A római kérdés megoldására tett sikertelen kísérletek
Ébner Zsuzsa
Ha elindulunk azon az úton, melyet a Szentszék 1870 és 1929 között bejárt, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy egy meglehetősen hosszú és rögös utazás vár ránk. Ahogy elhaladunk olyan jelentős események mérföldkövei mellett, mint a garanciális törvény, a pápánál akkreditált követek jogának megsértése, vagy az Orlandóval kötött paktum, akár még úgy is érezhetjük, hogy a római kérdés megoldása nem több puszta ábrándnál. Aztán egyszer csak elérkezünk a fasiszta hatalomátvételt jelző mérföldkőhöz, és ez a reményekkel átszőtt könnyed ábránd hirtelen valós lehetőséggé szilárdul. Mussolini színre lépésével ugyanis újra elérhető közelségbe kerül a pápa világi hatalmának restaurálása.
Miért kellett majdnem hatvan esztendőnek eltelnie ahhoz, hogy Európa térképén újra megjelenjenek a Pápai Állam határai? Mik voltak a római kérdés megoldására tett első kísérletek? A garanciális törvény kiadása után miért mérgesedett még tovább a Szentszék és az Olasz állam viszonya? Mik voltak a lateráni egyezményhez vezető út legfontosabb állomásai? Hogyan próbálták megoldani a pápák az örökül kapott római kérdést miközben újabb és újabb problémák soraival birkóztak? Írásomban e kérdésekre keresem a választ.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült
Az egyházi állam megszűnésétől a garanciális törvényig
A pápai csapatok parancsnoka, IX. Piusz akaratát tiszteletben tartva, 1870. szeptember 20-án meghódolt az olasz haderő előtt és kapitulációs szerződésben átadta Rómát – egyetlen városrész, Leo kivételével – az olasz királyi seregek parancsnokának.[1] Az október eleji népszavazás – mely kimondta az egységes Olaszországhoz való csatlakozást – után nem sokkal IX. Piusz a Vatikánba zárkózott és fogolynak nyilvánította magát, a következő hónapban pedig már kiátkozással sújtotta Róma elrablóit.[2] Ilyen módon pedig azokat is, akik megfosztották őt világi hatalmától. Vannak olyan elképzelések is, amik a mellett érvelnek, hogy a Vatikán nem tűnt el a térképről 1870-ben, ugyanis Leo városrész a kapitulációs szerződésnek köszönhetően soha nem került az olasz állam fennhatósága alá. [3] Azonban a nemzetközi jog értelmében a Pápai Állam nemcsak ténylegesen, hanem jogi szempontból is megszűnt létezni, ugyanis területét háború során az ellenséges csapatok megszállták, majd annektálták.[4]
Elfogadhatjuk azt a tényt, hogy a pápa territoriális uralma megszűnt 1870-ben, hiszen az egykori területei, beleértve a lakhelyéül szolgáló épületeket is, az ifjú olasz állam hatalma alá kerültek. A pápa tehát elvesztette valamennyi palotáját, egykori kiváltságainak jelentős részét, és az államfői hatalmát is. Az olasz parlament tisztában volt azzal, hogy minél hamarabb rendeznie kell az egyházzal való viszonyát, ezért 1871. május 13-án elfogadta a garanciális törvényt, melyben rögzítette a Szentszék jogait, ugyanakkor meg is erősítette a pápa világi hatalomtól való megfosztását.[5] A garanciális törvény értelmében az olasz állam anyagilag segíti a Szentszéket költségei fedezésében (4.cikk), követek útján biztosítja számára a külfölddel való érintkezés lehetőségét (11. és 12. cikk), valamint a 7. cikk által az exterritorialitást.[6] Ez utóbbi cikk azért érdekes, mert annak ellenére, hogy a vatikáni épületek immár nem képezték a Szentszék magántulajdonát, kimondta, hogy az államhoz kapcsolódó hatóságok nem léphetnek be a pápa tartózkodási helyéül szolgáló ingatlanokba.
