Bastille-nap Bagdadban – az 1958-as iraki forradalom

Kevés olyan nap van az emberiség történelmében, amelynek jelentőségéről nincs vita a történészek és a laikusok között. Július 14-e is ezen jeles napok közé tartozik, hiszen az 1789-ben kitört francia forradalom nemcsak Franciaországot változtatta meg, hanem egyben egy teljesen új irányt szabott a világtörténelem alakulásának és a nyugati gondolkodásnak. Azonban ez a dátum egy másik korszakban, a világunk egy másik régiójában szintén kiemelt fontossággal bír: az 1955-től 1958-ig tartó időszak különösen „turbulensnek” számított a Közel-Keleten, mivel egymást követték a különböző válságok, de hatvan évvel ezelőtt ezen a napon Irakban tetőztek be igazán a történések. Itt olyan eseményre került sor, amely meghatározta az arab ország, a térség és a hidegháború történelmét. Dwight D. Eisenhower amerikai elnök úgy nyilatkozott a „bagdadi Bastille-ról”, hogy „ez a legnagyobb válság Korea óta, mivel ez volt az az ország, amely a közel-keleti bástyánknak számított”.[1] 

Irak egyike volt azon közel-keleti országoknak, amelyet az I. világháború után az antant-hatalmak önkényesen hoztak létre a felbomló Oszmán-Török Birodalomból, miközben egyáltalán nem vették figyelembe a helyi szokásokat, s különböző etnikumú, illetve vallási felekezetű népeket kényszerítettek egy államba. A sokat kárhoztatott 1916-os Sykes–Picot (és Szazonov) egyezmény értelmében ez a terület (Mezopotámia Mandátum néven) brit befolyás alá került. Sőt,  Bagdad, Kuvait, a mai Irak déli, Szaúd-Arábia északkeleti része „Vörös Zónává” vált, vagyis ezt a területet közvetlenül Londonból irányították. Irak államformája királyság lett, amelynek élére a Hásimita uralkodócsalád tagja, I. Feiszal bin Huszein állt.[2] Habár 1930-ban kötött angol-iraki szerződés értelmében Bagdad két évvel később megkaphatta a függetlenséget és beléphetett a Népszövetségbe, ez korántsem jelentette  a brit „gyámkodás”  a végét.

A brit hadsereg csak a második világháború után vonult ki teljesen az országból (1948-as angol-iraki szerződés értelmében), de lényegében továbbra is London határozta meg az arab állam kül- és gazdaságpolitikáját. Például a brit diplomácia bábáskodott az iraki-török védelmi szerződés aláírása, vagyis az ún. „Bagdadi Paktum” felett, amellyel az év végére megszületett a Közel-Keleti Szerződés Szervezete (Middle East Treaty Organization/METO).[3] Ezzel párhuzamosan az angolszászok mindig igyekeztek Nyugat-barát elemekkel feltölteni az iraki kormányt és a hadsereget. Közülük is „kiemelkedett” Núri asz-Szaíd, akit 1930 és 1958 között többször elüldöztek a hatalomból, de a végén mindig visszatérhetett a miniszterelnöki székbe – 28 év alatt nyolcszor volt kormányfő, sohasem kétszer egymás utáni ciklusban). Szaídról akkoriban az a hír járta, hogy „még az angoloknál is britebb”: a turkomán (iraki türkmén kisebbség) családból származó szunnita politikus ki nem állhatta az irakiakat; különösen a más vallási felekezethez tartozó honfitársait (ennek többször hangot adott a beszédjeiben); rendszeresen whiskyt ivott és szivarozott; otthonosabban mozgott Londonban, mint az iraki fővárosban; öltönyeit pedig a londoni Saville Rowban készítette.[4] Hűsége a „koronák” (brit és az iraki) iránt megkérdőjelezhetetlennek számított, legfontosabb szövetségese volt II. Feiszal királynak, aki bár 1953-ban elérte a nagykorúságot, szinte mindenben Szaídra hagyatkozott.[5]

