Borsodi anakondavadászat, piknik KGB-ügynökökkel és a Magyar Televízióból kitiltott Jézus
„A vállalati büfében tilos alkoholt fogyasztani. Aki a tilalmat megszegi, azt a büfésnő besúgja az igazgatónak. Ellenszolgáltatásul az igazgató elnézi a büfésnőnek, hogy titokban szeszt mér ki a büfében” – idézi Száraz György Élet és Irodalom-beli viccgyűjteményének egy darabját Hankiss Elemér Diagnózisok című munkájában, amikor (a 80-as évek elején!) arról értekezik, hogy a kádári Magyarország társadalmában az ügyeskedés és a cinkosság vált az egyedüli irányadóvá. A szemet hunyások és félrenézések mindenütt-jelenvalósága egy kifordított normarendszer létrejöttéhez vezetett, miközben fennmaradt „a megtört normák érvényességének látszata”.[1] Ez a jelenség legtisztább formájában egyéni életutatok, kisközösségek vagy éppen zenekarok történetén keresztül fogható meg. Utóbbira jelent kiváló példát Csatári Bence Vigyázz magadra fiam! című, a countryt Magyarországon meghonosító Bojtorján együttes történetét feldolgozó kötete.[2] „Okosban megoldott” nyugati kiutazások, a túlélés zálogát jelentő apró stiklik, postai telefonon lejegyzett dalszövegek és az 56-ról anekdotázó Erdős Péter.
A könyv szerzője, a Kádár-korszak könnyűzenei történetének szakértője számos, a témában publikált könyvvel a háta mögött láthatóan nagy rutinnal hozza le a Bojtorján történetének interjúkon keresztül történő ismertetését. Láthatóan mélyrehatóan tanulmányozta az együttesről fellelhető – főként Kemény Győző „házi levéltárában” található – iratokat, egyéb dokumentumokat és újságcikkeket. Csatári több helyen rövid, magyarázatként beszúrt közbevetésekkel segít eligazodni a Kádár-korszak hatóságainak útvesztőjében, és kérdéseiben olykor még rövid történelmi elemzéseket is közbeiktat, ezzel is segítve az olvasó eligazodását. Zavaró lehet azonban az olvasó számára, hogy a válaszok élőbeszédszerűsége sokszor csorbát szenved a szóismétlések elkerülése érdekében megváltoztatott szöveg miatt, mint ahogy talán a kérdésekben is válaszokban is nemritkán előforduló modoros fordulatoktól is el lehetett volna tekinteni.
Érdemes röviden kitérni a könyv külalakjára is. Szellemes húzás volt a kiadótól a zenekar második, Történetek című nagylemezének betiltott fotóit[3] tenni a borítóra (a hatást pedig a könyv lemezszerű formája tovább növeli), még ha maguk a képek talán jobban illettek volna egy autószerelő-műhely falaira vagy a Lenin Kohászati Művek férfiöltözőjének szekrényeire, mint egy igényes countryzenekar nagylemezének borítójára.
Koncertlemondás élő adásban
Csatári munkája már csak műfajából (interjúkötet) és témájából következően is rendkívül olvasmányos, az együttes tagjai – a várakozásoknak megfelelően – nem fogták vissza magukat, ha anekdotázásról volt szó.
A zenekartagok több olyan történetet is felvillantanak, amelyeket manapság talán már nemcsak a fiataloknak, hanem a modern telekommunikációs eszközök használatához hozzászokott idősebb korosztálynak is rendkívül távolinak tűnhetnek. Előfordult, hogy postai telefonra volt például ahhoz szükség, hogy a banda dalai szöveget is kapjanak:
„…az alkotói folyamat egyik fontos állomása volt a Hódmezővásárhelyhez közeli, a Tisza holtágában fekvő Mártély, ahol Vörös Andor [az együttes egyik tagja] apukája épített egy hétvégi házat. […] Itt idilli környezetben, csónakban ülve vettük át az egyes dalokat. Ezekhez Horváth Attila telefonon keresztül diktálta be a szövegeket, amelyeket a már előzőleg kazettán megkapott zenei nyersanyagra írt. Ez úgy zajlott, hogy egy előre megbeszélt időpontban jegyzettömbbel bevonultunk a postára – amely reggel 8 és délután 4 között volt csak nyitva –, mert az orvosi rendelőn és a rendőrségen kívül csak itt volt a faluban telefon, Attila hívott minket, és leírtuk, amit mondott.” (103. o.)
