A lázadó falu – Kesztölc a Rákosi-korszakban és a forradalomban I.

Az első csalódástól az első szervezkedésig

Kesztölc eldugott bányászfalu Esztergom és Dorog között, a 10-es út mentén. Olyannyira eldugott, hogy az országot 1956. november 4-én megszálló szovjet csapatok csak a hónap utolsó napjaiban jelentek meg a településen, de a magyar karhatalom és pártszervek visszatérésére december 15-ig kellett várni. Noha a községben semmiféle atrocitás nem történt a forradalom alatt (egy házrobbantási kísérletről tudunk, de ott sem sérült meg senki), a megtorlás igen súlyosan érintette Kesztölcöt, de főleg a mintegy 40 fős helyi nemzetőrséget. Ennek oka egyrészt a kádári propaganda által elterjesztett „Kesztölci Köztársaság” legendájában, másrészt egy 1952-es létező, de a politikai rendőrség által felnagyított szervezkedésben keresendő. Most induló cikksorozatunkban ezen két eseménynek járunk utána, egyrészt a szakirodalom – elsősorban Marek Viktor Kesztölc 56 című könyve – másrészt eddig még nem vagy alig kutatott peranyagok, illetve sajtóhírek segítségével. Első írásunkban a község 1944 és 1956 közötti történetéből villantunk fel epizódokat, amelyek elengedhetetlenek a későbbi események megértéséhez.

Hogy lett egy többségében baloldaliak, szocialisták által lakott bányászfalu „reakciós” és „fasiszta”? Miként szembesültek a szocializmus pozitív (és nyugati) gondolatain „nevelkedett” kesztölciek az 1944 végi szovjet megszállással, majd a fokozatosan kiépülő kommunista diktatúrával? Hogy söpört végig a megtorlás pár éven belül kétszer is a településen, és miért ítéltek el jóformán több embert Kesztölcről, mint nem egy nagyvárosból/megyeszékhelyről?

Az 56-os megtorlás nagyságrendjét mutatja, hogy Kesztölcről közel 20 főt ítéltek el (Minczér Józsefet ki is végezték fegyverrejtegetés vádjával), többen nyugatra menekültek, Simonek Lukács pedig éveket bujkált saját pincéjében.  Ráadásul a kádári restauráció során a hatóságok – azon túl, hogy rendszeresen tényként kezeltek feltételezéseket, véleményeket és nem vettek figyelembe nekik nem tetsző vallomásokat – többször megszegték saját szabályaikat is. A Minczér József és testvére, Károly elleni perben például nem az a golyószóró szerepelt bűnjelként, amelyet lefoglaltak náluk. Erre behozatták az összes Kesztölcön lefoglalt fegyvert, hogy válogassák ki a „sajátjaikat”. Dudik Aladár később bemutatásra kerülő fegyverrejtegetési ügyében is számos visszásságot figyelhetünk meg, amelyek közül a legdurvább az, hogy Dudik a megadott határidőn belül le akarta adni fegyvereit, csak épp a hozzá kiérkező karhatalmisták gyorsabbak voltak. Az már csak hab a tortán, hogy a szovjetek által november végén összeszedett lőszert és fegyvereket mindenféle őrizet nélkül tárolták hetekig a községi pártházban…

Illúziók és valóság

A konkrét esetek ismertetése előtt érdemes körbejárni a község 20. századi történelmét, különös tekintettel az 1944 és 1952 közötti időszakra. Ezen néhány év eseményei vezettek ugyanis ahhoz, hogy a bányásztelepülés, amely 1944 végén lelkesen fogadta a szovjet csapatokat és az új rendszert, gyorsan „lázadó faluvá” váljon. A bányászokat a korszakban a munkásosztályon belül is kiemelten kezelte a hatalom, támaszként tekintett rájuk. A forradalom idején ezért is sokkolta a vezetést, hogy a bányászok (és a munkástelepülések/kerületek, mint Ózd, Tatabánya, vagy Újpest és Csepel) az elsők között fordultak szembe az államhatalommal és az utolsók között fejezték be a fegyveres harcot is. A megtorlás így őket különösen súlyosan érintette, amit jól mutat például a tatabányai forradalmárok ellen lefolytatott két hatalmas per, az újpesti Kósa Pál és társai elleni eljárás, vagy épp a kesztölciek sorsa is.