IX. Piusz nem fogadta el az állam által felkínált békejobbot. 1871. május 15–én kiadott Ubi nos kezdetű enciklikájában visszautasította a garanciális törvényt, és nem ismerte el az olasz államot. Híveitől is elvárta a nemzeti államtól való elzárkózást, minek eredményeképpen az ifjú állam katolikus polgárait nehéz választás elé állította: dönteniük kellett, hogy az egyház és az állam csatájában a Pápa vagy a hazájuk mellett foglalnak állást.[7]
A Szentszék és az olasz állam viszonya a garanciális törvény után
A garanciális törvény visszautasítása után a Szentszék és az állam közötti törésvonalak még inkább elmélyültek, idővel pedig újak is keletkeztek. Természetesen a legnagyobb törésvonalat továbbra is a kenyértörést közvetlenül kiváltó probléma – a pápa államfői hatalmának megszüntetése – jelentette, a következő ötvennyolc év alatt azonban még számos új probléma is felmerült. Ilyen új probléma volt például a Szentszék külfölddel való érintkezési szabadságának a megsértése.
Az olasz kormány nem sokkal az után, hogy belépett az első világháborúba a garancia-törvény valamennyi pontját megszegte. A pápa diplomáciai szabadságának megsértésre utaló első jel 1915 májusában villant fel. Ekkor ugyanis az olasz kormány kiadott egy jegyzéket, melynek értelmében az ellenséges országok Szentszéknél akkreditált képviseletei csak akkor folytathatják tevékenységüket Rómában, ha a levélváltásaikat a pápa ellenőrzi, és azokért felelősséget vállal.[8] Ezzel csupán az volt a probléma, hogy az olasz állam már a garancia-törvény 11. cikkelyében kimondta, hogy területén ugyanazok a kiváltságok illetik meg a Szentszékhez járuló követeket, mint amiket a nemzetközi jog biztosít számukra. Ez az 1871-ben vállalt elv 1915-ben úgy módosult tehát, hogy minden követ számára biztosítják a kiváltságokat amennyiben nem a központi hatalmakat képviselik. A jegyzék miatt nemcsak tovább romlott az állam és Szentszék viszonya, de az ellenséges országok követei is elhagyták Rómát, hogy a svájci Luganóba rendezkedhessenek be.
Az előbb említett eset nem tekinthető egyedinek, ugyanis az olasz kormány később is megszegte az 1871-ben ígérteket. Például akkor, amikor elkobozta az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai missziójának rezidenciájául szolgáló Palazzo di Veneziát.[9] Azonban ekkor sem értek el számukra kedvező eredményt. A követségi épületet ugyan bevették, de a Szentszék és Bécs közötti kapcsolatokat nem tudták megszakítani. Olyannyira nem, hogy Bécs, Berlinhez hasonlóan, ismételten biztosította XV. Benedeket afelől, hogy amennyiben győztesen kerülnek ki a háborúból, segítenek helyreállítani világi hatalmát.[10] Ez pedig nagyon jól mutatja, hogy a háború forgatagában a római kérdés rendezése egy olyan ütőkártyává vált, amelyet a központi hatalmak könnyűszerrel kijátszathattak Olaszországgal szemben. Lényegében az ifjú állam sebezhetővé vált a pápával való konfliktusa miatt. Ezt a sebezhetőséget igyekezett kihasználni Németország is. A német ügynökök ugyanis, remélve, hogy kiélezhetik a XV. Benedek és Olaszország közötti már alapjáraton mérges viszonyt, megpróbálták rávenni a pápát, hogy a háború idejére tegye át székhelyét Spanyolországba.[11] Benedek azonban nem akarta elhagyni a Vatikánt, és még kevésbé akarta áttenni székhelyét a németbarát XIII. Alfonz király országába, ugyanis ez egyet jelentett volna a kivárási politikájának feladásával. Fontosabb volt Benedeknek, hogy megőrizhesse a semlegességét, ami garantálhatta számára, hogy a római kérdés számára kedvezően rendeződik attól függetlenül, hogy a központi hatalmak vagy az antant kerül ki győztesként a háborúból. A hosszú távú céljai elérése érdekében visszautasította tehát a németek ajánlatát, s hogy megnyugtassa az olasz közvéleményt 1915. június 27-én Gasparrin keresztül kihirdette, hogy nem támogatja a római kérdés külföldi haderő intervenciójával való megoldását.[12]
