Virtuális városnézés: a brassói Fehér-torony
Brassó (románul Brasov, németül Kronstadt/Kronen, latinul Brassovia vagy Corona), az erdélyi szászok egykori központja évszázadokon át kiemelkedő szereppel bírt (legyen szó történelemről vagy gazdaságról-kereskedelemről), és ma is Románia egyik fontos nagyvárosa. Ennek megfelelően a közép- és újkorban komoly erődítmény-rendszer védte, amelynek a városfalakon kívül jó pár, többé-kevésbé önálló tagja is volt. Kellett is a védelem, mert a város fekvése katonai szempontból igen kedvezőtlen; egy völgykatlanban található, két oldalról is belátható-belőhető. Ez utóbbi tény eredményezte mai főszereplőnk, a Fehér-torony felépítését is. A Fekete-toronnyal együtt észak-északnyugatról biztosították a városfalat a Bácsél/Raupenberg (Hernyó-hegy)/Warte (vagy Warta, Warthe)-domb felől. Kisebb társával ellentétben a Fehér-torony jóformán önálló erődítmény, méretei vetekednek nem egy középkori váréval.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Az első brassói vár a település melletti, 955 méter magas Cenk-hegyen épült, és rövidesen a Német Lovagrend birtokába jutott; ebből mára csak romok maradtak meg. A mai városfalakat komolyabban Zsigmond király uralkodása idején kezdték kiépíteni, a sűrűsödő tatár-török betörések miatt, rajtuk kívül több kisebb vár és erődített templom is vigyázta a várost. A városfalak többsége, és a völgy kijáratát biztosító, 16. századtól kiépülő Fellegvár ma is látható (főleg a kapukat bontották le/alakították át díszkapukká); néhány védőműben múzeumot rendeztek be, de pl. a Kovácsok bástyájában a megyei levéltár kapott helyet – ez is jól mutatja az egyes védművek méreteit. A név arra is utal, hogy az egyes tornyokat/bástyákat a város céhei építették fel és tartották karban, ők adták és/vagy fizették az őrséget, valamint a fegyvereket is.

Ennek megfelelően van pl. Cserzővargák, Lenfonók/Szövetszövők és Takácsok bástyája is. Ehhez hasonló rendszer több városban, pl. Marosvásárhelyen (ott a várnál) is megfigyelhető. A várost is polgárőrség (városgárda) vigyázta, háborús időkben minden polgár katonának számított (fegyvereiket saját költségen állták), opcionálisan zsoldosokat is béreltek. Ők viszont csak városon belül harcoltak, a szász városok többségéhez hasonlóan katonaállítási kötelezettségét Brassó is zsoldosok felfogadásával teljesítette, illetve ők adták a brassóiak illetékességi körébe Törcsvár őrségét is. A polgárőrök vasár- és ünnepnapokon rendszeresen gyakorlatoztak (a legfontosabb az volt, hogy mindenki megtanulja, hol van a szolgálati helye), évente volt nagygyakorlat is. A „vasárnapi katonák” mellett szép számmal akadtak profik is, pl. a tüzérek.

Noha impozáns védművekkel rendelkezett, Brassót többnyire elfoglalták támadói; 1529-ben például Petru Rareș moldvai fejedelem rombolta le a Fellegvárat, 1534-ben pedig a török szolgálatban álló Lodovico Gritti (Gritti Lajos) 7000 törökkel állomásozott Brassóban. Szintén sikerrel járt 1599-ben Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) havasalföldi vajda, egy ideig moldvai és erdélyi fejedelem, aki felénk inkább Erdély kifosztása miatt ismert. 1688-ban Veterani császári tábornok Erdélyt megszálló csapatai foglalták el a várost. Bár a brassóiak utolsó emberig való ellenállásra készültek, Veterani a város lövetésével (lásd hegyek két oldalról) gyorsan elvette harci kedvüket. Azért az érthető, hogy nem kockáztattak egy mindent elpusztító tűzvészt, amiből így is bőven kijutott Brassónak. Veterani több vezetőt ki is végeztetett. Hogy ne csak negatívumok legyenek, tegyük hozzá, hogy Weiss Mihály (1569 – 1612) főbíró és Brassó országgyűlési képviselője évekig országos politikai tényező volt. Közvetített a császár és Erdély között, diplomataként pedig többször járt Isztambulban és a román fejedelemségekben, majd fő szervezője lett a Báthori Gábor fejedelem elleni ellenállásnak. Emellett krónikát is írt, ami fontos történeti forrás.

1689-ben leégett a város nagy része (1519-ben és 1641-ben is volt komolyabb, de ennél kisebb tűzvész); egyesek szerint a császári katonaság gyújtogatott bosszúból és/vagy hátráltatták az oltást. A legenda szerint a Fekete-templom is ekkoriban kapta nevét a falait összekormoló lángok miatt.Bár az osztrák katonák sok örömet nem okoztak, a város a Rákóczi-szabadságharc alatt is császárhű maradt (korábban a Thökölynek ugyan Brassó behódolt, de a Fellegvár katonasága nem). Az erődítmények ekkor már igencsak lepusztult állapotban voltak (és az idő technikailag is eljárt felettük), ráadásul fegyverzet és lőszer is alig akadt.

