Derült égből atombomba – A Sámson-terv
„Ez az 1967-es háború utolsó titka” – állapította meg több nemzetközi lap és internetes weboldal arról a tanulmányról, amely a harmadik arab–izraeli fegyveres háború kitörésének ötvenedik évfordulója alkalmából jelent meg. Ugyanis szerintük a szakcikk a hatnapos háború egy újabb rejtélyéjéről rántotta le a leplet: a fegyveres összecsapásnak volt egy nukleáris dimenziója is. Tehát a világ 1967-ben ismét közel került ahhoz, hogy egy háborúban újra atomfegyvert vessenek be, amivel jelentősen megváltoztatták volna nemcsak a Közel-Kelet, hanem a hidegháború későbbi alakulását is.
A Washingtonban működő Woodrow Wilson International Center for Scholars berkein belül működő atomfegyverek elterjedését vizsgáló történészcsoport (Nuclear Proliferation International History Project – NPIHP) a hidegháborúval, a nukleáris fegyverekkel és a tömegpusztító eszközök prolifelációjával foglalkozik.[1] Az itt dolgozó Avner Cohen történész már évtizedek óta az izraeli atomprogramot kutatja. Kétségtelen, hogy az illető igencsak ingoványos talajra lépett: Izrael nukleáris projektje a mai napig a világ egyik legszigorúbban őrzött titkai közé tartozik, amiről számtalan meg nem erősített információ kering a történészek és a laikusok körében egyaránt. Annyi bizonyos, hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szoros francia–izraeli együttműködés[2] következtében a Negev-sivatagban található Dimona mellett kezdődött meg az első izraeli atomerőmű megépítése. Ám azokra a kérdésekre, mint például milyen nehézségekkel kellett az izraeli atomtudósoknak szembenézniük, milyen kihívásokat sikerült megoldaniuk vagy a felmerülő problémák mennyire hátráltatták az atomprogramot, még mindig nincs egyértelmű válasz, mert az eddig titkosítás alól feloldott izraeli dokumentumok alig vagy egyáltalán nem tesznek említést az atomprogramról. A szakirodalom szintén kénytelen szekunder forrásokra, interjúkra, feltételezésekre és kiszivárogtatásokra hagyatkozni. A téma körüli nagyon sűrű ködöt csak tovább fokozza, hogy Izrael még mindig „nukleáris bizonytalanságban” tartja szomszédjait és a nemzetközi közösséget egyaránt: hivatalosan nem tagadja, de nem is ismeri el az „atomhatalmi státuszát”, és folyamatosan kitér az ezzel kapcsolatos kérdések elől, vagy pedig nem válaszol rájuk. Habár abban a tekintetben konszenzus van, hogy Izrael rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, abban már igencsak eltérnek a vélemények, hogy valójában mennyi is áll a rendelkezésére.[3]
Cohen nemrég megjelent tanulmánya azonban segíthet megválaszolni az izraeli atomprogram történetével kapcsolatos néhány kérdést. A szerző olyan adatokat közölt, amelyek – ha kiállják az idő próbáját – jelentősen átalakíthatják a hatnapos háborúval és a nukleáris fegyverek történetével kapcsolatos eddigi tudásunkat. Ezért korántsem meglepő, hogy az izraeli, az arab, a nemzetközi, de még a magyar médiában is azonnal felkapták a kutató cikkét, amelyet egyfajta szenzációs felfedezésként próbáltak meg a közönség elé tárni.[4] Ugyanakkor azzal már alig vagy egyáltalán nem foglalkozott senki, hogy a korszakkal és a közel-keleti régióval foglalkozó kutatók ellenvéleményét is bemutassa, pedig ők nem kevés szkepszissel fogadták Cohen megállapításait, és komoly kritikákat fogalmaztak meg a történész által alkalmazott kutatási módszerekkel kapcsolatban. Ebből kifolyólag az NTF egy olyan szakcikkel készült, amely nemcsak részletesen elemezi Cohen tanulmányát, hanem röviden ismerteti a kritikákat is.
Egy Avner Cohen történésszel készített interjú.