Látva, hogy Olaszország sorozatosan megsértette a pápa külfölddel való érintkezési jogát, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy hogyan biztosította az államon belül a Szentszék függetlenségét és jogvédelmét. Röviden azt mondhatjuk, hogy sehogy. Valójában a garanciális törvény nem biztosíthatta a Szentszék számára az Olaszországon belüli függetlenséget, mert az államot egyszerűen semmilyen szabály nem kötelezte arra, hogy a pápa kiváltságolt jogi helyzetét tiszteletben tartsa.[13] Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kormányzat szabadon eldönthette, mekkora mozgásteret ad a pápának. Ebből pedig az következik, hogy a garanciális törvény nem lehetett alkalmas arra, hogy rendezze a római kérdést, hogy egy olyan megoldást kell találni, ami már nem az államjog, hanem a nemzetközi jog védelme alá helyezi a Szentszéket, és ami lehetővé teszi számára, hogy saját jogán legyen tagja a nemzetközi jogközösségnek.[14]
A lateráni egyezményekhez vezető út
XIII. Leó és a római kérdés
IX. Piusz pápasága vége felé már belátta, hogy az eddig folytatott politikája már idejétmúlt, s a Szentszéknek más úton kellene járnia, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy erre az új útra csak utódja léphet majd rá.[15] Eleinte valóban úgy tűnt, hogy XIII. Leó nemcsak megteszi azokat a bizonyos nehéz első lépéseket a római kérdés megoldásához vezető úton, de az út végére is ér, s ezzel tartósan rendezi az állam és egyház viszonyát. Azonban hamar kiderül, hogy ő is ugyanazt az irányvonalat követi, amely IX. Pius korai politikáját is meghatározta.[16]
XIII. Leó pápasága alatt a római kérdés már nemzetközi visszhangra talált, ugyanis számos külföldi lap – köztük a Bismarckkal összeköttetésben álló Post – megrökönyödve számolt be a IX. Pius hamvait kísérő gyászoló tömeget ért támadásokról és arról, hogy a történtek fényében a pápa ténylegesen fogoly, aki csak a Vatikán területén belül lehet biztonságban.[17] XIII. Leó 1888-ban minden igyekezete ellenére nem tudott zárt ajtók mögött nyugodtan tárgyalni II. Vilmossal, ahhoz pedig, hogy a franciák ajánlatát elfogadja, és úgy szolgáltasson ürügyet a beavatkozásra, hogy elhagyja Rómát, nem volt bátorsága.[18]
X. Piusz és a római kérdés
X. Piuszt sokkal jobban érdekelték a lelkipásztori tevékenységek, mint a világi politika eseményei, hiszen annyi tennivalója akadt a „lelkiek terén” hogy egyszerűen nem ért rá a „világi uralommal gondolni.”[19] Piusz pápasága idején már nem lehetett ugyanazt az ellenségeskedést hirdetni, mint 1870 táján. Ugyanis Róma annektálása óta már felnőtt egy új nemzedék, aki már nem a pápa hatalmának jogtipróját látta Olaszországban, hanem szeretett hazáját.[20] A római kérdés megoldásának az sem kedvezett, hogy a katolikusok politikai szereplést vállaltak, ugyanis azt el lehetett várni tőlük, hogy az egyházellenes törvényeknek útját állják, de azt már nem, hogy az egységes Olaszország ellen tegyenek.[21
XV. Benedek és a római kérdés
Minél több országot értek el a háború lángjai, annál több békéért esdeklő fohász szállt a pápához, és annál több tekintet szegeződött a római kérdés problémakörére is. XV. Benedek tudta ezt, és azzal is tisztában volt, hogy hosszú távú céljai elérése érdekében a kivárás politikáját kell folytatnia. Kitartott semlegessége mellett még az után is, hogy az antanthatalmak Clemenceauval az élen nyíltan németbarátsággal vádolták.[22] Különösen Németország volt az a központi hatalmak közül, aki aktívan tevékenykedett a római kérdés rendezéséért.[23] Olaszország pedig ekkor eszmélt rá arra, hogy az a probléma, amit hagyott több évtizeden át egyre nagyobbá nőni, immáron külső beavatkozásra okot adó ürüggyé vált.