A zenekar komoly nehézségekbe ütközött akkor is, ha váratlanul az utolsó pillanatokban kellett lemondaniuk egy fellépést:
„Amikor Halász Juditot kísértük, nemegyszer megesett, hogy a művésznőnek a Vígszínházban be kellett ugrania megbetegedett kolléganői helyére, de ezek csak aznap reggel derültek ki. […] Egy vasárnapi alkalommal Kisvárdán kellett volna szerepelnünk vele, de a fenti ok miatt megint vissza kellett lépnünk. Igen ám, de hétvége lévén nem volt senki a [kisvárdai] színházban, akit értesíteni lehetett volna még délelőtt, mobiltelefon pedig még nem létezett […]. Győzőnek támadt egy ötlete, és felhívta a Kossuth rádió hírszerkesztőségét. Megkérte őket, hogy mondják be, a Bojtorján együttes vezetője azt üzeni: Halász Judit és a zenekar a rádióban már korábban közölt vígszínházbeli megbetegedés miatt nem tud eleget tenni Kisvárdán a kötelezettségeinek, de egy másik időpontban bepótolják a koncertet. Szerencsénk volt, hallgatták a kisvárdai szervezők is a rádiót, így megtudták, hogy aznap sajnos nem lesz koncert. […] Az ügy pikantériája, hogy az együttes több tagja is a rádióból tudta meg, hogy nem tudunk leutazni a koncertünkre.” (123–124. o.)
A kötet révén betekintést nyerhetünk abba is, hogyan nézett ki egy felkérés, amely adott esetben remekül tükrözte a pártkáderek műveletlenségét és faragatlanságát. A debreceni Ispotály úti óvoda KISZ-alapszervezete egy alkalommal például a következőképpen adta a zenekar tudomására, hogy szeretné, ha fellépnének náluk:
„…egy műsort adjatok már az óvodás gyermekeinknek.” (124. o.)
Választ kapunk emellett arra, hogyan keveredett egy budapesti házibuliba Donovan, a világhírű brit zenész, aki Kemény Győző édesanyjának ágyán gitározgatott, és akinek a jelenléte még egy rendőrt is enyhülésre bírt, holott eredetileg azért csöngetett be a lakásba, mert bejelentés érkezett a túl hangos a zene miatt. De azt is megtudhatjuk, mit keresett Raúl Castro egy Bojtorján-koncerten a mátyásföldi Ikarus Művelődési Házban, miért öt rókabundát vásárolt az amerikai countryzenész, George Sandifer a Váci utcában a magyarországi gázsijából, vagy hogy milyen trükkökkel játszották ki a zenekar tagjai a szovjet szállodákban a szocialista erkölcsiség betartására ügyelő gyezsurnaják[4] figyelmét annak érdekében, hogy fel tudjanak vinni lányokat a szobáikba.
Sör nejlonzacskóból és a sárga műanyag lavórok
A zenekar tagjai számos érdekességet villantanak fel az amerikai és szovjetunióbeli turnékról, amelyek különösen akkor figyelemre méltók, ha az olvasó összeveti a két élményanyagot.[5] A szovjet közönség számára a kádári Magyarországról érkezett zenekar a szabadság jelképe volt:
„Nem az számított nekik, hogy mi a nevünk, hanem az, hogy Magyarországról érkeztünk. Ez igaz volt később, a nyolcvanas években is. A szovjetunióbeli közönségnek elegendő volt annyi, hogy magyarok vagyunk, mert ez garanciát jelentett nekik arra, hogy jobb muzsikát játszunk, mint szovjet–orosz kollégáink. Mindig nagy tapsot kaptunk, és minden alkalommal garantált volt a telt ház. Ők úgy értékelték, hogy a nyugati világból hoztunk nekik egy kis darabot.” (86. o.)
