Johann Martin Honigberger brassói születésű orvos és utazó az 1820-as évek végén vetődött el az északnyugat-indiai szikh birodalom ura, Randzsit Szingh udvarába. Egyrészt a kalandvágy és a Kelet varázsa hajtotta, másrészt az, hogy az uralkodó megbecsülte az udvarába érkező európai szakértőket.
A szikh vallás a XVI. század első harmadában született; alternatívát kínált a hinduk és muszlimok közti megosztottságra azzal, hogy egyik félhez sem tartozott. A mogulok persze át akarták téríteni őket az iszlámra, az ellenük folytatott harc kovácsolta össze a szikheket, akik laza konföderációt alkottak, amiből Randzsit Szingh teremtett egységes államot.
Randzsit Szingh egy korabeli festményen (Wikimedia Commons)
„ritka képességei és megfontoltsága révén tett szert hírnévre, […] emlékét tiszteli az ember, […] hosszú ideig dicsőséggel említik majd a történelemben. Jóllehet előkelő családból származott, […] sem írni, sem olvasni nem tudott; ezenfelül gyermekkorában himlőben elveszítette az egyik szemét. […] termete kicsi volt és jelentéktelen, testfelépítése pedig gyönge; cserébe azonban [a természet] rendkívüli tehetséggel ajándékozta meg őt […] kivételes emlékezőtehetséggel rendelkezett […] ritkán tette azt, amit vártak tőle, s gyakran épp az ellenkezőjét annak, amit mondott. […] kedvelte a kicsapongó életmódot, […] az erős szeszesitalt és az ópiumot, miáltal élete korai véget is ért. […] Kivétel nélkül mindenki szerette és rettegte őt. […] százezer fős serege révén, melynek fele reguláris, fele irreguláris csapatokból állt, rendelkezhetett volna a hatalmas Hindusztán fölött. Mégis folyamatosan a legjobb viszonyt tartotta fenn […] az angolokkal, és igen készséges volt a többi európaival, különösen a franciákkal és az olaszokkal szemben, akiket kormányzónak tett meg”
Az orvost is jól fogadta, először a tüzérséghez is ki akarta nevezni főtisztnek, aztán egy lőporgyár és egy ágyúöntöde vezetését bízta rá. A kellemes körülmények ellenére Honigberger haza akart térni egy időre, de ez nem volt könnyű. Randzsit Szingh egyik francia ezredese azt mondta erről, „Nehéz itt állást találni, de még nehezebb elszabadulni, ha az embert már alkalmazták.” Végül 1833-ban megkapta az engedélyt és Afganisztánon keresztül tért haza. Csakhogy az ottani uralkodó, Doszt Muhammad emír gyanakodott minden külföldire, mert attól tartott, az oroszok vagy az angolok el akarják foglalni az országát és kémeket küldenek.
„Kábulban és Dzsálálábádban […] számos kupolát (régi síremléket) felnyitottam, és ezzel magamra vontam Dószt Muhammad gyanúját, hogy mérhetetlen kincseket viszek ki […] azt a parancsot adta Bámiján kormányzójának, […] raboltasson ki […] minden értékes portékámtól megfosztottak, ezeket azonban […] vissza is kaptam, s a jószerencse annyira kedvezett nekem, hogy egyetlen karcolás nélkül vészeltem át a történteket. […]
Novemberben, a legnagyobb hidegben hagytuk el Kábult, s […] hóviharban elveszítettük két emberünket, ám Bámijánban szerencsére mindkettőjüket megtaláltuk. Az ásatások révén Kábulban szerzett rossz hírem megelőzött […] szó szerint vadásztak ránk”
Honigberger egy 1850-ben készült litográfián (Wikimedia Commons)
Szerencsére ott voltak Doszt Muhammad katonái, akiknek elvileg meg kellett volna védeniük.
„túlságosan gyengének hitték magukat, hogy a parancsnak megfelelően rablókként támadjanak ránk, és kifosszanak bennünket a hegyekben; ez nem is sikerült volna nekik olyan könnyen, hiszen jól fel voltunk fegyverezve […] Ezt a katonák is jól megfontolták és […] biztosabbnak, kevésbé fáradtságosnak is találták, hogy […] becsaljanak bennünket az erődbe, és azután az éj leple alatt fosszanak ki”
Ezt megúszta, sőt a kémkedés vádját is tisztázták. Doszt Muhammad félelmét igazolta, hogy az angolok tényleg meg akarták szállni Afganisztánt, mert szerintük Oroszországhoz közeledett. Ehhez az invázióhoz volt szükségük Randzsit Szingh nagy létszámú, (részben) nyugati mintára kiképzett, a helyi viszonyokat ismerő hadseregére. A szövetségi szerződést alá is írták, de az angolok végül egyedül mentek Afganisztán ellen. Randzsit Szingh ugyanis 1838-ban súlyosan megbetegedett.
„némán találtam, feldagadt lábakkal, egy székben ült és csak kézjelekkel tudta megértetni magát […] beszélőszerve oly mértékben megbénult, hogy egyetlen artikulált hangot sem tudott kiejteni […] Amikor [erre a hírre] visszatértem [külföldről] Lahórba, […] a homeopátia csodakúráiról meséltem, melynek segítségével Bécsben a kolerától, Hindusztánban pedig a pestistől menekültem meg. […] senki sem kételkedett szavaim igazságában, mégis csak nehezen született meg a döntés, hogy […] kezelését rám bízzák, mert a jótékony tavaszi évszak még javában éreztette hatását, s a helyi orvosok mindenféle egyéb gyógyítási kísérletet akartak elvégezni.”