Ő pedig ezt teljes mértékben kihasználta: Irakból egy regionális nagyhatalmat, egy vezető arab arab államot kívánt létrehozni, mégpedig a nyugati országok támogatásával. Bagdad erőteljesen rivalizált a többi arab királysággal, főleg Szaúd-Arábiával, Szíria felett totális kontrollt akart szerezni, miközben az egyiptomi Gamal Abden Nasszert és általa képviselt arab nacionalizmust a monarchia intézményére nézve veszélyesnek ítélte, hiszen Egyiptomban épp a katonatisztek buktatták meg a helyi uralkodót 1952-ben. Ugyanúgy a Szovjetunióról és a kommunizmusról sem vélekedtek másképp, amit jól tükrözött Irak rendkívül rossz viszonya a keleti blokk államaival. Például Magyarország esetében minden diplomáciai tapogatózást mereven elutasítottak és csak az 1958-as forradalom után léptek hivatalos érintkezésbe, de az is előfordult, hogy a már meglévő diplomáciai kapcsolatokat megszakították (például a Szovjetunióval). Mindvégig támogatták az angolszász érdekeket a Közel-Keleten és egyetértettek a katonai tömbök létrehozásával. Sőt, az sem volt ritka, hogy egyes kérdésekben nyíltan szembementek Washingtonnal, ha ők veszélyeztették London regionális pozícióit”. Emiatt korántsem véletlen, hogy Irakot „az imperialisták leghűségesebb arab csatlósaként” tartották számon a „népi demokráciákban” , mint ahogyan azt az országról szóló cikkekben rendre megjegyezték. Például:

„Nuri Szaid már évek óta azon mesterkedik, hogy Irak csatlakozzék az amerikaiak tervezett közel-keleti katonai paktumához. Amikor a „közép-keleti parancsnokság” létrehozásának terve néhány évvel ezelőtt megbukott a közel-keleti népek ellenállása miatt, Nuri Szaid volt az, aki „új” elgondolásával menteni akarta az imperialisták tervét, s olyan „autonóm“ katonai szervezetet javasolt az arab országoknak, amely „csak fegyvereket és szakértőket” kapna az amerikai—angol imperialistáktól.” –  [6]

– olvasható a Szabad Nép egyik 1955 elején megjelent cikkében, amelyben szinte állandóan arra emlékeztették a magyar olvasót, hogy Irakban „egy fasisztajellegű diktatúra működik”.

Természetesen az ilyen cikkek és vélemények magukon viselték az adott korszak tipikus jegyeit, túlzásait és ferdítéseit, de egy dologban viszont egyáltalán nem tévedtek a  szocialista országok elemzői és újságírói: az iraki társadalom valóban hatalmas ellenszenvvel viseltetett a helyi vezetés iránt. Ugyan akkoriban Irak fő exportcikkét a kőolaj (a világ kőolajteremlésének csaknem tíz százaléka innen származott) jelentette, de a bevétel ötven százalékát az Iraq Petroleum Company, vagy más nyugati energetikai vállalat – Standard Oil of California, Socony Mobil – tette zsebre. Azt a pénzt pedig, amit Bagdad megkapott, azt sem az ország fejlesztésére vagy modernizációra költötték el, hanem a fényűző életmód fenntartására. Ráadásul az ötvenes években eleve nem létezett saját iraki gazdaságpolitika, mindenről James Arthur Salter egykori gazdaságminiszter döntött, aki egy percig sem habozott, ha az irakiakat súlyosan érintő vagy népszerűtlen intézkedésről volt szó. Mindezek következtében Irakban olyan méretű elszegényedés és földvesztés zajlott le, hogy az ország déli, síiták lakta területek élők nagy része adósrabszolgaságba került, és éhbérért dolgoztatták őket az iraki nagycsaládok földjein – a monarchia idején 619 ún. „feudális sejkség” tartotta kezében az iraki termőföldek több mint 75 százalékát. Ehhez párosult még egy erőteljes politikai elnyomás is: minden olyan politikai mozgalmat üldöztek, ami kicsit is veszélyeztette a monarchia egységét vagy az ország államformáját, legyenek azok vallásos szervezetek (az egyiptomi Muszlim Testvériség helyi ágai), ateista kommunisták, nacionalisták (Baasz Párt, avagy az Arab Újjászületés Pártja) vagy nyugati típusú demokráciát követelő szociáldemokraták, mint a Nemzeti Demokrata Párt (NDP) tagjai. Ezért a legtöbb politikai mozgalom önvédelmi célból saját fegyveres csoportot hozott létre, amelyek néha teljesen törzsi és területei alapon szerveződtek (lényegében a mai iraki milíciák előképei), de csak nagyon ritkán mertek összecsapni a hatóságokkal.