Kíváncsi tekintetek Dimona felett
Számos vélemény és elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy valójában miért tört ki a hatnapos háború: véletlen események, elhibázott lépések, téves hírszerzési információk, és bizonyos körök (az izraeli „héják”, illetve az egyiptomi hadsereg háborúpárti tagjai) aspirációi egyaránt szerepet játszhattak az 1967 júniusában zajlott fegyveres konfliktus kitöréséhez.[5] Ugyanakkor az izraeli atomprogram vagy Dimona szerepe eddig alig vagy egyáltalán nem szerepelt magyarázatként a különböző tanulmányokban és monográfiákban. Ennek ellenére Cohen azt állította az írásában, hogy ez lényeges szerepet játszott az izraeli támadás megindításában. Kétségtelen, hogy Izrael részéről az atomerőmű védelme prioritást élvezett: igyekeztek titokban tartani a nukleáris kísérleteket, illetve az atomprogramot. Arra is felkészültek, hogyha kell, akkor jelentős erőkkel és a legmodernebb fegyverekkel védik meg a létesítményt. 1965. november 11-én az izraeli hírszerzés arról számolt be Jichák Rabin[6] vezérkari főnöknek, hogy az egyiptomiak 40 fős Tupolev Tu–16 bombázóflottája bármikor megtámadhatja a dimonai atomerőművet. Ezért új megfigyelő-riasztórendszert hoztak létre, fokozták a légi járőrözést a térségben, és odatelepítették az első HAWK légvédelmi rakétákat is, amelyeket Izrael az Egyesült Államoktól kapott.[7]
Sokáig úgy tűnt, hogy az izraeli hírszerzés feleslegesen aggódott: Egyiptomot túlságosan lefoglalta a jemeni intervenció és saját hadseregének megfigyelése (jobban tartottak ugyanis a kormány elleni puccstól, mint egy izraeli támadástól). Szíriával a határvillongások miatt ugyan feszült volt a viszony, de ezek messze voltak Dimonától. Ezért az izraeli atomprogram lényegében zavartalanul folytatódhatott tovább. Feltételezések szerint a dimonai atomerőmű 1965-ben vált képessé a harcászati plutónium előállítására. 1966-ban Israel Dostrovskyt nevezték ki az 1952-ben létrehozott Izraeli Atomenergia Bizottság (Israel Atomic Energy Commission – IAEC) élére, aki összevonta a Negev Nuclear Research Center at Dimona (KAMAG) és az észak-izraeli Weapons Development Authority (RAFAEL) nevű intézményeket, amelyek így lényegében teljes kapacitással az izraeli atombomba előállításán kezdtek dolgozni. Állítólag már abban az évben siker koronázta az erőfeszítéseiket: egy kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a Negev-sivatag homokos talaja alatt. Az eredmény nyugalommal töltötte el az atomtudósokat és az izraeli katonai vezetést, akik szerették volna, ha az izraeli kormány hivatalosan bejelenti, hogy „immáron Izrael is csatlakozott a nukleáris klubhoz”. Ellenben Lévi Eskól miniszterelnök már korántsem volt ennyire derűlátó. Ő és az izraeli diplomácia aggódott az izraeli atombomba bejelentésének negatív következményei miatt: nemcsak azzal fenyegetett a helyzet, hogy emiatt majd az arabok közös támadást indítanak Izrael ellen, megakadályozva a további nukleáris töltetek előállítását, hanem egy a térségben esetlegesen kialakuló nukleáris verseny lehetőségével is. Vagyis, hogy a Szovjetunió is nagyobb segítséget nyújt az egyiptomi vagy akár a szíriai nukleáris programokban, elősegítve az arab atombomba előállítását. Továbbá izraeli részről kérdéses volt, hogy miképp reagálna az Egyesült Államok, amely hivatalosan a non-prolifeláció és arab szövetségeseivel fenntartott viszony javítása mellett foglalt állást, így egy izraeli atombomba léte csak zavart okozott Tel-Aviv és Washington közötti kapcsolatokban. Eskól ezért többször leszögezte az izraeli parlamentben (Knesszet), hogy „Izraelnek nincsenek nukleáris fegyverei, és nem ez az ország lesz az első, aki bemutatja őket a régióinknak”. [8]
