A fegyverek közt sem hallgatnak a Múzsák; költészet az I. világháborúban
Rátfai Emese Judit
Az I. világháború költészetét bemutatni óriási feladat! Amikor ez a téma kerül szóba, elsősorban Balázs Béla, Ady Endre, Juhász Gyula, Gyóni Géza vagy Babits Mihály neve jut a költészetet, verseket szeretők eszébe. Ismert költők, kevésbé ismert és abszolút ismeretlen költő most megtalált verseit idézem. Nem akarom a verseket elemezni (mert nem tudok a költők fejével gondolkodni), csak kísérletet teszek azok megértésére, bár szerintem a költemények magukért beszélnek. A történelmi események leírása sem az én reszortom, azt megteszik helyettem a történészek. Csak annyi a történelmi események leírása, amennyi a versek megértését segíti. A kézzel írt, most megtalált verseket a mai helyesírás szabályai szerint gépeltem be. A fotókon viszonylag jól olvasható az eredeti kézírás. Az ismertebb verseket csak részletekben, az ismeretleneket viszont teljes egészében idézem.
A XX. század elején sokan akartak háborút. Kit a visszavágás, kit az új hódítás vágya feszített. Feszültség vibrált a levegőben: a nagyhatalmak rivalizáltak egymással, csak még a háborút nem robbantotta ki egyik fél sem. Ezt nagyon jól érzékelteti Gyóni Géza 1913-ban (!) megírt verse is:
CÉZÁR, ÉN NEM MEGYEK
Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.
…
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
…
…Soracte ormán zöld az erdő,
Szívem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom… A koronádat
Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.
A magyar családok körében elhíresült, nem hivatalosan, de a kortársak által – a részt vevő alakulatok etnikai összetétele alapján – magyar hadszíntérnek nevezett Przemyśl és Doberdo–Isonzo, majd a kárpáti harcokban valamint az orosz hadifogságban keletkezett verseken keresztül szeretném az I. világháború költészetét összefoglalni. Przemyśl poklát legjobban Gyóni Géza – az ismert költő még ismertebb – Csak egy éjszakára című verse és a talán Csontó családnevű, a m. kir. 10. népfölkelő gyalogezred katonája (az eddig költőként és keresztnevében is ismeretlen) Przemisl vársánczba –töredékben előkerült– verse írja le.
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
…
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Csontó: Przemyśl vársáncba
Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejű legények.
S hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.
Csontó további sorsáról nem maradt feljegyzés, csak öt verse került elő, amelyeket „Premisli” vagy „Premisel vársánczába” (itt helymegjelölés) írt. Nagyon megdöbbentő a „Szedlicskai vártemetőben”, 1914. november 1-jén írt Síri verse is. A Szedlicska valószínűleg a Siedliska (a przemyśli erődrendszer VI. kerületének I. főerődje) „magyarosított” neve.
A fenti térkép Przemyśl erődrendszerét ábrázolja. Itt beazonosítható Siedliska, (ahogy Csontó írta: Szedlicska). Nagyon sok idegen nevet „magyarosítottak” az ott megfordult katonák, mert számukra nehezen kimondhatók voltak. Ilyen például Semisli, vagy a már említett Szedlicska is, ezért a mai olvasónak nehéz dolga van a beazonosítással.
SÍRI VERS
Élő ember, tekints e fejfára,
Olvasd el, meglátod, ki van ide zárva!
Buday Istvánnak fiatal korában
Összeroskadt tagját vette sírboltjába.
Nyugod szép csendesen hosszú álmán,
Hitvesed, gyermeked szíve majd meghasad!
Szada községben születtem
Itt lett az én nyugvóhelyem
Negyven évig folyt éltem
Végbúcsúmat sem tehetem
Szerető nőm, szeretett gyermekem,
Jusson eszetekbe itt porló tetemem!
Lelkem már felszállott az én Jézus Krisztusomhoz,
Jöjjetek búcsúzni kihűlt poraimhoz!
Az úr kegyelmétől nyugodjál meg itten
Szenvedő bajtársak kívánják ezt szívvel.
A SZEDLICSKAI VÁRTEMETŐBEN
Itt nyugszanak a 10. ezred
Magyar népfelkelő katonái
Kik 1914. szept. 25. és
Okto. 5–9 én hősi halált
haltak a hazáért.
