A revízió népi látószöge*

Papp István

Amikor rászántam magam, hogy a jelen recenzióban ismertetendő és megbírálandó munkát kézbe vegyem, a cím elolvasását követően óhatatlanul is Hayden White amerikai történész sokat idézett esszéje, A történelem terhe jutott eszembe.[1] Ebben az eszmefuttatásban sok szó esik a jelen emberére nehezedő történeti tudat problematikus voltáról, s arról, hogy a történész feladata nem lehet az önmagáért való búvárkodás a múltban, hanem a jelen kérdéseire kell reflektálnia. Bár a kötet szerkesztője, Péterfi Gábor nem idézett a posztmodern áramlathoz sorolt szerzőket, mégis hasonlóképpen foghatja fel a historikus feladatát, mint White. Ezek szerint „a mai történésznek nem »önmagáért« kell értékesnek tartania a múlt tanulmányozását, hanem azért, mert olyan rálátást nyújthat a jelenre, amely elősegítheti a korunkra jellemző problémák megoldását.”[2] Azért is gondolom mindezt, mert a szerkesztő két olyan fogalmat emelt a kötet címébe, amelyek külön-külön és egymással való szoros összeforrottságukban is komoly érzelmi és mentális telítettséggel bírnak, és újból és újból felszínre bukkannak mindennapjaikban. Nagyon sokáig a hallgatás, vagy éppen a metaforikus beszéd, egy ideje pedig a differenciálatlan megnyilvánulások özöne és a szakirodalmi munkák bősége támaszt nem könnyen megugorható gátakat az elé, aki ebben a témakörben szeretné felhívni az érdeklődők figyelmét.

Ez nem azt jelenti, hogy Trianon, a revíziós politika vagy éppen a határon túli magyar közösségek témája elavult, csupán a róluk szóló beszédmódok használódtak el, merültek ki, merevedtek meg. Másként kell szólnunk erről az ügyről, ha a figyelem szikráját szeretnénk kipattintani, különösen ha az ifjabb nemzedékeket célozzuk meg. Márpedig gyakorló középiskolai tanárként Péterfi Gábor őket (is) meg akarta szólítani, hiszen az előszóban „népszerű forrásközlésről” beszél, melyet „ismeretterjesztési és oktatási cél”-lal bocsátott a nyilvánosság elé.[3] Mivel jelen sorok írója nem pedagógus, így arra vonatkozóan legfeljebb halvány sejtéseim lehetnek, hogy egy ilyen kötet alkalmas-e a középiskolás diákok érdeklődésének felpiszkálására és ébren tartására. Ennek a nagyon is szükséges módszertani kritikának a megírása remélhetően nem várat sokáig magára. Így döntően arra összpontosítottam, hogy mennyiben akart és mondott mást Péterfi Gábor a kiválasztott szövegek révén mindarról, amit Trianon fogalmában össze szoktunk sűríteni, mint egy mágnes a hozzá tapadó vasreszeléket.

File:Signature de la Paix avec la Hongrie, départ des délégués hongrois (sur les marches du perron).jpg
A trianoni békeszerződést magyar részről aláíró Benárd Ágost küldöttségvezető (balra, cilinderrel a kezében) és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, államtitkár (jobbra, fedetlen fővel) elhagyja a versailles-i Nagy Trianon kastélyt. (Forrás)

A kötetben 8 nagyobb fejezetben, összesen 71 forrást tett közzé a szerkesztő. Péterfi Gábor immár két évtizede űzi, hajtja, búvárkodja a népi mozgalom történetét, ezen belül kiemelt hangsúllyal a külpolitikai jellegű írásokat, így a téma egyik legavatottabb ismerőjeként tartjuk számon. Már doktori disszertációja is ebben a tárgykörben látott napvilágot,[4] majd ezt követte a manapság sajnos egyre inkább fehér hollónak tűnő tárgyszeretetről árulkodó és a történelem tanításának módszertani útkeresését tükröző, középiskolás diákjaival közösen összeállított munkája. E kötet[5] a lokális emlékezet felszínre hozásának, megismertetésének és továbbadásának izgalmas példáját kínálja. A Trianon és a revízió című munka évek óta tartó szorgos anyaggyűjtés és rostálás eredménye, amely párhuzamosan zajlott a középiskolai órákkal. Emellett több, folyóiratban megjelent tanulmány is előlegezte Péterfi Gábor terveit. A kötetben alapvetően rövid, döntő többségében eredeti hosszúságában közölt forrás, elsöprő többségében az 1930-as évek végének, 1940-es évek elejének hírlap- és folyóirat kultúrájából kiemelt cikk olvasható, tematikai egységekbe rendezve. Az egyes fejezetek élén rövid, a legfontosabb és legfrissebb szakirodalom mértékadó állításait összegző felvezetés olvasható, amely részben ráhangolja az olvasót a témákra, részben kiemeli a közölt szövegek legfontosabb állításait, segítve és terelgetve az érdeklődő diákok figyelmét. Nyilván az irányított olvasás mértéke mindig lehet vita tárgya, hiszen ami egy gazdag előismeretekkel bíró történésznek esetleg már sok, az egy nyiladozó értelmű nebulónak nagyon is szükséges.

