„…nem akarok úgy élni, hogy nem bízom hű és szerető népemben.” – I. Erzsébet beszéde Tilburyben

Illik Péter

1588-ban a II. Fülöp (1556–1598) spanyol király által Anglia ellen küldött nagy spanyol armada vereséget szenvedett. A történet önmagában is érdekes, azonban számos mozzanata meghatározó az angol emlékezetpolitika és nemzeti identitás tekintetében. Ezek egyike I. Erzsébet beszéde Tilbury-ben. 1588. június-júliusban Nyugat-Tilbury-ben összegyűlt egy hadsereg arra az esetre, ha a spanyolok partra szállnának.ⁱ Az ott lévő hadparancsnok, Robert Dudley, Leicester earlje augusztus 5-én (Old Style datálás szerint, a szakirodalom általában nem használja)ⁱⁱ I. Erzsébetnek küldött levelet, amelyben kérte a tábor meglátogatására.ⁱⁱⁱ A királynő augusztus 8-án el is indult a táborba a Temzén, hajóval.^iv Az utazásról és látogatásáról három kortárs leírás áll rendelkezésre, ebből kettő költemény formájában James Aske-tól és Thomas Deloney-től.^v

Az augusztus 8-i éjszakát I. Erzsébet Aderne Hallban töltötte, majd augusztus 9-én (Old Style datálás szerint) elmondta beszédét az ott összegyűlt csapatoknak, este pedig elhagyta a tábort és visszatért Londonba.^vi A Tilbury-beszédet egyébként Baratt,^vii Hutchinson^viii és Hanson^ix augusztus 18-nak adják meg az ún. New Style datálás szerint. Akár augusztus 9-át, akár 18-át adunk meg, a spanyol flotta már egy hete észak felé tartott, azaz a közvetlen veszély teljesen megszűnt.^x Ráadásul a lelkesítő beszéd napján az összegyűlt csapatokat haza is küldték! A királynő beszédének van egy harmadik, csak 40 évvel később kiadott változata, Dr. Lionel Sharptól (Leonel Sharp, 1559–1631, Leicester káplánja, szintén jelen volt Tilbury-ben):^xi

„My loving people: I have been persuaded by some that are careful of my safety to take heed I committed myself to armed multitudes, for fear of treachery. But I tell you that I would not desire to live to distrust my faithful and loving people. Let tyrants fear! I have always so behaved myself that under God I have placed my chiefest strength and safeguard in the loyal hearts and goodwill of my subjects.

Wherefore I am come among you at this time not for my recreation and pleasure, but being resolved in the midst and heat of battle to live and die amongst you all to lay down, for my God and for my kingdom and for my people, my honour and my blood even in the dust.

I know I have the body but of a weak and feeble woman but I have the heart and stomach of a king. And of a king of England too – and take foul scorn that Parma or any prince of Europe should dare to invade the borders of my realm. To the which, rather than any dishonour shall grow by me, I myself will venture my royal blood; I myself shall be your general, judge and rewarder of every one of your virtues in the field. I know that already, for your forwardness, you have deserved rewards and crowns and I assure you in the word of a prince, you shall not fail of them. In the meantime, my lieutenant general shall be in my stead, than whom never prince commanded a more noble or worthy subject. Not doubting but by your concord in the camp and valour in the field and your obedience to myself and my general, we shall shortly have a famous victory over these enemies of my God and of my kingdom.”^xii

Mindez magyarul így hangzik:

„Én szerető népem! Néhányan, akik a biztonságomért aggódtak, győzködtek arról, hogy félelem és árulás miatt őrizkedjek a felfegyverzett sokaságtól. De én mondom nektek, hogy nem akarok úgy élni, hogy nem bízom hű és szerető népemben. Féljenek a zsarnokok! Én mindig úgy viseltem magam Isten előtt, hogy erőm és biztonságom mindenekelőtt alattvalóim hűséges szívébe és jóakaratába helyeztem.