Angol filmhíradórészlet II. Feiszal 1956-os nagy-britanniai körútjáról. A második világháború idején Nagy-Britanniában élt és végezte a középiskolai tanulmányai.

Az, hogy végül forradalom törhetett ki Irakban, két csoportnak volt köszönhető: az 1934-ben alakult Iraki Kommunista Pártnak (IKP), és a hadsereg soraiban létrejövő, egyiptomi mintára létrejött Szabad Tiszteknek. Ugyanakkor mindketten, a többi iraki mozgalomhoz képest legalábbis, kezdetben sokkal kisebb és eltérő társadalmi bázissal rendelkeztek. Az IKP-nak például a kurdok és az elszegényedett síiták voltak a tagjai. Már 1955-ben felállították a saját fegyveres alakulatukat és országszerte titkos fegyverraktárakat hoztak létre – ilyeneket hozott létre évtizedekkel később Szaddám Huszein is, és ilyeneket fosztottak ki az Iszlám Állam terroristái 2014-ben – létre, de hiányoztak a tapasztalt katonatisztek, akik a harcba vezették volna őket. Abdel-Kerim Kasszem dandártábornok által alapított és irányított Szabad Tisztek leginkább olyan szunnitákból állt, akik a harmincas évek végén, a britek elleni komolyabb lázadások idején végeztek a bagdadi katonai akadémián. Ugyanakkor létszámuk mindössze 200 főt számlált, vagyis az iraki tisztikar mindössze öt százalékát tették ki, és a központi, végrehajtó szervüket csak 1956 végén hozták létre.[7]  Esetükben pont a politikai háttérbázis hiányzott, mivel a legitimáció szempontjából szükségük volt az iraki társadalom támogatására és egy népfront létrehozására is.

A kép csoport közötti kapcsolatfelvételre ugyan már 1955-ben sor került, de kezdeti idegenkedés, bizalmatlanság és ideológiai ellentét nem kedvezett a puccs megszervezésének. Sokkal inkább az akkori kül- és belpolitikai események kényszerítették őket az együttműködésre, de még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy bármiféle kapcsolat lenne a felek között – az IKP például még évekig a keleti blokk előtt is titkolta a „bonapartista tisztekkel való kooperációt”. Ezen a téren, ahogyan arra az iraki forradalom előkészítését elemző 1958-as magyarországi jelentésben rámutattak, a szuezi válság számított a meghatározó eseménynek: általános  felháborodást váltott ki Irakban, hogy Bagdad túl „enyhén” reagált a brit-francia-izraeli támadásokra.[8] Sőt, lényegében Nasszer nagyobb népszerűségnek örvendett Irakban, mint az egész uralkodócsalád és kormány együttvéve, és Egyiptom megtámadását „Irak és az egész arabság elleni támadásnak” minősítették.^[9] Szerte az országban több ezres tüntetések robbantak ki, amelyet az iraki kormány csak a statárium bevezetésével és több tucat halálos áldozat árán tudott leverni. Az IKP már ekkor a Szaíd-kormány megbuktatását tartotta az egyetlen járható útnak és kérte a Szabad Tisztek minél előbbi beavatkozását. Kasszem egyáltalán nem zárkózott el az államcsínytől, és úgy tervezte, hogy mivel ekkor tartják az éves nagy hadgyakorlatot Irakban, akkor annak „leple alatt” bevonulnak Bagdadba. Ez azért számított különleges eseménynek, mert ez volt az egyetlen alkalom a Szabad Tisztek számára, amikor az általuk vezetett katonai egységek éleslőszert kaptak, mivel a belügy- és a védelmi minisztérium csak a gyakorlólőszerek használatát engedélyezte az országon belül állomásozó, nem az iraki határokon szolgáló egységeknél. Csakhogy az NDP és a többi párt elzárkózott a hatalomátvételtől, így végül Kasszem és az IKP a puccs elhalasztása mellett döntött. [10]