A helyzet 1967. május 16-án változott meg gyökeresen. Ezen a napon az egyiptomi hadsereg bevonult a Sínai-félszigetre és látványos bázisépítésekbe, valamint átcsoportosításba kezdett, a légiflottája jelentős részét a térségbe telepítve. Azonban Cohen szerint itt jóval többről volt szó, mint egy politikai lépésről: az egyiptomi hadmozdulatok egyértelműen arra utaltak, hogy Kairó valamire készül Dimona ellen. Vagyis az egyiptomi katonai vezetés tisztában volt az izraeli atomprogram létével, és ezért döntött úgy, hogy lebombázza a létesítményt, így akadályozva meg azt, hogy a szomszédos ország behozhatatlan katonai előnyre tegyen szert. A történész ezen véleményének alátámasztása érdekében olyan izraeli pilótákat interjúvolt meg, akik az események idején a Negev-sivatagban található légibázisokon teljesítettek szolgálatot. Lényegében tőlük származnak azok az információk, amelyek eddig nem voltak ismertek a történészek előtt: a hatnapos háború kitörése előtti hetekben jelentősen megnövekedett az egyiptomi berepülések száma. Május 17-én két egyiptomi – vagy szovjet?[9] – MiG–21-es nagy magasságban lépett be az izraeli légtérbe, és felvételeket készítettek a dimonai létesítményről. Azonnal riasztották az izraeli légierőt, hogy fogják el az egyiptomi vadászgépeket. Azonban a francia Mirage III-sok nem tudták utolérni a majdnem húsz kilométer magasan repülő egyiptomi gépeket, a légvédelmi rakéták pedig képtelenek voltak bemérni őket. Az interjút adó izraeli pilóta ezért úgy döntött, hogy inkább visszatér a bázisra.[10] Az izraeli vezetést sokkolta a felfedezés, hogy képtelenek semlegesíteni az egyiptomi fenyegetést, és szükség esetén elejét venni egy légitámadásnak. Május 21-én tartott értekezleten már úgy vélték, hogy Dimona a legfontosabb egyiptomi célpontok közé tartozik, ezért az izraeliek számára prioritást élvez. Parancsba adták, hogy egy esetleges egyiptomi támadás esetén az izraeli légierő azonnal mérjen válaszcsapást a Sínai-félszigeten található egyiptomi légibázisokra. Alig egy héttel később egy újabb incidensre került sor: május 26-án ezúttal négy repülőgép lépett be a légtérbe és tartott egyenesen az izraeli atomerőmű felé. A lelövésükre kiküldött vadászgépek azonban ismét alulmaradtak a MiG–21-esekkel szemben, pedig egészen az egyiptomi bázisokig üldözték őket. Végül azonban vissza kellett fordulniuk, mert az egyiptomi légvédelmet túl erősnek tartották. Pont ezen a napon ülésezett az izraeli külügyi és védelmi bizottság, akik így első kézből értesültek a légtérsértésről. Az elfogott és dekódolt egyiptomi rádióüzenetekből arra a következtetésre jutottak, hogy aznap éjjel legalább negyven Tu–16-os egyiptomi gép fog támadást intézni Dimona ellen. A találkozóról szóló összefoglalóban, legalábbis Cohen értelmezése szerint, Eskól „elszólta magát”: „Ebben az ügyben egy bizonyos fegyver sorsa kritikus lehet… Egy olyan fegyverről van szó, amely másoknál száz és ezerszámra létezik”.[11] Az egyiptomi felderítő repüléseket nem követte támadás sem aznap, sem a későbbi napokban. Ez viszont korántsem nyugtatta meg az izraeli vezetést, akik szerint most már bármikor megtörténhetett az atomerőmű elleni támadás. Ezért úgy döntöttek, hogy megelőző csapást mérnek az egyiptomiakra, ezzel garantálva az izraeli atomprogram biztonságát. Lényegében Cohen szerint ez volt az „utolsó olyan csepp a pohárban”, ami a hatnapos háború kitöréséhez vezetett. Csakhogy voltak olyanok az izraeli hadseregben, akik ennél jóval többet akartak: demonstrálni szerették volna az ellenség és a világ előtt a közel-keleti ország nukleáris erejét.