A hatóságok azonban nem minden esetben voltak olyan szívélyesek, mint a rajongók. Egy alkalommal Hmelnickij városában imperialista kémnek nézték a zenekar néhány tagját, és betuszkolták őket rabomobilba, mert egy áruházban fotóztak, ráadásul nem átallottak mindezt farmerben tenni. Nem sokkal azt követően azonban, hogy a rendőröket a banda mellé rendelt tolmács által felmutatott KGB-igazolvány eredeti terveik felülvizsgálatára bírta,[6]
„vidám fiatalok jelentek meg a városban Szputnyik kocsival, amely akkor a Lada legújabb változata volt, és felajánlották, hogy menjünk el velük piknikezni. Még dekoratív lányokat is küldtek. Mi megkérdeztük tőlük, hogy mivel foglalkoznak, de értelmes választ nem kaptunk. Kivágtak egy fát, amiből tüzet raktak és megsütöttünk egy csomó húst. Jártunk egy házban is, amely nagyon modern stílusban volt berendezve, és arra kértek minket, hogy játsszunk, ők meg felveszik magnóra. Igen ám, de a számok közötti beszélgetéseinket is felvették, ami már gyanús volt. A társaság aztán élénken érdeklődött, hogy hol lépünk fel másnap, és egy több száz kilométerre lévő településre utánunk jöttek, hogy bebizonyítsák az irántunk érzett rajongásukat. […] A helyiek aztán felhívták rá a figyelmünket, hogy ez nem megszokott dolog, itt a fiatalok nem szoktak „csak úgy” hússütést rendezni, pláne nem Szputnyik típusú autóval. […] Az állam valószínűleg kedélyjavítási céllal küldte oda hozzánk őket, amiből utólag az következik, hogy ezek a fiatalok is a KGB-nek dolgoztak.” (173–174. o.)
Szemléletesek az együttes szovjet mindennapokról, az ott uralkodó nyomorról szóló beszámolói. Nehéz elképzelni, milyen élete lehetett például azoknak a novoszibirszkieknek, akik két nejlonzacskóból elfogyasztott sör között azonnal rávetették magukat a hosszú idő után megérkezett sárga lavórokra. A zenekar tagjai olykor hasznot húztak a szovjet hiánygazdaságból: farmereket és az MHV-tól kapott zacskókat (!) árultak a szovjeteknek – meglehetősen nagy kereslet mellett.
Az együttes három hónappal a csernobili atomkatasztrófát követően is járt a Szovjetunióban, a szállásuk 100 km-re volt a robbanás helyszínétől. A biztonságérzetük nem volt teljes:
„…mivel éreztük, hogy itt nincs minden rendben, nem voltunk hajlandók a csapból inni. Győző orvosi igazolással, betegségére hivatkozva kivitt magával négy karton sört, és azt itta.” (175. o.)
A banda egy segélykoncertet is adott a sebesültek megsegítésére, és a teljes gázsijáról is lemondott.
Pinochet és a veszélyes cipőfűzők
A kötet legértékesebb részei minden kétséget kizáróan azok, amelyek mentalitás- és társadalomtörténeti fogódzókat nyújtanak a Kádár-korszak (vagy talán a magyar nép) megértéséhez, és a könnyűzenei cenzúragépezet mechanizmusainak felvázolása révén képet kaphatunk a diktatúra működéséről is.
Az együttes számára az első komoly megmérettetést az Országos Rendezőiroda (ORI), a magyarországi koncertek szervezésének monopóliumát bíró cég vizsgája jelentette, ahol az elvtársak előtt az általuk által a teljes repertoárból kiválasztott dalokat kellett előadni. (A szervezet – mint majd láthatjuk – a későbbiekben is meghatározó szerepet játszott a zenekar életében.) Az együttesek ennek révén kaptak engedélyt arra, hogy hivatásos előadóművészként zenéljenek, azaz pénzt kapjanak a fellépésekért. Az ORI-engedélyt a Bojtorján könnyedén megszerezte, ez azonban még nem jelentette azt, hogy a tagoknak bejelentett állásuk lett – vagyis fennállt annak a veszélye, hogy közveszélyes munkakerülésért őrizetbe vehetik őket. A Bojtorján már ekkor arra kényszerült, hogy kiskapukat keressen. A Tadeusz Kościuszko lengyel és amerikai nemzeti hőst is az ősei között tudó zenekarvezető-menedzser, Kemény Győző ebben az esetben úgy oldotta meg a problémát, hogy „a zenekonzervatóriumi tanulói jogviszonyát nem jelentette ki az iskolában a tanulmányai befejezése után sem, még nagyon sokáig hagyta, hogy benne maradjon a személyi igazolványában”. (38. o.)
