„…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után

A többnyire forradalmak, válsághelyzetek és természeti katasztrófák idején alkalmazott statárium, vagyis rögtönítélő bíráskodás több száz éves múltra tekint vissza Magyarországon is. Ilyen időszakokban több bűncselekményt, többnyire élet- és vagyon ellenieket utaltak a statáriális bíráskodás hatáskörébe, a helyzettől függően országszerte vagy egyes megyékre kiterjesztve. Az eljárást katonai igazságügyi szervek folytatták le, általános jellemzőként nem volt másodfokú bíróság és többnyire igen súlyos ítéletek születtek. A statáriumot alkalmazhatták megtorló és preventív célzattal is, az 1956-os forradalom idején és utána mindkettőre akadt példa. Cikkünkben a forradalmat követő megtorlás során alkalmazott statáriális bíráskodás néhány mozzanatát emeljük ki.

Ahogy a bevezetőben is említésre került, statáriumra sor került például 1849-ben, majd néhány évvel később megyei szinten a betyárvilág felszámolása idején, majd 1918 – 1920 között több alkalommal is. A két háború között például Matuska Szilveszter 1931-es merénylete után vezettek be rögtönítélő bíráskodást, 1945 után pedig közel egy évtizedig, 1954-ig volt érvényben statárium. Az első években ezt a borzalmas közbiztonság még indokolta is. Az 1956. október 23-án kezdődött budapesti tüntetés jóformán még aznap átcsapott felkelésbe, majd szabadságharcba, és hamarosan országszerte hasonló események játszódtak le. Ennek hatásra Nagy Imre kormánya 24-én preventív jelleggel hirdetett statáriumot, mondván, hogy aki leteszi a fegyvert és szépen hazamegy, az megússza a büntetést. Noha ennek hatálya alatt Kecskeméten és Soroksáron-Pesterzsébeten is végeztek ki elfogott felkelőket, komolyabb hatása nem volt. Egyrészt a forradalmárok elenyésző része tett eleget a felszólításnak (a többieket pedig nem sikerült a szovjetekkel közösen sem szétkergetni), másrészt a hadsereg, és így a hadbíróságok is elég hamar a teljes tanácstalanság állapotába kerültek. Sok hadbíró/katonai ügyész inkább lapított vagy fegyveres szolgálatot látott el, egy biztos, hogy ítélkezni nem igazán volt érkezésük.

Teljesen más volt a helyzet a fegyveres harcok leverése  – kb. november közepe – után. Az új államhatalom azonnal megkezdte a karhatalom és az igazságügy újjászervezését, bár eleinte Kádár János enyhe megtorlást helyezett kilátásba. Egy november 26-i beszédében úgy fogalmazott, hogy csak az ellenforradalmi uszítókra sújtanak le keményen; azt persze ők mondták meg, hogy ki az ellenforradalmi uszító. A megtorlás első lépéseit a közrend védelmének-helyreállításának örve alatt tették meg, és ezt az egészet úgy tálalták, hogy ők csak a dolgozók követelésének engednek, és még véletlenül sem megtorló szándék vezeti őket. Ez érthető módon sokakban válthatott ki szimpátiát, és az is tény, hogy a forradalom alatt és után igencsak megromlott a közbiztonság. A statáriumot elrendelő 1956/28. törvényerejű rendelet (1956. december 11.) indoklása szerint

„Az a körülmény, hogy nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavartkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában, akadályozza a rend helyreálltát és veszélyezteti az állampolgárok személyi, valamint vagyonbiztonságát. Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza és megfélemlítik azokat a becsületes dolgozókat, akik békés alkotómunkájukkal egész népünk érdekeit kívánják szolgálni. A becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket ennek a tűrhetetlen állapotnak megszüntetése érdekében. Ennek megfelelően a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az alábbiakat rendeli.
1 §. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a rögtönbíráskodást. 1956. évi december hó 11. napjának 18. órájától kezdődő hatállyal az ország egész területére az alábbi bűntettek tekintetében elrendeli: gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás (fosztogatás), közérdekű üzemek vagy a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek-szándékos megrongálásával elkövetett bűntett (В. H. Ö. 73. pont és а В. H. Ö. 172. pont), ezeknek a bűntetteknek a kísérlete.
lőfegyver, lőszer, robbanószer, illetőleg robbanóanyag engedély nélküli tartása.”[1]