Egyesek szerint a derék szász polgárok szívesebben költöttek másra, mint a drága, és élettartamuk nagy részében inaktív fegyverekre. Azért 1848-ban kitatarozták a falakat és komoly összegekkel támogatták a császári csapatokat. Még szabadcsapatot is szerveztek, bár az nem igazán tüntette ki magát a harcokban. Ennek ellenére a Brassót 1849 márciusában elfoglaló Bem tábornok megkímélte a várost. Még ebben az évben lezajlott a minimálisan felfegyverzett Fellegvár utolsó ostroma: pár napos ágyúzás után hatalmas túlerőben lévő orosz csapatok vették birtokba június 22-én. Háborút még kétszer láttak az öreg falak: 1916-ban románok foglalták el a várost, akiket októberben súlyos utcai harcokban vertek ki az osztrák-magyar és német csapatok, 1944-ben pedig az amerikai hadsereg légiereje bombázta Brassót, elsősorban az új városrészekbe települt olajfinomítót és repülőgépgyárat.

És akkor nézzük most magát a szabályos félkör alaprajzú Fehér-tornyot (románul: Turnul Alb, németül: Weißer Turm), Brassó legnagyobb külső védművét! A brassói falikrónika (eredetileg a Fekete-templom karzatának falára írták a fontosabb eseményeket) szerint 1494-ben, más források szerint már 1460-ban elkészült. Az ón- és rézöntő céhek építették és őrizték (az ónosok 1678-ban kiszálltak, annyira lecsökkent a mesterek száma), békeidőben is ketten teljesítettek benne szolgálatot. Komolyabb ágyúkat nem telepítettek a toronyba, a fegyverzetet kis lövegek és szakállas puskák alkották. A berendezés része volt egy kályha is, ahol a védelemhez szükséges anyagokat is lehetett olvasztani-melegíteni. A 16. század elején elkészült az alatta levő Graft-bástya, onnan egy hídon keresztül láthatták el a tornyot élelemmel, lőszerrel és váltás személyzettel. 1689-ben leégett, csak 1723-ban állították helyre, 1852-ben Ferenc József is meglátogatta, ennek emlékére egy fenyőfát ültettek mellé (mármint a torony mellé).

Orbán Balázs lelkendezve írta a toronyról:
„Ez egy félkör idomú hatalmas donjon, melynek város felé forditott egyenes oldala 22 lépés, mig félkörben záródó hátulsó oldala 75 lépés körülettel bir; bejárata ennek is a keleti oldalon van, létra nélkül megközelithetlen magasságban [5,4 méter magasan – GyS]. E bejárat fölött gyámkövekre nyugasztott s messze kiszökellő zuzmű (pechnase) van, honnan a bejárathoz közelitni akarókat könnyen elzúzhatták. Ilyen nagyobb zuzmű még három van a hátulsó oldalon, kisebb zuzművek és lőrések pedig mindenik osztályban [értsd: emeleten – GyS] számosan vannak. Falai roppant tömörséggel birnak, magassága megközeliti a 12 ölet. Neve onnan eredt, mert külsője vakolva és fehérre volt meszelve. A templom falkrónikájába be volt jegyezve, hogy ezen toronyerőd 1494-ben épült, s valójában az egy méltó példánya Mátyás király hatalmas korszakának, és egyik legbámulatosabb mintája amaz erőteljes kor hadi épitészetének, mely daczolni tudhatott az ellen és idő rombolásával 4 századon át, s áll büszkén és rendithetlenül most is mint a multnak kő epopeája, mint büszke felkiáltó jel, Magyarország legdicsőbb korszakából.”
Orbán lelkesedése a torony méreteit és az összhatást elnézve érthető, az erődítmény ugyanis a város minden pontjáról látható és onnan is belátni a környéket, az újonnan épült városrészeket is. A méretek metrikus rendszerre váltva: legszélesebb pontján 20 (más forrásban 19,2) méter széles, 20 méter magas (összevetésként: a Nyugati-pályaudvar csarnoka 25 méter magas a csúcsán), falvastagsága az alapoknál 4 méter, és 30 méterrel van a városfalak síkja felett.

