Világjáró magyarok nyomában: bálnavadászat a Jeges-tengeren, rozmárhajsza a Spitzbergákon

Vojnich Oszkár egyike mára viszonylag elfeledett világjáróinknak, pedig regénybe illően kalandos (és tragikus) élete, valamint közel 20 éven át tartó utazásai igazán méltóvá tették (volna) az utókor figyelmére is. A gazdag délvidéki nemesi családból származó Vojnich szó szerint beutazta a Földet, Alaszkától Szamoáig, Ugandától a Spitzbergákig; élményeiről, vadászkalandjairól, tudományos megfigyeléseiről több (érdekes és olvasmányos) könyvben és cikkben számolt be, emellett több száz tárgyat hozott haza (ezek részben a Szabadkai Városi Múzeumban, részben a Természettudományi, illetve a Néprajzi Múzeumban találhatóak) és közel 1300 fényképet készített. Mai írásunkban egy korai utazásából villantunk fel pár mozzanatot; 1898-ban beutazta Skandináviát, eljutott a Spitzbergákra (mai nevén Svalbard), utazott a híres sarkkutató-hajó, a Fram fedélzetén, vadászott fókára és rozmárra, és bálnavadászaton is részt vett. Minderről pedig lelkiismeretesen tudósította az Új Idők olvasóit is.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Vojnich Oszkár (Forrás)

Vojnich Oszkár 1864. május 18-án Bajsán (ma Szerbia) született; gimnáziumi tanulmányait részben magánúton, részben Budapesten a piaristáknál majd reformátusoknál végezte. 1884/85-ben leszolgálta önkéntesi évét, ami után tartalékos tiszti vizsgát tett (ez bevett szokás volt akkoriban az érettségizetteknél). Egyes források szerint viszont egy botrányba keveredett testvérével, így a család gyorsan a Szentföldre küldte őket utazni, emiatt a katonai szolgálat is csak papíron volt meg. Jogi egyetemet végzett – azt nem tudjuk, hogy hol és mikor – egyes források szerint bölcsészettudományi doktorátust is szerzett. Életének korai szakaszáról nagyon keveset tudunk; jóformán egyetlen forrás saját „pedigré”-je (ő nevezte így), amit utazásai előtt letétbe helyezett végrendeletéhez csatolt. Azt, hogy 22 és 29 éves kora között mit csinált, nem tudni, csak néhány támpontunk van. Rendszeresen szerepelt vadász- és lövészversenyeken – szép eredményeket ért el – illetve több esetben párbajozott; később az ezek során szerzett arc- és csuklósebei alapján tudták holttestét azonosítani. Első nagyobb útjára 1893-ban indult, ekkor még „mezei” turistaként járta be az Egyesült Államokat, egész Alaszkáig. Élményeiről első, Budapesttől Sitkáig című könyvében számolt be. Pár évvel később bejárta Európát, 1898-ban jutott el a skandináv államokba (erről szól 1899-es A Spitzbergákig című könyve).

1904-ben Oroszország jelentős részét utazta be (erről is írt könyvet, ami itt olvasható), 1906-ban pedig első magyarként tudósított a Vezúv kitöréséről. 1906 decembere és 1908 májusa között – menetrend szerinti hajókkal – utazta be a Csendes-óceáni szigeteket. Egy helyen rövid időt töltött, és csak kevés tárgyat hozott haza (ugyanakkor azokat főleg olyan helyekről, ahol előtte még nem járt kutató), viszont csak itt 650 fényképet készített (összesen mintegy 1300 felvétele maradt fenn). Tanulmányozta a vulkánokat, de etnográfiai megfigyeléseket is végzett, az első magyarok között járt például új-zélandi őslakosoknál is. 1910-ben Egyiptomban, a mai Ugandában és Kenyában járt; itt a vadászaté volt a főszerep, de nem maradtak el a néprajzi kutatások sem. 1911-ben Indiában, a mai Indonéziában és a környező szigeteken járt, egy évvel később visszatért Indiába, majd Burmába és a Maláj-szigetekre utazott.

