A magyar őstörténet Alien versus Predator vitájában csak a korábbi modell halt meg

A Matthias Corvinus Collegium hatrészes vitasorozatot indított Gali Máté és Pócza Kálmán moderálásával, a legelső esten pedig alaposan belecsaptak a lecsóba, hiszen mindjárt a mostanában a közéletbe is beszivárgó őstörténeti tárgyú vitával kezdték a sorozatot. Bár eleinte a beszélgetés kevésbé emlékeztetett vitára, később a felek közötti markáns véleménykülönbség felszínre tört. A meghívott vendégek ugyanis Szabados György, a Magyarságkutató Intézetbe integrált László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója és a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész-kutatója, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum történésze,  valamint Sudár Balázs, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoport főmunkatársa, korábbi vezetője voltak. A Tas vezér utcai kollégium kávézója dugig megtelt az érdeklődőkkel, még pótszékek berakására is szükség volt, jól jelezve, hogy a magyar őstörténet iránt lankadatlan az érdeklődés.

Miért érdekes a magyar őstörténet?

Az első kérdések kevésbé adtak okot a felek közötti pengeváltásokra, inkább a témát akarták kissé lehatárolni. Miért van ekkora tétje a magyar őstörténetről szóló vitáknak, hangzott el rögtön az első kérdés, mire Sudár Balázs némi iróniával felhívta a figyelmet arra, hogy

ez egy kelet-európai népsport.

A magyar őstörténeti viták mégcsak nem is vonzzák a legkülönösebb nézeteket, abban egyértelműen a horvátok vezetnének. Hogy az őstörténet miért ennyire fontos, azt két okra vezette vissza. Egyrészt egy olyan kultúránk van amely a kezdeteket szereti számon tartani. A születéssel kapcsolatban mintha egy eleve elrendelést fogalmaznánk meg, ezért ünnepeljük ezt rendszeresen. (Például Budapest is jövőre lesz 150 éves). Másrészt a vizsgált időszakban nagyon sok minden történt nagyon rövid idő alatt. Ilyen például az államiság megszületése, a beköltözés, a keresztény állam megteremtése, ráadásul mindezt együttesen honfoglalás korának hívjuk. Szabados György válaszában szintén humoros felvezetést választott: “a születésemet nem sorolhatom a személyes élményeim közé, de tagadhatatlan, hogy engem személyesen érintett”. A viccen túl két identitáspontot állapított meg az ember életében. Egyrészt a közelmúltat, úgymond a “személyes őstörténetet”, a családot. Másrészt pedig a csoportidentitásunk alapját jelentő őstörténetet. Ezért vannak heves viták a magyar őstörténet körül. A heves vitákról megjegyezte, hogy ha azok nem válnak személyeskedővé és szakmai alapon maradnak, akkor szükségesek és jók. Sokkal jobbak, mintha a kérdéseinket lefojtanánk és nem beszélnénk ki.

A kérdezők ekkor megemlítették, hogy egyikük sem használta a politika szót, de mégis kíváncsiak arra, hogy van-e politikai háttere az őstörténeti kutatásoknak. Sudár Balázs úgy felelt, hogy ha a politika diktálná az őstörténetet, az néhány nap után már senkit nem érdekelne. Azt viszont nem tagadta, hogy a politika használja és rájátszik az őstörténeti kutatások eredményeire, erre példaként pedig Törökországot említette. De nemcsak a politika, hanem maga a társadalom is használja az őstörténetet, filmet, regényt, művészeti termékeket, Feszty-körképet készít belőle. Szabados György egy kicsit ráerősített erre, mondván, hogy maga a politika szó alapvetően közügyet jelent a klasszikus értelmezésben, így maga az őstörténet is gond nélkül válhat ennek az agórának a részévé. De büszkén tette hozzá, hogy a magyar kritikai történetírás immár 250 éves hagyományra vezethető vissza, így előbb vagy utóbb az aktuálpolitikai törekvések szögletes zárójelbe tett kutatástörténeti érdekességgé válnak.