Ezt követően a felek az egység megteremtésén fáradoztak, hetenként cserélődő közvetítőkön keresztül tárgyaltak. Az egyeztetéseknek végül 1957 tavaszán lett látható eredménye. A különböző politikai erők létrehozták az ún. Nemzeti Egységfrontot, amely a METO-ból való kilépésről, a keleti blokkal való viszony javításáról, földreformról és államosításról stb. szóló igencsak radikális programot fogadtak el.[11] Miután létrejött a kellő politikai háttér, Kasszemet a saját kérésére Jordániába vezényelték át[12], így ő nyugodtan, bármiféle gyanút kerülve képes volt megszervezni egy puccsot a beosztottjaival, leginkább helyettesével és a Szabad Tisztek második emberével, Abdesz-Szalám Áref ezredessel. Pár héttel később ismét egy újabb megfelelő alkalom kínálkozott a puccsra, amikor Szaíd és II. Feiszal Ammánba utazott, hogy tárgyaljon a Huszein jordániai királlyal. Az út során felkeresték volna az országban állomásozó iraki kontingenst. Kasszem biztosította a Nemzeti Egységfront pártjait arról, hogy balesetnek álcázott merénylettel „megsemmisíti a teljes iraki vezetést”, miközben odahaza a pártok milíciái átveszik a hatalmat. Csakhogy az utolsó pillanatban lefújták az akciót: Szaídot rosszullét fogta el, és nem jelent meg a katonai felvonuláson, s Bagdadban lévő pártok (főleg az NDP) nem tartották elegendőnek a rendelkezésükre álló fegyvereseket a kormány megdöntésére. [13]

Az idő viszont egyre sürgetett. Miután 1958 elején Egyiptom és Szíria egyesüléséből létrejött az Egyesült Arab Köztársaság (EAK), Bagdad és a Nyugat megijedt, hiszen ebben az arab nacionalisták és a Szovjetunió totális közel-keleti győzelmét látták. Ezért II. Feiszal és Huszein gyorsan megállapodott az Arab Föderáció létrehozásáról, amelyet az EAK-ra adott „megfelelő válasznak „tartottak. Azonban az Arab Föderáció, amely Irak és Jordánia hadseregét és külpolitikáját kívánta összehangolni, számított az utolsó cseppnek a pohárban, hiszen most már az iraki társadalom, a politikai ellenzék és a hadsereg is úgy látta, hogy a Szaíd-kormány minden maradék függetlenségét elveszítette, totálisan kiszolgálták az országukat az angolszászoknak. Ezért úgy döntöttek, hogy abban az évben mindenképp megbuktatják a monarchiát, csak az alkalomra vártak. Ezt a kedvező lehetőséget a Libanonban 1958 tavaszától zajló tüntetések teremtették meg, amelyek nyár elején egy polgárháborúval fenyegetettek. Tartva attól, hogy ez az elégedetlenségi hullám átterjedhet a környező országokba is, ezért London utasítására – így elkerülve azt a vádat, hogy a szuezi intervenció után ismét beavatkozik egy arab országba – Bagdad ismét Jordániába küldte a katonáit. És ismét azokat, akik pár hónappal korábban az arab országban állomásoztak és megszervezték a puccsot.[14]