Első könyvének borítója (Forrás)

1913-ban ismét Indonézia volt a célpont, de maradt arra is ideje, hogy az előző évek utazásait is megírja. 1914-ben Közép- és Kelet Afrikában járt. Innen áprilisban indult haza – rokonainak, barátainak sikeres vadászatokról számolt be leveleiben – de Port Saidban megszakította utazását, és 50. születésnapján szállodai szobájában főbe (vagy szíven vagy nyakon, akár kétszer is) lőtte magát (kórházba vitték, ott hunyt el nem sokkal később, újabb kutatások szerint május 20-án). Egyes források szerint nem akart megöregedni, mások azt írják, hogy a korábban elkapott malária támadta meg idegrendszerét és pillanatnyi elmezavarában fordította maga ellen fegyverét. A korabeli sajtóhírekben szerepelt olyan verzió is, hogy kémkedés gyanújával őrizetbe vették, és az emiatt érzett szégyen vezetett öngyilkosságához. A Nemzeti Kaszinó (amelynek lelkes tagja volt, baráti köre jórészt innen került ki) május 19-én kapott tőle egy táviratot, amiben beszámol elfogásáról és diplomáciai segítséget kér:

„Gyanú alá estem, kísérnek. A helyzet kétségbeejtő, nem tudom magamat igazolni. Küldjetek leírást. Oszkár.”[1]

Akkoriban úriembereknek (gazdag és/vagy előkelő, katonatiszt, stb.) többnyire elegendőnek tartották a házi őrizetet, ami sokszor annyiban merült ki, hogy becsületszavukat adták, hogy nem szöknek meg, így ha ez a verzió igaz, maradhatott is akár a szállodában. Az viszont gyanús, hogy nem tudta magát igazolni, hiszen okmányok nélkül már akkor sem utazhatott volna, legalább is a „civilizált világon” belül. Mire Budapesten felpörögtek volna, befutott halálhíre is.

Vojnich Oszkár valahol a trópusokon (India?), egy helyi hölgy társaságában 1911. (Vojnich Pál/FORTEPAN, 46191)

Mivel akkoriban Vojnich Oszkár neve alatt egy nemzetközi csaló is tevékenykedett, felmerült, hogy a csaló lett öngyilkos, de a Budapestről Port Saidba küldött személyleírás alapján egyértelművé vált (lásd a párbajhegek), hogy a híres utazóról van szó. Olyan elmélet is akad, hogy a malária miatt üldözési mánia tört ki rajta, és azt hitte, el akarják fogni; erre utal, hogy nem csak egy lakosztályt, hanem egy teljes emeletet kivett a szállodában. Látható, hogy élete jelentős részét úton töltötte, emellett az írás és vadászat voltak szenvedélyei. Ahogy barátja, Herczegh Ferenc írta róla,

„Valami tépelődő nyugtalanság hajtotta a távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillag hieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste.”[2]

A vadászat iránti rajongása jól megfigyelhető a Spitzbergákról küldött tudósításaiban is. Érdemes megjegyezni, hogy több, ma már tiltott/barbárnak számító módszer akkoriban teljesen bevettnek számított, illetve sokkal többen követték a mennyiségi elvet. Kezdetben Vojnich is arra ment rá, hogy minél több vadat ejtsen el, felfogása azonban hamar megváltozott. Egyre inkább a vadászat sport- és élmény-jellegét hangsúlyozta, és többször képtelen volt rálőni a kiszemelt vadra (lásd pl. Székely 28. o.). Természetesen ejtett el elefántot, tigrist, vadbivalyt, de mindig ügyelt a mértékre. Utolsó könyvében (Hogyan vadásszunk veszélyes vadra) is szót emelt a „puskás tömeggyilkosok” (11. o.) ellen, és elítélte azokat is, akik a bennszülötteket ellenségesen kezelték (külön kitért arra is, hogy a helyieknek milyen ajándékokat kell vinni, és hogy a teherhordók /porterek/ bérezése melyik világrészen mennyit kóstál). Ugyanitt hangsúlyozta, hogy a vadásznak önfegyelemre, komoly képzésre és az állatok ismeretére van szüksége. Műve emellett hasznos kézikönyv volt a kor vadászai és felfedezői számára; részletesen szerepelt benne, hogy mit és hogyan érdemes magunkkal vinni Afrikába vagy épp Kelet-Ázsiába, hogyan viselkedjünk a helyiekkel, vagy épp mit csináljunk, ha dühös tigris/orrszarvú/elefánt támad ránk. Ezekkel Vojnichnak személyes tapasztalata is volt, Indiában például tigris kergette meg „gyáva” elefántját. Igazán a veszélyes nagyvadak vadászatát kedvelte, ahol egy elvétett lövés könnyen a vadász életébe/testi épségébe kerülhetett, tehát a vadnak is volt esélye.