Most nem a pihenésért vagy a saját örömömért jöttem közétek, hanem, hogy eltökélt legyek a csata sűrűjében és hevében, hogy veletek éljek s haljak, hogy letegyem – Istenemért, királyságomért és népemért – méltóságomat és véremet akár a porba is.   

Tudom, hogy testem egy gyenge és erőtlen nőé, de szívem s gyomrom egy királyé. És angol királyé is, hogy eltűrjem Parma vagy más európai hercegek alávaló megvetését, akik merészelik megszállni királyságom határait. Amelyért én magam inkább kockáztatom királyi vérem, mintsem szégyent hozzak rá. Én magam leszek tábornoka, bírája és jutalmazója mindőtök minden egyes érdemének a csatamezőn. Tudom, hogy eddigi serénységetekért is kiérdemeltétek a jutalmat és az aranykoronákat, és biztosíthatlak titeket egy herceg szavával, hogy nem fogtok csalódni. Addig is az én altábornagyom – akinél nemesebb és méltóbb alattvalót herceg nem irányított – lesz a helyemben. Nem kétlem, hogy a táborbéli egyetértésetek, vitézségetek a csatamezőn, és a nekem és tábornokomnak való  engedelmességetek által hamarosan híres győzelmet aratunk Istenem és királyságom ellenségein.” (Ford., kiemelések a szerzőtől.)     

Janet M. Green kiváló cikkében a Tilbury-beszéd összes variánsát részletes bemutatja, elemzi, a Dr. Lionel Sharp-féle változatot pedig betűhíven közli függelékben. Egyik kezdő megállapítása, hogy a szöveg egy rendkívül pragmatikus és rövid beszéd, hozzávetőleg 250 szó, amelynek előadása mindössze szűk 3 perc lehetett!^xiii A szöveg alapvetően ellentételezésekre épül, amelyeket a „but” szó vezet be. A retorikai elemeken túl érdekes, hogy jutalmat ígért a katonáknak, amit utólag a kincstár pénz hiányában egyáltalán nem fizetett ki, sőt a tengerészek fele – ugyanúgy, mint a spanyoloknál – meghalt, azzal a különbséggel, hogy II. Fülöp tényleg gondoskodott alattvalóiról! A szöveg zárása, hogy biztosan győzni fognak, miközben a vezetés már tudta, hogy győztek, a spanyol flotta menekülőben volt észak felé, Parma szárazföldi csapatait pedig nem tudták behajózni!

A beszéd egyik „tétje” az, hogy itt alapozódik meg az angol nemzeti győzelem, mint beszédmód. Bár az angol történeti szakirodalom nagy része elfogadja, hogy I. Erzsébet Tilburyben elmondta a fenti beszédet, mégis vannak néhányan, akik azt puszta legendának tartják. Köztük például Susan Frye. De még ő is azt hangsúlyozza, hogy I. Erzsébet járt Tilburyben, és a beszédtől függetlenül, maga ez a tény fontos, mivel térben összekötötte őt és a spanyol armada legyőzését, amely a későbbi képzőművészeti ikonográfiát alapozta meg.^xiv

