallgatásáról, 1957. április 25. 3. o.
[11] Jegyzőkönyv Gortva János tanúkihallgatásáról, 1957. április 25.
[12] Neve csak kézírással szerepel a peranyagban, sajnos olvashatatlanul.
[13] Vélemény 956. XII. hó 8-án Szurdokpüspöki–Pásztó állomások között a 863/864 szakaszban történt provizórikus hídrobbantásról (sic!)
[14] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/TenyekKonyve-tenyek-konyve-1/1997-11FD1/magyar-gazdasag-1468E/gazdasagi-folyamatok-1996-ban-1468F/munkanelkuliseg-146EE/nominal-es-realber-realjovedelem-14708/ (2018. október 29.)
[15] A pásztói állomásfőnök szakvéleménye, 1957. április 27.
[16] Ítélet, 4–5. o.
[17] Rozgonyi Aladár feljegyzése a Katonai Főügyészséggel 1957. április 9-én folytatott telefonbeszélgetéséről.
[18] Ítélet, 6. o.
[19] Tárgyalási jegyzőkönyv, 17. o.
Felhasznált források és szakirodalom
Levéltári források
- évi 28. számú törvényerejű rendelet, Magyar Közlöny 1956. december 11.
A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny 1956. december 12.
A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. Magyar Közlöny 1956. december 13.
Geczkó István és társai pere HM HIM Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. 2157/1957.
Szakirodalom
Magyar Katolikus Lexikon (2018. október 25.)
Á. Varga László: Sortűz Salgótarjánban. Rubicon 2010/9. 40–43. o.
Tyekvicska Árpád összeállítása az MNL Nógrád Megyei Levéltárának portálján (2018. október 25.)
Á. Varga László–Pásztor Cecília (szerk.): Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/2. 1956. november 14. – 1957. január 16. Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 37. Salgótarján, 2002. 426–429. o.
Átlagkeresetek, jövedelmi adatok (2018. október 29.)
A nyitóképen Geczkó István sírja gyászoló rokonokkal (Forrás)