Vojnich Oszkár elejtett bengáli tigrissel Sidli (Asszam tartomány) közelében, India, 1911. (Vojnich Pál/FORTEPAN, 46194)

Több alkalommal hangsúlyozta, hogy a vadászok kötelessége az állatvilág megóvása is („nem képzelhető el vadász a természet szeretete nélkül”), és megfigyelhető nála egyfajta környezetvédő hozzáállás is.

„A Volga hajóin naphtatermékkel tüzelnek. Meg is látszik a vízen: szélcsendben egész naphtamezőkkel találkozunk. Tekintettel a nagy gőzhajóforgalomra, a mely mindinkább fejlődik, nem tudom, nem lesz-e ez ártalmára a halbőségnek?”

– írta 1904-es oroszországi útleírásában.[3] Máshol az őserdők felégetésének ma is aktuális problémájáról írt azzal, hogy ugyan üdvös, hogy az így kialakult ültetvények sokak megélhetését biztosítják, de fontos, hogy ezt is ésszel és mértékkel csinálják.[4]

Spitsbergen.png
A szigetcsoport, ami ma Svalbard néven ismert, 1925-ig Spitzbergák vagy Spitsbergák néven futott. Ez az elnevezés napjainkban a nyugati – pirossal jelölt – szigetek hivatalos neve (Wikimedia Commons)

És most irány a Spitzbergák (maradunk a korabeli elnevezésnél), illetve Hammerfest! A szigetcsoport kb. félúton fekszik Norvégia és az Északi-sark között, éghajlata ennek megfelelően elég rideg, ugyanakkor tökéletes hely volt bálnavadászoknak (számos feldolgozó is létesült a kikötők mellett), a 19. század végén pedig szénbányászat is megindult. Vojnich utazása idején a Spitzbergák az egyesült Svédország és Norvégia fennhatósága alatt állt, 1914-es szétválásuk óta norvég terület, ugyanakkor jelentős önkormányzatiságot és egyfajta területen kívüliséget is élvez. Egy 1920-as egyezmény értelmében annak aláírói szabadon vadászhattak/bányászhattak a szigeteken. Így létesülhettek pl. szovjet kolóniák az amúgy NATO-tag Norvégia (igaz csak külső) területén.

A szigetek fő megélhetési forrását jelentő (és napjainkban erősen korlátozott) bálnavadászat jóformán egyidős az emberiséggel; az európaiak által uralt területeken a 17. században kapott újabb lendületet, ami a 19. század végére és a 20. század elejére igencsak felpörgött, igaz, a csúcsot a 60-as és 70-es években érték el. Mindez a kihalás szélére sodort jó néhány bálnafajt, így nem véletlen, hogy nemzetközi egyezmények korlátozzák, kivéve pl. a tudományos célú bálnavadászatot, illetve a Feröer-szigeteki „népszokást”. A vállalható teljesítményű és üzembiztonságú, jobb esetben fémtestű gőzhajók megjelenéséig a bálnavadászat igencsak kockázatos volt. A vadászok nagyobb (de sokszor így is csak 20-30 méteres) vitorlásokról indított csónakokkal vették űzőbe az állatokat, amelyeket dobástávolságra meg kellett közelíteni, jó helyen eltalálni, majd kifárasztani, a hajóhoz vonszolni és feldolgozni (a méretek és a műveletsor jól kivehető az alábbi képen). Mindehhez persze sokszor a bálnának is volt néhány szava; a kis csónakok mellett néhányszor a bálnavadászhajókat is elsüllyesztették/megrongálták, lásd pl. a Moby Dick alapjául szolgáló történetet.