A kötetben szerepel néhány, első alkalommal publikált forrás is, ezekről még ejtek szót. Ami a különböző stílusú, vérmérsékletű, ugyanakkor a nyelvi megformálás igényességét, s ne féljünk szótól, szépségét illetően a különböző szövegeket összeköti, egységbe tereli, az nem más, mint a népi mozgalom. E harmadik Magyarországot építő irányzat elsősorban radikális belpolitikai programjáról (földreform, népi tehetségmentés, szövetkezeti gondolat, a paraszti művelődés felkarolása) ismert, ám éppen ennyire a mozgalom fundamentumát képezte a Trianonra adott válasz, amely a szomszéd népekkel való együttműködésben vagy inkább annak keresésében éppen úgy testet öltött, mint a határon túli magyarság alulról történő, kisközösségi alapú megszervezésében. S ebből a kiindulópontból igen könnyen elérkezünk Tamási Áron Ábeljéből kölcsönzött kifejezéssel a „jelenvaló világ” kérdéseihez.

Hiszen, kerülve bármiféle olcsó aktualizálást, mondhatjuk-e a magyar nép különböző részei közötti viszonyt minden tekintetben megnyugtatónak, illetve feltételezhetjük-e, hogy valóban létezik az európai kontinensnek egy sajátos öve, amely a német és az orosz hatalmi zónák közötti terül el? Aki az első kérdésre nemmel, a másodikra viszont igennel felel, azzal párbeszédet szeretne folytatni Péterfi Gábor antológiája.

Mielőtt a kötet számos erényét felsorakoztatnám, meg kell emlékeznem néhány kisebb pontatlanságról, illetve tévedésről is. A szerkesztő minden közölt szöveget egy-egy, minden bizonnyal figyelemfelhívónak szánt idézettel vezetett be, amelyek többsége valóban megfelelő, hol emócióval, hol erudícióval telített, hol gondolkodásra serkent, hol a szívünk ver tőle egy picit élénkebben. Ennek a fajta szerkesztési technikának a hátránya, vagy talán a buktatója, ha nem érezzük jellemzőnek, fontosnak a kiemelt idézetet, netán ellentétben áll az utána következő szöveg mondanivalójával, ami különösen a kritikus fiatal olvasók és tanáruk párbeszédében lehet zavaró. Ráadásul van néhány idézet-típus, amelyek többé-kevésbé variálódnak, így a 40. vagy az 50. szöveg táján már nem kapjuk fel annyira a fejünket. E megoldás hasznossága mindenképpen mérlegelést kíván.

Trianon elleni tüntetés Szegeden, a városháza előtt, 1920. (Fődi Gábor/FORTEPAN, 24029)

Ugyancsak van egy-két olyan, a bevezetőkben szereplő állítás, amelyek nem feltétlenül állnak erős lábakon. Így a 31. oldalon olvasható a feltételezés, hogy Szabó Dezső nyilasellenes publicisztikájának komoly szerepe volt abban, hogy „a magyar fiatalok közül egyre kevesebben várták a politikai kérdések megoldását az előretörő szélsőjobbtól.” A különböző szélsőjobboldali pártok, így a nyilasok egyre növekvő népszerűsége, az antifasiszta ellenállás gyengesége miatt felettébb kétséges Szabó Dezső függetlenségi eszméi ilyen széles körben hatottak volna. Ugyancsak határozott kijelentés, hogy a magyar diplomácia az 1938 augusztusi, a fegyverkezési egyenjogúságot biztosító bledi egyezménnyel „felrobbantotta a kisantatot”, ahogyan az a kötet 53. oldalán áll. Ez a felrobbantás sokkal inkább volt a német hatalmi expanzió, mint a felettébb korlátozott magyar diplomáciai presszió következménye. Ám ezek igazából apró kötözködések a részemről, hiszen a közölt bevezetések domináns eleme az elfogadott szakmai álláspont kiegyensúlyozott közvetítése a trianoni békeszerződés és a revíziós politika tekintetében.