Kesztölc címere
Kesztölc címere, amelyen mind a szőlőművelés, mind a bányászat jelképei megfigyelhetőek (Wikimedia Commons)

A középkor óta lakott Kesztölc lakosai a 19. század végéig többnyire szőlőműveléssel, szénégetéssel és fakitermeléssel foglalkoztak, a filoxérajárványt követően azonban egyre többen vállaltak munkát a környező bányákban. Az első világháborút követő összeomlás majd a tíz évvel későbbi gazdasági világválság miatt sokan vesztették el állásukat; nagy részük ekkor nyugatra, elsősorban belgiumi és franciaországi bányákba ment dolgozni, de legkésőbb a második világháború kitörésekor hazatértek. Sokan itt ismerkedtek meg a szocialista-kommunista eszmékkel, illetve azok nyugaton ismert „elméleti” változatával. Több kesztölci aktívan részt vett a nyilasok elleni ellenállásban, a környező barlangokban pedig munkaszolgálatos zsidókat bújtattak, sikerrel. Ezért, illetve a nyugati tapasztalatok miatt várták örömmel a szovjet csapatokat 1944 decemberében, azonban gyorsan csalódniuk kellett. December 30-án összeterelték a falu hadköteles korú férfilakosságát, mintegy 380-400 főt, azzal az indokkal, hogy igazolványt kapnak, amivel nyugodtan tudnak közlekedni a bányákig. A kesztölciek eleinte hittek a szovjeteknek, hiszen tudták, a termelés újraindítása az ország elemi érdeke, a megszállók azonban szó nélkül tagozták be őket a „malenkij robotra” hurcoltak közé. Néhányan még magyar területen meg tudtak szökni, ők számoltak be otthon az eseményekről, a túlélők viszont csak 1947-ben tértek vissza a Szovjetunióból. Eközben 1945. február 4-től egy hónapra a maradék lakosságot is áttelepítették Piliscsévre, ami tovább fokozta a megszállókkal szembeni ellenérzéseket.[1] 1946-ban több száz szlovák származású kesztölci települt át Csehszlovákiába a lakosságcsere-egyezmény keretében, ez szintén megkavarta a község lakosságát és etnikai viszonyait.[2]

Kesztölc ennek ellenére hamar talpra állt, amiben hatalmas szerepe volt a községet vezető Farsang András bányásznak. Megszervezte, hogy élelmet cseréljenek a Kesztölcön égetett mészért, közösséget szervezett a fiataloknak, de a falu többi „vonalas” kommunista vezetője rövidesen kitúrta a hatalomból. Miután az új rendszer jóformán csak csalódást hozott a kesztölcieknek (is), érthető, hogy (az ország számos településéhez hasonlóan) sokan szembefordultak a hatalmat 1945 és 1948 között fokozatosan megszerző kommunistákkal. Erre jó példa, hogy eleinte nem szavazták meg az iskola államosítását és tiltakoztak a TSZ-szervezés ellen is. A saját kis föld a bányászfaluban is kulcsfontosságú volt, hiszen a családok így egészítették ki jövedelmüket. A Magyar Dolgozók Pártjának helyi szervei még 1951-ben is arról panaszkodtak, hogy kevesen léptek be a TSZ-be; a problémát a földek kötelező beadásával „oldotta meg” végül a hatalom…[3]

Kesztölciek kiskertjükben, háttérben a Pilis kopár sziklái, 1930 (Kozma Krisztina/FORTEPAN)

A diktatúra természetét tökéletesen mutatta, hogy 1949 májusában már csak a Népfront jelöltjeire lehetett szavazni, a kesztölci Marek Lajost pedig, aki tiltakozásul üres borítékot dobott az urnába, büntetésből a bányába helyezték át. Ennyit a titkos választásokról… Marek ezt követően megkísérelt Ausztria nyugati megszállási zónájába szökni, de elfogták és 5 hónap börtönre ítélték. Fogsága alatt ismerkedett meg a budapesti Erdélyi Józseffel, akivel elhatározták, hogy megpróbálnak valahogy szembeszállni a diktatúrával. Szabadulása után kapcsolatba lépett volt iskolatársaival és a szétvert Kisgazdapárt volt tagjaival, de 1950 tavaszától 1951 tavaszáig többnyire „csak” valamelyikük borospincéjében italozgatva szidták a rendszert. Azért az idézőjel, mert ez a mai szemmel nézve hétköznapinak számító tevékenység önmagában is súlyos börtönéveket jelentett lebukás esetén – ez volt az 5+2-es politikai viccek korszaka. Ezen felül egy behívó elől menekülő társukat is bújtatták.[4]