https://www.youtube.com/watch?v=iCbJNzJMHLA
Hogy az ORI-vizsga révén megszerzett előadóművészi engedély a gyakorlatban semmiféle védelmet nem jelentett, két 70-es évekbeli történet is rávilágít. A banda kezdetben Négy Atyusz néven zenélt, majd 1973-ban Anakonda Rt. elnevezésre váltottak. Mint kiderült, a legrosszabbkor. Az 1973 szeptemberében Chilében véres puccsal (és a CIA segítségével) hatalomra jutó Augusto Pinochet diktatúrája egyik legfőbb támogatója ugyanis az Anaconda nevű amerikai rézbányavállalat volt. Ez a véletlen egybeesés éppen elegendő volt a Borsod-Abaúj-Zemplén pártbizottság napilapja, az Észak-Magyarország egyik éber munkatársának, hogy egy 1973. november 22-i cikkében felháborodását fejezze ki az együttes névválasztását illetően. Ezt követően további lejárató cikkek születtet, a hírhedten vonalas Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottság pedig elérte, hogy a banda nemkívánatos vendég legyen a magyarországi művelődési házakban. A zenekar ilyen körülmények között végül a névváltoztatás mellett döntött. Végül a zenekar patrónusa, Harsányi László, a KISZ KB Kulturális Osztályának vezetője választotta ki negyven lehetőség közül a Weöres Sándor egyik verse által ihletett Bojtorján nevet.
Ezzel egy komoly akadály elhárult a siker útjából, a viszonylagos ismeretlenség azonban még okozott kellemetlen perceket a zenekarnak. 1976-ban egy alkalommal Nagykanizsán és Csurgón lépett volna fel az együttes, amikor a jugoszláv határ mentén található Berzence felé vezető úton a határőrök megállították a kocsijukat. Azzal gyanúsították őket, hogy tiltott határátlépést terveztek. Bevitték őket a laktanyába, ahol elkobozták a tárcáikat, WC-re is csak katonai kísérettel mehettek ki, és még a cipőfűzőiket is elvették, nehogy azzal támadjon kedvük megdönteni a népi demokratikus hatalmat. Végül ismét Harsányi László segítette ki az együttest, akit a zenekarvezető kérésére hívtak fel a határőrök.
Kijátszani a Nagy Testvért
A Bojtorjánnak az érvényesülés érdekében – a többi zenekarhoz hasonlóan – a cenzúra többlépcsős, strukturált hálózatát kellett kijátszania. A zenekar 1975-től az ORI felügyelete alatt állt (az Országos Filharmóniától kerültek át ide), amely egyfajta cenzúrahivatalként működött.[7] A zenekaroknak fellépések előtt engedélyeztetni kellett a műsoraikat, és az ORI tartotta nyilván a bandák személyi összetételét is. Emellett figyelemmel kísérték, hogy a zenészek mikor, hol és kikkel játszanak, a koncertekre pedig ORI-ügyelők jártak, akik ellenőrizték, minden rendben van-e a fellépéssel. Az ORI-turnékért a szervezet fix (és igen alacsony) gázsit fizetett az együtteseknek, míg a koncertbevételek döntő hányada az ORI-t illette.[8]
Joviális ex-ÁVH-sok a cenzúra szolgálatában
Az ORI-val kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy egykori államvédelmi tisztek menedékeként is funkcionált:
„Keszler Pálról csak később tudtuk meg, de Fényes László igazgatási osztályvezetőről sejtettük. Mi csak Laci bácsiztuk, de kiderült róla, hogy ÁVH-s alezredes volt. Ezt Danyi Attilától, az egykorvolt Scampolo gitárosától tudtuk meg, akinek az apját és az anyját is összeverte egy náluk tartott házkutatás során. […] Sok évvel később, amikor a diszkós működési engedélyért ment be hozzá, Fényes László rákérdezett nála, hogy ő a Danyi szűcs fia-e. Amikor igenlő választ kapott, csak annyit mondott, hogy üdvözli az édesapját. Az újdonsült lemezlovas ezt közölte a szüleivel, akik erre elsápadtak, és csak akkor mesélték el fiuknak ezt a történetet, addig mélyen hallgattak róla.” (39. o.)