Még egy hangsúlyosabb bírálatot kell megfogalmaznom, nevezetesen azt, hogy az első két, viszonylag rövid fejezet, amely a történeti Magyarország felbomlásával, illetve a trianoni békeszerződés aláírásának belpolitikai visszhangjával, Szabó Dezső ebben játszott szerepével foglalkozik, kissé elnagyolt, rövid a többi fejezethez képest. Az itt közölt szövegrészletek hosszabb, elmélyült tanulmányokból lettek nem egészen szerencsés módon kimetszve. Bár a terjedelmet nyilvánvalón növelte volna a teljes szövegek közzététele, ám az antológia ily módon a történeti hűséget és a közérthetőséget jobban szolgálta volna. Fontos hangsúlyozni, hogy a szerkesztő által idézett Németh László és Szabó Dezső egyaránt a Habsburg-monarchia szükségszerű felbomlásáról beszélt, vagyis a történeti Magyarországnál tágabb keretben gondolkodott. Ennek kiemelése elsikkad Péterfi Gábor bevezetőjében, mint ahogy általában nem igazán hangsúlyozódik a magyar történetíráson belül sem. Ez nem csupán szőrszálhasogatás, hiszen amikor Szabó Dezső felteszi a kérdést: „Kik támogatták életre és kik támogatták a halál felé ezt a Monarchiát és annak dinasztikus politikáját?”, akkor lényegében ugyanazt a választ adja, mint Jászi Oszkár, neves kortársa és vitapartnere sokat idézett művében.[6] Amiket Jászi a birodalmat összetartó centripetális erőkként jellemez, azokat Szabó is igen hasonlóan látta:

„A régi feudalizmus minden vérű martalócai, az új kapitalizmus szabadzsákmányosai, a magas klérus, a magas katonai méltóságok és a magas bürokrácia.”[7]

Sajnos akad egy bántó szövegközlési hiba is, aminek nem igen értjük az okát. Németh László Érdemes-e címet viselő esszéjéből közölt részletben szerepel az alábbi mondat, eképpen: „Mi helyesen akkor harcolunk, ha magát ezt a suszternacionalizmust támadjuk meg, amely épp ezen a területen … túlzó és bizonyos időn túl tarthatatlan.” A szerző által elhelyezett három pont nem más, mint egy mondatba szúrt zárójeles rész, amely így szól:

„ahol a külön faji színt tiszteletben tartó nemzetköziségnek a pórnép mondaáramlásaiban éppoly ősi hagyománya van, mint az országnagyok politikájában.”[8]

Kár volt bármiféle óvatosságból, netán a faji jelzőtől való félelem miatt ezt a részt kihagyni, hiszen nincsen másról szó, mint egy türelmesebb nemzeteszme míves irodalmi stílusban való megfogalmazásáról. Másrészt a publikált szöveg egy 1989-es kiadás újraközlése, ami helyett az eredeti, a Tanúban megjelent verziót részesítettem volna előnyben. Azt már csupán kiegészítésként teszem hozzá, hogy a Trianon címet viselő második fejezetben figyelemre méltó részleteket ismerhetünk meg Szabó Dezső 1919/20-as politikai magatartásáról, amiért a történeti kutatás hálával tartozik, viszont hiányoznak az író korabeli állásfoglalásai, és ezeket nem helyettesítik a róla szóló újságcikkek. Ennek a résznek az esetleges elhagyása egységesebbé tette volna az egész könyvet, s inkább egy önálló tanulmányt ért volna meg.

Szabó Dezső 1928-ban (Forrás)