A 19. és a 20. dandárt összevonták, kibővítették és újra Kasszemet nevezték ki parancsnoknak. Valószínűleg a sietség számlájára írható, hogy engedélyezték számukra az éleslőszerrel való felszerelkezést a táborhelyükön, a Bagdadtól több mint száz kilométerre északkeletre fekvő Dzsalavla kisvárosban. Ugyanúgy a Jordániába való gyorsabb eljutás érdekében jóváhagyták a módosított útvonaltervet, vagyis a fővároson való áthaladást.[15] Kasszem tudta, hogy a július 11-én kapott parancs megteremtette a tökéletes lehetőséget a cselekvésre. A saját embereit nevezte ki az egységek élére, s az egész puccs irányításával Áref ezredest bízta meg. Erről értesítette a Nemzeti Egységfrontot, ahol ismét nem alakult ki egységes álláspont: az NDP továbbra is távol maradt, igaz, biztosította a Szabad Tiszteket, hogy nem áll az útjukba és hallgatólagosan beleegyeznek az államcsínybe. [16] Ellenben a kommunisták igencsak aktivizálták magukat, mivel július 13-án megnyitották a titkos raktárakat és hozzáláttak a „legmegbízhatóbb elvtársak felfegyverzéséhez”. Demonstrációkat kezdtek el szervezni, utasították a tagsági bázisukat, hogy vörös zászlókkal a kezükben vonuljanak fel a városokban.[17]

Július 14-én a hajnali órákban Áref a 20.dandárral Bagdad felé vette az irányt, miközben Kasszem a 19.dandárral Dzsalavlában maradt, hivatalosan „tartalékban”, rossz nyelvek szerint „nem bízott a puccs sikerében és felkészült egy ellencsapásra”. Áref miközben az iraki főváros felé tartott, ügyesen oldotta meg a figyelemelterelést: azokat az egységeket, amelyeknek hűsége megkérdőjelezhető volt, előre küldte a hivatalos útvonalon, akik probléma nélkül átjutottak az ellenőrzőpontokon, miközben a többiek „technikai okok miatt” lemaradoztak. Ezeket a „műszaki gondokat” jelentették a minisztériumoknak, és közölték, hogy egyes járműveiknek szükségük van a fővárosban való megállásra, javításra és feltöltésre. Az üzeneteket – valószínűleg a korai időpont miatt – válasz nélkül hagyták, így a királyi gárda vagy a belügyi csapatok sem törődtek túlságosan az egyre nagyobb számban felbukkanó katonákkal, mivel nem kaptak határozott parancsot a megállításukra. Útközben csatlakozott hozzájuk az Első Hadosztály is, amelynek parancsnoka szintén a Szabad Tisztek közé tartozott. A városhatár átlépése után két részre szakadtak a puccsisták. Az egyik megszállta Bagdad keleti részét, ahol puskalövés nélkül elfoglalták a védelmi minisztériumot és itt lévő katonai bázisokat, a vezérkari főnököt pedig az álmából rázták fel.[18] Az Áref vezette 20. dandár első útja a bagdadi rádiótoronyhoz vezetett, amit szintén halálos áldozatuk nélkül sikerült elfoglalni. Reggel 6:30-kor váratlanul katonadalok zendültek fel és az ezredes felolvasta a Szabad Tisztek kiáltványát (ami nem kis népszerűséget hozott Áref számára, hiszen őt tartották a „forradalom igazi vezérének és hősének”). Bejelentették a Szaíd-kormány bukását, az „imperialistaellenes erők kudarcát”, a semlegességi politikához való igazodást és az Iraki Köztársaság megszületését.[19] Beszédét azzal a felszólítással fejezte be, hogy a lakosság csatlakozzon a katonákhoz, és „legyenek tanúi egy korrupt és árulókkal teli rezsim bukásának”, ami mint később bebizonyosodott, előre igencsak át nem gondolt lépésnek bizonyult.