Különböző országok más-más elképzelésekkel álltak elő annak érdekében, hogy helyreállítsák a pápa világi hatalmát. Lényegében ezeket az elképzeléseket két csoportba oszthatjuk attól függően, hogy hol kívánták biztosítani a pápa államfőségét. Az egyik csoportba azok a javaslatok tartoznak, amelyek a Szentszék jogállását Olaszországon belül rendeznék, a másik csoportba pedig azok, amelyek Európa más országaiban látnák szívesen a Pápai Államot. Természetesen még a csoportokon belül is differenciálhatunk például az alapján, hogy mekkora kiterjedésű államot szántak a pápának. A német írók egy része a kis szuverenitás híveiként megelégedett pár négyzetméterrel is, míg más honfitársaik az egyházi állam egykori határainak teljes visszaállítását javasolták.[24]
A pápa székhelyének más országba való áthelyezésének gondolata több nehézségbe is ütközik. Egyrészt minden bizonnyal nehéz lenne rávenni a pápát arra, hogy a hagyományokkal szakítva hagyja el Rómát, másrészt a pápa szuverénsége ugyanolyan kérdéses lenne, hiszen csak egy másik állam fennhatósága alá kerülne.[25] Ennek ellenére XV. Benedek több ilyen jellegű javaslatot is kapott. 1924 októberében Matthias Erzberger német politikus Dél-Triolt javasolta, a katolikus németek Svájcot, Henrik Lammasch osztrák jogtudós, politikus a Baleár-szigeteket, XIII. Alfonz király pedig Escorialt.[26] Az ebbe a csoportba tartozó javaslatok közül leginkább működőképesnek az tűnt, mely lehetővé tette volna a pápa számára azt, hogy egy külföldi territórium – Liechtenstein hercegség – államfője legyen, viszont továbbra is Rómában székeljen.[27]
A javaslatok tengerében egyre inkább világossá vált, hogy a római kérdés rendezésének feltétele az, hogy a pápa államot szervezhessen az olasz állam által neki átengedett területen. Kérdéses volt azonban az, hogy mekkora lesz ez a terület. Amikor a Szentszék területi követeléseit a garancia törvényben említett területekre redukálta, a római kérdés megoldása elérhető közelségbe került.[28]
A fent említettek ellenére az első világháború közelebb hozta egymáshoz az államot és az egyházat. A hadseregben tábori lelkészként szolgáló papok ugyanis nagy megbecsültségre tettek szert az olasz katonák körében, és a hazafias érzelmek is egyre inkább felerősödtek a papok és a katolikusok körében. Mindez pedig hozzájárult ahhoz, hogy az állammal szembeni hagyományos ellenszenv érzése megfakuljon.[29] Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez az ellenszenv az idő múlásával nem egyenes arányban vált egyre kevésbé intenzívvé: voltak olyan időszakok, amikor egészen parányira zsugorodott, és olyanok is, amikor újult erőre kapva majdhogynem olyan erőteljesen jelentkezett, mint 1870-ben. Az ellenszenv 1917 novemberében például nagyon is erős volt. A pápa ekkor szerzett tudomást arról, hogy Olaszország az 1915. április 26-án felvetette a londoni szerződésbe azt az ominózus 15. pontot, mely nem tette lehetővé a Szentszék számára a háború utáni békekonferencián való részvételt.[30]
A háború után azonban újra megindultak a közeledési kísérletek. 1919-ben XV. Benedek – Walsh amerikai prelátus közbenjárása révén – titkos tárgyalásokba kezdett Vittorio Emanuele Orlandóval abban a reményben, hogy rendezhetik a római kérdést. Megállapodtak abban, hogy a pápa „egy kis területet és önállóságot” kap.[31] Az nem derült ki, hogy Orlando pontosan mely területet szánta a Népszövetség garanciája alatt a pápának: csak a Vatikánt, vagy egészen a Tiberisig nyúló területet.[32] A megegyezés Orlando kabinetjének hirtelen lemondása miatt a gyakorlatban már nem valósulhatott meg.