Az ORI koncertszervezéssel kapcsolatos hozzáállása remek példája annak, hogyan zajlott az ügyintézés a Kádár-korszakban:
„Ez úgy működött, hogy miután mi magunk felkutattuk a lehetőségeket, és megállapodtunk egy adott művelődési ház igazgatójával – tehát az ORI ezekben az esetekben egyetlen fűszálat sem mozdított az ügy érdekében –, a helyi koncertrendezők felvették a kapcsolatot az ORI-val. Nekik az ORI igazolta, hogy van működési engedélyünk, számukra beadott repertoárunk, és azt is, hogy mennyi az általuk meghatározott gázsink. […] Itt kell megjegyezni, hogy a menedzselés állampárti tiltása miatt azt hivatalosan nem tudhatta az ORI, hogy a koncerteket mi szerveztük magunknak, ezért ezt úgy kommunikáltuk, hogy a művelődési ház keresett meg minket. […] Az más kérdés, hogy azzal az ORI is tisztában volt, hogy az efféle ügyintézések hogyan zajlottak, vagyis mi szerveztük meg magunknak a fellépéseinket…” (62. o.)
Egy ORI-koncerten csak a Táncdal- és Sanzonbizottság által jóváhagyott dalokkal lehetett fellépni, és eleinte előfordult, hogy a szűrőn fennakadt a Bojtorján egy-egy dala. A belföldi koncertek esetén azonban nemcsak az ORI vagy a sanzonbizottság tehetett keresztbe, hanem a helyi tanácsok is, amelyek az esetek többségében – a megyei tanácsok közvetítésével – egyenesen a megyei pártbizottságoktól kapták az ukázt. Végül még a helyi rendőrkapitányság is vétót emelhetett, erre azonban csak ritkán akadt példa, tekintve, hogy a pártszervekben megfelelően éber elvtársak ültek. A sanzonbizottság zsűrizése a rádiós felvételeket is megelőzte. A zenekarnak ebben a tekintetben az egyik tagnak, Pomázi Zoltánnak a sanzonbizottságban helyet foglaló haikunagymesterrel, Fodor Ákossal ápolt jó kapcsolata jelentett nagy segítséget. A „sanzonpecsét” azonban ez esetben sem jelentett még garanciát arra, hogy a dalok felvétele valóban megvalósul, ehhez ugyanis még a Magyar Rádió jóváhagyására is szükség volt.[9]
A lemezkészítés folyamata sem a liberalizmus tombolása jegyében zajlott. Ez esetben a monopolhelyzetben lévő lemezkiadó, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) vizsgálta meg, mennyire felelnek meg az albumra szánt szerzemények a szocialista Magyarország lemezkiadási elveinek. A sanzonbizottsági meghallgatás ezt követően már csak formalitás volt.
A „katonabunkó” Münnich és a vallási okból betiltott kislemez
A 80-as évekre a hatalom belátta, hogy bár a Bojtorján egy nyugati műfajban exponálja magát, attól aligha kell tartani, hogy a társadalmi rend megbontására alkalmas szövegekkel fogják hergelni a közönségüket. Marosan György-beszédeken kellett nevelkednie annak, aki még ekkoriban is az imperializmus ötödik hadoszlopát látta a zenekarban. A banda a 80-as évek elején többször is megfordult az Egyesült Államokban, sikerük csúcspontján pedig még a több milliós nézettségű David Letterman Show-ban is felléptek, ahol egy piros-fehér zöld-zászló előtt énekeltek – magyarul.