A rádióbeszédét követően Áref két egységet indított útnak: az egyiket az al-Rahab királyi palotához, a másikat pedig Szaíd rezidenciájához. A palotánál már értesültek az eseményekről, ahol a királyi gárda és a testőrség tüzet nyitott a katonákra. A helyi beszámolók szerint az intenzív tűzharc során a katonáknak vissza kellett vonulniuk és egy kis ideig úgy tűnt, hogy akkor és ott véget vetnek az egész államcsínynek. [20] Csakhogy máig nem tisztázott okok miatt az uralkodó és a koronaherceg fegyverletételre utasította az embereit. Miközben a katonák lefegyverezték a királyi gárdát, az egység századosa, aki nem volt a Szabad Tisztek tagja, felsorakoztatta az uralkodócsalád tagjait. Majd felállított egy géppuskát és tüzet nyitott II. Feiszalra és annak – főleg nőkből álló – rokonságára. Az uralkodó holttestét egy lámpavasra feszítették fel és a trónörökössel együtt nyilvánosan meggyalázták. [21]

Ezzel szemben Szaíd rezidenciájához tartó katonatisztek nem tudták elfogni a miniszterelnököt, mert időben értesült a kiérkező katonai egységekről, és még a híd lezárása előtt átjutott a Tigris túloldalára. Ez különösen megrémítette az államcsíny szervezőit, hiszen ha a kormányfőnek sikerül elhagynia a fővárost, akkor könnyen a régi rendszerhez hű egységek élére álhat és polgárháborút robbantana ki az országban. Ezt mindenképp meg akarták akadályozni, 10 000 iraki dínár nagyságú vérdíjat tűztek ki a fejére, szinte az egész város kereste, de aznap mégsem tudták elfogni. Szaíd július 15-én elindult a fővárosból, de az egyik ellenőrzőponton lebukott, mert hiába öltözött női ruhába, azonnal gyanút keltett a rajta lévő férfi cipővel. A katonák helyben lelőtték és eltemették. Ám még aznap a csőcselék kiásta a holttestet és végighurcolta Bagdad utcáin, miközben felgyújtották, megcsonkították, sőt, busszal többször áthaladtak a tetemen, amíg a helyi beszámolók szerint úgy nézett ki, mint a régióban népszerű basturma (más néven pastirma) nevű étel.

Ez is azt bizonyította, hogy a puccsisták elvesztették a kontrollt az események felett. Áref felhívása után ugyanis átszakadt a gát, és az évek óta elfojtott indulatok egyszerre törtek a felszínre. Bagdad utcáit több százezer ember árasztotta el, a rendőrség és a királyhű erők némi rábeszélés vagy fenyegetés után átálltak. A déli órákban válogatás nélkül támadtak meg mindenkit, akinek bármi köze volt a régi rendszerhez, de a külföldi állampolgár szintén veszélyben kerültek. Betörtek például a Bagdad Hotelbe, amerikai és jordániai állampolgárokat koncoltak fel. A brit nagykövetség épületét felgyújtották és a katonai attasé bennégett az épületben. Az ilyenfajta incidensek komoly fejfájást idéztek elő a Szabad Tisztek és a Nemzeti Egységfront körében egyaránt. Kasszem attól tartott, hogy az ilyen atrocitások nemcsak rossz színben tüntetik fel az új vezetést, de jelentősen megnövelik egy nyugati katonai intervenciót esélyeit. Ez korántsem volt alaptalan feltételezés. Az iraki forradalom hírére az Egyesült Államok az Eisenhower-doktrína értelmében arra utasította a tengerészgyalogságot és a Mediterráneum keleti térségében fekvő Hatodik Flottát, hogy stabilizálják a helyzetet Libanonban, ahol már Irakhoz hasonló méreteket öltött az elégedetlenség. Vagyis gyakorlatban azt jelentette, hogy július 15-én hajnalban mintegy 15 000 katona szállt partra az országban. Nagy-Britannia pedig két nappal később 6600 ejtőernyőst vezényelt át Jordániába. Attól tartva, hogy ez valójában egy Irak elleni nyugati támadás nyitányát jelenti, az arab országban kijárási tilalmat vezetett be, a külföldi diplomáciai képviseleteket megerősítették, a külföldi állampolgárokat pedig védelem alá helyezték, és Kasszem biztosította Londont, hogy betartja a különböző egyezményeket.

Magyar filmhíradórészlet a Közel-Keleten rendkívül eseménydúsnak számító 1958 júliusáról. (Megtekintéséhez engedélyezni kell a Flash Playert) Link.