A harmadik fejezettől kezdve mintha egy új kötet kezdődne, s mintha maga Péterfi Gábor is felszabadult egy némiképp talán kötelezőnek érzett bevezető járma alól. Kronológiai sorrendben követik egymást a revíziós területvisszacsatolásokat bemutató írások, amelyeket a dunai konföderáció kérdéskörét részletező, igen alapos áttekintés zár le. Bár természetesen értem és megértem, hogy miért volt szükséges, s a vélhető olvasói érdeklődés miatt indokolt az első két, terjedelmében igen rövid fejezet beiktatása, az igazi újdonságokat a 9. számmal közzétett Féja Géza publicisztikától kezdve kapjuk meg. Ez aligha véletlen egybeesés, hiszen a Léváról származó, így már családi, gyermekkori kötődéseinél fogva is a határon túli magyarság, s különösen az egykori Felvidék iránt elkötelezett író-újságíró a kötet egyik főszereplője: 39 írását válogatta be Péterfi Gábor. Ez akár aránytévesztésnek is tűnhetne, de sokkal inkább egy elfeledett életmű újra pozícionálásáról beszélhetünk, hiszen a Magyarország hasábjain Féja a korszak egyik meghatározó riporterévé nőtte ki magát. Ezt a tényt 1945 utáni félreállítása, majd a Kádár-korszakban szép számmal kiadott, politikailag súlytalan, de számos értékes emléket felszínre hozó kötetei, történeti regényei, útleírásai sem tudták ellensúlyozni. Bár lebilincselő, magával ragadó korai önéletrajzát, a Bölcsődalt már kezdik felfedezni a társadalomtörténet kutatói,[9] de bőven van még lehetőség Féja terjedelmes életművének kiaknázására. Csak bizakodhatunk, hogy a kötet szerkesztőjének tollából megszületik egy minden bizonnyal igen tanulságos Féja-biográfia.

Összességében igen szerencsés döntésnek tartom, hogy Péterfi Gábor a kiválasztott szövegek egymás mellé rendezésével megrajzolt egy olyan ívet, amely remekül érzékelteti, hogy miben is állt a népi írók Trianonnal és a revíziós politikával kapcsolatos álláspontja. Ha ezt röviden kellene összegezni, akkor a regionalitás, a népi közösségszervezés, illetve a Mi a helyes politika a revíziót követően? kérdés tisztázása állt ezen irányzat felfogásának centrumában. Számos írásban bukkan fel a szociális kérdés fontossága, illetve a szlovák, ruszin, szerb és román néppel való együttműködés szándéka, mely szempontok – kevés kivételtől eltekintve – elég alárendelt szerepet játszottak a korszak politikai gondolkodásában és cselekvésében. A népiek számára eszköz volt a revízió, de nem végcél, hanem köztes állapot. Ahogyan Péterfi Gábor is nagyon helyesen rámutat, voltaképpen elfogadták és helyeselték az etnikai alapú határrendezést, ezzel több ponton ellentmondtak korábbi, nemzetek feletti együttműködést vizionáló terveiknek. A népiek is a magyarság valamiféle Közép/Kelet-Európán belüli meghatározó szerepében gondolkodtak, de mégsem elégedtek meg kizárólag a határsorompók tologatásával. A szociális problémák, a földkérdés, az oktatásügy, a szövetkezeti gondolat, a népi kultúra istápolása, a különböző nyelvű közösségek egymáshoz közelítése komolyan foglalkoztatta őket, ahogyan erről a kötet igen sok szövege meggyőz bennünket.

File:Ethnographic map of hungary 1910 by teleki carte rouge.jpg
Teleki Pál híres “vörös térképe” a népsűrűség alapján viszonyított etnikai arányokkal. (Forrás)

A már említett Féja Géza egyértelműen kardoskodik a Felvidék déli sávján élő népek együttműködése mellett, a csehekkel szemben, akiket felelősnek tartott nem csupán a magyar, hanem a szlovák nép háttérbe szorításáért is. Elkülöníti az őslakosnak, mondjuk úgy autochtonnak számító szlovákokat és ruszinokat, s az őket kívülről megszálló és uraló cseheket:

„Az elmúlt húsz esztendőben egymás mellett küzdött a magyar, a szlovák és a ruszin dac. Mindegyiknek volt védenivalója s féltenivalója. A magyar Himnusz, a titokban, félve dúdolt ének s a szlovák és ruszin szabadságnóta valahol a magasságban összefonódtak.”[10]

Ez az elgondolás a korszakban cseppet sem tekinthető elszigetelt nézetnek, hiszen a Kárpátaljáért vívott küzdelem során jelent meg Ortutay Gyula néprajzkutató kis munkája, amely hasonló húrokat pengetett:

„Ha a magyar és ruszin népnek népi kapcsolatait a Rákóczi-féle szabadságharc és függetlenségi küzdelem fényénél vizsgáljuk, akkor hamarosan kiderül, hogy a magyar történet vezető eszméit e két nép kapcsolata a legjobban megvilágítja.”[11]