Áldás és béke legyen poraik
fölött, itt az idegenbe
Szerető családjuk hogy ha föltalálná
Bánatos könnyekkel sírjukat
Nyugodjatok csöndben ez idegen földben
Szerető honfiak most Isten veletek!
Áchim Géza 1884. június 25-én Gyónban született, később vette fel szülőhelyének nevét. Alapfokú tanulmányait Szarvason és Békéscsabán végezte. Középiskolába szintén Békéscsabán, a Rudolf Főgimnáziumba járt. 1902-ben felvételt nyert a pozsonyi evangélikus teológiára. Tanulmányait azonban megszakította, és 1903-tól a Nyugat-magyarországi Híradó című lap munkatársa lett. 1904-ben, öngyilkossági kísérlete után, Gyónon nyert állást mint jegyzőgyakornok. 1906 és 1908 között Budapesten közigazgatási tanfolyamot végzett, sikeres vizsgái után azonban ismét visszatért az újságíráshoz. Közben 1907-ben, mint tartalékos katona Boszniában szolgált. 1910-től először a Soproni Napló, majd a szabadkai Bácskai Hírlap munkatársa volt. 1914-ben bevonult katonának. Przemyślnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Przemyśl második orosz ostroma alatt írta leghíresebb versét, a „Csak egy éjszakára” kezdetű költeményt, amelyből fentebb idéztem.
Öccse is ebben az erődrendszerben szolgált, Áchim Mihály főhadnagy, a már alakuló orosz ostromzáron tört át. A kapott parancs szerint vitte magával a 16-os népfölkelőket is. Az otthoni években elhidegült testvérek – mert ahogy az édesapa, úgy a testvér is helytelenítette Géza életvitelét – 1914. október 28-án „forró ölelésben” üdvözölték egymást. Ezután lett Mihály legnagyobb pártfogója Gézának. 1915. március 23-án Przemyśl orosz kézre került. Az átadás előtt lehetővé tették Áchim Mihálynak, hogy öccse a tisztiszolgája legyen. Így indulhattak együtt a fogságba. Végső állomáshelyük Krasznojarszk lett. Gyóni Géza nehezen viselte a fogságot. Bár társai körében versei miatt népszerű volt, csak egy-két emberrel érintkezett. Ritkán mozdult ki a barakkból, ahol az ágyát is körbedeszkázta, hogy minél jobban elzárkózhasson. Mihály főhadnagy betegsége ellenére – szívtágulása volt – önfeláldozóan gondozta testvérét, s megengedték neki, hogy beteg öccse mellette maradhasson a tiszti barakkban. Mihály 1917. június 8-án elhunyt; ez teljesen összetörte Gézát. Elméje elborult, enni sem nagyon akart. Alig élte túl testvérét, június 25-én, éppen 33. születésnapján huny el. Az alábbi emléklapot Muhits Sándor, Vermes József, Jakobovits Artúr és Gallas Nándor festőművészek képei díszítik. Ezt a lapot Balogh István (fogolytárs, a szibériai életrajz későbbi írója) sokszorosította, majd Gyóni Géza 700-szor (!) írta le a Levelek a Kálváriáról I. rész X. levelét.
A következő vers a szintén orosz hadifogságba került Bella Józseftől származik. Amit tudni lehet róla: 1896-ban, Kőszegen született, a m. kir. soproni 18. honvéd gyalogezred (12. szakaszának) őrvezetője volt. Az 1916 nyarán indított orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva során, július 28-án esett fogságba, majd a Vjatkai Kormányzóságban fekvő Jaranszk melletti táborba került. További sorsa ismeretlen.
HÁBORÚS KIKELET
Napsugár, lágy szellő
Fakasztja a rügyet;
Zöldül liget, erdő,
Kismadár, csicsergő
Magasztal! Kikelet.
Itt édes madárdal
Telíti a szívet;
Verőfényes nappal,
Játszi pillangókkal:
Vidító kikelet.
Kisleány kertjében
Rózsák illatoznak;
Kis virág kelyhében
Méhecskék serényen
Nótával dolgoznak.
*
Kertjében kis leány
Mégis oly szomorú.
Beteg lenne talán?
Rózsák nyílnak arcán.
S mégis… ott a ború.
Öntözi virágit
Szemében könny rezeg;
Egy rózsát leszakít,
Kis szívéhez szorít
Parányi kis keze.
*
Szobájába lép be,
Megáll egy kép előtt.