Holland bálnavadászok a Spitzbergákon, Abraham Storck 1690-es festményén (Wikimedia Commons)

A 19. század végére az ember behozhatatlan előnyre tett szert; a gőzhajók mellett megjelent a szigonyágyú, amivel robbanólövedékes szigonyt lehetett kilőni – legalább jobb esetben nem szenvedett sokáig a bálna. A vadászat felfutását az indokolta, hogy egyre nőtt a kereslet a bálna-termékek iránt; olajával világítottak (világítótornyokban is), fűtöttek, de bizonyos részeit felhasználta a szépség- és divatipar (ámbra), arról nem beszélve, hogy sok helyen a bálnahús volt a fő táplálék. Látható, hogy ekkoriban ténylegesen felhasználták a bálnák majdnem minden részét, vadászatuk messze nem szórakozás vagy extravagáns igények kielégítése miatt zajlott. Mindemellett hatalmas kaland lehetett útra kelni egy bálnavadászhajó fedélzetén (nem véletlenül szerepel a Moby Dick mellett több regényben is), így érthető, hogy Vojnich Oszkár sem akarta kihagyni a lehetőséget, amit fóka- és rozmárvadászattal (ez utóbbira különösen vágyott) is összeköthetett.

A bálnavadászatra útban a Spitzbergák felé került sor, az észak-norvégiai Hammerfest környékén. 1898. július 13-án csónakkal érkezett meg Troldfjordba, ahol első körben meglátogatta a helyi finn kisebbséget, majd másnap útnak indultak Ingebrigtsen kapitány bálnavadászhajóján.

„Reggel négy órakor bálnákat jelentett az egyik matróz; gyorsan fölmentünk a födélzetre. (…) A kapitány a már lőporral töltött ágyúhoz állt, két matróz előhozta a löveget [értsd a lövedéket – GyS], amely elől összecsukott harpunával [szigonnyal – GyS] végződik. E része a lövegnek kívül esik az ágyú csövén. Az ágyú csövébe kis olajat öntöttek, a löveget, amely abban nem nagyon szorul, néhányszor a fojtásra ütötték, majd zsineggel az ágyúcsőhöz kötözték; a harpuna gyutaccsal ellátott végéhez robbanó gránátot csavartak. A löveg tengelyébe fűzött és az ágyú csöve előtt lecsüngő karikához a hajó orrán alkalmazott kerek deszkán összecsavart hatvan méternyi kötelet megerősítették ; a kötélnek több száz méter hosszú folytatása gőzzel irányítható csigán át a hajó fenekén van lefektetve.”[5] 

Original Digital object not accessible
Szigonyágyú a kanadai St. Lawrence bálnavadászhajón, 1908. (Royal British Columbia Museum Item D-03820)

Csúcstechnika ide vagy oda, találatot nem értek el, az észrevett, a helyiek által sei-val-nak nevezett jószágok (hivatalos nevükön tőkebálnák, Balaenoptera borealis) elmenekültek. Aznap, legalább is az első szakaszban jó napjuk volt a tengeri emlősöknek:

„Ezalatt távol a láthatáron három magas vízsugarat vettünk észre. Finn-valen (Balnea musculus [sic! Balaenoptera musculus, vagyis kék bálna – GyS]) mondja a bálna-vadász. (…) A finn bálnák más taktikát igényelnek, mint a szökő sei-val-ok; amazok legtöbbnyire félkör alakban mozognak, egymásután ötször-hatszor bukkannak föl a víz színére, azután hosszú ideig maradnak a víz alatt. Arra kell törekedni, hogy az ember lehetőleg az első mozgásoknál kerüljön az oldalokra, de ne nagyon szembe, mert ha észre veszik a hajót, nem folytatják bukdácsolásukat. Hosszú időn át kíséreljük eltalálni a karika irányát, amelyet leírnak, ötven-száz méterre többször megközelítettük őket, de ennyiről nem lehet lőni. Minden fölbukkanásuk izgalomba hoz. Olyan tehetetlen mozdulatokat teszek a hajó siettetésére, mint a billiárdjátékos a már ellökött golyója érdekében. Több mint egy órai követés, találgatás után lövésre kapjuk őket. A löveg kirepül, ismét azt hiszem, hogy találtunk ; találtunk, de rosszul, a gránát nem robbant. Még egy eredménytelen lövést teszünk, ekkor a sei-bálnákhoz hasonlóan ők is eltérnek a megszokott menetrendtől, gyorsan előre sietnek, majd visszafelé eveznek. Végül is kifogtak rajtunk.”[6] 

A lenti, 1930-as filmrészleten látható, hogy miként nézett ki mindez a gyakorlatban:

Azért a vadászok nem tértek haza üres kézzel:

„Teljes szélcsend állt be, a tenger csak rendes légzését végzi: három sei-val-1 vettünk üldözőbe, kilégzésük több száz méterről meghallik, a búgó csiga hangjához hasonló belégzésök is tisztán kivehető. Közülök egy tizennégy méter hosszú példány, szívében elrobbant gránáttal terítékre került, kiszökellő vére pirosra festi körülöttünk a tengert. Gőzzel hajtott csigán a tenger fölszínére húzták. E világosszürke állat bőre olyan fényes, mintha belakírozták [belakkozták – GyS] volna, hasán préselt bársonyhoz hasonló sávokkal, feje hosszúkás, inkább a krokodil, mint a grönlandi bálna fejéhez hasonló, ugyancsak ilyen alakú a finn és kékbálna feje is. Evezőitől megfosztott farkát lánccal átkötve a hajó orrához erősítették; A hajó megindult, maga mellett vontatva a hullát, amely azt egészen féloldalra döntötte. Útközben lyukat fúrtak a haltetem oldalába s hogy a víz fölszínén ússzon, levegőt szivattyúztak a belsejébe. Este tíz óra felé még egy eredménytelen lövés után haza tértünk.”[7]

Vojnich tudósítása alapján a kapitány tapasztalt tengeri (és szárazföldi) vadász volt; mindebből azt állapította meg, hogy a bálnavadászat bizony igen nehéz foglalkozás. Egyszerre kell figyelni az állatot (ami jó eséllyel valamiféle „ellentevékenységet” is végez), irányítani a hajót és célozni a löveggel, sok esetben hullámzó tengeren. Még aznap újabb menetre indultak, ezúttal messzebbre, egy nagyobb hajó társaságában, ami a zsákmányt szállította. Ekkor nagyobb szerencsével jártak, egy átlagos példány elejtése után négy óriásit vettek üldözőbe.

„Valósággal úgy hajtottuk őket, mint agár a nyulat; a hajó a lehető leggyorsabb fordulatok mellett hol jobb, hol bal födélzetével ért csaknem vízszint. Szigonyunk a legkifejlettebb példányt érte; a sebzett állat villámgyorsasággal húzta le a fenék felé a vastag hajókötelet, ha nem engedett volna neki teret a csiga, elszakítja azt bizonyára; mikor vagy két-háromszáz métert magával rántott, előre kezdett úszni, maga után vontatva hajónkat. Ellengőzt adtunk, ennek dacára vitte hajónkat. Minden felszínre bukkanásakor pirosra festette a vizet az oldalából kiáramló vér. így vontatott bennünket egy óráig, ezalatt a gőzerővel hajtott csiga segítségével lassan bevontuk a kötelet. Az erejéből sokat vesztett óriás kegyelemlövést kapott. Hossza huszonkét méter, farkának egyik evezője két méter.”[8] 

A bálnák tevékenységét és hasznosítási lehetőségeit bemutató 1900 körül készült plakát. (Wikimedia Commons)

16-án éjjel, a vihar ellenére még egy 20 méteres finn-bálnát sikerült elejteniük, majd hazahajóztak. Vojnich – miután megismerkedett egy bálnakutatóval is – július 17-én indult a Spitzbergák felé, ahol tudósítása szerint előtte még nem járt magyar. Itt „csak” szárazföldi vadászatokra került sor. 1898. július 25-én egy kis hajóval futottak ki, ekkor még szárazföldi vadászatra. Elsősorban fókákat kerestek, amelyeket a helyiek szintén hasznosítottak.