Jól látható, hogy a rendelet megszövegezői már az első mondatban egyenlőségjelet tettek a forradalmárok és a „hivatásos bűnözők” közé, ami testvérek között szólva is csúsztatás. A felkelőcsoportokban több büntetett előéletű is harcolt (és most nem a politikai foglyokról vagy a közveszélyes munkakerülés, alias kmk miatt elítéltekről beszélünk), ráadásul az ország több börtönéből is tömegével szöktek meg a rabok, akik között szép számmal akadtak „nehézfiúk”. Emellett sokan használták ki a zűrzavart (a rendőrség gyakorlatilag megszűnt, a hadsereg passzív maradt, a nemzetőrséget pedig nem volt idő rendesen megszervezni), illetve a hatalmas számban utcára kerülő fegyverek is fokozták a bűnözési „kedvet”. Az „összemosáson” az sem segített, hogy a legtöbb fegyverrejtegetésért elítélt nem is használta fegyverét (a legtöbben a forradalom alatt sem), ezzel is cáfolva a rendelet indoklását. Persze akadt arra is példa, hogy fegyverrejtegetés és rablás miatt állítottak katonai bíróság elé egy Debrecen környékén tanyákat fosztogató brigádot, itt a gond az volt, hogy a sajtóban mindez már úgy jelent meg, hogy forradalmárok követték el a bűncselekményeket.

Az, hogy az élet- és vagyon elleni bűncselekmények alkották a statárium hatáskörébe utaltak többségét, megfejelve a közellátás elleni vétségekkel, ami az akkori élelem és szénhiányos időszakban érthető is volt. Látható a szabályozásból a hatalom félelme az „illetéktelen kezekben” lévő fegyverektől, amit nem a köztörvényes bűnözők, hanem egy esetleges újabb felkelés miatt vettek sokszor  túlzottan is komolyan. Ami egyből problémás volt, az a fegyverek leadásának december 11-i (18. óra) határideje; akinek nem tartozott kedvenc reggeli olvasmányai közé a Magyar Közlöny, esetleg nem hallgatta aznap a rádiót, nagyon könnyen bajba kerülhetett, mert a sajtó is csak másnap számolt be a rendelkezésről (!). Erre jó példa Kesztölc, ahová 15-én jutott el a statárium híre, ennek ellenére az itteni fegyverrejtegetők elleni ítéletben szerepel, hogy tudniuk kellett a jogszabályról, hiszen azt Budapesten kiplakátolták…

A köztörvényes bűnözők megfékezésével nem lett volna gond, viszont a statáriumot több esetben használták politikai megtorlásra, egyfajta „fedővádként” olyan esetekben, amikor forradalmi cselekményeket akartak megtorolni. Erre jó példa a sátoraljaújhelyi Józsa György esete, akit úgy végeztek ki fegyverrejtegetés miatt, hogy nem is volt nála fegyver – illetve amelyiket bevallotta, annak nyomát sem találták, vagy Bencsik József (szintén kivégezték) és öccse, Jenő (15 évet kapott) esete. A pásztói vasúti hidat megrongálókat is fegyver/robbanóanyag rejtegetése miatt ítélték el, noha az öt vádlottból háromnál nem volt semmi tiltott eszköz vagy anyag.

További gondot jelentett, hogy a statáriumról szóló jogszabályt két alkalommal is kiegészítették, egymásnak ellentmondó rendelkezésekkel. December 12-én jelent meg a bíráskodás menetét részleteiben szabályozó 6/1956. (XII. 11.) kormányrendelet. Ebben már szerepelt, hogy

„…minden olyan személyi, aki a kihirdetés után a megjelölt területen ilyen bűncselekményt követ el, rögtönbíráskodás alá kerül és halállal bűnhődik.”

Itt olvashatunk róla, hogy a statáriális ügyekben eljáró katonai bíróságok egy bíróból és két (szakképzetlen) katonai ülnökből álltak – ez megegyezett a korabeli első fokú bíróságok szerkezetével – a rögtönbíráskodás hatálya alá eső bűncselekménnyel vádolt személyt pedig

„előzetes letartóztatásba kell helyezni és haladéktalanul a legközelebbi katonai ügyésznek.”