1951-ben a szervezkedés budapesti szállal egészült ki; a politikai rendőrség később erre alapozva állította be a fiatalok ténykedését országos, jól szervezett mozgalomnak. Erdélyi egyik ismerőse, bizonyos Jámbor László Kesztölcön keresett menedéket, miután az ő hasonló csoportjára árulás következtében „rászállt” az államvédelem. Jámbor menyasszonya segítségével sokáig sikeresen rejtőzködött; 1951 áprilisától őszig élt Kesztölcön, ahol előbb Marek Lajosék, majd Farsang András bújtatta. Végül 1952 augusztusában Szuhahután fogták el, és ő lett a kapcsolat a közben „szintet lépett” kesztölci ellenállócsoportig. 1951 júniusára ugyanis jelentősen kibővült Marekék csoportja; számos bányász és Farsang András is csatlakozott – sőt, gyakorlatilag két csoportról beszélhetünk, egy bányászokból és egy gazdálkodókból állóról, amelyek természetesen kapcsolatban voltak egymással – és ekkor már a tettek mezejére léptek. 1951 tavaszán a környéken és Budapesten is röplapokat terjesztettek (ebben kesztölciek és Jámborék is részt vettek), majd ellopták a munkásotthon rádióját, hogy az árából sokszorosítógépet vegyenek. 1952 májusában Farsang és Dudik Aladár egy kocsmai szóváltást követően megverte Kesztölc MSZHSZ-titkárát[5], júniusban pedig felgyújtották a TSZ néhány szalmakazlát.[6] A nyomozati iratok alapján fegyvereket is gyűjtöttek. Az ellenállást fokozta, hogy a helyi pártvezetők igazi kiskirályként viselkedtek. Oberfrank Ádám, az 1954-ben kinevezett tanácselnök így nyilatkozott elődjéről, Maklári Józsefnéről:

„Megcsinálta azt, hogy a dolgozóknak megadta a sertésvágásra az engedély(t) és mikor a fél levágta akkor rendőrséggel elvitette.”[7]

Az engedély nélküli disznóvágás (feketevágás) akkoriban igen súlyos, közellátást veszélyeztető bűncselekménynek minősült, amiért a körülményektől függően hosszabb börtönbüntetést is kiszabhattak. Nem véletlenül került be egy ilyet bemutató jelenet A tanú című klasszikusba sem:

https://www.youtube.com/watch?v=bq8rTZoJiSk

Az ehhez hasonló szervezkedések nem számítottak rendkívülinek, ahogy az sem, hogy a parasztság lehetőségéhez és vérmérsékletéhez képest igyekezett ellenállni a TSZ-szervezéseknek.

Az egyes csoportok (amelyeket főleg fiatalok alkottak) természetesen igyekeztek kapcsolatba lépni egymással, még ha ez különösen veszélyes is volt. Több esetben viszont az államvédelem generált összeesküvéseket, szervezkedéseket, vagy „bővítette” ki azokat. Erre jó példa a Kiss Szaléz ferences szerzetes elleni per. Az atya 1945-től katolikus ifjúsági közösséget szervezett, kulturális programokkal, vitaestekkel, amivel kivívta a már ekkor kommunista befolyás alá került politikai rendőrség „figyelmét”. A csoport néhány tagját szovjet katonák meggyilkolásával vádolták meg; 1946. december 10-én Kiss Szalézt és négy társát szovjet bíróság ítélte halálra. A szervezkedéshez olyan vádlottakat is „hozzácsaptak”, akik nem is ismerték „bűntársaikat”, ugyanakkor elítélésükre politikai szempontból szükség volt. Közülük a legismertebb Oloffson Placid atya volt, aki 10 évet töltött a GULAG táboraiban.