Vagyis a népiség használható gondolatnak tűnt a hatalmon lévő keresztény-konzervatív magyar elit számára is, különösen a revíziós területvisszacsatolások révén újból létrejövő többnemzetiségű Magyarországon. Ezért is adhattak teret Féja, ekkor már egyértelműen kormánypárti, s egyre inkább jobboldalra csúszó újságírói-kritikusi-riporteri ténykedésének. Érdemes kiemelni még egy fogalmat ezekből a riportokból. Régi ismerős ez a szó, még a XIX. század végéről: „Azóta, hogy a magyar katona Ipolyságra és Sátoraljaújhelyre betette a lábát, új magyar birodalom alakult.”[12] Vagy 1940 nyaráról, ugyancsak Féjától:

„Az erdélyi részekkel nagyobb birodalom leszünk, s ami a legfőbb: mélyebb magyarokká válunk.”[13]

Mindez jelzi, hogy más bizony az elmélet és a gyakorlat, s Féja szóhasználatában, gondolkodásában, a hitleri Németország iránti megértésében tetten érhető a revíziós sikerek hatása: hogyan került lépésről lépésre közelebb a népi baloldal gondolatkörétől egy szociális gondokat felkaroló, de inkább már az uralmi helyzetre építő nacionalista szemléletig. Bőven találunk azonban ellenpéldát, amikor a nemzeteszme kínzó kérdéseiről töprengtek a népiek miközben a hivatalos külpolitika látszólagos sikerei csúcsán járt. Illyés Gyula a kötetben szereplő egyik naplójegyzetében úgy vélekedett, az első és második zsidótörvény közötti időszakban, hogy a XIX. közepi zsidó asszimiláció a középkori kunok és jászok példájával vethető össze, éppen olyan népi beolvadássá válhatott volna. Az egykori református lelkész, a Losoncon élő Simándy Pál az anyaországi és a felvidéki magyarság eltérő jellegét hangsúlyozta, s az elkerülhetetlen mérlegkészítésre hívott fel:

„mit változtunk kölcsönösen az elmúlt húsz év alatt, amióta különszakadtunk egymástól, kik vagyunk és mit akarunk, hol vannak érintkezési pontjaink és hol lesznek eltérő vonásaink és törekvéseink?”[14]

Az egész antológia egyik legizgalmasabb, legsokrétűbb írása Kodolányi János Az új Kassa címet viselő riportja, amely józan hangvételével, visszafogottságával tűnik ki.  Az írásban szó esik arról, amiről nem szokás beszélni, nevezetesen, hogy a revíziós határáthelyezés tágabb nézőpontból csupán egy állomásnak számított a közép-európai kényszerű migrációs folyamatok végtelen történetében. Míg 1920-at követően a magyar középosztály, s az államot szolgáló tisztviselők távoztak nagy számban, addig 1938-ban megfordult a trend:

„Kassa határszéli város lett. Azt mondják több, mint húszezer cseh és szlovák hagyta el. Hogy mit művelt itt húszezer cseh, nem tudom. Ennyi hivatalnok még a mi agyonbürokratizált városainkban sem lehet. De való, hogy Kisprága, ez az újonnan épült városrész, teljesen üres, bent a városban is rengeteg az elhagyott lakás, sőt ház. Itt-ott kiürített, bedeszkázott üzleteket is látni.”[15]

1938. november 11., magyar csapatok vonulnak végig a kassai Fő utcán. Balra az Állami Színház, szemben a Szent Erzsébet-főszékesegyház (Dóm). (Buzinkay Géza/FORTEPAN, 114568)

Ebben az írásban, és más szerzőknél is felbukkan a gondolat, hogy a nemzetiségi megkülönböztetés ellenére Csehszlovákia demokratikusabb állam volt, hogy a Horthy-korszak Magyarországa, így „az új nemzedéket már nem lehet rászoktatni a mi neobarokk-életformáinkra, alázatos, csúszó-mászó szolgaiságunkra.” Persze Kodolányi elismerő szavai inkább az egykori Sarló generációjának és utódaiknak szóltak, mintsem a Masaryk vagy Beneš által megszemélyesített kormányzati politikának.[16] Ugyanakkor Kodolányi tudósítását igen releváns felvetéssel zárta, amelyet alighanem mindenki osztott a népi értelmiség széles köreiben:

„Addig az volt a kérdések kérdése: mikor kerül vissza Kassa. Hála Istennek, ez már nem kérdés. – Más kérdések horgadnak elénk most: a munka, az életszínvonal, a földkérdés, a demokratikus közigazgatás, a kulturális élet sok-sok kérdése.”[17]