Ez utóbbival is akadtak gondok, például a már említett Józsa György esetében, aki ellen „ellenforradalmi” cselekmények miatt kezdtek nyomozni, majd egy hónap után döntöttek úgy, hogy mégis rögtönítélő bíróság elé állítják, vagy a pomázi fegyverrejtegetők ügyében, ahol szintén rendes nyomozás indult, és csak jóval később került képbe a statáriális eljárás. A kiegészítő rendelkezés fontos kitétele volt, hogy valaki csak akkor állítható statáriális bíróság elé, ha 1.) tetten érték, 2.) a szükséges bizonyítékok azonnal rendelkezésre állnak (pl. az ágya alatt találtak egy puskát) – ezeket sem mindig tartották be a hatóságok. Elmebetegeket, terhes nőket és súlyos betegeket szintén nem lehetett bíróság elé állítani, a pert pedig 3 x 24 óra alatt le kellett folytatni; ha ez nem jött össze, az ügy rendes bíróság elé került. Kulcsfontosságú volt az a kitétel, hogy

„az ügyész a vádat a tárgyaláson szóval terjeszti elő”

ez ugyanis igencsak megnehezítette a védelem dolgát, hiszen rögtönzésre kényszerültek. Papíron az eljárás csak arra a bűncselekményre szorítkozott, amely miatt megindították, de számos esetben sokkal inkább a vádlott forradalom alatti magatartását akarták feltárni. Józsa György és a Bencsik testvérek perei mellett erre jó példa a Szívós Géza elleni, egy délelőtt alatt lezavart eljárás is. Noha már a szöveg elején belengették a halálbüntetést mindenkinek, akit bűnösnek találnak, a rendelet egyik kitétele úgy szól, hogy

„(2) Ha a köznyugalom helyreállítása és a társadalom rendjének védelme halálbüntetés alkalmazását nem teszi szükségessé, a rögtönítélő bíróság halálbüntetés helyett tíztől tizenöt évig terjedhető börtönbüntetést szabhat ki.
(3) Arra a terheltre, aki a bűncselekmény elkövetésekor huszadik évét még nem töltötte be. halálbüntetés helyett tíz évtől 15 évig terjedő börtönbüntetést, ha pedig a terhelt a bűncselekmény elkövetésekor életének tizennyolcadik évét nem töltötte be. öt évtől tíz évig terjedhető börtönbüntetést kell kiszabni.”

Azt mondani sem kell, hogy ez sem valósult meg mindig. Tóth Györgyöt 1957. szeptember 2-án végezték ki fegyverrejtegetés vádjával; közel egy évvel a forradalom után ezt semmi sem indokolta; fegyvereit nem használta, harcokban nem vett részt. Sőt 1956. október 28-án egy tüntetésen ő védte meg azt a rendőrtisztet, akit a tömeg felelősségre akart vonni.

Ha a bírói tanács egységes volt, az ítéletet papíron még aznap végre kellett hajtani. Ha nem, akkor az ügy az Elnöki Tanács elé került, amely vagy elutasította a kegyelmi kérvényt, vagy enyhítette a büntetést, ami életfogytig tartó vagy 15 év börtönt jelentett általában. Hivatalosan – bár ezt többnyire nem alkalmazták –

„a kegyelmi kérvénynek a büntetés végrehajtására nincs felfüggesztő hatálya; a büntetést az ítélet kihirdetésétől számított 2 órán belül végre kell hajtani.”[2] 

Az amúgy is ellentmondásos szabályozáson csak rontott a december 13-án életbe lépett az a kiegészítés, amely szerint

,,a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki.”[3]

Innentől kezdve a bíróságokra volt bízva, hogy melyik jogszabály milyen rendelkezését alkalmazzák. Sőt, az sem volt biztos, hogy például egy fegyverrejtegetési ügy katonai bíróság elé kerül! Jó példa erre a nyíregyházi Tomasovszky András, aki 1957. januárjában 4 hónap börtönnel úszta meg a fegyverrejtegetést, sőt, az enyhe ítélet miatt fellebbező megyei ügyészt Budapestről intették le. A sors kegyetlen fintora, hogy 1958. május 6-án mint Nyíregyháza egyik forradalmi vezetőjét kivégezték. Somlai (vagy Somlay) Istvánt a Budapesti Fővárosi Bíróság 1957. március 28-án 6 évre ítélte fegyverrejtegetés miatt (Somlai későbbi vallomásai szerint a rendőrök azzal verték át, hogy ha aláírja ezt a vallomást, elengedik). Április 25-én másodfokon halálra ítélték, de ekkor már forradalmi cselekményei is a vádpontok között szerepeltek.