Szűz Mária képe;
Leteszi elébe:
-„Anyám!- hozd vissza őt!”
(A csillagok az eredeti kéziratban is szerepelnek.)
A következő verset annak idején a Székely Nép 1915. évi 57. száma közölte le.
JÓZSEF DOMOKOS: A 24-ESEK
Borult tavaszi napok reggelén,
Mikor még hó tarkázza a határt,
A Kárpátok északi lejtőjén
a huszonnégyesek vívják a csatát.
Az együgyű, hiszékeny ember
Fűzött péntekhez sok sok babonát,
De ím: megcáfolják ezt, hol székely
Huszonnégyesek vívják a csatát.
Tán a tavaszi szellő ad erőt?
Nem, Isten hatalma tesz ily csodát!
Hogy muszkák borítják a csatamezőt,
Hol huszonnégyesek vívnak csatát.
Bátran, vitézül mennek előre,
Zathureczky hadnagy vezeti őket,
Ő kis csapatnak szíve, őre,
Példát ad, buzdítja a hősöket.
És lelkesítő szava csodát tesz,
Pénteki napon legyőzve a rém!
Mindent a legjobban igazít, végez,
Isten kék egén felragyog a fény.
Derült tavaszi napnak alkonyán,
Mikor még hó tarkázza a határt:
A Kárpátok északi oldalán
a huszonnégyesek nyertek csatát.
(Az első és az utolsó versszak negyedik sora eredetileg is kisbetűvel kezdődik.)
József Domokos honvéd önként vonult be Sepsiszentgyörgyről a m. kir. brassói 2. honvéd gyalogezredhez, ahol mint tanító, tartalékos hadnagyi rendfokozatban teljesített szolgálatot. Több haditudósítást és verset, elbeszélést küldött haza, ezek egy részét a Székely Nép rendszeresen közölte. A 24-esek című versét az 1915. április 15-én a galíciai Tuchów melletti ütközet után írta. Przemyśl március 23-i feladása után nagyon fontos volt, hogy az addig megszállt külső (értsd: nem a Przemyśl védőrendszeréhez tartozó) vonalakat az osztrák–magyar csapatok megtartsák, mivel ez volt az előfeltétele egy nagyerejű ellentámadásnak (ami május 2-án kezdődött meg és a fényes sikert hozó gorlicei áttörés néven került a hadtörténelem lapjaira). Az orosz 3. hadsereg, amely Przemyślbe is bevonult, több kísérletet tett az osztrák–magyar állásrendszerek áttörésére, az abban védekező csapatok hátraszorítására, hogy megelőzze a központi hatalmak offenzíváját. Ezen támadások sorában a legnagyobbak közé tartozott a Tuchów melletti támadás, amelyet nem csak visszavertek, hanem a 24-es honvédek még ellentámadást is tudtak indítani és az oroszokat visszaszorítva, a domborzat szempontjából kedvezőbb kiindulási állásokat tudtak foglalni a készülő támadó hadművelethez.
TÓTH ÁRPÁD: KATONASÍR
(A kárpáti harcok idejéből)
Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát – enyhe kendő –
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott
Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyújtózik egy ifjú halott.
Ha véres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,
Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már –, te álmodd:
Hazaértél, s ugat vén, hű ebed…
Tóth Árpád a tüdőbajra korán hajlamos, gyenge testalkatú fiú volt. 1913-ban ténylegesen kiderült tüdőbetegsége. A háborús izgalmak miatt kimerült, lefogyott. A fronton soha sem járt betegsége miatt. Költői világképe rendkívüli homogén, egysíkú. Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Szembefordult az első világháború emberpusztításával; erősödött békevágya. Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött – az akkor már csehszlovákiai – Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték. 1928. november 7-én, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát is tüdőbetegsége okozta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
A másik elhíresült „magyar” hadszíntér a Doberdo–Isonzo. Itt nem csak versek, hanem népdalok is keletkeztek, az egyiket az olasz, a másikat a magyar katonák énekelték. Az is előfordulhatott, hogy egy időben…
Kimegyek a doberdói harctérre,
feltekintek a csillagos nagy égre.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
merre sirat engem az édesanyám?
Én istenem, hol fogok én meghalni?
Hol fog az én piros vérem kifolyni?
Itália közepébe lesz a sírom,
édesanyám, arra kérem ne sírjon.