Az eddig idézett véleményekhez képest Szabó Dezső ütötte meg a legegyénibb hangot és képviselte a legéleselméjűbb álláspontot, amikor 1939 első heteiben a revízió addigi módjával szemben foglalt állást. Markáns véleménye azonban sokkal inkább tükrözte személyes geopolitikai érzékét, mintsem híveinek meggyőződését. Szabó képes volt szélesebb, ne óvatoskodjunk, európai horizontból szemlélni a revízió kérdéskörét és elég világosan látta a német hatalmi térnyeréssel járó igen komoly veszélyeket:

„Teljes felelősséggel mondom: inkább maradjon Erdély még egy ideig mostani állapotában, mintsem úgy szerezzük vissza, mint a Felvidéket, pláne magyar vér árán!”[18]

Azért nagyon jók az ilyen típusú antológiák s azért nagyon alapos és kiegyensúlyozott Péterfi Gábor válogatása, mert ezeknek a véleményeknek a közlése cáfolja az elkerülhetetlen külpolitikai utakról, a revízió kényszeréről szóló fejtegetéseket, amelyek odáig merészkednek, hogy bármely magyar kormányt megbuktatott volna a közvélemény nyomása, ha lemond a revízió igényéről. Szabó Dezsőnek volt bátorsága ilyen véleményt megfogalmazni, tehát alternatívák mindig adódnak, s nem szabad a keresésükről letenni.

A Felvidék déli sávjának visszacsatolása kapcsán papírra vettek írások plasztikusan kirajzolták az egész kérdéskörben érvényes népi álláspontot. Ez elég szilárdnak bizonyult a következő stációk során is, így Észak-Erdély és a Délvidék kapcsán (Kárpátalja ügye valamiért hiányzik a kötetből, ennek okát nem írta meg Péterfi Gábor), inkább csak kisebb hangsúly-eltolódásoknak lehetünk tanúi. Féja Géza valamiféle utazó riporterként járta be az ismét Magyarországhoz tartozó vidékeket, s tudósított színes, könnyen olvasható, élvezetes írásokban az ott élők sorsáról. Talán meglepőnek tűnhet a fordulat a Viharsarok harcosan nagybirtokellenes publicisztikáitól a kormánysajtó finomra igazított tárcáiig, ám legfeljebb politikai igazodásra volt szükség, nem annyira stiláris csavarra. Péterfi Gábor is jelzi azt a fordulatot, amely 1940 táján Féja nézeteiben és közéleti szerepvállalásában bekövetkezett. Ennek alátámasztására két idézetet fűznék hozzá. A két világháború közötti erdélyi magyar sajtó egyik legszínvonalasabb terméke, a Brassói Lapok megszűnése ürügyén az írói szerep közép-európai leértékelődéséről töprengett Féja, s ekkor vetette papírra az alábbi, mondjuk úgy erősen a korszellemet tükröző mondatait:

„De úgy tapasztaljuk, hogy egész Közép-Kelet-Európában nagyon háttérbe szorult az író, a szenvedélyes mozgalmak a második és harmadik vonalra száműzik. Jellegzetes közép-európai jelenség ez, mert például a mai Német Birodalomban nagyvonalú szellemi élet él.”[19]

Egy másik riportja viszont megmagyarázza hogy miért támogathatta később Féja Géza az 1960-as évek közepének, a szovjet kolhoz modelltől eltérő magyar utat követő agrárpolitikáját. Hiszen már 1940-ben így vélekedett:

„Iparosítanunk kell a mezőgazdaságot, s az alulról épített szövetkezetekben megfelelő szerepet kell biztosítanunk a népnek. Amennyiben lehetséges, a nép dolgozza fel nyerstermékeit iparcikkekké, s vegyen részt kereskedelmi értékesítésben is a szövetkezeti élet útján.”[20]

Tegyük hozzá, Féja nem mondott mást, mint ekkortájt Erdei Ferenc és Kovács Imre, a népi mozgalom legismertebb agrárpolitikusai, akik közül az előbbi fontos szerepet játszott a kádári Magyarország agrárreformjainak kidolgozásában. A történelemben a felszín alatti, nem oly látványos folytonosságok legalább annyira fontosak, mint a hirtelen szakadások, vonhatjuk le a következtetést.