XI. Piusz és a római kérdés
XI. Piusz már a pápává választása utáni első szentbeszédével nyitott az állam felé. Ugyanis a Szent Péter-bazilika városra néző erkélyéről szólt az esőben összegyűlt tömeghez. Ezzel pedig valami olyasmit tett, amire 1870 óta nem volt példa.[33] Róma annektálása után minden egyházfő egészen XI. Piusig a székesegyház belső erkélyéről, mintegy az olasz fővárosnak hátat fordítva, mondta el első áldását. 1922 októberében megtörtént a fasiszta hatalomátvétel, s ezzel kezdetét vette egy új fejezet a pápa és állam történetét elmesélő könyvben is. XI. Piusz december 23-án kiadta az Ubi arcano Dei kezdetű enciklikáját, melyben felvázolta azt az irányvonalat, amelyet pápaként képviselni akar, s ebből a programadó enciklikából Mussolini is megértette, elérkezett a Vatikánnal való kiegyezés ideje.[34] A Duce már decemberben előzékenységéről tett tanúbizonyságot: többek között elrendelte, hogy újra függesszék ki a feszületet a kórházakban, iskolákban, és bíróságokon, emelte a papok fizetését, valamint ígéretet tett az iskolai hitoktatás bevezetésére.[35]
1923-ban az események még inkább felgyorsultak, ugyanis Mussolini titokban találkozott Gasparri bíborossal, hogy rendezzék a pápa és állam viszonyát. A Duce egy olyan szerződés megkötését javasolta, ami a Vatikánnak területen kívüliséget és független létet biztosított volna. A bíborosnak fenntartásai voltak afelől, hogy a kormányfő egy ilyen szerződést el tud fogadtatni a képviselőházzal, de Mussolini határozottan fogadta, hogy ha a parlament ellenkezne akaratával, akkor szétkergeti.[36]
A Barone professzor és az Eugenio Pacelli bíboros által vezetett nem hivatalos tanácskozások eredményeképpen 1926. november 24-én létrejött a politikai szerződés első, 16 pontból álló változata. 1927 telére pedig a konkordátum tervezete is elkészült. A munkálatok azonban ebben az évben holtpontra jutottak a katolikus cserkészcsapatok feloszlatása miatt, és csak a következő év novemberében vették újra hivatalosan is kezdetüket.[37] 1929 januárjában, Barone halálát követően, maga Mussolini vette át a tárgyalások vezetését.[38]
Összefoglalás
Összességében elmondhatjuk, hogy a Szentszék hosszú és megpróbáltatásokkal teli utat járt be 1870 és 1929 között. Az út során többször is felcsillant a remény, és már-már elérhető közelségbe került az állam és az egyház viszonyának rendezésének lehetősége, a modus vivendi azonban majdnem hatvan esztendőt váratott magára. A garanciális törvénnyel az állam vállalta magára a kezdeményező szerepet, később pedig a pápa és a kormány már közösen tett erőfeszítéseket – Orlandóval kötött megállapodás, Mussolini első javaslata Gasparrinak, szerződések tervezetének előkészítése – a római kérdés megoldása érdekében.
IX. Piusz nem fogadhatta el a világi hatalmának megszűnését rögzítő garanciális törvényt, s pápasága alatt végig ellenszenvvel viseltetett a jogtipró ifjú olasz állammal szemben. Piusz elvárta a katolikus hívektől is, hogy forduljanak el hazájuktól, ezzel pedig a fiatal országot belső meghasonlottság felé sodorta. Annak ellenére, hogy eleinte úgy tűnt, XIII. Leó személyében egy modern pápa lépett Szent Péter örökébe, hamar kiderült, hogy a római kérdés megoldása nem fog egyhamar bekövetkezni. XIII. Leó pápasága alatt a világ sajtóorgánumai már felfigyeltek a Szentszék és az állam rendezetlen viszonyára, minek eredményeképpen a pápa tárgyalhatott II. Vilmossal is. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. Ahogy X. Piusz próbálkozásai sem – őt magát egyébként is sokkal jobban foglalkoztatták a lelki világ gondjai, és a belpolitikai helyzet – felnövő új generáció már szeretett hazájaként tekint Olaszországra – sem kedvez a római kérdés hagyományos mentalitással való megoldásának.