A statárium 1957. november 3-ig volt érvényben. Láthatjuk, hogy a rögtönbíráskodás, amellett, hogy hatékonyabbá tette a köztörvényes bűnözők egy részének elítélését, nagyon sok esetben vált a politikai megtorlás eszközévé. Ez utóbbira – a sátoraljaújhelyi nemzetőrparancsnok-helyettes Józsa György mellett – Mány Erzsébet, Farkas Mihály és társaik pere a legjobb példa. Őket a gyulavári határőrőrs lefegyverzése és egy tüntetés (1956. december 17.) miatt vették őrizetbe. Úgy vádoltak meg mindenkit fegyverrejtegetéssel, hogy a megszerzett fegyvereket még aznap visszavitték, így sem tettenérésről, sem birtoklásról nem lehetett szó. A per valódi célja a még ekkor is forrongó „Viharsarok” megfélemlítése volt. A rendőrség és a bíróságok emellett nem egyszer hágták át maguk is a szabályozást, de ez ott és akkor nagyon keveseket zavart. A politikai leszámolásnak külön kategóriáját képezték a „beugratós” perek; Soltész Józsefet és Nagy Andrást egy volt rabtársuk küldte 1-1 pisztollyal Lillafüredre, hogy csatlakozzanak az ottani felkelőkhöz (az ellenállócsoport természetesen nem létezett), de a megbeszélt helyen a rendőrök várták a két fickót. Akadtak olyanok is, akik a statáriumot meglovagolva igyekeztek (volna) pénzhez jutni; 1957 áprilisában a szarvasi Benczúr Mihályt azzal zsarolták meg, hogy ha nem fizet, feljelentik fegyverrejtegetésért, de ő inkább a rendőröket hívta, így a zsarolók rajtavesztettek. A statárium nyugaton komoly sajtóvisszhangot váltott ki, így Nezvál Ferenc igazságügyminszter 1957. március 2-án szükségesnek tartotta, hogy megvédje kormánya intézkedését. Ügyesen arra hivatkozott, hogy a britek is hasonló bíráskodást vezettek be a ciprusi felkelők ellen, de persze

„…nagy különbség van a kétféle statárium között. A miénk a dolgozó milliókat védi az ellenforradalmárok, a hivatásos bűnözők kisebbségével szemben, az övéké a kizsákmányolok, a gyarmati elnyomók elenyésző kisebbségét a dolgozók, a gyarmati elnyomás igájában szenvedők millióival szemben.”

A miniszter gyakorlatilag visszamondta az 1956/28. tvr. indoklását, azzal megfejelve, hogy

„Mi nem akarunk terrorrendszert, de meg akarjuk és meg fogjuk védeni a proletárdiktatúrát. A mi törvényességünket kívánják a dolgozó milliók, a mi törvényességünktől féljenek a haza és a nép ellenségei.”[4]

Cinizmusból és kettős mércéből jeles! Hát még ha megnézzük, hogy kiket hozott fel példaként. Egyikük a már említett Debrecen környéki rablóbanda nemi erőszakot is elkövető tagja, Lakatos Pétert, akinek annyi köze volt a forradalomhoz, hogy akkor jutott két elhagyott géppisztolyhoz. Másikuk Koma Mária, akit lakótársnője meggyilkolása miatt végeztek ki, neki sem volt köze a forradalomhoz. Nezvál megemlítette Szívós Gézát is azzal, hogy legalább 110 lövést adott le a Köztársaság téri pártházra 1956. október 30-án, aminek következtében többen meghaltak. Ezzel szemben Szívós az ellene hozott halálos ítélet indoklása szerint sem okozta senki halálát, sőt, a pártház ostroma után igyekezett megakadályozni az atrocitásokat. Megemlített még egy forradalmárt, Varga Józsefet, akit szintén fegyverrejtegetésért végeztek ki (két társával együtt). Ő elég zűrös alak volt, de ártani nem ártott senkinek, fő „bűne” pedig az volt, hogy 1956 decemberében a maga sajátos, félőrült módján igyekezett fegyveres ellenállócsoportot szervezni.

Az épp csak újjászerveződő (i)gazságszolgáltatás helyzetét jól mutatják az esetlegesen kiszabott ítéletek, az amúgy is ellentmondásos jogszabály szintén randomszerű alkalmazása és időnként erős megfelelési/bizonyítási kényszer. Ez utóbbi a hatalom által tálalt formában sosem létező MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalomhoz kötött ügyeknél figyelhető meg elsősorban. A forradalmárok és köztörvényesek összemosása (volt közös halmaz, ez tény) ugyanakkor jelentősen megnehezítette, és ma is nehezíti a tisztánlátást is.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Felhasznált források:

[1] 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet, Magyar Közlöny 1956. december 11. Kiemelések a szerzőtől.

[2]  A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny 1956. december 12.

[3] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. A rendelkezés dátumozása szerint december 12-én megszületett. Magyar Közlöny 1956. december 13.

[4] Népszabadság 1957. március 2. 3. o.

www.perek56.hu 

A nyitóképen:  Falfirka, 1958 (Illusztráció) Forrás: Fortepan /  Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10.