Sámson ereje
1967. június 2-án az izraeli héják erős nyomására Eskól Móse Dajánt nevezte ki védelmi miniszternek. Az izraeli hadsereg szerepköre jelentősen kibővült, és immáron kevés dologhoz kellett a politikai vezetés közvetlen beleegyezése. Azonban az izraeli elnök egy dologban egyáltalán nem engedett: az Izraeli Védelmi Erők (IDF) kizárólag a miniszterelnök engedélyével vethetnek be „nem konvencionális” fegyvereket. Habár nincs konkrétan megnevezve, hogy Eskól mit is értetett ezen kifejezés alatt, Cohen szerint a miniszterelnök ismét a tömegpusztító, és azon belül is a nukleáris fegyverekre utalt.[12] Amennyiben helytálló a történész következtetése akkor ez azt jelenti, hogy 1967-ben Izrael rendelkezett két vagy három nukleáris töltettel. Sőt, ami igazán újdonságnak számít az az, hogy az izraeli politikai és katonai vezetés fejében már jóval korábban megfordulhatott az izraeli atombomba bevetése, mint ahogy azt a történészek korábban feltételezték. Ezt az elméletet Cohen azokkal a Jichák Jákov tábornokkal készített interjúival próbálja meg alátámasztani, amelyeket 1999-ben készített, de csak most hozott nyilvánosságra. Jákov nem csupán az izraeli hadsereg kutatóegységének egykori vezetője volt, hanem ő dolgozta ki a „Sámson-terv” alapjait is. Ez a pár oldalas dokumentum tekinthető az izraeli nukleáris doktrína alapjának, amelynek a célja elsősorban az elrettentés, az ellenséges hadsereg demoralizálása és a szomszédos országok politikai vezetéseinek megingatása volt. Azt nem tudni, hogy Jákov mikor vette papírra a tervet, vagy hogy az először inkább csupán elméleti lehetőségként merült-e fel, mint konkrét cselekvési tervként. Azonban Cohen szerint amikor az izraeli hadvezetésben tervezni kezdték az Egyiptom elleni hadműveleteket, akkor már számoltak az izraeli atombombával. Ugyanis amennyiben kudarccal végződött volna a hadművelet, akkor az izraeli vezetés egyfajta B-tervként, megakadályozva az arab szárazföldi inváziót, bevetette volna a rendelkezésre álló atomfegyver(eke)t. Ennek megvalósítása azonban komoly nehézségekbe ütközött, ezért Jákovot bízták meg a probléma megoldásával, és az elrettentő akció részleteinek kidolgozásával.
A tábornok tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Izraelnek nincsenek birtokában megfelelő célbajutató eszközök, például ballisztikus rakéták, bombázók vagy tengeralattjárók, ezért más módszerekhez kellett folyamodnia. Az atombombát nem Izrael területén akarták felrobbantani: egyrészt tartottak attól, hogy a sugárzás vagy a radioaktív eső elsősorban az izraelieket érné; másrészt pedig így aligha lett volna a bemutatónak „demonstratív értéke”. Ebből kifolyólag a Sínai-félszigetet jelölte ki a kísérleti robbantás helyszínének. Az Abu Ageila-i egyiptomi katonai komplexumtól mintegy húsz kilométerre található hegytetőt jelölték ki a teszt helyszínének. A „póknak” elnevezett, improvizált detonátort és a nukleáris töltetet két Super Frelon helikopter szállította volna a hegytetőre. Jákov egy 38 fős csoportot állított fel, amelynek izraeli katonák éppúgy tagjai voltak, mint a mérnökök, az atomtudósok vagy az orvosok. Lényegében ez lett volna az első eset, hogy egy izraeli hadműveletben nagyszámú nem katonai személyzetet vett volna részt. A tábornok parancsnoksága alatt a katonáknak kellett volna megvédeniük a tudósokat a külső támadásoktól, és az ő feladatuk lett volna, hogy az izraeli főparancsnoksággal biztonságos kommunikációs vonalakat létesítsenek. A Dostrovsky vezette mérnökcsapatnak kellett volna a „pókot összeházasítani a nukleáris töltettel”, vagyis ott a helyszínen aktiválták volna az atombombát. Azonban ez azt jelentette, hogy ki lettek volna szolgáltatva egy egyiptomi támadásnak. Ezért az izraeli hadvezetés egy ejtőernyősök által végrehajtott elterelő hadműveletet tervezett a környéken lévő egyiptomi bázisok ellen, hogy ezzel időt nyerjen az improvizált atombomba élesítéséhez. Ahhoz, hogy aktiválják a nukleáris robbanóeszközt, az izraeli miniszterelnök és vezérkari főnök együttes engedélyére lett volna szükség. Miután a biztonságos csatornákon megérkezett volna az utasítás, a bomba élesítése után a kis csoport visszatért volna az izraeli bázisokra. A cél mindenképp az volt, hogy a villanás és a gombafelhő a Negev-sivatagból és a Sínai-félszigetről is látható legyen, és amennyiben az időjárási körülmények lehetővé teszik, akár Kairóban is észlelni lehetesen.