Az ellenállócsoportok nagy része fizikai tevékenységet nem fejtett ki, csak összegyűlve szidták a rendszert – ahogy fentebb láthattuk, ebben is komoly kockázat volt, de a Fehér Gárda vagy a Sárréti Sasok néven ismerté vált (több száz fős) csoportok fegyvereket is gyűjtöttek[8], Békéssámsonban pedig komoly röplapozó tevékenységet folytattak, amiért 1955-ben a csoport két tagját halálra ítélték (később életfogytra enyhítették), a 20 fiatal összesen 186 év börtönt kapott.[9] Az 1956-ot követő megtorlás során kivégzett Tumbász Ákost 1954-ben, 19 évesen rendszerellenes versek és szórólapok miatt ítélték 10 évre (ennyit a Sztálin halálát követő „enyhülésről”).

Az államvédelem komoly erőkkel kutatott mindenféle hasonló szervezkedés után; egyrészt tartottak minden fegyverestől és alternatív hírforrástól (a röplapok egy része nem pártállami forrásból származó híreket is közölt), másrészt saját fontosságukat is igazolták a minél nagyobb és szövevényesebb összeesküvések felderítésével. És ha épp nem volt ilyen, akkor lehetett kreálni, vagy éppen a meglévőket felnagyítani, összekötni. A lehallgatások és levélcenzúra mellett több ezer besúgót (nevezzük most őket így) foglalkoztattak, így lényegében mindenhova eljutottak. A besúgók egy része önként vállalta az együttműködést, de volt, akit megzsaroltak (pl. rokonaival), és sokakat szerveztek be a börtönökben is, szabadlábra helyezésért vagy enyhébb büntetésért cserébe.

A kesztölciek vesztét is egy besúgó okozta, igaz nem a hagyományos, beépüléses módon. Farsang András egy köztörvényes cselekmények miatt börtönben ülő ismerősének, Fuzik Károlynak mesélt a szervezkedésről, amikor meglátogatta. A baj az volt, hogy Fuzik a megvert MSZHSZ-titkár, Váczi József sógora volt, aki így értesült a szervezkedésről, ráadásul Fuzikot 1952 júniusában az ÁVH is beszervezte. Emiatt idő előtt szabadult, pénzjutalmat is kapott, cserébe provokátorként segített leleplezni a csoportot. A kesztölci ellenállókat az 1952. augusztus 9-re virradó éjjel vették őrizetbe. Mivel a községben nem sokkal korábban számozták át a házakat, a nyomozók többeket is rossz címen kerestek. A kavarodásban Marek Lajosnak és öccsének sikerült elmenekülnie, de Sándort pár órával később elfogták a csoport egyik fegyverraktáránál. Egyedül Dudik Aladár kísérelt meg ellenállást, eltörte az egyik államvédelmis karját.[10]

Marek Lajost megsebesítették üldözői, ennek ellenére sikerrel szökött meg előlük. Egy ideig Piliscséven is keresték (ott éltek rokonai, illetve oda udvarolt), de ő Pilisszántóra ment, ahol befogadták, ellátták sebét és pár napig engedték meghúzódni. Rövidesen visszatért Kesztölcre, ahol évekig bujkált, jó ideig a falu központjában, a tanácsháza melletti épületben!

„Az első néhány hónapban egy partfalba vájt ólban, ahol csak ülni és feküdni lehetett. Később a ház padlásán töltötte a nappalokat. Ottlétéről még a család gyermekei sem tudtak. Egészen 1955 augusztusáig maradt Kesztölcön, ekkor véletlenül meglátták az utcáról, és így ismét menekülnie kellett. Családja a hegység túloldalán található Pilisszentkereszten talált neki búvóhelyet. Itt maradt egészen 1956 októberéig, amikor is hazatért és szülei házának padlásán húzta meg magát Október 31-én adta csak fel a bujkálást, és lehetett együtt újra családjával.”[11]

Ez a mesterfokon űzött rejtőzködés úgy látszik jellemző volt a helyiekre, Simonek Lukács a forradalom után hasonló módon kerülte el a rá vadászó karhatalmat – erről lásd majd később.