A vitaest résztvevői (Gyurkovits Tamás/MCC)
A vitaest résztvevői (Gyurkovits Tamás/MCC)

A magyar őstörténet temetetlen halottja

Hogy egy kicsit élénkebbre szítsák a vitát, az est egyik moderátora, Gali Máté szembesítette Sudár Balázst a korábbi saját szavaival, amelyet röviden úgy jellemezhetünk, hogy őstörténeti paradigmaváltás zajlik ezekben az években. A kérdezett nem vitatta a saját szavait, hanem kicsit messzebbre tekintett vissza. Felidézte, hogy gimnáziumi évei alatt szerette a történelmet, ragadt rá,

de pont az őstörténetet nem igen szerette, mert nem találta logikusnak, a kirakós darabjai sehogyan sem illeszkedtek össze.

Azt az elképzelést tanították, amit a köznyelv “finnugrista elméletnek hív”, ami egyébként jellemzte a szakirodalmat és a klasszikus ismeretterjesztő irodalmat is. Ez egy sokkal régebbi tudománytörténeti folyamat eredménye. A 19. századi pozitivizmus, amely a források összegyűjtésén alapult, alapvetően egy “mindent megoldunk” hangulatban állt hozzá az őstörténethez is. A történeti források azonban hamar elfogytak, így más források után kellett nézni. A társtudományok bevonása után az őstörténet egyik forrása a nyelv lett, később viszont a történelemtudomány “kiesett” az őstörténetet vizsgáló diszciplínák közül. Ami maradt, az egy nyelvész-régész kompromisszum, ez uralta évtizedekig a magyar kutatást. A paradigmaváltás pedig a régészet oldaláról érkezett, amely felrúgta a kompromisszumot. Türk Attila megbarátkozott az orosz kutatók habitusával és bebizonyította, hogy van keleten a honfoglaláskori leletanyagnak párhuzamai. Ez egyrészt felborította a földrajzi kereteket, hiszen a magyar kutatás az Urálon túl nem kereste a magyarokat, márpedig a régészeti leletek onnan kerültek elő, másrészt az időrendet is, hiszen az előkerült leletanyag túlságosan “késői” a hagyományos modellhez képest. Ráadásul a történettudomány is szétfeszítette a korábbi kereteket, így egyértelmű, hogy új szintézisre van szükség.

Sudár Balázs (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)
Sudár Balázs (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

Vajon erre a történészek a legalkalmasabbak? – tették fel a kérdést, és ezúttal Szabados György ragadta magához a válaszadás lehetőségét. A történész szakmát egyszerre kiváltságos és számkivetett helyzetűnek ítélte meg, hiszen a különböző tudományágak közötti szintézis megteremtésére

a történészeknek kényszer szülte alkalmasságuk van.

A történelemtudomány kezdetei a szóhagyományozásig nyúlnak vissza, majd az írott kútfők értelmezésében teljesedett ki, aztán következett a nyelv és Szabados György itt egy kicsit vitatkozva Sudár Balázzsal megjegyezte, hogy nem érdemes temetni a néprajzot sem, mint történeti forrást. A múlt ugyanis folyamatosan tágul és színesedik, amit a különböző tudományágak közötti vitának és lökdösődésnek köszönhetünk. Itt büszkén jegyezte meg, hogy a magyar professzionális történetírás kezdetei idején alkotó jezsuita történetírók, Pray György és Katona István olykor máig élő eredményeket tettek le az asztalra, meglátásaik pedig gyakran közelebb állnak a valósághoz, mint például a 20. század kiemelkedő korai középkoros történészének, Györffy György munkássága. Itt, bár nem szólalt meg, Sudár Balázs kételyeinek jelzést adva ingatta a fejét, bár Szabados György következő megállapítása, hogy vissza kell térni az elméletektől a forrásokhoz, egyetértő bólogatást váltott ki. Szabados György azzal folytatta, hogy a társtudományok, így a régészet és az archeogenetika információrobbanáson mennek keresztül és nem lebecsülendő a néprajz sem, abban az értelemben, hogy a krónikákba beszüremkedő néprajzi elemek igen fontosak. (Itt Hoppál Mihály munkásságát emelte ki).