A sikerhez vezető út egyik fontos állomását jelentette, hogy sikerült megnyerniük Erdős Péter, „az MHV könnyűzenei téren mindenható ura” bizalmát. Bár a popcézárral messze nem indult harmonikusan az együttes kapcsolata, idővel megenyhült irányukban. Mesélt nekik az 1956-os szerepvállalásáról, és egy alkalommal azt is megkockáztatta a zenekar tagjai előtt, hogy „lekatonabunkózza” Münnich Ferencet, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a szovjet tankok segítségével hatalomra került Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagját. A viszony normalizálódásában komoly szerepet játszott az a körülmény, hogy az első nagylemez, a Csavargódal magas eladott példányszámait látva Erdős belement, hogy az MHV 1981-ben exkluzív szerződést kössön a Bojtorjánnal,[10] mint ahogy talán attól sem volt teljesen független, hogy a banda első amerikai útja során ő állta a repülőjegyeik árát. Mindenesetre a zenekar tagjainak valamivel jobb volt a véleményük Erdősről, mint a CPg-nek:
https://www.youtube.com/watch?v=sj-dWBSJVZM
Az együttessel kialakult távolságtartóan szívélyes viszony azonban nem akadályozta meg Erdőst abban, hogy megfúrja egyes próbálkozásaikat:
„1982-ben […] szerettünk volna egy kislemezt is, ami ráerősített volna a Csavargódal népszerűsítésére. Az MHV-val való egyeztetések után […] szeptemberben fel is vettünk két karácsonyi dalt […]. Közben Győző külföldön volt, de amikor visszaérkezett, csodálkozva látta, hogy sehol nincs a boltokban a kislemezünk. Érdeklődve bement Erdős Péterhez, […] hogy megtudja, mi az oka a késlekedésnek. Ő kerek perec kijelentette, hogy nem akarják egy popzenekarral a vallást népszerűsíteni, így mégsem adják ki a karácsonyi kislemezünket.” (112. o.)
1984-ben a zenekar végül kiadott egy karácsonyi tematikájú nagylemezt, miután kihasználták, hogy az MHV az exkluzív szerződésben nem fektette le, hogy az évi soros nagylemeznek mi legyen a témája. Ezúttal karácsonyi tematikával mentek be a hanglemezcéghez, amely tiltakozását a szerződésben foglaltak értelmében legfeljebb annak felbontásával tudta volna kifejezni – ez viszont, tekintve, hogy a Bojtorján-lemezek jelentős profitot hoztak, nem állt a vállalat érdekében. Ez az év sem telt el azonban antiklerikális cenzúra nélkül. Az együttes ugyan bekerült a karácsonyi tévéhíradóba, de Matúz Józsefné, a híradó alapító-főszerkesztője meglepő kéréssel fordult hozzájuk:
„…azt kérte tőlünk, olyan számot adjunk elő, amelyben nem szerepel Jézus. Lehetetlen követelés volt, mert kiről énekeljen egy karácsonyi dal, ha nem Jézusról, de eleget kellett ennek tenni, így végül egy fenyőfáról szóló Andersen-mesét vittünk a stúdióba.” (113. o.)
Nyugati kamukoncertek és a vatikáni kapcsolat
A Bojtorján történetében nem ritkán a párt- és állami hatóságok közötti feszültségek is tetten érhetők. Annak érdekében például, hogy az együttes jelen lehessen 1981-es frankfurti countryfesztiválon, – immár sokadszor – Harsányi László beavatkozására is szükség volt. Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI, más néven Interkoncert) könnyűzenei osztályvezetője ugyanis látványosan kevés erőfeszítést tett annak elősegítésére, hogy a bandának meglegyenek a szükséges dokumentumai a fesztivál kezdetéig. Az ügymenet akadozásához talán köze lehetett annak, hogy a – vélhetően nem egészen alaptalan – szóbeszéd szerint a zenekarok gyakran törvény által nem támogatott eszközökkel egészítették ki egy-egy Interkoncert-alkalmazott fizetését a gyorsabb ügyintézés érdekében, a Bojtorján azonban tartózkodott attól, hogy így bírják munkaköri kötelességeik teljesítésére a szervezet munkatársait.