A beszéd másik „tétje” az angol szakirodalomban az, hogy mennyi katona is volt ott, illetve I. Erzsébet mindent megtett-e a felkészülés érdekében. Máshogy feltéve a kérdést, mi történt volna, ha a spanyolok partra szállnak? Az angol történészek számára a „Mi lett volna, ha…?”-kérdés nem esik anatéma alá – miként a magyar történészeknél –, aminek nem pusztán az az oka, hogy a kérdés érdekes, hanem az is, hogy modern történetelméleti szempontból teljesen releváns. Ugyanis, ha nem utólag, retrospektív módon akarunk ítélkezni a múlt felett, akkor azt kell kérdeznünk, hogy a kortársak az adott helyzetben mit láttak, mit gondoltak alternatívaként, azaz ők is azt a kérdést tették fel maguknak, hogy „Mi lesz, ha ezt vagy azt a lehetőséget választom?” Mi, utólag ugyan tudjuk mi történt, de a döntéshozó kortársak nem tudhatták, így számunkra, modellezve az ő lehetőségeiket, módszertanilag teljesen adekvát kérdés a „Mi lett volna, ha…?” Hutchinson nem az egyetlen, aki azt mondja, hogy a spanyol inváziós haderő biztosan sikerrel járt volna, és az angol védelem nem lett volna elegendő egy esetleges megszállás esetén.^xv Sőt, már egészen korán, a brit nacionalizmus csúcspontján, 1886-ban megfogalmazódik ez a gondolat!^xvi McAleer 1963-ban szintén megállapítja azt, hogy Angliának esélye sem volt a spanyol csapatok ellen a sikeres partra szállás esetén. Tulajdonképpen magát I. Erzsébetet is váratlanul érte a tengeri siker, amihez az angol flottának kevés köze volt. Sőt, az állam igen hálátlanul bánt a hős matrózokkal, a sérülteket hagyta meghalni. Emellett azt is állítja – amit a történészek zöme nem –, hogy a királynő el sem ment a spanyolok elleni harc előtt Tilburybe lelkesítő beszédet tartani csapatainak.^xvii Az angol védelem inadekvát volta mellett tette le a garast az armada egyik legnagyobb szakértője, Geoffrey Parker is.^xviii Ugyanakkor van egészen pozitív feltételezés is, amely szerint a spanyolok augusztus 14-e előtt nem tudtak volna elindítani egy ütőképes támadást, addigra azonban Leicester és Hunsdon vezetésével összegyűlt volna egy 83 ezer fős sereg, amely ráadásul taktikailag is jól lett volna elhelyezve.^xix Ugyancsak ezen a véleményen van a kérdésben megjelent legújabb cikk is, amely a két párhuzamos értelmezés szakirodalmát is részletesen összefoglalja.^xx Ez utóbbi vélekedést is erősítik korabeli források, azaz már az angol kortársakat is foglalkoztatta, vajon felkészültek-e a spanyolok ellen. Erre példa Sir William Russell vagy Walsingham levelei, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy I. Erzsébet mindent megtett, és az angol haderő több mint elégséges a védelemre.^xxi

Látható, hogy a Tilbury-beszéd, illetve annak jelentősége, olvasatai mai napig meghatározóak, hiszen itt egy állami propagandatevékenységről van szó. Azaz a beszéd és körülményeinek megítélése egyben az angol armada-ellenes „teljesítmény” értékelése is egyben.

---

Jegyzetek és felhasznált források

i Leicester, R.–Christy, Miller: Queen Elizabeth’s Visit to Tilbury in 1588. The English Historical Review 1919. Vol. 34, no. 133. 43.

ii Angol datálási forma.

iii Uo. 47.

iv Uo. 48.

v Uo.

vi Uo. 53. (Ugyanezeket az adatokat erősíti meg: Collins, A. J.: The Progress of Queen Elizabeth to the Camp at Tilbury, 1588. The British Museum Quarterly 1936. Vol. 10, no. 4. 164–167.)

vii Baratt, John: Armada 1588. The Spanish Assault on England. UK., 2005. 99.

viii Hutchinson, Robert: The Spanish Armada. UK., 2013.179.

ix Hanson, Neil: The Confident Hope of a Miracle. The True Story of the Spanish Armada. UK., 2004. 518. Sőt, a beszédet egy kifejezetten cinikus színházi előadásnak tartja, mivel már semmiféle veszély nem fenyegetett, az összegyűlt csapatokat pedig feloszlatták. (Uo. 522.)