Feladom a levelem a postára,
rátalál az édesanyám házára.
Olvasd anyám, vérrel írott levelemet,
Doberdónál hagyom az életemet.
Édesanyám nem írok több levelet,
puskagolyó lőtte el a szívemet.
Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok,
megsiratnak a falumbeli leányok.
Fuoco e mitragliatrici
Non ne parliamo di questa guerra
che sarà lunga un’eternità;
per conquistare un palmo di terra
quanti fratelli son morti di già!
Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!
Trincea di raggi, maledizioni,
quanti compagni son morti lassù!
Finirà dunque ‘sta flagellazione?
Di questa guerra non se ne parli più.
O Monte San Michele,
bagnato di sangue italiano!
Tentato più volte, ma invano
Gorizia pigliar.
Da Monte Nero a Monte Cappuccio
fino all’altura di Doberdò,
un reggimento più volte distrutto:
alfine indietro nessuno tornò.
Fuoco e mitragliatrici,
si sente il cannone che spara;
per conquistar la trincea:
Savoia! – si va!
A fentebbi olasz dal magyar fordítása a következő:
Tűz és géppuskák
Ne beszéljünk erről a háborúról,
aminek sosem lesz vége;
egy arasznyi földért cserébe
mennyi testvér meghalt már!
Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia! – induljunk!
Az átkozott világítórakéták árkánál
mennyi társunk ottmaradt!
Véget ér valaha ez a borzalom?
E háborúról többé ne beszéljünk.
Ó, olasz vérrel áztatott
San Michele-hegy!
Hányszor kíséreltük meg,
mindhiába, elfoglalni Goriziát.
A Monte Nerótól Monte Cappucción át
a doberdói magaslatig
seregünk többször megsemmisült,
a harcokból végül senki se tért vissza.
Tűz! Géppuska- és,
ágyúszót hallunk;
a lövészárkok ellen
Savoia! – induljunk!
Sőt, az olaszoknak is megvan a maguk „Kimegyek a doberdói harctérre” jellegű daluk (6. isonzói csata, 1916. augusztus 5.).
O Gorizia tu sei maledetta
La mattina del cinque d’agosto
si muovevano le truppe italiane
per Gorizia, le terre lontane
e dolente ognun si parti.
Sotto l’acqua che cadeva al rovescio
grandinavano le palle nemiche
su quei monti, colline e gran valli
si moriva dicendo cosi:
O Gorizia tu sei maledetta
per ogni cuore che sente coscienza
dolorosa ci fu la partenza
e il ritorno per molti non fu.
O vigliacchi che voi ve ne state
con le mogli sui letti di lana
schernitori di noi carne umana
questa guerra ci insegna a punir.
Voi chiamate il campo d’onore
questa terra di la dei confini
Qui si muore gridando assassini
maledetti sarete un di.
Cara moglie che tu non mi senti
raccomando ai compagni vicini
di tenermi da conto i bambini
che io muoio col suo nome nel cuor.
O Gorizia tu sei maledetta
per ogni cuore che sente coscienza
dolorosa ci fu la partenza
e il ritorno per tutti non fu.
Vagyis:
Ó Gorizia, légy átkozott
Augusztus ötödike reggelén
az olasz seregek elindultak,
a távoli Gorizia földje felé
bizony, szomorúan indultak útnak.
Hegyen-völgyön, dombokon
az ellenséges golyók
úgy záporoztak ránk, mint a jégeső
s ezt mondogattuk, miközben hullottunk:
Ó, Gorizia, légy átkozott!
Szívből kívánja ezt, akinek lelke van,
fájdalmas volt az indulás,
és sokan nem tértek vissza többé már.
Ó, ti gyávák, kik asszonyokkal
hevertek paplanos ágyban,
és a vásárra vitt bőrünkön nevettek,
ez a háború megtanít, hogy büntessünk.
Becsület mezejének hívjátok
ezt a határon túli földet,
itt halunk meg azt kiáltva: gyilkosok,
egy nap utolér majd titeket az átok!
Drága hitvesem, ki most nem hallasz,
gyermekeinket közeli társaim
gondjaira bízom,
és nevüket szívembe zárva meghalok.
Ó, Gorizia, légy átkozott!
szívből kívánja ezt, akinek lelke van,
fájdalmas volt az indulás,
és senki sem tért vissza többé már.