A Sámson-tervet az izraeli katonai vezetés kicsit kétkedve fogadta, és bizonyos változásokat eszközölt rajta, szem előtt tartva, hogy ezt „demonstratív célok” elérése érdekében vetnék be, nem pedig közvetlenül az egyiptomi haderő ellen használnák fel. Habár Jákov arról számolt be, hogy alig fél nap leforgása alatt elfogadták a tervet, sem Rabin, sem más nem vette komolyan a Sámson-hadműveletet vagy nem bízott annak sikerében. Ezt a nézetet erősítették azok az esetek is, amikor a Super Ferlon helikopterek – amelyek az atombombákat szállították volna – próbaképpen megközelítették az Abu Ageila egyiptomi bázist. Nem jutottak sem a bázis, sem a hegytető közelébe, mert az egyiptomi légierő észlelte a behatolásokat és vadászgépeket küldött ellenük, ami miatt folyamatosan visszafordították őket a bázisokra. Ennek ellenére 1967. június 5-én készültségbe helyezték a Jákov vezette kontingenst. Csakhogy amint befutottak az első hírek a Fókusz-hadművelet eredményeiről, amely során megsemmisítő csapást mértek az egyiptomi légierőre, már tudatosult az akciócsoport tagjaiban, hogy nem kerül sor a Sámson-terv végrehajtására. Másnap felosztották a kis csoportot és az izraeli hadvezetés lemondott a nukleáris fegyverek bevetésének szükségességéről. Azonban Jákov továbbra is a demonstratív célú atomrobbantás mellett kardoskodott, mivel szerinte ugyan az arabokat legyőzték, de még mindig nem sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetni őket. Úgy gondolta, hogy csak a Kairóban is látható és rettegést keltő gombafelhő lenne képes biztosítani Izrael katonai-technológiai elsőbbségét és az ország biztonságát. Ezt azonban az izraeli kormány hevesen elutasította, helyette inkább a nukleáris programba való visszatérést javasolta. Cohen szerint az évek során egyszerűen „elfelejtődött” a Sámson-terv, mivel még a felsőbb körökben sem beszéltek róla, és talán örökre feledésbe merült volna, ha Jichák Jákov nem számol be erről egy interjúban.
Kétségek között:
A Cohen-tanulmány természetesen azonnal a történészi kritikák kereszttüzébe került, több szakmai bírálatot is megfogalmaztak az állításaival szemben. Michael Oren amerikai-izraeli történész, aki rengeteg hatnapos háborúval kapcsolatos kutatást végzett, valamint több tucat könyv és tanulmány szerzője, elutasította a feltételezést, miszerint ez lett volna a harmadik arab-izraeli konfliktus egyik hajtóereje. A kutatásai során egyetlen olyan korabeli dokumentumra sem bukkant, amely alátámasztotta volna Cohen vagy Jákov állításait. Sőt, hozzátette: ő is meginterjúvolta a tábornokot, de nem győzték meg az általa elmondottak.[13] Guy Laron izraeli történész szerint sokkal inkább technikai okai voltak annak, hogy az egyiptomiak nem érdeklődtek vagy tartották fontosnak az izraeli atomprogramot: egyszerűen nem lettek volna képesek lebombázni az atomerőművet. A létesítmény körül páratlan légvédelem volt kiépítve, amely komoly veszteségeket okoztak volna a támadóknak. Ráadásul hiába oldották volna ki a bombáikat Dimona felett, az egyiptomiak nem rendelkeztek akkoriban olyan fegyverekkel, amelyekkel a több tonnányi földet és acélt át tudták volna ütni, mert a legfontosabb kísérletek mélyen a talaj felszíne alatt zajlottak. Továbbá az izraeliek hiába hajtották volna végre a kísérleti atomrobbantást a Sínai-félszigeten, a helyszín így is túl közel volt a határhoz és a szél könnyen Izrael felé fújhatta volna a radioaktív anyagot.[14] Adam Ráz izraeli történész szintén hasonló véleményem volt. Habár ő nem vetette el az izraeli atomprogram szerepét a hatnapos háborúban, Jichák Jákov visszaemlékezéseit nagyon erős fenntartásokkal fogadta. Szerinte Izrael 1967-ben aligha rendelkezett bevetésre kész atombombával, amellyel egy látványos erődemonstrációt lehetett volna végrehajtani.[15]