A külföldi fellépések bevételéből az Interkoncertnek „járó” 10%-ot azonban a Bojtorján is befizette.[11] Sőt, olykor még abban az esetben is, amikor szó sem volt turnéról. Az Interkoncert annak ugyanis nem ment utána, hogy egy adott zenekar valóban kapott-e meghívást valamelyik nyugati városból (egy ottani ismerős faxon küldött egy fiktív meghívót a szervezethez), így az együttesek gyakran fizették ki soha meg nem kapott koncertgázsik 10%-át az Interkoncertnek, hogy aztán turistaként kiutazhassanak Nyugatra.
Az ügyeskedés a megfelelő minőségű hangszerek, erősítők és egyéb kellékek beszerzésénél is tetten érhető volt. Ahhoz, hogy a bandáknak színvonalas nyugati felszerelésük legyen, a vámhatóságot kellett átverni, vagy egyes vámtiszteket korrumpálni. A kötött devizagazdálkodás miatt egy alkalommal Kemény Győző keresztapja, Kalmár Ödön egykori ciszterci szerzetes vatikáni kapcsolatait is mozgósította, hogy kifizessék az egyik amerikai úton beszerzett világszínvonalú Peavey-erősítők egyes darabjait:
„Ahhoz, hogy ezeket meg tudjuk venni, valutára volt szükségünk, de nekünk hivatalosan nem lehetett ekkora értékben nyugati pénzünk. Tehát a forintunkat valahogy át kellett váltanunk valutára ahhoz, hogy a cég megkaphassa az áruk ellenértékét. Itt jött a képbe a keresztapa, aki megkérte a zenekarvezetőnket, hogy fizesse be forintban az összeget az egyik templom felújítására fenntartott számlára adományként, majd ezt jelezték a Vatikánnak. Ott a kinti képviselőjükön keresztül a Győző által megadott számlaszámra utalták a pénzt a Peavey cégnek, immáron valutában.” (168. o.)
Tiltott-tűrtből tűrt-támogatott
A kötetet olvasva világos: a Bojtorján nem kíván ellenzéki szerepben tetszelegni. Nem asszisztáltak olyan film elkészítéséhez, amelyben ellenállószerepbe hazudták volna őket, és szabadságkoncerteken sem vettek részt. Ahogy a névválasztásba is csak a Kádár-korszak ideológiailag túlképzett pártkáderei láttak bele imperialista elhajlást, úgy a Paff, a tüzes sárkány (a később a 100 Folk Celsius által kissé módosult szöveggel sikerre vitt amerikai slágerfeldolgozást Magyarországon elsőként a Bojtorján játszotta) „Paff, a tüzes sárkány fenn él a hegyen, ne menj arra kisfiam, nehogy megegyen!” sorával sem valamiféle lázadó gesztus volt a banda célja. (71. o.) Egyik válaszukban nyíltan ki is mondják: „A zenekar hosszú, a Kádár-rendszerben majdnem két évtizedes pályafutása során a nevünk betiltásával fémjelzett tiltott-tűrt határmezsgyéjéről eljutott a tűrt-támogatott határára.” (187. o.) Többször jártak az Egyesült Államokban és az NSZK-ban, rendszeresen felléptek az Országházban tartott karácsonyi rendezvényeken, és a KISZ KB Kulturális Osztályától még nívódíjat is kaptak. Bár amerikai countryzenét játszottak, a dalaik annyira apolitikusak voltak, hogy az üldözési mániára való hajlam vagy a politikai felső vezetésnek való megfelelési kényszer szokatlanul magas szintje szükségeltetett hozzá (ahogy azt a borsodi történet esetében láthattuk), hogy veszélyt lássanak bennük.