Az iraki forradalom váratlansága és véres lezajlása sokkolta az akkori világot. A nyugati sajtó heteken át a témával foglalkozott, de a keleti országok újságaiban és diplomáciai körökben is  kiemelten foglalkoztak a témával, nem kevés „kárörömmel” fogadva, hogy a „imperialisták elvesztették legfontosabb közel-keleti bástyájukat”. Az új iraki kormány ugyanis szinte azonnal felvette a kapcsolatokat a keleti blokk országaival (köztük Magyarországgal is), az év végére már a legtöbbjükkel nagyköveti szintre emelték a diplomáciai kapcsolatokat, s hamarosan több száz kelet-európai szakértő – katonai kiképzőktől, közgazdászokon át egészen az általános iskolai tanárokig bezárólag – érkezett az arab országba. Londonban és Washingtonban egyaránt meg voltak győződve arról, hogy Nasszer áll az egész iraki felfordulás mögött, de az egyiptomi elnök semmiféle közvetlen szerepet nem játszott az eseményekben.[22]

Csakhogy miközben a brit vezetés fokozatosan  beletörődött Bagdad elvesztésébe, addig az Egyesült Államokban követelni kezdték az Eisenhower-doktrína alkalmazását Irak esetében is. Ugyanis John Foster Dulles külügyminiszter és a CIA is úgy látta, hogy az iraki események valójában a Szovjetunió közel-keleti helyzetét erősítik. Habár azt tudták, hogy a július 14-én az ország élére álló  Kasszem egyáltalán nem kommunista, de mivel az IKP bejutott az iraki parlamentbe és szép számban kapott fontos pozíciókat, ezért ők váltak a tábornok legfontosabb hatalmi támaszává. Hamarosan elterjedt, hogy Moszkva segítségével Bagdad kommunista forradalmakat fog exportálni a szomszédos arab országokba (EAK szíriai részére, Jordániába, Szaúd-Arábiába), amelyeknek következtében létrejön a „Vörös Termékeny Félhold”. Csakhogy egy dolgot nem vettek számításba: Irak belső megosztottságát, amely már jóval a forradalom előtt, a puccs szervezése során többször megmutatkozott. Alig nyolc hónapot kellett várni arra, hogy a korábbi szövetségesek egymás ellen forduljanak és úgy próbálják Kasszemet eltávolítani a hatalom éléről (méghozzá egykori emberei, akiket Áref vezetettet), mint ahogyan ő szerezte meg a hatalmat. Irakban az 1958-as forradalomtól kezdve a mindennapi élet részének számítottak a puccsok, lázadások és a véres leszámolások, és azt követő kaotikus és zavaros időszaknak végül egy nacionalista, feltörekvő és agresszív politikus, egy bizonyos Szaddám Huszein vetett véget. Ez azonban már egy másik történet.

---

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre. 

 

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Borítókép: Pillanatkép az 1958. július 14-i bagdadi tüntetésről. A kép forrása: Wikimedia Commons

 

Levéltári források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) – bagdadi nagykövetség

Sajtóforrások:

Szabad Nép 

Felhasznált szakirodalom:

Aburish, Said K.: Nasser: The Last Arab. Thomas Dunne Books, New York, 2004.

Ashton, Nigel John: Eisenhower, Macmillan and the Problem of Nasser: Anglo-American Relations and Arab Nationalism. Macmillan Press, London, 1996.

Barrett, Roby: Intervention in Iraq, 1958-1959. In: The Middle East Institute Policy Brief.  No. 11., (2008), 1-12.

Eisenhower, Dwight D.: The White House Years. Waging Peace, 1956-1961. Doubleday, New York, 1965.

J. Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947-1989. JATE Press, Szeged, 2017.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.

Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006.

Sorby, Karol R.: The Free Officers’ Movement and the 1958 Revolution in Iraq. In: Asian and African Studies. Vol. 14., No.1., (2005). 22-44.

Hivatkozások, jegyzetek: 

[1] Eisenhower, 1965: 269.

[2] A cikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című műve alapján történt.

