Zsiga bácsi és a szocialista nemzeti egység

 Az 1970-es évek elejétől, igaz korlátozottan, és a korabeli politikai sallangokat nem mellőzve, de lehetővé vált az 1945 előtti időszak hivatalos szempontoktól némileg eltérő kutatása is. Elég csak Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvére gondolni, amely azóta több esetben is túlhaladott nézetei mellett korszakalkotó műnek számít. Megszólalhattak benne egykori tisztek és honvédek, és közel 30 év után újra lehetett beszélni a Don-kanyarban elesett honvédekről. Természetesen ennek is ára volt, a megszólalók nem kerülhettek el bizonyos sztereotípiákat (pl.: „a hadsereget meghalni küldték a frontra”), amelyek közül sok ma is él a köztudatban.

Jóval kisebb hangvételű ugyan, de ebbe a sorba illeszkedik be Seress Gábor Zsiga bácsi című riportja is, amely a Magyar Nemzet 1972. augusztus 16-i számában jelent meg. Zsiga bácsi, vagyis gróf Somssich Zsigmond 1914-ben született Berlinben. Tanulmányait a Közgazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági szakán folytatta. Diplomát már nem kaphatott a katonáskodás miatt. 1944-ben kikerült a frontra, ahol fogságba esett. A nagyatádi kastélyból 1945-ben mindent széthordtak. 1951-ben deportálták Hortobágyra, ahonnét visszatért Nagyatádra. Szezonmunkákat vállalt, segédmunkásként dolgozott, később a konzervgyár üzemi könyvtárosa lett. 1989-ben hunyt el.

terkep_hortobagyi_taborok_2m.jpg
Zárt táborok a Hortobágyon és a Hajdúságban 1950-1953
 

„Volt hadifogoly, ezerholdas nagybirtokos, majd száz és tízholdas gazdálkodó, később deportált osztályidegen, segédmunkás, kenderátvevő, végül konzervgyári szalagmunkás és csomagoló. Jelenleg nyugdíjas. (…) Kék ingben, szürke zsávolynadrágban ül előttem Somssich Zsigmond gróf, Somogy megye egykor legismertebb mágnásfamíliájának leszármazottja. Nevüket a földreform előtt összesen 25 811 katasztrális hold nagybirtok fémjelezte. Somssich Zsigmondnak ma van 800 forint megszolgált nyugdíja, 500 forint mellékjövedelme, felesége, kétszobás háza Nagyatádon és egy kényszermunkában szerzett fekélyes visszérgyulladása.”

(…)

„Ha most eljátszanánk egy kicsit a ki nem hűlő emlékezettel együtt, könnyűszerrel és többé-kevésbé hitelesen felidézhetnénk Somssich Zsigmond egykori világát. A fogatokat és vadórákat, a disztingvált olaszországi szállodákat, ahová a család nyaranta pihenni tért, a paraszti disznótorokat, melyekre tiszteletből mindig meghívták őket, és amelyekre el is mentek, nem kis népszerűségre téve szert ezzel az »egyszerű nép« körében. (A jó gróf mítosza, úgy mondják, elcsépelt dolog. Bár én inkább elcsépelt grófokkal, mintsem a derék osztályidegen elcsépelt meséjével találkoztam az elmúlt negyedszázad történetében.) Kimeríthetnénk ebből a feneketlen kútból az unalmas, olykor bizarr családi történeteket, országos disznóságokat és feljegyzetlen jócselekedeteket, kavicsot, salakot, apró gyémántokat – mindazt, amit az ember puszta létével 30 év alatt használ és létrehoz.
De inkább ne merítsük ki. Végül mindig kiderül, nem könnyű elviselni annak következményeit, hogy valaki oda született, ahová születik. Bűnhődni másokért is lehet.”

Birkahodály a Hortobágyon: ilyenekbe is költöztettek kitelepítetteket
 

„A hortobágyi gettóban a gróf nehéz kőműves-segédmunkát végzett, amellyel 700 forintot tudott keresni. Másfél év múltán az újságban olvasták a táborok felszámolásáról szóló rendeletet. Az öreg grófnő nem sírt, csak nézett maga elé.”