x Ezt jelzi H. Kyllygrew levele Walsinghamnak, (New Style szerinti datálással) augusztus 13-án, 5 nappal a gravelines-i csata után. Ebben már világos utalás van arra, hogy tudják, az armada elhajózik Skócia felé. „These 14 men were with the Spanish fleet the whole time; they deserted at Calais in a cock boat, using their shirts for sails. Left Lisbon, May 30, but were driven back by contrary winds. They were 150 sail, 25,000 men, 10,000 of them good soldiers, and victualled for three months. No great sickness. Sighted Land’s End, July 28 o.s. [sic]: met 40 English ships off Plymouth, where they lost a galleass and had another blown up by the gunner after a quarrel with the captain. Fighting off Portland and Isle of Wight and between Calais and Blackness, where a galleass was taken and at least three great ships sunk. Fireships at Calais. A ship went aground on the Wielings and was taken by those of Flushing. They blame Parma for not aiding them more, but he could not embark. The English greatly damaged them by gunfire, but dared not board them as they were too lofty. The Armada will probably go around Scotland. Lacks mariners and, more still, pilots. The vessel which grounded on the Wielings shot through 350 times: captured by five ships of these countries: Don Diego de Pimentel, etc., in her. Another was taken by seven of these countries between Calais and Dunkirk. In one ship were 34 pieces of brass, in the other 63. August 3. Learns this morning that Parma attempted to break out but was driven back with the loss of two ships by the fleet off Dunkirk. 17 sail of the Spaniard said to be taken into England; the rest still pursued by her Majesty’s navy. In the hand of Killigrew’s clerk.” (Endd. 3¼ pp. [Holland XXVI. f. 17.] Interneten elérhető: http://www.british-history.ac.uk/cal-state-papers/foreign/vol22/pp97-110#fnn6)

xi Több változata is van, amelyek olyannyira ismertek, hogy a wikipedia Tilbury-szócikke is szerepelteti őket: https://en.wikipedia.org/wiki/Speech_to_the_Troops_at_Tilbury

xii Idézi: Hutchinson, R.: The Spanish… i. m. 179–180.

xiii „The Tilbury oration is the prize of Elizabeth’s succinct English mode. It is a demonstrative (or epideictic or declamatory) oration, a type that could express praise or blame, and the shortest formal address of Elizabeth’s we have. About 250 words, it takes about two and one-half minutes to deliver. Most Elizabethan orators spoke, in church and in Parliament, for at least an hour, but Elizabeth did not like other people’s long harangues. In her own orations she was unusually brief. Her main purpose in speaking was to set forth the royal will and message, and for this, she did not need a great deal of talking.” (Green, Janet M.: „I My Self”: Queen Elizabeth I’s Oration at Tilbury Camp. The Sixteenth Century Journal 1997. Vol. 28, no. 2. 423.)

xiv „While the spatial association of Elizabeth with the defeat of the Armada remained important after her death, Elizabeth’s arms and armor became increasingly important to her seventeenth-century iconography. William Rogers’ engraving of a peaceful if triumphant empress, so rarely reproduced, contrasts with the better-known allegorical engraving of Thomas Cecil, ‘Truth Presents the Queene with a Lance’ (c. 1625) […], which, while the Armada is defeated in the background, an armored Elizabeth receives a lance and tramples the dragon of Catholicism. The picture is an allegory, but, like Spenser’s Britomart, it provides us with image that is difficult not to superimpose on Elizabeth at Tilbury. Seventeenth-century history plays about Elizabeth illustrate a similar increase in the Queen’s militarism.” (Frye, Susan: The Myth of Elizabeth at Tilbury. The Sixteenth Century Journal 1992. Vol. 23, no. 1. 108.)

xv Hutchinson, R.: The Spanish… i. m. 210.

xvi „Truly they [burghers of London] and the rest of the English militia would have been as chaff before the veterans of Parma. It was clearly then to her fleet that Elizabeth had alone to look for the safety of herself and her subjects; yet she laboured hard to render even its bravery and skill unavailing. In evil plight the crews went forth to meet the enemy, whose power they had throughout feared less than the dangers to which their own sovereign had exposed them; and in still worse plight they returned from that memorable conflict, thinned by the pestilence which their poisonous rations had bred, till in some ships there were not men enough left to weigh anchor. Even then the survivors could not obtain their long arrears of pay, or much prospect of an alleviation of their sufferings. It was indeed small policy, as Howard perhaps ironically suggested, to defer their pay till none were left to claim it, because in that case it went to the relatives.” (Hall, Hubert–Cunningham, W. –Judd, James–Hurst, George–Clark, Hyde–Browning, Oscar: The Imperial Policy of Elizabeth. From the State Papers, Foreign and Domestic. Discussion. Transactions of the Royal Historical Society 1886. Vol. 3. 232. Kiemelés tőlem.)