Az osztrák–magyar csapatok által sokáig sikeresen védett ún. görzi hídfő (az 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott Görz városát ma országhatár szeli kettőbe az olaszországi Gorizia és a szlovéniai Nova Gorica városfelekre) lezárta az olasz hadsereg elől két fő támadási irányukat: a Doberdo-fennsíkon keresztül Trieszt irányába, illetve felfelé az Isonzo völgyében Tolmein (ma a szlovéniai Tolmin), s azon át Laibach (ma a szlovéniai Ljubljana) felé. A m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái 1916 elején részt vettek az ötödik isonzói csatában. Róluk írta az ezred „háziköltője”, Jámbor Lajos tartalékos zászlós Az „agyagemberekhez” című versét 1916 márciusában. Hogy jobban meg lehessen érteni a verset, idézem Kratochwil Károly ezredest, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred parancsnokát:
„Az ezred a decemberi pihenő után 1916 januárban a doberdói fensíkon, Polazzo mellett ismét állásba ment, majd februárban a Monte San Michele kúpjait tartotta megszállva. Március havában folyt le az ötödik isonzói csata. Az eddigi csaták szörnyűségeit meg fokozta az állandó esőzés. Az árkokban annyira felgyülemlett a víz, hogy az emberek éjjel-nappal vízben voltak. A levezetés lehetetlen volt. A Monte San Michele szikláit fedő vörös agyag feloldódott a vízben és ez a pocsolya átitatta a honvédek köpönyegét, ruháját, arcát és kezeit, olyan pirosra festve azokat, mintha terrakotta szobrok lettek volna. Így lettek ott harcoló honvédeink »agyag-ember«-ek.”
A Wippach folyót a mai térképeken Vipava néven, Szlovéniában találjuk.
Az „agyagemberek”-hez
Holdvilág ezüstje hull a Wippach völgyre
Földillatot hordoz lágy tavaszi szél.
A San Micheléről az ezred most jött le
Fáradt honvédsereg pihenőre tér.
Itt mennek előttem, hosszú-hosszú sorban
Szemem könnybe lábad, a szívem megdobban.
S felétek száll részvét, büszkeség, szeretet,
Ti „agyagemberek”!
Holdvilág ezüstje hull a hős fejekre
És mindegyik köré glóriákat sző,
És mesélni kezd az első tavasz este
S himnuszt zeng minden san-michelei kő.
Wippach zöld hulláma énekel az éjben,
Tapsolnak az erdők, felharsan az „éljen!”
S tárt karokkal várnak, fogadnak a hegyek,
Ti „agyagemberek”!
Michele hősei, megtépett Négyesek!
Értitek, érzitek ezt az ünneplést?
Hogy tavaszi szellő tiértetek lebeg,
S a Hold számotokra szórja ezüstjét?
Hogy tinéktek nyílik minden virág itten,
Hogy rátok mosolyog az égből az Isten,
Kik a San Michelén annyit szenvedtetek,
Ti „agyagemberek”!
Tépett, fáradt hősök! Arcotokat nézem,
S Michele agyagját ruháitokon…
Boldog, büszke vagyok, hogy a lelkem, vérem,
S magyar honvédnevem veletek rokon!
Elibétek szórom, mi nekem legdrágább:
Holdas tavasz estén rólatok éneklek,
Hős „agyagemberek”!
Holdvilág ezüstje hull a Wippach völgyre,
Föld illatot hordoz a tavaszi szél.
A San Micheléről az ezred most jött le,
Fáradt honvéd-család pihenőre tér…
Óh, legyen az álom édes, pihentető!
Keressen fel benne hitves és szerető!
Véres borzalmakról hogy feledkezzetek,
Ti „agyagemberek”!