Eme NTF cikk szerzőjének szintén hasonló kétségei vannak. Jákov tábornokkal készített interjúból az derült ki, hogy a Sámson-akciót sebtében szervezték meg. Ám vajon az izraeli hadvezetés megengedte-e volna magának a kapkodást és sok a bizonytalan elemet egy ilyen kétes kulcsfontosságú misszió esetében? Sőt, abban az esetben, ha nem robban fel a bomba, Izrael még nehezebb helyzetbe került volna: könnyen hadizsákmány lett volna belőle, így jelentős katonai és technológiai előnyökre tettek volna szert az egyiptomiak. A másik lényeges kérdés, hogy vajon az arabok – és az egész világ – mennyit tudott akkor az izraeli atomprogramról? Természetesen az izraeli vezetés abból indult ki, hogy Gamel Abden Nasszer tökéletesen tisztában volt Dimona szerepével és mindent meg akart tenni annak elpusztítása érdekében. Az igaz, hogy az arab sajtó (például az egyiptomi al-Ahram) már az ötvenes évek végén felvetette, hogy Izraelnek minden lehetősége megvan egy atombomba előállításához, valójában soha nem tudott egyértelmű bizonyítékot felmutatni. Az egyiptomi és a többi hírszerzés sem rendelkezett több információval ez ügyben, ezért 1962 és 1965 között sem a hétköznapi, sem pedig a politikai körökben egyáltalán nem tettek említést az izraeli atomprogramról.[16] Az izraeli vezetés és hírszerzés különösen ügyelt a nukleáris projekt biztonságára, ezért soha nem volt téma akár Izrael szövetségeseivel folytatott találkozókon sem. Lényegében sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem rendelkezett konkrét információkkal az izraeli atomfegyverekről. Az eddig feltárt levéltári források szerint ugyan már az 1960-as évek elején felfedezték az atomerőművet, de azzal kapcsolatban, hogy milyen célokat szolgál és milyen stádiumban van Izrael nukleáris projektje, már nem rendelkeztek biztos adatokkal. Ugyan Washington nyomására Tel-Aviv nagy nehezen beleegyezett, hogy amerikai szakértőket és ellenőröket küldenek Dimonába, de az 1964 és 1967 között menesztett négy ellenőrcsoport mindvégig azt jelentette, hogy „nincsen nyoma katonai jellegű fejlesztéseknek”. Viszont azóta kiderült, hogy az izraelieknek sikerült tökéletesen megtéveszteniük az amerikai ellenőröket: a szakértők csak szombaton mehettek az atomerőműbe, amikor az ünnepnap miatt az alkalmazottak nagy része otthon tartózkodott; héber nyelven írt jelentéseket adtak a kezükbe, miközben tudták jól, hogy ők nem ismerik a nyelvet, nem mérhettek radioaktivitást a létesítmény környékén, vagy pedig sebtében felhúzott „szellemszintekre” terelték őket, ahol ideiglenesen befalazták a „kényes kutatásokat” végző helyiségeket.[17]
Azonban Jichák Jákov személyét érte a legtöbb kritika, még maga Cohen is némi szkepszissel viseltetett a tábornok iránt. Habár a szerző kellő körültekintéssel alkalmazta az oral history[18] kutatási módszereit, gyakran találkozott önellentmondásokkal vagy olyan részekkel, amelyeket az interjúalany – szándékosan vagy véletlenül – a saját fantáziájával egészített ki. Ráadásul gyakran került önellentmondásba: az egyik pillanatban zseniális tervnek, a másikban viszont amatőr próbálkozásnak titulálta a saját maga által írt Sámson-tervet. Ugyanúgy a történész tisztában volt azzal, hogy az interjú kezdete (1999) és a hatnapos háború között 32 év telt el, így ezek az emlékek már nem számítanak a legmegbízhatóbbaknak. Továbbá Jákovnak sok mindenről nem lehetett tudomása, hiszen voltak olyan döntések, amelyeket felette és alatta hoztak meg. Ám, ami különösen bonyolulttá teszi Jákov által elmondottak pontos megítélését, az a tábornok későbbi élettörténete. Arról már volt szó, hogy mások – például Michael Oren – is meginterjúvolta a tábornokot, de ezek homlokegyenest szembementek