Az uralkodó parancsára Honigberger közben másokat is kezelt, például egy tüzérparancsnokot, aki egy évtizede a fejébe kapott golyót, amit koponyalékeléssel kellett eltávolítani.
„váratlanul beállított hozzám a mahárádzsa korábbi házi orvosa, […] valószínűleg azért, mert […] már semmiben sem reménykedtek, és azt mondta, a nagy király még sosem vett be európai orvostól származó orvosságot, […] az összes [ilyen] gyógyszert […] kísérletképpen másoknak adta be. […] most arra a döntésre jutott, hogy beveszi az én orvosságaimat, amiket azonban […] jelenlétében kell elkészítenem.”
Ez is csak átmeneti javulást hozott, Randzsit Szingh 1839 júniusában meghalt.
„A legfájdalmasabb hatást gyakorolta rám az a tudat, hogy […] egészségét [nem tudtam helyrehozni], azét a férfiét, akinek a pillantása messzebbre vitt a jövőbe a szokásosnál, [de] szomorúan be kellett látnia, hogy az ország súlyos válsága, és egy alig hogy kialakult és felemelkedett nemzet bukása közelít”
Az uralkodó halála után egy európai szemmel nézve szörnyű szertartás következett.
„Az első és legszörnyűbb gyászjelenet […] tizenegy feleségének elhamvasztása volt, az ő holttestével együtt. […] halált megvető bátorsággal egymás után kapaszkodtak fel a máglyára, abban a hitben, hogy […] az égi paradicsomba jutnak. Körbeülték a holttestet és hagyták, hogy nehéz, olajjal átitatott gyékénytakaróval fedjék be őket. […] alul több oldalon egyszerre tüzet gyújtottak, úgy hogy […] megfulladtak a füstben […] egyetlen asszonyt sem kényszerítenek […] Valamennyi önként teszi meg […] elsősorban csak azok […] akiknek nem adatott meg az öröm, hogy anyák legyenek, talán azért [csinálják], hogy […] a túlvilágon érjék el”
Az angolok afganisztáni hadjárata megalázó kudarccal végződött. A kezdeti sikerek (egy új uralkodó trónra ültetése) után a sereget először körülzárták Kabulban, aztán visszavonulás közben teljesen megsemmisült, a második kísérlet is sikertelen volt; Doszt Muhammad visszatért a trónra (az elődjét kivégeztette).
Lady Butler (Elizabeth Thompson) 1879-es festménye romantikus túlzásnak tűnhet, de az első angol seregből tényleg csak egyetlen ember, William Brydon orvos maradt életben (Wikimedia Commons)
A Szikh Birodalomban is gyorsan cserélődtek az uralkodók: Randzsit Szingh fiát például néhány hónap után lemondatták, az ő utódát pedig egy leomló fal ütötte agyon. Polgárháború és kolerajárvány tört ki. A politikai intrikák és a káosz miatt várható volt, hogy az angolok valamilyen ürüggyel bejönnek rendet csinálni. Honigberger szerint az utolsó uralkodó (Randzsit Szingh egyik özvegye) éppen emiatt üzent nekik hadat (no meg azért, hátha megszabadul pár problémás hadvezérétől). Az angolok annektálták a területet, Honigberger pedig hazatért.
Ekkor készült az útleírás, amelyben megörökítette azt a történetet is, amit második utazása idején hallott Randzsit Szingh egyik olasz ezredesétől.
„kitalált, tréfás történetnek hittem […] Azonban nem tartott sokáig, és meggyőződtem arról, hogy elbeszélése helytálló. […] a legszavahihetőbb emberektől hallottam megerősíteni […] Ítéljen mindenki maga!
Randzsit Szingh […] hallott egy […] fakírról, aki a hegyekben tartózkodott, és akiről az a monda keringett, hogy tetszhalott állapotban gyakorlatilag úgy tudja eltemettetni magát, hogy […] több hónap elteltével, amikor kiássák, ismét életre keljen. A mahárádzsa képtelenségnek vélte […] hívatta a fakírt, […] megparancsolta neki, hogy vesse alá magát a különös kísérletnek. […] a fakír tetszhalált idézett elő magánál.
Amikor [a halál] már kétségtelennek tűnt […] betekerték abba a vászonba, amin ült, rányomták Randzsit Szingh pecsétjét, s a tetszhalottat egy [lelakatolt] ládába helyezték […] a ládát elásták a városon kívül, […] a helyet bevetették rozzsal, körbe falat húztak, és őröket állítottak. A kihantolásra kijelölt 40. napon […] a fakír ládáját kiásták és felnyitották, őt ugyanabban az állapotban találták, amiben hagyták, hidegen és mereven. Egy barátom azt mondta, bár én magam is láthattam volna, milyen erőfeszítéssel hozták vissza az életbe […] a legcsekélyebb kétely sem merülne fel bennem”
Logikus lenne, ha elvetné az egész mesét, de szerinte az ember képes ilyesmire.
„[ha ez] csalás lenne, […] könnyedén utánozhatnák őt. Azonban nem ez a helyzet. Inkább úgy tűnik, hogy korunkban ő volt az egyetlen, aki értett ehhez […] komoly fáradságomba került, hogy […] felleljek egy ilyen mestert, hogy […] legalábbis Kalkuttába vigyem, ha találtam volna egy ilyet, vagy legalább [a hírét] hallottam volna”
Az ilyen és hasonló történetek miatt számított India a csodák birodalmának…
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