(…)

„Az egyetlen dolog, ami néha bánt, az igazságtalanság, hogy nem sikerült a képzettségemnek megfelelő állást kapnom soha. Úgy szerettem volna dolgozni, hogy több hasznomat vegyék. Nem az én hibám, hogy nem sikerült.”

(…)

Huszonöt éve és az egészsége ment rá, hogy alkalmazkodjék: hogy úgy éljen, mint a többiek. Azt hiszem, sikerült neki.Ahogy elmegyek, bekapcsolja a részletre vett televíziót. A híradót mindig megnézi. Tegnap tudományos kisfilmet vetítettek, az Atlanti-óceánról. Nézte, tetszett neki.”[1]

A riport természetesen nem maradt visszhang nélkül, azt jelentős felzúdulás követte az MSZMP központi lapja, a Népszabadság oldalain. A dörgedelmes szerkesztőségi válaszcikkben csak úgy repkednek a „szocialista nemzeti egység” és hasonló „varázsszavak”, és természetesen előkerül az 1950-es évek szóhasználata is; ez is jelezte, hogy enyhülés ide, vagy oda, még mindig sok az olyan téma, amelyet nem tanácsos piszkálgatni. Külön érdekesség, hogy az 1944-1945-ös vészkorszakból ismert gettó és deportálás szavak használatán felháborodtak a válaszcikk szerzői, de a szocialista és nemzeti jelzők egy kontextusban, igaz fordított szórendben történő említése nem lépte át ingerküszöbüket.

„A Zsiga bácsi című riport szemlélete, mondanivalója és célzata annyira kirívóan idegen a szocialista sajtótól, ennélfogva oly széles körben keltett felzúdulást, oly sokan kérdik, hogyan maradhat visszautasítatlan egy ilyen cikk a szocializmus épületének betetőzésén munkálkodó Magyarországon. A hatásvadász történetben a hajdani gróf személyes sorsában egybevegyül földbirtokának elvétele és az ő későbbi kitelepítése. Ezeket most a náci időkből megismert „deportálás” és „gettó” szavakkal fölidézve méltán háborodik fel az olvasó. Mai szocialista nemzeti egységünk – amelybe, mint dolgozó, alkalmasint a volt kizsákmányoló is beletartozhat – történelmi harcok és fejlődés eredménye. Ezt a múltba visszavetíteni tisztán nem látásra valló politikai hiba.”

A Népszabadság válasza mellett az MSZMP KB Agitációs és propaganda Osztálya ténymegállapító bizottsága is sokáig vizsgálódott a Magyar Nemzetnél. A lap végül meghátrálásra kényszerült, elismerték, hogy „a riport nem felelt meg a Hazafias Népfront politikájának”, a főszerkesztő-helyettes pedig fegyelmit kapott. Seress Gábor pályafutását cikke gyakorlatilag kettétörte: a „békesség megőrzése érdekében” saját szerkesztősége ítélte szilenciumra; bár híreket szerkeszthetett és írhatott cikkeket, de neve hónapokig nem jelenhetett meg az újságban. Minden bizonnyal a riport által gerjesztett feszültségek is hozzájárultak nem sokkal később elkövetett öngyilkosságához.

A „Seress-ügy” megmutatta, hogy bár az 1970-es évektől az írók, művészek és kutatók tovább „nyújtózkodhattak”, de mégis csak a pártközpontban mondták meg, „hogy meddig ér a takaró.”

315.jpg
Somssich Zsigmond sírja a nagyatádi temetőben

 Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Források:
[1] Seress Gábor: Zsiga bácsi Magyar Nemzet 1972. augusztus 16.
[2] Hogyan értsük? Népszabadság 1972. augusztus 27.
Somssich Zsigmond életrajza és sírja (2015. augusztus 24.)
 
A nyitóképen a nagyatádi Somssich kastély napjainkban (www.muemlekem.hu).
 
Facebook Kommentek