Image result for ávh
Államvédelmis katonák díszszemlén (mult-kor.hu)

A kesztölciekkel közel egy időben vették őrizetbe Jámbor Lászlót és az ő budapesti ismerőseit, majd összekötötték a két csoportot. Noha a vádaknak ez esetben volt alapja, az államvédelmisek sok esetben „kerekítették ki” a dolgokat, vagy éppen tényként fogadtak el feltételezéseket. Olyanokat például, hogy a kesztölciek a helyi MDP vezetők meggyilkolását és a pilisvörösvári vasúti híd felrobbantását tervezték, a fővárosiak pedig a Szabadság-szobrot akarták felrobbantani. A szervezkedésbe bevonták a kisgazdákat is, akik eleve rendszerellenesnek számítottak, és jelenlétükkel igazolhatták a csoport politikai céljait, illetve „nép demokrácia ellenességét”. A vádpontok közül egyedül a fegyverrejtegetés állta meg a helyét, ami nem csoda, hiszen visszaemlékezések szerint Kesztölcön majdnem mindenkinek volt fegyvere és rendszeresek voltak az (orv)vadászatok. Petróczy János elmondása szerint

„úgy állt a puska az ajtó mögött, mint a söprű.”[12]

Szabó Gergely, Kesztölc 20. századi történelmének másik kutatója egy írásában közölt részleteket a kihallgatási jegyzőkönyvekből, évtizedekkel az események után pedig több egykori résztvevővel is beszélt. A kihallgatási jegyzőkönyvek nyelvezete életszerűtlen (ne feledjük, többnyire néhány elemit végzett bányászokról és földművesekről volt szó), tartalmuk pedig sokkal inkább idéz egy politikai sci-fi-t vagy a korabeli propagandaszövegeket – mindebből következtethetünk arra, hogy az összeesküvés sokkal inkább az ávósok, mint a szervezkedők „készítették”. Dudik Aladár egy alkalommal például így vallott:

„Lassan már fognak jönni az amerikaiak, a Nyugat-Németországban lévő felfegyverzett csendőrök és nyilasok, akik be fognak hatolni Magyarországra, mi pedig legyünk felfegyverekezve (sic!), menjünk az erdőbe, itthon ne vonuljunk be a Néphadseregbe, hanem ha keresnek minket, akkor lőjük (sic!) agyon őket, és majd segítsünk az amerikaiaknak, a csendőröknek és a nyilasoknak.”[13]

A katonai szolgálat megtagadása még rendben lenne – fentebb példát is láthattunk rá – de hogy egy közismerten baloldali, a nyilas időszakban zsidókat mentő közösség örömmel csatlakozzon a nyilasok (amúgy ilyen formában nem is létező) nyugati szervezetéhez, az nem túl valószínű. Az amerikaiakat természetesen sokan várták, ha más nem amiatt, mert a propaganda is küszöbön álló NATO támadásról és harmadik világháborúról harsogott

Farsang Andrásék csoportját 1952. október 8-án, a másik csoportot egy nappal később ítélték el Budapesten. A perekben a következő ítéletek születtek:

Farsang András és társai:

I. Farsang András: halál

II. Jámbor László: életfogytiglan

III. Hubai Katalin: 14 év

IV. Zentai Jánosné: 6 év

V. Farsang Ferenc: 9 év

VI. Dudik Aladár: 8 év

VII. Ifj. Petróczy János: 14 év

VIII. Marek Sándor: 12 év

IX. Velmovszki István 14 év

X. Fekete Mihály: 8 év

XI. Fekete István: 7 év

XII. Újvári Ferenc: 6 év

XIII. Farsang Andrásné: 4 év

XIV. Herczegh Károly: 1 év 6 hónap

XV. Kucsera Márton: 5 év

XVI. Erdélyi József: halál

XVII. Inzsel Károly: életfogytiglan

XVIII. Kurucz Jenő: 10 év

Farsang András neve a politikai okokból kivégzettek névsorában (Új Magyarország 1994. május 14. 12. – Arcanum Digitális Tudománytár)

Navratil Rudolf és társai:

I. Navratil Rudolf: 13 év

II. Radovics Vilmos: 7 év

III. Radovics Gáspár: 7 év

IV. Kochnyák József: 8 év

V. Hertlich János: 10 év

VI. Hertlich Márton: 7 év

Marek Viktor Erdélyi Józseffel kapcsolatban három változatot is elképzelhetőnek tart. Az első szerint tényleg ellenálló volt, a második szerint csaló (vagy az is) volt, aki a szervezkedésre többször, többektől kért kölcsön (ezt tanúvallomások is megerősítik), de semmit nem adott meg. Ezt ugyanakkor cáfolja, hogy bár többször megverték, valamint felesége és kislánya internálásával is fenyegették, nem adott ki semmi terhelőt, sőt, a ráállított zárkaügynöknek is úgy nyilatkozott, hogy amit csak ő tud, arról nem tesz vallomást. A harmadik változat a legelképesztőbb; eszerint őt (is) az ÁVH építette be a csoportokba, csak éppenséggel „elfelejtették” kiemelni, nem úgy, mint Fuzikot, aki az ügy elején még szerepel, de az elítéltek között már nem.[14]