XV. Benedek arra törekedett, hogy a világháború kimenetelétől függetlenül legyen esélye világi hatalmának restaurálására, ezért a kivárás politikáját folytatta. Pápasága alatt az olasz kormány számtalanszor megszegte a garancia-törvényben foglaltakat – központi hatalmak követségeivel szembeni fellépés –, amely már jelezte, hogy egy olyan szerződésre van szükség, ami a nemzetközi jog hatálya alatt biztosítja a pápa szuverén hatalmát. XV. Benedek számtalan ajánlatot kapott arra, hogy székhelyét helyezze át külföldi országokba, ő azonban végig Rómában maradt. A központi hatalmak kezében a római kérdés valóságos ütőkártyává vált, amit igyekeztek felhasználni Olaszországgal szemben. Ezt Orlando is érezte, ezért próbált szerződést kötni a Szentszékkel, de bukása miatt már nem tudta keresztülvinni tervét.
A fasiszta hatalomátvétel után nagyobb léptekkel közeledett egymás felé az egyház és az állam. Mussolini számos egyháznak kedvező intézkedést vezetett be, XI. Piusz pedig nyitott volt az olasz kormányfővel való együttműködésre. E nyitottságnak köszönhetően elkészült a politikai szerződés első változata, és a konkordátum tervezete is. A katolikus cserkészcsapatok feloszlatása miatt azonban az állam és az egyház viszonya újra megromlott.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek:
[1] Polzovics: A lateráni szerződés. 25.
[2] Gergely: A pápaság története. 300-301.
[3] Polzovics: A lateráni szerződés. 26.
[4] Uo.
[5] Gergely: A pápaság története. 301.
[6] Garanciális törvény
[7] Gergely: A pápaság története. 301.
[8] Polzovics: A lateráni szerződés. 41.
[9] Uo.
[10] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 93.
[11] Uo.
[12] Sejnman: A Vatikán a két világháború között. 26.
[13] Polzovics: A lateráni szerződés. 41-42.
[14] Uo. 42.
[15] Balanyi: A római kérdés. 48.
[16] Uo.
[17] Uo. 51.
[18] Uo. 58.
[19] Uo. 64.
[20] Uo. 65.
[21] Uo. 67.
[22] Gergely: A pápaság története. 330.
[23] Polzovics: A lateráni szerződés. 43.
[24] Balanyi: A római kérdés. 75.
[25] Polzovics: A lateráni szerződés. 43.
[26] Balanyi: A római kérdés.77.
[27] Polzovics: A lateráni szerződés. 43.
[28] Uo. 44.
[29] Duggan: A bódult nemzet. 114.
[30] Sejnman: A Vatikán a két világháború között. 69-70.
[31] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 99.
[32] Gergely: A pápaság története. 332.
[33] Duggan: A bódult nemzet. 114-115.
[34] Gergely: A pápaság története. 336.
[35] Girgulevics: Pápaság a XX. században. 108.
[36] Uo. 109.
[37] Mussolni „félkatonai” jellege miatt később sem engedélyezte a cserkészfiúk csapatának működését.
[38] Polzovics: A lateráni szerződés. 45-46.
Forrás és szakirodalom:
Balanyi György: A római kérdés. Budapest, Szent István Társulat, 1929.
Duggan, Christopher: A bódult nemzet: A Mussolini-imádat anatómiája. Budapest, Park Könyvkiadó, 2016.
Garanciális törvény In: Szántó Konrád: A katolikus egyház története III. kötet. Budapest, Ecclesia, 1985.
Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth Kiadó, 1982.
Girgulevics, J.R.: Pápaság a XX. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó/Kárpáti Könyvkiadó, 1986.
Polzovics Iván: A lateráni szerződés. Budapest, Szent István Társulat, 1934.
Sejnman, M. M.: A Vatikán a két világháború között. Budapest, Szikra, 1950.
A borítóképen a Szt. Péter bazilika látható 1928-ban – Forrás: Fortepan/Roberto Urban