Habsburg József Ágost osztrák császári főherceg és magyar királyi herceg (Alcsút, 1872. szeptember 9. – Rain bei Straubing, Bajorország, 1962. július 6.) az I. világháború kitörésekor, 1914. július végén a parancsnoksága alatt álló 31. közös gyaloghadosztályt előbb a szerbiai frontra küldték, majd augusztusban a galíciai hadszíntérre vitték át. Az első lembergi csata után elrendelt általános visszavonulás során az osztrák–magyar 2. hadsereg visszavonulását fedezte. Október 25-én kinevezték a temesvári VII. hadtest parancsnokának, amely az Északkeleti-Kárpátokat védte a Magyarországra betörő oroszokkal szemben. 1914. november 1-jén lovassági tábornokká léptették elő. 1915 májusában, amikor Olaszország belépett a háborúba, a VII. hadtestet a karintiai, majd az Isonzo-front déli szárnyára, a Doberdo-fennsíkra csoportosították át. József főherceg hadteste a második isonzói csatától a hatodikig, a kopár karsztvidéken ásva be magát, s tartotta meg igen súlyos veszteségek árán a doberdói arcvonalszakasz kulcsának számító uralgó magaslatokat, a Monte San Michele-t és Monte Sei Busi-t. József főherceg a kilencedik isonzói csata 1916. november 4-i lezárásáig vezette a VII. hadtestet. Ő maga is kétszer – könnyebben – megsebesült. Emberi és parancsnoki jellemvonásai miatt katonái „tűzbe mentek érte”. 1916. november 1-jén vezérezredessé léptették elő. Ezt követően a háború végéig hadsereg-, majd hadseregcsoport-parancsnoki beosztásokat töltött be.
„A hegy alatt lévő falucskából valami dal hangzik; halkan, hízelgően lopódzik álmodozó szívembe. Ösmerlek, lágy dalocska! (…) Már pislog odafönt az esti csillag s indulásra int!”
Idézet Gabányi János: József főherceg tábornagy című könyvéből (Gutenberg Könyvkiadóvállalat R.T., Budapest, 1931.).„Ha az ezredet egy másik ezred fölváltotta, rendesen egy ideig a Valone völgyben, a Mte. San Michele mögött volt tartalékban. A Valone völgy egyik részében volt azonban a 20. honvéd hadosztályban egy honvéd temetője is, amelyben 1000 hős honvéd pihent. A 4. honvéd ezred állományában volt egy öreg tárogatós cigány. Csendes időkben a cigányzenekar és ez az öreg tárogatós mulattatta a pihenő honvédeket. Néha azután holdvilágos estéken kiült az öreg cigány a honvéd temető közepére és a temetőben nyugvó bajtársaknak fújta a szebbnél-szebb magyar nótákat. József főherceg Ő Fensége egy alkalommal ilyen estén a Valone völgybe jött le, meghallotta a tárogató szót és ezt a jelenetet az alábbi gyönyörű versben énekelte meg:”
Az idézet a Négyes honvédek fegyverben című könyvből való (Kiadja: Makkay Pál, Békéscsaba, 1934.).
A versbeli Valone helyes írásmódjai: Vallone-völgy (magyar), Vallone Tal (osztrák-német mai helyesírással, akkorival Vallone-Thal vagy Thal Vallone), Valle Vallone (olasz), Val Valone (szlovén). Ez a völgy Szlovéniában van, a másik, az ismertebb pedig turisztikai célpont Dél-Tirolban.
Tárogató a Doberdón
Sápadt holdvilágnál,
Kékes árnyak között
Virrasztott a halál
A Doberó fölött.
Fehér sziklafogak,
Mint a kutya, ha mar,
Reám vigyorogtak.
Fázva mentem hamar.
Mint pokoli szemek
Tüzesen pislogtak
az ágyúk s mint ebek
Veszetten ugattak.
A Valone fölött
Halál-aratásban
Engem egy kő födött;
Megálltam és vártam.
Ágyúzás, vad tusa,
Remeg a Doberdó;
A pokol himnusa,
Ördögi dáridó.
A völgyben búsan szólt
Egy szép tárogató;
Szava mély ima volt,
Oly nagyon megható.
Fönt dúl a küzdelem;
Lent hő ima virraszt;
Még nincs kegyelem;
A rémség vért fakaszt.
A völgybe leérve
A hang után megyek,
Az útról letérve
Sziklák közt sietek;
Nagy kereszterdőben
A hős honvédeknél,
Csendes temetőben,
Hol már senki sem él.
Gránátok suhogtak
Mint halálmadarak;
Repeszek nyávogtak,
Akár kányahadak.
Ott a keresztek közt,
Ülve fehér sziklán,
Élő a holtak közt,
Egy jó honvéd strázsán
Fújt bánatos szép dalt
Kis tárogatóján,
A hősi halált halt
Hű bajtársak sírján.
Ők hallgatták csendben
A bús szép nótákat,
S virágot szedtek mennyben,
Ledobták azokat.