a Cohen-fél interjúval, vagy éppen sokkal gyengébb lábakon álló érveket fogalmazott meg. Ráadásul az interjú után Jákov gyakran szerepelt az izraeli hírekben, nem éppen pozitív szerepben tüntetve fel őt. 2001-ben a tábornok egy általa írt fiktív regény – vagy memoár? – kéziratát küldte el több amerikai könyvkiadónak. Ezt azonban senki nem adta ki, és amikor Jákov a 75-ik születésnapja alkalmából visszatért Izraelbe, a hatóságok letartóztatták őt. A bíróság házi őrizetre ítélte, mivel a vádak szerint állambiztonságot veszélyeztető titkos információkat adott ki, ám azt nem részletezték, hogy pontosan kinek, hol és mikor. [19] Két évvel később ugyan szabadon elhagyhatta a házát, de megtiltották neki, hogy bárkinek is interjút adjon vagy akár beszéljen azokkal, akik korábban hozzá fordultak kérdéseikkel. 2013-ban halt meg és az izraeli sajtóban felbukkant gyászjelentésben egyáltalán nem tettek említést arról, hogy Jákovnak bármilyen köze lett volna az izraeli atomprogramhoz. [20]
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
A borítókép illusztráció. A kép forrása: Link.
Felhasznált irodalom:
Adatbázis:
Interjúk és lefordított izraeli levéltári dokumentumok: Woodrow Wilson International Center for Scholars Nuclear Proliferation International History Project.
Sajtó:
Al-Monitor
Bulletin of the Atomic Scientist
Haaretz
JTA News
Origo
Szombat
Times of Israel
Monográfiák és tanulmányok:
Cohen, Avner: Israel and the Bomb. Columbia University Press, New York, 1998.
Cohen, Avner: The 1967 Six-Day War: New Israeli Perspective, 50 Years Later. In: Woodrow Wilson International Center for Scholars Nuclear Proliferation International History Project. 2017. június 3. Link.
Ginor, Isabella – Remez, Gideon: Foxbats Over Dimona: The Soviet Nuclear Gamble in the Six Day War. Yale University Press, New Haven, 2007.
Laron, Guy: The Six-Day War: The Breaking of the Middle East. New Haven: Yale University Press. 2017.
Laron, Guy: The Six Day War And The Nuclear Coup That Never Was. In: War on the Rocks. 2017. június 29. Link.
Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.
Ziv, Guy: Shimon Peres and the French-Israeli Alliance, 1954-9. In: Journal of Contemporary History. Vol. 45., No. 2., (2010), 406-429.
[1] A teljes tanulmány itt olvasható: Cohen, Avner: The 1967 Six-Day War: New Israeli Perspective, 50 Years Later. In: Woodrow Wilson International Center for Scholars Nuclear Proliferation International History Project. 2017. június 3. Link. Jelen szakcikk nagyrészt ezt a tanulmányt dolgozza fel, épp ezért a többszöri utalás miatt konkrét hivatkozások nem lesznek. Csupán azok az adatok vagy információk esetében lesz hivatkozás, amikor más monográfiákra, tanulmányokra, cikkekre és dokumentumokra történik utalás.
[2] A szuezi válságban idején az izraeliek szerepvállalásért cserébe Franciaország megígérte, hogy nukleáris technológiával látja el a közel-keleti országot, segít neki az első atomerőmű megépítésében és izraeli atomtudósokat oktatnak ki a nyugat-európai országban. A háború után a két ország 1957. október 3-án atomenergetikai megállapodást kötött egymással, amelynek részletei a mai napig nem ismertek. Feltehetőleg a megállapodással összhangban építették meg az első G-1-es (más források szerint G-3-as) plutónium reaktort és az UP-1-es újrafeldolgozó üzemet, amelyekért az izraeliek 60 millió frankot fizettek. A kezdetben rendkívül intenzív francia-izraeli kooperációnak De Gaulle hatalomra kerülésével lett vége. Ő egyrészt meg akarta tartani az atomtitkokat Franciaország számára, másrészt pedig nyitni akart az arabok országok felé. Ziv, Guy: Shimon Peres and the French-Israeli Alliance, 1954-9. In: Journal of Contemporary History. Vol. 45., No. 2., (2010), 425.