A Bojtorján sikerének egyik legfőbb kulcsa a tehetség mellett Kemény Győző jogász édesapja szellemi örökségére épülő menedzseri tehetsége volt, amelynek révén rendkívül ügyesen szlalomozott a pártállami bürokrácia útvesztőiben. Az „apró stiklik jelentették a túlélés zálogát […]. Mindig kellett egy kiskaput találni, amelyen keresztül megkerülhettük a jogszabályokat vagy enyhíthettük a hivatalos szervek szigorát”. (38. o.) Sikert pedig csak azok tudtak elérni, „akiknek a tehetségük mellett megfelelő tűrőképességük, kompromisszumra való hajlandóságuk, kitartásuk és csalafintaságuk volt. […] Nekünk az egész karrierünk és felszínen maradásunk arról szólt, hogyan tudjuk megkerülni azokat az akadályokat, amelyeket a kommunista hatalom támasztott elénk”. (102. o.)
A Bojtorján történetében pars pro toto benne van a 70-es, 80-as évek Magyarországa. A Kádár-korszak azon évtizedeié, amelyek során az a – talán a hatalom által a társadalomra kényszerített, talán a magyar néplélekben, vagy sokkal inkább az emberi természetben gyökerező – mintha-mentalitás vált meghatározóvá, amelyet Hankiss Csurka István nyomán a Diagnózisokban a következőképpen fogalmazott meg: „Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem, hogy én elnézem nekik.”
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.
Csatári Bence: Vigyázz magadra, fiam! A Bojtorján együttes krónikája. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2018.
[1] Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Budapest, Osiris, 2004. (A bűntudatról című esszé.) 286. o. A Diagnózisok 1982-ben jelent meg először a Magvető kiadó gondozásában.
[2] Csatári Bence: Vigyázz magadra, fiam! A Bojtorján együttes krónikája. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2018. A szövegben előforduló oldalszámjelölések ezen kötet oldalaira mutatnak.
[3] A borítót maga az MHV igazgatója, Bors Jenő (Landler Jenő unokája) tiltotta be. (107. o.)
[4] Megbízott felügyelők, általában idősebb asszonyok.
[5] 1984-ban mindössze három hét telt el a két országban rendezett turné között, így ez esetben különösen erőteljes a kontraszt.
[6] Az együttes szovjetunióbeli turnéi alkalmával az Interkoncert annyira megbízott a szovjetekben, hogy nem is küldött ki senkit annak ellenőrzésére, hogy a banda tagjai valóban csak a tehetségüket szeretnék-e a megmutatni a szovjeteknek, esetleg más céljaik is vannak a látogatással. Úgy vélték, a szovjetek által kiküldött tolmács tökéletesen alkalmas volt az együttes ellenőrzésére. Nem véletlenül. Ezzel az esettel ugyanis „kiderült, ami eddig is nyílt titok volt, hogy a tolmácsunk egyben a szovjet kommunista titkosszolgálat embere”. (172. o.)
[7] Meg kell jegyeznünk, hogy a kényszerű kapcsolatnak számos előnye is volt: az ORI-turnékon a zenekar a szervezet által biztosított busszal utazott le a helyszínekre, a plakátjaik révén nyilvánosságot biztosítottak az együttesnek stb. (59. o.)
[8] Igaz, ez a pénz aztán a pártállam által fenntartott kulturális alapba került, amelyből aztán a kortárs komolyzenei produkciókat finanszírozták. (179. o.)
[9] A témáról lásd Csatári Bence: Jampecek a Pagodában. A Magyar Rádió könnyűzenei politikája a Kádár-rendszerben. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016.
[10] Bár a szerződés a pártállami viszonyok közepette nagy előrelépést jelentett, számos tekintetben kötötte meg a zenekar kezét. Amellett, hogy bizonyos kikötések révén elejét vették a banda egyéni külföldi lemezkészítési kezdeményezéseinek, a zenei anyagba és a szövegekbe is beleszólhattak, és elállhattak egy album kiadásától, ha úgy ítélték meg, hogy a zenekar megsérti „a Magyar Népköztársaságban elfogadott erkölcsi és politikai (!) normákat”. (98. o.)
[11] Amellett, hogy az Interkoncert gyakran inkább akadályozta, és nem segítette a zenekarokat a Nyugatra való kijutásban, onnantól kezdve, hogy elindultak a nyugati turnéra, pénzügyileg elengedték a kezüket. (178. o.)
A nyitókép forrása: www.sonline.hu
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.