„Hátulról kedvező széllel megközelítjük nagy gyorsan, de mindig kellő óvatossággal fóka komát. Pár száz lépésre tőle — nagy fontoskodó arccal — int Olsen [Vojnich kísérője – GyS], hogy vegyem én is le a kalapomat, így jobban vár a fóka. Bár nem tudom megérteni, miért legyek annyira udvarias egy fókával szemben, mégis megteszem a kedvéért. Bevárt volna cilinderben is. Hiszen se hall, se lát. Vagy harminc-harmincöt lépésről tarkón lőttem, mire lehajtotta fejét a jégre. így múlik ki a jól talált fóka. Olsen egyetlen ugrással a jégen termett és nagyobb biztosság kedvéért az evező rúdjával még egy hatalmas ütést mért a tetem fejére. A fókát egyesült erővel hajóra tettük és tovább úsztunk a jeges vízen.”[9] 

Július 27-én sikerült egy iramszarvast (rénszarvas) is elejtenie; az állat nem igazán volt éber, hiszen nyílt terepen sikerült becserkészni, így nem véletlenül írta Vojnich, hogy

„Az iramszarvashoz képest az őz valóságos róka.”[10] 

File:FMIB 53417 Depecement d'un Balenoptera Sibbaldi au Spitzberg.jpeg
Bálnafeldolgozó a Spitzbergákon, 1907. Jó megfigyelhető a szigetek domborzata és kopársága (Wikimedia Commons)

Ezt követően egy közelgő vihar, illetve a kedvezőtlen jégállás miatt meg kellett szakítani a vadászatot és visszatérni a hajóra. Vojnich annyira elkeseredett, hogy kabinjába vonult és akkor sem jött elő, amikor tájékoztatták, hogy egy közeli jégtáblán egy hatalmas fóka heverészik. Augusztus 1-jén madárvadászat közben (a madarakat nem csak puskával vadászta, a Nemzeti Múzeumnak hazahozott, kitömött példányokon  kívül egy fotóalbumot is készített róluk, amelyet Chernel Istvánnak ajándékozott) futottak bele az olyannyira vágyott rozmárba, de a norvégok alig merték csónakkal megközelíteni; nem véletlen, simán beboríthatta volna őket. Vojnich elsőre óriási fókának nézte az állatot, de kísérője szerint egyértelműen valrop-ról, vagyis rozmárról volt szó… ennek ellenére hősünkben maradhatott némi kétség.

„Nem lévén nálam golyós töltény, nagy postával töltött hüvelyeket tettem a csövekbe. (…) Három-négyszer került már felszínre rozmárom, egyszer sem jutottunk hozzá negyvenötven lépésnél közelebb, végre is ilyen távolról tüzeltem a fejére. (…) Második eredménytelen lövés után beláttam, hogy csak egészen közelről számolhatok le vele. Ő kegyelme is észre tért, ugyancsak elkezdett loholni, mind beljebb a sekély víz felé. Három órai hajsza után végre fölmerült előttünk körülbelül húsz lépésnyire. Jó magasan járt kint a fejével. A tarkójába lőttem az egész töltést. (…) Lent maradt, halálos lövést kapott. Abban bízva, hogy talán pár nap múlva fölfujódván a fölszínre kerül, mindenkivel tudattam az öbölben, hogy a megtaláló a rozmár teljes értékét kapja tőlem, de nem jelentkezett senki sem. Valószínűleg bevacsorázták a halak az én rozmáromat, vagy talán kivitte az öbölből a sebes áram? Ilyen körülmények között csak sajnálom, hogy volt alkalmam közelről rozmárt láthatni. (Olsen, aki már látott több rozmárt, mindvégig megmaradt kijelentésénél, hogy valrop-i üldöztünk; az állat alakja, mozgása után ítélve, így kell hogy igaza legyen. Az azonban még föl kell említenem, hogy nem láttam a rozmár agyarait; valószínűleg fiatal volt, vagy — tán fogorvostól jött ?)”[11] 