Szabados György (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)
Szabados György (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

Őstörténeti krumpliháború és egy piros labda

A moderátorok következő kérdése röviden az volt, hogy merre található az őshaza? Szabados György magánál tartotta a kezdeményezést, és visszakérdezett, hogy létezik-e “az” őshaza. Megjegyezte, hogy nem az a fontos, hogy ezt ki hova teszi, hanem hogy mi alapján teszi azt. Ezért kétségbevonta azt is, hogy létezik-e lineáris őstörténet, ahol különböző őshazák “váltják” egymást, helyesebb “őstörténeti térről” beszélni.

Az őshaza keresésére ironikusan utalva megjegyezte, hogy “ölre mentek az őstörténeti krumplik”,

amelyeket különböző, ritkán hallott orosz folyónevekkel jellemeztek, mint a Káma vagy a Kubán. A magyar őshagyomány, a csodaszarvas-monda ellenben az Azovi-tengertől északra fekvő vidékről beszél, csak ennek nem tudjuk az időpontját, mert nem datálható, hogy melyik időszak eseményeit meséli el. A végső következtetés az, hogy a magyar őstörténet tengelyébe be kell kapcsolni a társtudományok eredményeit, ám egyúttal megfogalmazta a kételyeit a nyelvészeti családfa-modellel kapcsolatban. Vajon működik ez a családfa modell? Divergencia vagy konvergencia a jellemzőbb, esetleg mindkettő? Valamennyi tudománynak, így a nyelvészetnek is, szükséges az önreflexió.

Sudár Balázs szintén berzenkedett az őshaza szó használatától, és inkább a szállásterület kifejezést használatát javasolta. “A magyarság nem egy piros labda, amit valaki elgurított és megakadt a Kárpát-medencei gödörben” – kontrázott rá Szabados György krumplis hasonlatára. Ezt a hasonlatot úgy egészítette ki, hogy a népességet állandó bővülés és fogyás jellemezte. Ha visszafelé keresgélünk, akkor Etelköz, mint terület, megvan az őstörténet kutatóinak. A régészek az elmúlt évtizedben hozták elő az etelközinek tekinthető leleteket és van megfelelő történeti forrás is hozzá. De az ezt megelőző szállásterület már rendkívül kérdőjeles. B. Szabó Jánossal közös, frissen megjelent kutatási eredményeire utalva azt mondta, hogy Levédia még behatárolható, de hogy azelőtt mi volt, arról kategorikus állításokat nem merne megfogalmazni.

Az est résztvevői (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)
Az est résztvevői (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

A vita ezen pontján már apróbb pengeváltások is akadtak a felek között, Sudár Balázs visszautalt Szabados György mondataira, és feltette a kérdést, hogy a csodaszarvas-monda kinek a mondája? A vezéreké? A magyaroké? Nem tudjuk, mert a koherens egységhez túl kevés az információ. Valójában történészként nem látjuk a múltat a 9. század előtt. A nyelvészeket bírálva pedig azt a hasonlatot hozta elő, hogy egy bronxi négernek vajon a nyelve alapján milyen múltat tudnánk írni. Szabados György válaszában ezt folytatva kijelentette, hogy az Avar Kaganátus túlélő lakossága szintén a magyar őstörténet részévé vált. Sudár Balázs azonban vitatta a fogalom kiterjesztését, mivel így szerinte a szepességi szászok, a szlovákok vagy éppen a zsidók szintén a magyar etnogenezis részei. Szabados úgy reflektált, hogy az őstörténet egy velünk élő folyamat, konszenzus kérdése, hogy hol húzzuk meg a vonalat arról, mit értünk őstörténet alatt.

Ki a magyar a magyar őstörténetben? Vajon a hunok azok?

A puskaporszagot megérezték a beszélgetés moderátorai, ugyanis rákérdeztek arra, hogy meg kell-e határoznunk, hogy kik a magyarok és egyúttal a hunokkal való kapcsolat kérdését is nekiszegezték a vitázó feleknek. Sudár Balázs rámutatott arra, hogy a magyar fogalma meglehetősen képlékeny volt már a korai középkor történelmében is. A középkori Magyar Királyságban ugyanis magyar a magyar király alattvalója volt. Viszont a honfoglalás idején azt nevezzük magyarnak, aki a Kárpát-medencén kívülről érkezett. Ellenben Etelközben, a forrásokból jól tudhatóan két komponens volt, a hétmagyar valamint a kabar, akiket kunnak neveznek a magyar krónikák. De vajon a hétmagyar mind magyar volt? Ezt nem tudhatjuk, nem tudunk kategorikus állításokat megfogalmazni, legfeljebb annyit, hogy az avarok nem képezték részét a hétmagyarnak.

