Miért fordul valakinek az érdeklődése a történelem és a törökök felé? Hogyan látta egy törökök iránt rajongó egyetemi hallgató a XX. század eleji Oszmán Birodalom problémáit? Miért került börtönbe és hogyan úszta meg?
Anyai nagyszüleim, Ujhelyi Gizella (1920-1986) és Szécsi László (1926-2013) emlékének
Gyermekkoromban egy vidéki nyaralóban a kezembe került Germanus Gyula orientalista visszaemlékezése, a „Kelet varázsa”. Két részből állt, az első az 1950-es évek közepéig tartó időszakról szólt, a második 1965 körül végződött. Évente elolvastam és mindig ugyanúgy lenyűgözött.
Germanus egészen váratlanul szeretett bele a történelembe.
„Egy tavaszi délután szörnyen unatkoztam, és ezért elővettem történelmi tankönyvünket, hogy a másnapi leckét elolvassam. Mohamed fellépése és tanának hirdetése volt a tárgy. […] szokásomtól eltérően feszült figyelemmel olvastam és minden sorát megjegyeztem. […] megragadta képzeletemet. Ettől fogva szorgalmasan tanultam a történelmet és segédtudományát, a hadászatot, hiszen iskolai tankönyveink olyanok voltak, mint a telefonkönyv: nevek és számok […] összefüggése[k] nélkül. Királyok és hadvezérek, csaták, háborúk, békekötések”
Egy hasonló megvilágosodás után (látott egy keleti témájú fametszetet egy folyóiratban) a Kelet és a törökök felé fordult az érdeklődése.
„Elkezdtem törökül tanulni. Diákos tudatlanságomban minden keletit töröknek hittem. Különben is ez a nyelv állt legközelebb hozzánk, magyarokhoz. […] a keleti lelket kerestem, ahogy az irodalomban megnyilvánul. […] A török irodalmi nyelv azonban csak kisszámú török elemet foglal magában. A prózai és tudományos irodalom túlnyomó részben arab és perzsa szókincsből táplálkozik. Ezekkel a nyelvekkel is meg kellene ismerkednem. […] nekilendültem. Két hét leforgása után könnyebb szövegeket eredeti arab-török írásban is megtanultam olvasni.”
Ez a szenvedélye az érettségi (és egy boszniai utazás) után is megmaradt.
„Elhatároztam, hogy tanár leszek, mert ezen a pályán leginkább képezhetem ki magamat további tanulásra. A latin nyelvet és a történelmi szakot választottam, mert […] a magyar történelem török hódoltsági korszakához adalékokat szolgáltathatok a török forrásokból.”
Az egyetemen Vámbéry Ármin tanította a török nyelvet.
„hetven éves volt és nem szívesen foglalkozott a diákokkal, akik [a tanulás helyett] inkább autogramjáért vették fel tárgyát […] Nem is járt be az egyetemre, hanem lakásán kellett felkeresnie annak, aki elég bátor volt”
Vámbéry (Wikimedia Commons)
Ezeknek aláírta az indexüket és azt mondta, ennyi volt. Elsőre a legújabb tanítványát is ilyennek nézte, de a „tudok törökül” és egy próba-fordítás után megenyhült, Germanus tanulhatott perzsául. Mondjuk ehhez előbb angolul kellett megtanulnia, mert a „tankönyvhöz” (egy XIII. századi vers- és novellagyűjteményhez) csak angol nyelvű szótár tartozott.
Az egyetem alatt egy darabig Isztambulban élt. Tetszett neki a török konyha, a vendégszeretet.
„testvérnek tekintettek. […] alaposan végigvágott [a török] rajtunk […] De a magyar szabadságharcosok, Thököly, Rákóczi és Kossuth társai Törökországban találtak menedéket; a török és a magyar nép rokonszenve új erőre gyulladt, amikor a cári önkény indított háborút a törökök ellen 1877-ben. Azóta a magyar ’kardas’ [testvér] lett, és a törökök sokkal jobban szeretnek minket szegényeket, mint a gazdag franciát vagy angolt.”