A pilisvörösvári vasúti híd, még a felújítás előtt (Forrás)

Farsang Andrást és Erdélyi Józsefet 1953. január 27-én végezték ki. Farsang felesége az utolsó tárgyalás után még szeretett volna találkozni férjével, de nem kapott erre engedélyt, így 1956-ig reménykedett, hogy az ítéletet mégsem hajtották végre. A kivégzésről semmilyen hivatalos iratot sem kapott, ez szintén nem példa nélküli a korszakban. Ez persze nem maradhatott titokban a faluban, és hamarosan több szóbeszéd is terjedni kezdett Farsang András haláláról. Minczér Bernát úgy emlékezett, hogy

„Andrásnak nincs nyoma. Sehol semmi papír nem igazolja azt, hogy kivégezték volna… Kihallgatás közben összeverték, és aztán be a darálóba, és mehet a lefolyóba. Ezt végigéltük, egy ilyen kis faluba mindenki tudott róla.” [15]

A darálós kitétel utalás arra, hogy a korabeli „legendárium” szerint az ÁVH Jászai Mari téri épületében (a mai Képviselői Irodaház) és a Bem rakparton is működött egy-egy hatalmas húsdaráló, amelybe a kínvallatások során meghaltak/eljárás nélkül eltüntetni kívántak testét dobálták.

A kesztölci ellenállás a csoport felszámolásával gyakorlatilag megszűnt, az elégedetlenség ugyanakkor nem csökkent. Sőt, csak növekedett az 1952-es tagosítás miatt; ekkor vették el a TSZ-be be nem lépők földjeit, amik helyett értéktelen, köves parcellákat kaptak.[16]

Látható, hogy Kesztölc nagyon hamar szembesült az szocializmus ígéretei és gyakorlata közötti különbségekkel; ennek fényében érthető, hogy a forradalom kirobbanásakor egyből megragadták a lehetőséget a változtatásra. Innen folytatjuk!


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek

[1] Marek Viktor: Kesztölc 1956. Kesztölc Község Önkormányzata, Kesztölc, 2016. 6–10.

[2] Marek 11. Kesztölc lakossága 1941-ben 2664, 1949-ben 2268 fő volt. Mivel a háború elkerülte a települést, és a bányászat miatt legtöbben mentesültek a katonai szolgálat alól, a népességcsökkenés oka elsősorban a lakosságcserében és a „malenkij robotban” keresendő. http://nepesseg.com/komarom-esztergom/kesztolc

[3] Marek 12.

[4] Marek 13–15.

[5] A Magyar Szabadságharcos Szövetség 1948 februárjában alakult meg, a kommunista párt tömegszervezeteként. Elsősorban fiatalok haderőn kívüli előképzésével foglalkozott – volt céllövő, ejtőernyős, rádiós, könnyűbúvár, valamint autós/motoros szakosztálya – de a modellezőknek, sportolóknak is jutott hely a szövetségben és kulturális programokat is szerveztek. 1957 júniusában Magyar Honvédelmi Sportszövetség néven éledt újjá, 1967-től MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) néven futott.

[6] Marek 15–19.

[7] Marek 29.

[8] Bővebben lásd: Őze Sándor – Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Kárpátia Stúdió, Budapest, 2012.

[9] Rend és forradalom: ’56 Békés megyében (az MNL-Békés Megyei Levéltárának összeállítása)

[10] Marek 19–21.

[11] Marek 22.

[12] Marek 24.

[13] Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története. Café Babel, 2005/49-50. 155–164. o. 161. o.

[14] Marek 25.

[15] Marek 27–28. és Szabó 161.

[16] Marek 29.

További felhasznált források:

Röplapszórók – Egy ellenállási mozgalom 1952-ben: a kesztölci összeesküvés Magyar Nemzet Magazin 2004. október 16. 35.

Új Magyarország 1994. május 14.

www.perek56.hu

A nyitóképen a kesztölci lencsehegyi I. akna 1983-ban (FORTEPAN)

Facebook Kommentek