Az est résztvevői (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)
Az est résztvevői (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

Szabados György vitába szállt a hétmagyar megállapítással, mégpedig az elbeszélő források közötti feszültségre utalva. Ákos nembéli Ákos mester ugyanis nehezményezte, hogy Anonymus nem emítette az ő törzsét. Összekötő kapocsként viszont a steppei gesztusnyelvet, például a vérszerződést lehet említeni, amelyet már Hérodotosz is feljegyzett. Csakhogy ez Mandzsúriáig jellemzi a különböző népeket, így ez a közös gesztusnyelv túlságosan tág, vitatta a megállapítást Sudár Balázs. Szabados György válaszában viszont Bíborbanszületett Konstantin művére támaszkodva úgy fogalmazott, hogy a magyarság már a hétmagyar idején nyelvi egységet alkotott. Ennek kapcsán Sudár Balázs ismét kétkedésének adott hangot, de az idő múlására való tekintettel a moderátorok visszaterelték a kérdést a hunokra, azaz vajon

mennyire egyezik a hun rokonság a keresztény hagyományokkal?

Sudár Balázs a különböző európai hun hagyományokat mutatta be röviden. A germánok esetén létezik hun hagyomány, de leginkább a hunok ellenében. Az újlatin közegben különösen negatív visszhangja van, míg az északi mitológiákban Attila felbukkan, de amolyan ármánykodó, gonosz jellemként. Pozitív hun hagyományról három esetben beszélhetünk: egyrészt a magyarokéról, másrészt a székelyekéről – ez lenne a Csaba-monda -, harmadrészt pedig a bolgárokéról. A bolgárokét a bolgár királylistára építik, csakhogy ezzel kapcsolatban temérdek a bizonytalanság, kezdve azzal, hogy a királylista Ernákkal kezdődik, és pont a hun korszakot mítikus, 200-300 éves életkorokkal jellemzi. Az Árpádok esetében pedig Turul-dinasztiáról beszélhetünk, nem Attiláról. A többi Attila hagyomány, így például a törököké, a mongoloké vastagon újkori. (A mongol példa kapcsán Kápolnás Olivér munkásságára hívta fel a figyelmet).

Vagyis nem nagyon létezik Attila-hagyomány.

A keresztény világban Attila egyfajta Antikrisztus, miféle elgondolás választaná a keresztény magyar uralkodóház ősévé őt? Ezért elvethető az a középkorászok által gyakran hangoztatott érv, hogy nyugati elemekből épül fel a hun hagyomány, inkább nem európai elemeket kell keresnünk. Vajon létezett a magyarságnak egy hun része? Esetleg az uralkodóháznak lehetett a családi hagyománya? Bármi a válasz, az abszolút tagadás nem tartható.

Szabados György erősen rázta a fejét akkor, amikor Sudár Balázs a magyar krónikák testvérgyilkosságot elkendőző magatartását említette és amikor magához ragadta a szót, rögtön azzal kezdte, hogy ez nincs így. Bonfinitől fogva változik meg a krónikások hozzáállása, aki egy terjedelmes beszédet írt Attila szájába adva, de példaként hozta Zrínyi Miklóst is, akinek a műveiben kétféle értelmezés is megjelenik.

Szabados György szerint a hun rokonság kérdésére adható válaszok közül kettő vezet el a biztos kudarchoz: az egyik a határozott igen, a másik a határozott nem.

Valójában szerencsésebb “inkább igenről” és “inkább nemről” beszélni. Az “inkább igen” válasz mellett az Attila hagyomány politikai használhatatlansága a legfontosabb érv. Az avar Baján kagán például sokkal jobb választás lett volna. Ráadásul az Árpádoknak volt egy sokkal erősebb legitimációs önmeghatározásuk: a “szent királyok nemzetsége”. Ez a keresztény Európában sokkal ütősebbnek számított, mint Attila. Azzal folytatta, hogy magát a hun hagyományt is több rétegűnek kell tekintenünk. Először is a dinasztiának a hun hagyományát, másrészt a nép hun hagyományát. Meg kell határoznunk, hogy mikor és hol mit jelentett az a fogalom, hogy “hun”. Az állami és etnikai identitás egyébként is különböző fogalmakat takar.