[3] Mivel Izrael a mai napig nem írta alá az Atomsorompó-szerződést (Non-proliferation Treaty), ezért hivatalos és félhivatalos becslésekre lehet csupán hagyatkozni, amelyek igencsak széles skálán mozognak. A Bulletin of Atomic Scientist szaklap szerint Izrael mindössze nyolcvan atomtöltettel rendelkezik, miközben más források szerint valójában 400 darab áll rendelkezésre.
[4] Például a The New York Times, Gulf News, Times of Israel, Szombat.
[5] Bővebben a hatnapos háború kitörése körüli vitákról lásd az egyik korábbi NTF cikkünket: Krajcsír Lukács: Elfuserált blöff? – Viták a hatnapos háború eredetéről. 2017.június 6. Forrás: Link.
[6] A cikkben az arab és izraeli nevek, kifejezések és szavak átírása során aLigeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.
[7] Interview with Amos Gilboa. In: Woodrow Wilson International Center for Scholars Nuclear Proliferation International History Project. Link.
[8] Cohen, Avner: Israel and the Bomb. Columbia University Press, New York, 1998., 233.
[9] Gideon Remez és Izabella Ginor közel-keleti szovjet/orosz kapcsolatokra szakosodott újságírók egy olyan könyvet adtak ki 2007-ben, amelyben azt állították, hogy a Szovjetunió provokálta ki a hatnapos háborút. A Kreml célja az volt, hogy az egyiptomiak támadás ernyője alatt bombázzák le a dimonai létesítmény, így akadályozva meg az izraeli atombomba előállítását. Ezen elméletülk alátámasztására olyan interjúkat közöltek, amelyeket az izraeli felderítőrepüléseket végző szovjet pilótákkal készítettek. Továbbá szerintük a szovjet pilóták nem MiG-21-et, hanem valójában az akkor csúcstechnológiának számító MiG-25-et használtak a légi felderítés során. Sőt, amennyiben a szovjet légicsapás nem ért volna célt, akkor tengeralattjárókról kilőtt rakétákkal vagy akár egy esetleges partraszállással semmisítették volna meg az atomerőművet. A könyv rengeteg kritikát váltott ki a szakmai körökben, mivel a szerzők egyetlen hivatalos dokumentummal vagy levéltári forrással sem támasztották alá az elméletüket. Ugyanúgy az IDF vagy az izraeli kormány is tagadta, hogy a hatnapos háború előtt MiG-25-ök repültek volna be Izrael légterébe. Ginor, Isabella – Remez, Gideon: Foxbats Over Dimona: The Soviet Nuclear Gamble in the Six Day War. Yale University Press, New Haven, 2007.
[10] Interview with Avrahm Salmon. In: Woodrow Wilson International Center for Scholars Nuclear Proliferation International History Project. Link
[11] Protocol Number 62 of The Israeli Foreign Affairs And Defense Committee. 1967. május 26. In: Israel State Archives. Link.
[12] Cohen, Avner: Israel and the Bomb. Columbia University Press, New York, 1998., 278.
[14] Laron, Guy: The Six Day War And The Nuclear Coup That Never Was. In: War on the Rocks. 2017. június 29. Link.
[16] Cohen, Avner: Israel and the Bomb. Columbia University Press, New York, 1998., 245.
[17] Laron, Guy: The Six-Day War: The Breaking of the Middle East. New Haven: Yale University Press. 2017.,199.
[18] „Az oral history egy viszonylag új és tudatosan megszervezett interjú két ember között, amelynek célja történeti jelentőségű esemény, cselekvés felidézése. A történész megszervezi a beszélgetést, majd az interjúalannyal együtt dolgozik, segítve azt a múlt feltárásán, kölcsönösen reagálnak egymás mondandójára. A legjobb interjúknak olyan jellege van, mintha hangosan gondolkodnánk, tisztázva minden ellentmondást. Az oral history másként meséli el múltat, mint ahogy a történészektől megszoktuk, mivel nemcsak kiegészíti, hanem ténylegesen újra is alkotja a múlt mint történelem fogalmát. Forrás: Károly Anna: Az oral history mint kutatási módszer. Link.