[3] 1955. február 24-én Bagdadban Irak és Törökország aláírt egy háromnyelvű – angol, arab, török – védelmi egyezményt. Ez nyolc cikkelyből állt, amely értelmében Irak és Törökország „a térség békéje és biztonsága érdekében” együttműködik egymással, s minden vitás kérdést békés úton rendeznek. Hivatalosan szabad volt az egyezmény bármely más közel-és közép-keleti ország előtt, illetve szabadon kiléphettek belőle. Április 2-án Nagy-Britannia, szeptember 17-én Pakisztán és november 11-én Irán csatlakozott a védelmi szerződéhez. Az Egyesült Államok hivatalosan megfigyelő státusszal rendelkezett, de külön kétoldalú megállapodásokat kötött a tagállamokkal. A célja egyértelműen Szovjetunió feltartóztatása volt a Közel-és Közép-Keleten, viszont egyre nagyobb hangsúlyt kapott benne az arab nacionalizmus és Egyiptom elleni harc is.

[4] Aburish, 2004: 77.

[5] Egy iraki történész elmondása szerint Szaíd megítélése az iraki társadalom felső vagy tanult rétegében mai napig negatív, lényegében „Irak Quislingjeként” tartják számon.

[6] Szilágyi Éva: Mi történik Irakban? In: Szabad Nép. 13. évf., 12. sz., 1955. január 13.

[7] Sorby, 2005: 28.

[8] Az iraki forradalom előkészítése 1958. In: MNL OL, Bagdad, M-KS 288.f. 32.

[9] Barrett, 2008: 2.

[10] Az iraki forradalom előkészítése 1958. In: MNL OL, Bagdad, M-KS 288.f. 32.

[11] A szuezi válság után felkelések robbantak ki szerte Jordániában is, amelyek az Egyiptom melletti kiállást és a „nyugati agresszorokkal” való szakítást követelték a helyi kormánytól. A helyzetet bonyolította, hogy ekkoriban Szuleimán Nábulszi volt az ország miniszterelnöke, aki ismert volt nacionalizmusáról és nyílt Kairó iránti szimpátiájáról, és a keleti blokkal való kapcsolatok rendezését hirdette. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, különösen az 1957 elején meghirdetett Eisenhower-doktrína tükrében, egyre nagyobb veszélyforrásnak ítélte Nábulszit. 1957-ben a CIA segítségével megbuktatták őt: miközben a nyugati országok pénzzel járultak hozzá Huszein király hatalmának stabilizálódásához, addig az iraki monarchia katonai csapatokat küldött Jordániába egy puccs vagy polgárháború megakadályozása érdekében.

[12] J. Nagy, 2017: 54.

[13]  Az iraki forradalom előkészítése 1958. In: MNL OL, Bagdad, M-KS 288.f. 32.

[14] Barrett, 2008: 2-3.

[15] Ez annyira „maradandó élményt” okozott az iraki történelemben, hogy ettől kezdve egészen Szaddám Huszein 2003-as bukásáig az iraki elnökhöz hű elitegységeken (Köztársasági Gárda) kívül egyetlen más fegyveres erő sem közelíthette meg Bagdadot.

[16] Az iraki forradalom előkészítése 1958. In: MNL OL, Bagdad, M-KS 288.f. 32.

[17] J. Nagy, 2017: 55.

[18]  Sorby, 2005: 32.

[19]  A teljes kiáltvány olvasható: Az iraki fegyveres erők főparancsnokságának kiáltványa a monarchia megdöntéséről. In: Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006., 388.

[20] Sorby, 2005: 33.

[21] A mai napig vita tárgyát képezi a történelemtudományban, hogy a Szabad Tisztek szándékosan végezték ki az uralkodócsaládot vagy a százados önállóan cselekedet.  Ugyanis az egység parancsnokával pár évvel később interjút készítettek, amely során megkérdezték Ibúlszitól, hogy szabad akaratából vagy parancsra cselekedett? Ő erre azt válaszolta: „Csak annyit tettem, hogy Palesztinára gondoltam és az ujjam automatikusan ráfonódott a géppuska ravaszára”.  

[22] Ashton, 1996: 167.