1940: ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között. (Lissák Tivadar/FORTEPAN, 71408)

Eddig nem említettem a kötet szereplőinek sorában Tamási Áront, aki szülőföldje, a Székelyföld sorsán töprengve osztotta meg véleményét. A Gondolatok hazatérés idején címet viselő szép, lírai cikke azért érdemes a figyelmünkre, mert megérteti velünk, hogy miért bizonyult különösen vonzónak a népiség eszméje a határon túli magyarság számára, s miért érzékelhető még manapság is a jelenléte. Tamási nagyon világosan rámutatott, hogy a kisebbségi kultúráknak, nem csupán a magyarnak, hanem általában minden kisebbségnek, két olyan rétege van, amely segíthet a csoport identitásának megőrzésében:

„Egyik hőse a szellemi ember, ki a sorsot nem csak megosztotta népével, hanem kellő időben a szükséges Igét megtalálta és kimondta. […] Mégis ő volt a kisebbik hős. A nagyobbik maga a nép volt, a falusi magyar nép, a szórvány népe, a kalotaszegi büszke tatárok és a magyarság keleti bokrétája: székelyek.”[21]

Másfél hónappal később fogant, Levél Erdélyből című cikkében tovább pontosította álláspontját:

„Nép alatt a falut értem: azt az alsó és változatlan történelmi osztályt, mely egyedül ígér megmaradást és kínál idegen forma helyett magyar életformát az egész számára.”[22]

Igen, nép és értelmiség, mint a magyar népi mozgalom két, szinte időtlenített és a térből kiemelt alapkategóriája, amelyek a mainál sokkal inkább agrárjellegű, falusi-kisvárosi társadalomban valóban fontosak voltak. Hogy a kizárólag ezen megközelítésre, társadalomfelfogásra alapozott nemzetszemlélet mennyiben tartható nagyvárosi környezetben, vegyes lakosságú vidékeken, kevésbé összetartó közösségekben, az bizony már fogas kérdés.

Az antológia VIII., záró fejezetébe 18 szöveget válogatott be Péterfi Gábor, amelyek nagyobb része jól ismert a népi mozgalom eszméit, s általában a honi eszmetörténetet kicsit alaposabban tanulmányozók előtt. A tejtestvériség, a Kelet-Európaiság, a megújított és felújított Duna-konföderáció, a Duna-völgyi népek önrendelkezésének ideája ma már inkább tűnik elszalasztott lehetőségnek, kicsit ércesebben és barátságtalanul megközelítve, naiv ködszurkálásnak. Ám fordíthatunk is nézőpontunkon, s akkor, a korba belehelyezkedve rögtön másként tekintünk ezekre a tervekre. Az ugyanis nagyon hamar világossá vált minden értő ember, így a népiek jelesei számára is, hogy bármennyire nem rokonszenveztek a Habsburg Monarchia intézményével, a helyére lépett, egymással versengő kisállami nacionalizmusok sokkal több vért, verejtéket és szenvedést hoztak a mindennapokba, mint az 1867 utáni időszak. Ám visszalépni nem lehetett az időben, legfeljebb előhívni az együttélés akkor még meglévő, s itt-ott mégiscsak pozitív emlékeit, s valamiféle új, demokratikus, a népek felett álló integrációt kimunkálni. Ennek esélye azért volt nagyobb 1927-ben vagy 1935-ben, mint ma, mert még sokak számára eleven tapasztalat volt a közös etnikumok, felekezetek mindennapos együttélése, s ezt a történetet nem lehetett csak sötét színekkel lefesteni. A második világháború, s az utána következő népmozgások éppen az együttélés pozitív emlékképeit sodorták el, s tették a történelem zárójelébe Németh László és Szabó Dezső jó szándékból fakadt elgondolásait.

Tamási Áron és Féja Géza 1962-ben (Hunyady József/FORTEPAN, 106469)

Ám még mielőtt valamiféle szomorúságra hajlana az olvasó, Péterfi Gábor rendkívül jó szerkesztői érzékkel eddig nem közölt forrásokat időzített a kötet végére. Ezek közül a Szabó Dezsőhöz írott rajongói levél azért érdekes, mert sokat elárul arról, hogy kik és miért olvashatták őt, s milyen támogatóknak köszönhette, hogy a magyar hivatalosságon kívül tudott maradni lényegében a két háború közötti korszak egészében. A Zilahy Lajos vendégkönyvéből származó, a háború lehetséges kimenetelét latolgató bejegyzések, többek között Móricz Zsigmondtól, Pethő Sándortól vagy Eckhardt Tibortól pedig arról árulkodnak, hogy csak nagyon komoly megszorításokkal lehet a második világháború alatti nyilvános politikai vitákról beszélni. A Zilahy-vendégkönyv beszédes bizonyíték arra, hogy a hivatalos és a belülről fakadó cenzúra, az óvatos meggondolás, a félelem, az információk hiánya mennyire nehézzé a kortársak számára, hogy megértsék mi is zajlik valójában körülöttük, s merre is találják a helyes utat.