A helyzet azonban nem volt felhőtlen.
„szünetelt a bölcsészeti kar, és kénytelen voltam a jogi karra beiratkozni, amelyen az állam számára neveltek hű hivatalnokokat. Diáktársaimmal hamar megbarátkoztam, örültek, hogy európai kollégától sok mindent hallhatnak […] Törökországot senki el nem hagyhatta engedély nélkül. […] a világ híreiről csak európaiak által titokban becsempészett hírlapok révén értesültek. […] A nemkívánatos tájékoztatást már a határon elvágták. Az utasoktól elszedték a Baedeker kalauzkönyvet is; szigorúan ügyeltek arra, hogy a török lapok csak fémjelzett híreket közöljenek. De igen sok hírlap jelent meg, és a kávéházakban ezrével ülő férfiak mohón olvasták őket. […] Aki a sorok között tudott olvasni, suttogva közölte véleményét, de sohasem volt biztos abban, hogy nem a palota titkos kémjének [mondja]”
Mit kifogásoltak az alattvalók?
„Az európai idegenek ki voltak véve a török igazságszolgáltatás alól, nem fizettek adót keresetük után, lakásuk területenkívüliséget élvezett […] letartóztatásuk csak tettenérés esetén [történhet], az illető konzulátus tudtával […] Szégyenletes és lealázó […], de a szultáni hadsereg megismétlődő vereségei arra kényszerítették a kormányt, hogy […] eltűrje […] Minden keresztény nemzetiség […] európai védnökre talált, aki leste az alkalmat, hogy mikor kapcsolhat le a maga számára [a birodalomból] egy darabot […] Csak egy külső lökés kellett, hogy darabokra hulljon szét. Abdul Hamid ezeket a darabokat úgy akarta összekovácsolni, hogy az egyiket a másikkal fenyítette meg. […] A legjobban irtózott az alkotmányos demokráciát hirdető és követelő ifjútörököktől. Ezeket, ha előkelő emberek voltak, külföldre küldte nagykövetnek […] A szerényebbeket […] száműzte […] a többit […] zsákba varrva a Boszporusz hullámaiba dobatta.”
II. Abdul Hamid (Wikimedia Commons)
Erre egy külföldi diák helyében valószínűleg azt mondaná az ember, vérzik a szíve, de ez török belügy, ő csak tanulni jött, betartja a törvényeket, nem avatkozik semmibe. Germanus azonban a szabadságharcról szóló történeteken nőtt fel.
„szinte hivatásomnak tartottam, hogy – ha már nem lehettem vörössipkás honvéd a magyar szabadságharcban – most török testvéreim felszabadításáért kell harcolnom.”
Csatlakozott az ifjútörökökhöz és egyikük elvitte egy tanácskozásra Szalonikibe. A résztvevők főleg tisztek voltak, de akadt egy mozgópostás és egy banktisztviselő is (utóbbi dönme, vagyis az iszlámra áttért zsidó volt, ők nagyban támogatták az ifjútörök mozgalmat). Germanusnak kellett átcsempésznie a felvilágosító röpiratokat Kis-Ázsiába (az itteniektől féltek az ifjútörökök, mert elmaradottnak és befolyásolhatónak tartották őket), egy külföldi állampolgárt nem fognak ellenőrizni. Germanus egyébként is „postás” volt (átvette a nevére érkezett röpiratokat és elvitte valakinek), úgyhogy ez nem jelentett újdonságot. A kis-ázsiai utazás előtt azonban közbejött valami.
„az egyetemről hazafelé menet […] mellém szegődött két magas, vállas török és fülembe súgta, hogy kövessem. Sértődötten kikértem magamnak […] idegen állampolgár vagyok. Erre sem hátráltak meg. […] menjek velük, kocsin fognak elvinni. […] Talán fél óráig kocsiztunk, mialatt káromkodtam, fenyegetőztem, hogy Ausztria-Magyarország hadat fog üzenni […] és [őket és a feletteseiket] el fogják csapni […] Szenvtelenül hallgatták fenyegetésemet; mintha a beígért hadüzenettől az ő sorsuk javulását is remélték volna”
Egyenesen a börtönbe vitték. Nem mondták meg neki, mivel vádolják, de rájött magától is.