A kettős honfoglalás elmélete

A vitaest végén a moderátorok feltették az utolsó kérdést, amely a kettős honfoglalás érvényességére vonatkozott. Szabados György, használva a korábban megfogalmazott válaszlehetőségeit, az “inkább igen” mellett tette le a voksot. Figyelmeztetett azonban arra, hogy az elnevezés kissé szerencsétlen, ugyanis magyar néven mindössze egy honfoglalás történt. Viszont a történeti forrásokból számos bevándorlásról tudunk, például 568-ban a var és khuni népek foglalják el a Kárpát-medencét és alakítják ki az Avar Kaganátust, később érkeznek a szabírok és a kutrigurok, majd Kuber és az onogurok. Hogy maradtak-e az onogurok, arról Szádeczky-Kardoss Samu és Olajos Teréz forrásokkal adatolt álláspontját követve úgy vélekedett, hogy ha Kuber távozott is, az onogurok maradtak. Közülük bármelyik lehetett egy előmagyar nyelvet is hordozó népesség. A régészeti értékelésre nem vállalkozott, a nyelvészeti szempontokról pedig megjegyezte, hogy bizonyítatlan és bizonyíthatatlan, hiszen nem maradt fent olyan reprezentatív mennyiségű írásos emlék, mint például az orkhoni feliratok. A végső kérdés, amit feszegetünk az az, hogy miért is maradt meg a magyar nyelv?

A történeti modellek ugyanis azt mutatják, mint például a bolgárok vagy a kijevi Rusz példája, hogy a kiszámú elit hasonult a nagyszámú helyben élőhöz.

Sudár Balázs szintén a kifejezés kétséges használhatóságára utalt vissza, ezért a válaszát ketté is bontotta. Egyrészt egy nyelvi vonatkozásra, másrészt egy identitásbeli vonatkozása. Utóbbira az a válasza, hogy identitásban biztos nem beszélhetünk kettős honfoglalásról. Bár a krónikás hagyomány több beáramlást ismer, mégis a hunok kipusztulásáról beszél, nincs nyoma, hogy Árpádék egyfajta “második rész” lennének. Ők “csak” elfoglalják a Kárpát-medencét, a helyi nemzetségeket pedig elfogadják ezt a tényt. A kérdés nyelvi dimenziójára viszont azt a választ adta, hogy lehetséges. Vajon Árpádék magyar nyelvűek voltak? – tette fel a kérdést, és meg is válaszolta, hogy erről nem tudunk mit mondani, nincs rá megfelelő adatunk. Szabados Györggyel egyetértve jelezte, hogy a nyelvi honfoglalás modelljéhez nem rendelkezünk megfelelő mintákkal és azzal is egyetértett, hogy az avarok nem haltak ki. A végső válasza tehát, használva Szabados György kifejezéseit, “inkább nem”, azaz identitásban nincs kettős honfoglalás, nyelvben viszont lehetséges. Szabados György zárszóként még azt vitatta, hogy a honfoglalás egy háborús esemény lett volna, ahogy arra Sudár Balázs utalt, meglátása szerint a Kárpát-medencében nem folyt komoly fegyveres konfliktus, azt a magyarok kifelé irányozták a hadjárataik során.

A Tas vezér utcai kollégium kávézója megtelt (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)
A Tas vezér utcai kollégium kávézója megtelt (Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC)

A moderátorok ezen a ponton zárták az eseményt a több mint kétórás vita végén. Jelezték, hogy rengeteg kérdés maradt bennük is és ígéretet tettek arra, hogy valamiképpen folytatódni fog a diskurzus. A hatrészes vitasorozat következő állomása viszont már nem az őstörténettel, hanem további sorsdöntő magyar történelmi eseményekkel foglalkozik majd.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A címlapon Gyurkovits Tamás/MCC fotója a helyszínről.

Facebook Kommentek