Bár napjainkban a bálnavadászatot rengetegen elítélik, fölösleges mészárlásnak tartják, látható, hogy akkoriban igen fontos, ezrek megélhetését (és újabb tízezrek világítását, fűtését, élelmezését) biztosító iparágról volt szó. Mindezektől függetlenül Vojnich Oszkár beszámolója több szempontból is különleges; előtte nagyon kevés magyar fordult meg ennyire északon (bár a haditengerészetnek 1872-74 között volt expedíciója a sarkkör felé, amely során felfedezték és „gyarmatosították” a Ferenc József-földet), azt pedig majdnem biztosan kijelenthetjük, hogy bálnavadászaton még ennyien sem vettek részt, legalább is úgy nem, hogy meg is írták élményeiket. A Spitzbergákon sem járhatott sok hazánkfia, úgy pláne nem, hogy viszonylag részletesen be is barangolták/körbehajózták a szigeteket. A térség később viszonylag népszerű lett, 1910-ben Cholnoky Jenő készítette el a szigetcsoport részletes ismertetőjét. Vojnich, noha később messzire kerülte a hideg vidékeket, minden bizonnyal örök élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodott az úton.

Olsen, hátán az elejtett iramszarvassal, mellette Vojnich Oszkár (Forrás: Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 432. o. – Arcanum Digitális Tudománytár)


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[1] Székely Tibor: A világjáró vadász. Vojnich Oszkár élete és munkássága. Veljko Vlahovic Munkásegyetem, Szabadka, 1980. 61. o.
[2] Polgárdy Géza: Vojnich Oszkár, vadász és utazó emlékezete. Bácsország. Vajdasági Honismereti Szemle 2014/2. 6 – 12.o. 10. o.
[3] Oroszország a 40. és 62. szélességi fok között. Budapest, 1904. 16. o.
[4] Székely 59-60. o.
[5] Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 326. o.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 327. o.
[9] Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 433. o.
[10] Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 434. o.
[11] Uj Idők 1898. II. kötet (27-52. szám) 434-435. o.

Felhasznált források és szakirodalom:

Vojnich Oszkár életrajza a Magyar Életrajzi Lexikonban

Vojnich Oszkár életrajza Szabadka honlapján

Vojnich Oszkár életrajza a Vojnich Oszkár Egyesület honlapján

Polgárdy Géza: Vojnich Oszkár, vadász és utazó emlékezete. Bácsország. Vajdasági Honismereti Szemle 2014/2. 6 – 12.o. 10. o.

Varga Judit: A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig – Vojnich Oszkár fényképei a századforduló világáról. Fotóművészet 1999/1-2.

Vargyas Gábor: Megnyitóbeszéd a „Vojnich Oszkár, az utazó (1864-1914)” című kiállításon. (Szabadka, Város Múzeum, 2007. május 17.)

Vojnits András: Vadászéletek 12. Vojnich Oszkár (1864-1914)

Vojnich Oszkár online elérhető könyvei:

Budapesttől Sitkáig. Utijegyzetek. Budapest, 1894.

A Spitzbergákig. Uti jegyzetek. Budapest, 1899.

Oroszország a 40. és 62. szélességi fok között. Budapest, 1904.

A Csendes-óceán szigetvilága. Uti jegyzetek. Budapest, 1908.

British India, Burma, a Maláji félsziget és Siam. Uti jegyzetek. Budapest, 1913.

A kelet-indiai szigetcsoporton. Uti jegyzetek. Budapest, 1913.

Hogyan vadásszunk veszélyes vadra. Budapest, 1914.

A nyitóképen szigonyágyúval felszerelt bálnavadászhajó, 1921-ben. (Wikimedia Commons) ILLUSZTRÁCIÓ

Facebook Kommentek