Fegyvert bármi áron, a következmények nem fontosak – Könyvismertető

1956 kapcsán közismert tény, hogy az októberi magyarországi eseményekkel párhuzamosan zajlott a szuezi válság, amelynek kiváltó oka volt, hogy az egyiptomi vezetés államosította a Szuezi-csatornát működtető társaságot. Hogy Magyarországon milyen előzményei voltak az október 23-án kirobbant forradalomnak, az nemcsak közismert, hanem egyenesen iskolai tananyag. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy a Nasszer-féle Egyiptom miért szánta el magát az államosításra. Krajcsír Lukács könyve ebbe a folyamatba enged betekintést.

A Napi Történelmi Forrás szerzője, Krajcsír Lukács több alkalommal is foglalkozott az oldal hasábjain a hidegháború alatti arab világgal – szűkebben véve a Közel-Kelettel – írásaiban. A témaválasztás nem véletlen: a Szegedi Tudományegyetemen 2019-ben sikeresen megvédett doktori disszertációja is erősen kötődik az időkörhöz és (politika)földrajzi környezethez. Első könyve, a Válságból válságba pedig, ha lehet, még több szállal kötődik az értekezéshez, mivel annak a fő témáját, az 1955-ben megkötött csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződést, illetve annak következményeit mutatja be. Egyben rámutat egy kevésbé közismert elképzelésre: lehetséges, hogy a szerződés indította el a dominókat, amelyek közül az utolsóra a szuezi válság felirat volt vésve?

A szerző emellett az elképzelés mellett teszi le a voksát, de mielőtt még ezt alátámasztaná (vagyis mielőtt még a könyv valójában elkezdődne), az előszóban kifejti, hogy miként jutott erre a konklúzióra korábbi kutatásai során. Csak ezt követően kezdődik el maga a főszöveg, a lényegi rész. Bár a fő események 1955-1956 során történtek, a történet hosszabb felvezetése kifejezetten fontos ahhoz, hogy érteni lehessen a felbukkanó aktorok cselekedeteit. Így kerül bemutatásra, hogy miként került hatalomra a Szabad Tisztek csoportosulása, majd hogy milyen módon vált miniszterelnökké Gamal Abden-Nasszer ezredes. Ennek előzményeként pedig a második világháború, majd az első izraeli-arab háborút is érdemes volt bemutatni, mint hátteret.

Már itt, a kötet elején (a fő eseményt, vagyis a csehszlovák-egyiptomi fegyverüzlet megkötését megelőző időkből) megismerheti az olvasó, hogy milyen korabeli érdekek irányítottak egyes hatalmakat a Közel-Keleten. Illetve, hogy milyen érdekek nem irányítottak egyes hatalmakat: a Szovjetunió (és az érdekkörébe tartozó államok) ugyanis Sztálin haláláig nem igazán foglalkoztak a régióval, ugyanakkor a nyugati nagyhatalmak tartottak tőle, hogy Moszkva jelenléte itt is gondot okozhat rövid időn belül.

Hogyan talált egymásra Kairó és Prága? A Nasszer vezette ország mindenképpen fejlődni kívánt – ez pedig a hadsereget fokozottan érintette. Krajcsír Lukács művében (többek között magyar levéltári források alapján) rámutat: az egyiptomiak gyakorlatilag bárkitől vettek volna fegyvert az 1950-es évek közepén, mivel hadseregük gyengén és javarészt elavult fegyverekkel volt felszerelve – erre leginkább az egyre gyakoribb izraeli határincidensek mutattak rá.

A kötetből kiderül: 1955-re érett meg a helyzet keleten arra, hogy levantei országokban is legyen keresnivalója a Szovjetuniónak és az érdekszférájába tartozó országoknak. Csehszlovákia különösen felértékelődött fegyvergyártási potenciálja miatt. Sőt, az országból származó harceszközök sem voltak ismeretlenek a térségben, mivel (akkoriban még más volt a nagypolitikai széljárás) az éppen csak megszülető Izraelt Prága is ellátta fegyverekkel. Az 1955. szeptember 12-én aláírt fegyvervásárlási szerződéssel (amelyre Moszkva az áldását adta) gyakorlatilag minden fél jól járt – és bár titokban kívánták tartani a felek az üzletet, mégis maga Nasszer volt az, aki világgá kürtölte nem sokkal később azt.

Természetesen a hír felborította a Közel-Kelet amúgy is labilis állóvizét. Nem elvéve ugyanakkor az érdeklődők kedvét az olvasástól a következő spoiler miatt, a kötetből kiderül, hogy az ekkoriban ismét az izraeli politikai élet sűrűjébe csöppenő Dávid Ben-Gúriónnak lett igaza, aki hidegvérrel nyugtatta honfitársait, hogy nem eszik olyan forrón a fegyvervásárlás nyomán a kását a Nílus partján: nem várható egyiptomi támadás. S hogy miért nem? A szerző ezt is részletesen kifejti: a fő oka ennek (amiről akkor volt tudomása Izraelnek) az volt, hogy az eszközök szállítása, de még inkább a katonatisztek kiképzése finoman szólva sem ment zökkenőmentesen. Az pedig szintén problémát jelentett, hogy a csehszlovák fél nem a keleti blokk csúcstechnikáját jelentő T-54-es páncélosokat és MiG-17-es repülőgépeket adta el Egyiptomnak, hanem az akkor már második vonalat képviselő T-43/85-ös és MiG-15-ösöket. Ez pedig a kifelé hangoztatott nagy (fegyver)barátságot is árnyaltabbá teszi.

Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy Csehszlovákia számára ennyiben is maradt a közel-keleti fegyverexport: Egyiptom lépését még a nyugati nagyhatalmakhoz közel álló arab államok (Jordánia, Szaúd-Arábia) is helyeselték, míg Szíria egy hasonló adásvételi szerződést között a prágai kormánnyal. Igaz, ezt megelőzte egy másik Prága-Damaszkusz közt létrejött tranzakció, amelyről a könyvből kiderül, hogy speciálisnak nevezhető árut kapott a szíriai hadsereg: a csehszlovákiai hadiraktárakban maradt második világháborús német gyártású közepes harckocsikat (Panzer IV) és önjáró lövegeket (StuG III) vehettek át. Sőt, a műben még egy érdekességet lehet találni – igaz, ez tényleg nem képezi a fő téma részét – az 1945 után alkalmazott német harcjárművekkel kapcsolatban. Egyiptom ugyanis Svájcot is megkereste fegyvervásárlási szándékkal, hogy G-13 típusjellel rendszeresített Jagdpanzer 38(t) Hetzereket vásároljon.

A kötetet gazdagabbá teszi továbbá néhány, a tárgyalt téma szempontjából kulcsfontosságú dokumentum ismertetése, a jól hasznosítható név- és tárgymutató, valamint a térképmelléklet, amely helyben is segíti az olvasót eligazítani a sok egyiptomi-izraeli határincidens között. Egy-két apró szerkesztési figyelmetlenség azonban ebben a műben is előfordul (egy-egy félben maradt mondat, vagy éppen nem derül ki, hogy Mohammed Moszadeket pontosan hol buktatták meg puccsal) – ezek az apróságok szinte nem is befolyásolják az olvashatóságot. Ezt a tulajdonságot ugyanakkor már jobban érinti az, hogy a mű szerkesztése a lábjegyzet vagy végjegyzet hívószavú, régóta ismert vitát egy nagyon furcsa megoldással oldja fel. A végjegyzetben a bibliográfiai hivatkozások szerepelnek, míg a lábjegyzetben a biográfiai adatok és érdekességek – ez a megoldás már ront az olvashatóságon.

A tartalmat nézve is egy kis hiányérzete az olvasónak: például a brit csapatot Csatorna-övezetből való kivonásának háttérben maradása kapcsán. Továbbá a térképmellékleten részletesen fel van tüntetve, hogy a csehszlovák szakemberek hova telepítettek (és hova terveztek telepíteni) P-8-as radarokat, azonban ennek miértjére a főszöveg nem ad választ. Ugyanígy marad a hiányérzet a mű végén is: a fő téma tárgyalása ugyanis véget ér azzal, hogy Egyiptom államosítja 1956. július 30-án a Szuezi-csatornát. Ez pedig – ha nem is a fegyveres konfliktus eszkalálódásának szempontjából, de – az arab államok szempontjából mondhatni az „öntudatra ébredés” történelmi pillanata, mint azt Krajcsír Lukács is interpretálja. A szigorú cezúrát követően csupán az utószóban esik röviden arról szó, hogy a fegyverüzlet a továbbiakban miként hatott ki az egyre forróbbá váló politikai helyzethez, amely végül fegyveres konfliktusba torkollott 1956 októberében.

Jelen sorok írója ugyanakkor tisztában van azzal, hogy néha erős cezúrát kell húzni egy témánál, amely kapcsán sokan kérdezik, hogy ez vagy az az altéma miért nem szerepel részletesebben az adott munkában. Ilyen esetben a szerzőnek meg kell világosan magyaráznia, hogy ezek azért nem kaphattak helyt, mivel nem ezekről szól az adott írás. Krajcsír Lukács sem tesz másként: leszögezi, hogy az államosításhoz vezető utat kívánta bemutatni (ezt pedig nagy alapossággal sikerült teljesítenie). Talán azonban szerencsésebb lett volna, ha az utószóban szereplő, az államosítás utánra történő kitekintések egy külön lezáró fejezetben kaptak volna helyt.

Az előző észrevételek inkább építő jellegű kritikák kívánnak lenni, mintsem hogy az érdeklődőket eltántorítsa a kötet elolvasásától. Tartalmilag ugyanis egy alapos tudományos kutatómunkán alapuló, jól felépített és olvasmányos szöveggel van dolga annak, aki a könyvet a kezébe veszi. Emellett a jegyzetállomány is kifejezetten információgazdag, és számos érdekességgel egészíti ki a főszöveget. Egyben egy hazánkban kevésbé ismert korszak fontos eseményeire mutat rá, amellyel nem árthat jobban tisztában lenni: értve ez alatt akár azt, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult Egyiptomhoz, illetve Magyarországhoz, amelynek 1956 folyamán mindkét országban meglett a markáns eredménye.

Krajcsír Lukács: Válságból válságba. A Szuezhez vezető út, 1955-1956. Antall József Tudásközpont, Budapest 2021, 408 számozott oldal

 

A borítóképen csehszlovák katonai oktatók és egy egyiptomi raj parancsnok egy MiG-17-es előtt. A kép forrása: Vojenský Historický Ústav Praha