Első ízben 1902-ben, majd 1972-ben és 2000-ben is javítgatták, 2004/05-ben teljesen felújították. Üvegtetőt, lépcsőt és kilátóteraszt kapott, a belsejébe pedig múzeum került, amit 2015-ben bezártak, mert nem volt nyereséges. Napjainkban – elméletileg – ismét látogatható. Külön érdekesség egy 1956-ban, az Előre újságban (az erdélyi magyarság lapja) megjelent cikk, amelynek szerzője, Bakó Géza a brassói műemlékek lepusztultságára és védelmére hívja fel a figyelmet, külön kiemelve a Fehér-tornyot.
„a Cenk alatt és a Köszörű-patak (Graft) árka mentén húzódó városfalak megmaradtak eredeti állapotukban. Egyik ilyen építmény a Fehér-torony, amely közel ötszáz esztendő óta dacol az idők viharaival. Hét-nyolc évvel ezelőtt még szinte érintetlenek voltak büszke falai, azóta azonban a heves szélviharok, no meg meggondolatlan gyermekek levertek 1 róla a cserepet, s ennek következtében j a lőrések és ablakok alsó peremei omladozni kezdtek. (Kár, hogy a sztálinvárosi iskolákban a tanítók és tanárok nem tanítják növendékeiket a régi emlékek megbecsülésére.)”[1]

A Sztálinváros elnevezés senkit se kavarjon meg, 1950 és 1960 között így hívták Brassót (Orașul Stalin, Stalinstadt). Bakó – a korszakban szokatlanul – erőteljesen sürgette, hogy nem szabad Bukarestre várni, hanem helyi kezdeményezésben kell helyreállítani a műemlékeket. A torony szép példája a 15. századi erődépítészetnek (a másik három külső torony 1400 körül épült, „sima” négyzet alapú), ráadásul az építmény teljesen változatlan formában vészelte át az évszázadokat. Különleges az épület elhelyezkedése; domboldalba a lehető legritkábban építettek erődítményeket (ellenpélda azért van, a legismertebb a nagyvázsonyi vár), itt azonban a szükség és a földrajzi viszonyok szabták meg a lehetőségeket.

A hatalmas ágyútorony egy átmeneti korszak terméke volt; elkészülte előtt cirka 150 évvel jelentek meg az első ágyúk, amelyek végül teljesen megváltoztatták az erődépítészetet és a hadászatot/harcászatot. A magas középkori falak és keskeny tornyok helyét fokozatosan átvették az alacsony, masszív, sokszor földtöltéssel erősített bástyák és kötőgátak, később számtalan előművel kiegészülve. Ehhez azonban idő kellett; ekkor jöttek létre az ágyútornyok, majd rondellák végül a sokszögű olasz-bástyák rendszere (ezek persze párhuzamosan is futottak, volt, hogy a torony elé/mellé építették a bástyát /Eger, Nógrád/, de volt, ahol a régebbi ágyútornyok végig szolgálatban maradtak). A fejlődést jól mutatja, hogy a brassói fellegvár magvát az 1550-es években már ötszögű „bástyaalakú” tornyokkal erősítették meg (itáliai mérnök tervei alapján), 1631-re pedig elkészült ó-olasz bástyás külső védőöve is. (A Fellegvárról bővebben lásd itt.)

A Fehér-toronyhoz hasonló védművek ugyanakkor nem tűntek el, ha másért nem, mert magaslati pontra mindig is szükség volt. Erre jó példa cornwalli Pendennis Castle, ahol a brassóihoz hasonló, csak mintegy 50 évvel fiatalabb és teljesen kör alakú torony köré utólag építettek korszerű bástyás „elővárat”. Hasonló, elsősorban partvédelmi tornyok működtek a mai Olaszországban, Korzikán és Máltán is. A „formaterv” nagy reneszánsza a 18. század végén/19. század elején, a Martello-tornyok képében jött el, elsősorban brit fennhatóság alatt álló területeken.

Brassó védvonalai – hasonlóan legtöbb városunkhoz – megrekedtek a középkori – kora újkori szinten, modernizálásra minden bizonnyal anyagi lehetőség sem volt, vagy az eleve sebezhető helyzet miatt nem akartak hatalmas összegeket erre áldozni. Korszerű védművek viszonylag kevés helyen (pl. Győr, Mosonmagyaróvár, Temesvár, vagy az eleve erődvárosnak épült Érsekújvár vagy Lipótvár) épültek ki. Ide sorolható Kassa és Nagyszeben is, ahol a régi városerődítéseket folyamatosan modernizálták; itt volt lehetőség „terjeszkedni”, elfértek a hatalmas bástyák a régi falak előtt.


Ha hőstettek és nagy harcok nem is fűződnek hozzá, a Fehér-torony építése idején (és még jó ideig) korszerűnek számított, megfigyelőhelyként tökéletesen ellátta feladatát, napjainkra pedig a város egyik jelképévé vált. Zárásként egy videó a torony tövéből látható panorámával:
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Előre, 1956. november 14. 2. o.
Felhasznált források és szakirodalom:
Gernot Nussbächer: Der Weiße Turm
Kőváry László: Erdély régiségei és történelmi emlékei. Kolozsvár, 1892. (Reprint: Horizont Kiadó, Budapest, é. n.) 120. és 192. o.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Pest, 1868.
Magyar Életrajzi Lexikon – Weiss Mihály
A nyitóképen: a Fehér-torony 2011-ben, Luca Sironi képén (Wikimedia Commons)
[…] Rosler 1902-ben született Brassóban. A román hadseregben szolgált, de Románia átállása után a németeket választotta; először […]