„ifjú-török összeesküvés. Büntetése: halál. A többi toprongyos alak […] embertársait károsította meg vagy gyilkolta le, én az egész kormány, a szultán életére törtem. […] zokogni kezdtem. Drága szüleim jutottak eszembe, akik […] nem szánták fiukat hősnek”
Legalább a társaság jó volt.
„vigasztalni akarták az újdonsült börtöntölteléket […] Kiejtésük is furcsa volt. Nemcsak hogy mélyen a torokból eregették ki hangjukat, de valami különös éneklő akcentussal is beszéltek. Ez egy pillanatra elnémította fájdalmamat és felkeltette érdeklődésemet, hogy honnan kerültek ide […] Kisázsia keleti tartományából, Kasztamúni vilajetből […] Thury József járt valaha arra és feldolgozta ezt a tájszólást. Neki ezer kilométert kellett gyalogolni. […] most szinte tálcán hordták elém”
A kihallgatói nem voltak ilyen barátságosak.
„- […] kivel voltál Szalonikiben? Ne tagadj, mert akasztófán fogsz száradni! […] – Én magyar állampolgár vagyok […] jogtalanul tartanak itt. […] – Magyar állampolgár? Magyar embertől tudjuk, hogy maga milyen elvetemült […] – Beszélj, te kutya – kiáltott rám az egyik vallató -, kivel mentél Szalonikibe. Mit levelezel te Amerikával? Ebbe a szóba belekapaszkodtam […] Amerikában van egy unokanővérem […] De ezekben [a levelekben] ártalmatlan dolgok voltak. – Örmény bombamerénylőkkel állsz kapcsolatban […] Már mindegyik lóg, te is lógni fogsz.”
A kihallgatás után (ez volt az egyetlen) visszavitték a cellába.
„De ki lehetett az a magyar gazember, aki feljelentett? Nem is igaz, […] ezzel akartak megtörni. […] Meg fognak verni, meg fognak kínozni, a Boszporuszba fognak dobni? […] Az aradi tizenhárom vértanúra, Bem vörössipkás diákjaira gondoltam, akik a szabadságért véreztek. Én is vörössipkás diák szerettem volna lenni, ha akkor élek, miért féljek a szenvedéstől, haláltól?”
Kovács Mihály: Vörössipkás. A festmény a szabadságharc idején készült (Wikimedia Commons)
Az egyik börtönőr elmondta, hogy már aláírták a halálos ítéletet.
„A tizenegyedik nap délutánján eljöttek értem az őrök. […] Hová [visznek]? […] akasztófára?
Elaléltan értem egy szobába, ott karosszékbe ültettek. A szobában több rendőrtiszt állt, közöttük egy civilruhás idegen úr. […] Haller osztrák-magyar főkonzul volt. – Ön szabad – mondta.
Az egyik rendőrtiszt bocsánatot kért […] huszonkét aranyfontot ajánlott fel kártérítésül”
A megmenekülése csodának tűnhetett, de volt rá magyarázat.
„értesítette [az egyik ifjútörök] a konzulátust, és ez nagyhatalmi tekintélyének megóvása céljából erélyesen követelte a kapitulációk érvényesítését. Nem sokat törődött azzal, vajon tényleg van-e bűnöm.
Hálásan rebegtem köszönetet Haller főkonzulnak, aki bizalmasan azt tanácsolta, hogy egyelőre tűnjek el Konstantinápolyból.”
Az ember azt hinné, ezek után nagy ívben elkerülte az összes ifjútörököt, buktassák meg a szultánt nélküle, elég volt másfél hét halálfélelem, többet nem foglalkozik politikával.
A kárpótlásul kapott pénzből beutazta Kis-Ázsiát és elvitte az ifjútörök röpiratokat is…