xvii “Elizabeth actually did not visit Tilbury, where Essex hastily had gathered an army of a few thousand, until the Armada was so crippled that invasion was impossible. There she exhibited a graciousness which aroused, in the camp, the highest loyalty and enthusiasm. But Elizabeth then was not the same woman she had been a few weeks before. As an extraordinary lack of ballads written about the Armada before the victory attests, the attack itself came as a surprise. The danger was really understood until it was past. As a result no adequate preparation was made to confront it, and England owed her escape to chance rather than to inspired leadership. The ships Elizabeth spared for the en- counter were small and few. They were provisioned inadequately, and every application for food and supplies met with the Queen’s resistance. The private liberality of the naval commanders alone kept the fleet at sea long enough to rout the Spaniards. And, when victory was won, the wounded sailors were allowed to die in the streets of the sea towns. Elizabeth identified herself with the venture only after the scope of the victory and its meaning to the future of England became clear.” (Mc Aleer, John J.: Ballads on the Spanish Armada. Texas Studies in Literature and Language 1963. Vol. 4, no. 4. 604–605.)

xviii Parker, Geoffrey: If the Armada had Landed. History. 1976. Vol. 61, no. 203. 358–368.

xix „[…] the Spanish army could not possibly have faced the combined armies of Leicester and Hunsdon outside of London before August 14. By that time the English forces would have numbered at least 46,000 men, having been reinforced by a further 17,000 due to arrive from the counties on August 12. Finally, this does not include the approximately 20,000 men from the southwest who, if they continued shadowing the Armada along the coast, would be approaching the area of battle by August 14, possibly even threatening Parma from the flank and rear. While the outcome of such a battle would have been far from certain, especially considering the dissension in the English command, the inexperience of the English troops, and the apparent awe in which the earl of Leicester held Parma, the Spanish army would have been attacking an army nearly twice its own size, a challenge that not many commanders as skilled as Parma would have cared to undertake. Boxed into Kent, Philip II’s general might have found that his master had led him into a trap, as English plans were laid to parry precisely the invasion that the Spanish military thinkers had conceived. Though the English were certainly fortunate that they avoided having to fight on their home soil in 1588, the Army of Flanders was equally fortunate to have avoided engaging in the repeated bloody assaults against numerically superior forces that would have resulted from a successful landing in Kent during August of 1588. While the queen’s visit to Tilbury and the celebrations that followed focused popular attention on Leicester’s muster, they have obscured the more effective measures taken for the defense of England during the days of crisis. Hunsdon’s army and the forces on the South coast have been very nearly forgotten, lost in a pile of state papers and muster books. Even more surprising, the use of extensive planning to meet the challenge of invasion has been largely over-looked, despite the fact that it reflects the administrative skill of Elizabeth’s government. Always careful of excessive expenditure, the queen and her council had found a way to conserve resources, particularly precious financial resources, by avoiding early mobilization. While such „half measures” struck fear into the hearts of military men such as Norris, in the event they probably would have proved sufficient to meet the threat at hand. While some would call maintaining such a narrow margin of safety flirting with disaster, others would see it as case of tailoring the solution to fit the problem. By taking gambles such as this, Elizabeth was able to avoid the kind of financial disaster that eventually wrecked Philip II’s war effort.” (Nolan, John S.: The Muster of 1588. Albion: A Quarterly Journal Concerned with British Studies 1991. Vol. 23, no. 3. 406–407.)

xx Younger, Neil: If the Armada Had Landed: A Reappraisal of England’s Defences in 1588. History 2008. Vol. 93, no. 3. 328–354. (https://classroom.kleinisd.net/users/1243/docs/if_the_armada_had_landed.pdf)