Láttam esni szépen
A kis virágokat,
Tündöklő csillagfényben
Hulló csillagokat.
Juhász Gyula 1918-ban írt versében „utólagosan áttekintette-átfogta” a szegedi 46-osok teljes, Nagy Háborús harci útját.
NEGYVENHATOSOK
In memoriam
Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszínű fátyolt
Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.
Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján,
Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer.
Látom őket a dél kövein menetelni kitartón,
Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.
Látom északon is zord messze mezők sivatagján,
Hol ugató ércek számuma förgetegez.
Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,
Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.
Látom délnyugaton bástyát állítani holtak
Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.
S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként
Holtan is ők födözik a vonuló sereget.
Ó, ti fiúk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák,
Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?
Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak
Minden tájékán sírotok áll s nevetek!
Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik
Szerbia bús terein s merre Galícia van,
Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó
És Piavé mélyén, messze kopár köveken!
Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott
– (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) –
Hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng,
Nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog.
Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény
Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt,
Hol kis házak előtt, ha vasárnap alkonya barnul,
Ülnek a jó öregek, égnek a makrapipák
S várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak
Százszorszépei közt és violái mögött
S várnak néma, sötét sorban, síró szemmel, feketében,
Fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák.
Véres idők terhét hordozza borongva, lemondva
E sereg és neki már mit hoz a vak diadal?
Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország
S szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden.
A cs. és kir. 46. gyalogezred, amely az osztrák–magyar 2. hadsereg temesvári VII. hadtest közös nagyváradi 17. hadosztály kötelékében a hadüzenetet követőn előbb a szerb frontra került, majd – a 2. hadsereggel együtt – az oroszra. Az 1914 őszi galíciai visszavonulást követően, egészen 1915 márciusának végéig az Uzsoki-hágóban lefolyt védelmi harcok (ekkor a Szurmay-csoport alárendeltségében), majd a májusi gorlicei áttörés részese volt. Olaszország hadba lépését követően (immáron újfent eredeti hadestének kötelékében) a délnyugati hadszíntérre irányították át. A szegedi 46-os bakák többsége életében először látott 5 méteresnél magasabb hegyet, ennek ellenére Karintiában 3 ezres csúcsok között kellett harcolva, nem kis jelentőségű haditetteket hajtottak végre, például június 7-én elfoglalták – ha csak átmenetileg is – a Freikofel legmagasabb csúcsát.
A 46. gyalogezredet ezt követően, ugyancsak József főherceg hadtestében, a Doberdó-fennsíkra vezette a háború istene. Ott az egyik legerősebben támadott védőkörletet tartotta hősiesen a Monte San Michele–San Martino terepszakaszon, egészen annak kényszerű feladásáig, amely azonban nem az ezred harci teljesítményén múlt, hanem azon, hogy tőlük észak-északnyugatra elesett a görzi hídfő. Eme megállapítást bizonyítja többek között az ezredet ért legfelsőbb szintű dicséretek száma: a 3-4. helyet foglalta el a magyar csapattestek sorában.
A szegedi bakák ott voltak a hadtörténelem fényes lapjaira örökre bevésett 1917 októberi caporettói áttörésnél, majd az osztrák–magyar haderő utolsó támadó hadműveleténél, 1918. júniusi piavei átkelésnél, ahol mélyen betörtek a Montello-fennsík meredek oldalán kiépített olasz állásokba. Ismét csak nem rajtuk múlt, hogy az offenzívát végül le kellett állítani, s az abban részt vevő csapatokat visszavonni kiindulási állásaikba, a Piave folyó bal partjára. Ott érte őket az összeomlás, ám az alföldi parasztgyerekek ismét bizonyították, hogy a magyar katonák ősi harci erényei még nem haltak ki: elkerülve a hadifogságot, zárt kötelékben tértek haza az akkori Csongrád vármegyébe.
A katonaköltők által a keleti fronton írt versek forrása: Hadtörténelmi Levéltár I. világháborús csapatanyag II.587.2. doboz; m. kir. 10. népfölkelő gyalogezred 5., 6., 7., 27., 28. számú irat.
A nyitóképen a szegedi 46. gyalogezred hősi temetője az olasz fronton
[…] szemszögéből. Már a kötet címe is beszédes, hiszen az első világháborús Doberdó egyszerre szimbolizálja a tragédiát, a súlyos veszteségeket és a végsőkig kitartó, […]