Összességében azt mondhatom, hogy a Péterfi Gábor által összeállított antológia, különösen az 1938 és 1941 közötti Magyarország, s emellett Féja Géza pályaívének, gondolkodásának vonatkozásában sok újat adott, pontosabban a szövegek gondos megválogatásával sok olyan összefüggésre hívta fel a figyelmet, amelyekre eddig talán kevesebb fény vetült. A nem túlságosan hosszú, szinte mindegyik esetben szépen megformált, míves írások alkalmasak lehetnek egy egyetemi szeminárium hallgatói, de akár érdeklődő középiskolások számára is, hogy jobban megértsék a korszak nyelvét, gondolkodását, alternatíváit. A mai közéleti kérdések iránt érdeklődő olvasók pedig azon gondolkozhatnak el, hogy a manapság rendkívüli leegyszerűsítéssel használt fogalmak, így Trianon és annak revíziója már rövid időtávon, tizenöt-húsz éven belül is milyen sok, nehezen megválaszolható, bonyolult kérdést vetett fel a kortársak számára. Az antológia két szereplője, Féja Géza és Szabó Dezső egyaránt az Eötvös Collegium diákja volt. Ez az intézmény hajdanán azért jött létre, hogy olyan tudós tanárokat képezzen, akik gimnáziumokban tanítva pedagógusként és szakmájuk igényes művelőjeként nevelhetik a jövő magyar értelmiségét. Azt hiszem Péterfi Gábor e kötettel is a tudós tanárok méltó utódjának bizonyult.

A könyv borítója (Forrás)


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen: Trianon-elleni tüntetés a budapesti Szent Gellért téren, 1929. (FORTEPAN/Album 009, 116476)

Jegyzetek és felhasznált források:

* Trianon és revízió. A népi írók tanulmányai, cikkei és feljegyzései (1920–1944). Szerk.: Péterfi Gábor. Bp., Osiris, 2021.

[1] White, Hayden: A történelem terhe. Ford.: Berényi Gábor In: Uő: A történelem terhe. Bp., Osiris, 1997. 25–67.

[2] White i.m. 50.

[3] Trianon és a revízió. 20.

[4] Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Bp., L’Harmattan, 2011.

[5] A huszadik század emlékezete a Galga mentén. Szerk.: Péterfi Gábor. Bp., L’Harmattan-Könyvpont, 2012.

[6] Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Bp., Gondolat [1929], 1983. Vö.: Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Bp., Új Mandátum, 2010. 335–341.

[7] Trianon és a revízió. 39.

[8] Németh László: Érdemes-e? (Levél egy fiatalemberhez) Válasz 1934. október 177.

[9] Példának okáért: Fónagy Zoltán: A botrányt kerülni kellett – Szexualitás és prüdéria a boldog békeidőkben. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/a-botranyt-kerulni-kellett-szexualitas-es-pruderia-a-boldog-bekeidokben.html Utolsó letöltés: 2022. január 19.

[10] Trianon és a revízió. 64.

[11] Ortutay Gyula: Rákóczi két népe. Magyarok Könyvtára. Mefhosz Könyvkiadó, Bp. [1940.], 5.

[12] Trianon és a revízió. 81.

[13] Trianon és a revízió. 135.

[14] Trianon és a revízió 99.

[15] Trianon és a revízió 109.

[16] A csehszlovák demokrácia iránti politikai jellegű rokonszenv a magyar értelmiség más irányzatait (liberálisok, szociáldemokraták, polgári radikálisok) jellemezte, róluk lásd: Ablonczy Balázs: A csehszlovák minta. In: Uő: Nyombiztosítás. Kalligram, Pozsony, 2011. 181–198.

[17] Trianon és a revízió. 133.

[18] Trianon és a revízió. 115.

[19] Trianon és a revízió. 165.

[20] Trianon és a revízió. 163.

[21] Trianon és a revízió 177.

[22] Trianon és a revízió. 180.

Facebook Kommentek