Bányakatasztrófa Márkushegyen

1983. június 22-én történt Magyarország legsúlyosabb bányaszerencsétlensége; a sújtólégrobbanás következtében 33 magyar és 4 lengyel bányász vesztette életét az oroszlányi szénmedence egyik legfontosabbnak számító üzemében. A tragédiáról és elhunyt társaikról azóta is évente megemlékeznek, ugyanakkor a mai napig keringenek a hivatalostól eltérő magyarázatok arról, hogy mi okozhatta a robbanást.

Bár a trianoni egyezményt követően Magyarország elvesztette ásványkincseinek, és így bányászatának nagy részét, bőven maradtak itthon is mind már működő, mind pedig kiaknázatlan lelőhelyek. Noha többnyire a szocialista korszakot tartják a bányászat virágkorának, a két háború között is gőzerővel zajlott a kitermelés (pl. Komlón vagy Salgótarján környékén), az 1910-es 10 millió tonnás szénkitermelési rekordot például pont 1943-ban sikerült először megdönteni, 13,4 millió tonnával. A hazai szénkészlet jelentős része lignit vagy barnakőszén, feketekőszén jóval kevesebb helyen található. Az erőltetett iparosítás 1945, még inkább 1949 után indult meg; a rohamtempójú fejlesztések és a tervszámok bűvöletében élő fejesek ténykedése sokszor okozott súlyos problémákat (emellé jött az is, hogy a kevés bányász mellett 1956-ig elítélteket és katonákat is dolgoztattak a tárnákban), ugyanakkor tény, hogy a széntermelés 1965-re majdnem elérte a 32 millió tonnát, a bányászat pedig 140 000 embernek adott munkát. Bár ezt követően megindult egy lassú visszaesés, a bányászat továbbra is húzóágazat maradt, mivel ekkor (még egy ideig) technikai fejlesztésekre és új üzemek létesítésére is futotta. Az 1970-es évek olajár-robbanásai után ismét megnőtt a szén jelentősége, amelyet az úgynevezett eocén-program is mutatott.

„Az eocén-program fogalma négy új bánya (Márkushegy, Nagyegyháza, Mány, Lencsehegy II) építését és két működő bánya (Dudar, Balinka) rekonstrukcióját fedte. A program szerint a bányák 8 millió tonna szenet termeltek volna évente, ebből 10%-ot lakossági felhasználásra, a többit a bicskei ún. Dunántúli Gyűjtő-erőmű tüzelte volna el. Az eocén-program több eleme kiállta az idő próbáját. A program bányái közül ma [a tanulmány 2001-es – GyS] is működik a Márkushegyi, a Lencsehegyi, a Mány I/a és a Balinkai Bánya.” [1] 

Egy vájat részlete

A Bokod és Pusztavám között fekvő márkushegyi bányaüzem építése 1976 tavaszán indult, és 1981. április 1-jén kezdődött meg a munka az átlagosan 400-500 méter mélyen lévő bányában. Az üzem már építése alatt bekerült a sajtóba; a Népszabadság 1978. szeptember 3-i, A márkushegyi rekord című cikkében a következők olvashatók:

„Olyan kiváló teljesítményről van szó, aminek érdemes utánajárni. Beruházásaink között ugyanis kevés példa akad rá, hogy az eredetileg 27 hónapra tervezett feladatot kilenc hónappal rövidebb idő alatt sikerüljön elvégezni. Ilyen esetekben az embernek persze óhatatlanul kétségei támadnak, vajon nem volt-e túlságosan laza a terv? A beszélgetések azután arról győznek meg, hogy a dolog csak utólag látszik egyszerűnek. A beruházás kezdetekor még ez a 27 hónap is kevésnek tűnt a feladathoz képest Az első kapavágások idején 15 fokos hideg volt, az emberek keze szinte ráfagyott a szerszámokra, gépekre, ha pedig enyhült az idő, mozdulni is alig lehetett a sártól. Ráadásul a legtöbben voltaképpen alig-alig ismerték tennivalóikat. Példát a hazai gyakorlatból nem ismertek, a külföldi eredményekről, amelyekre megbízhatóan alapozni lehetett volna, nem tudtak részleteket. Azzal azonban mindenki tisztában volt, hogy olyan bánya épül itt, amely biztos jövő, munkahely évtizedekre. Ez és a modern technika vonzotta ide a bányászt, az iparost, a mérnököt. Ez a bánya valóban tele van újdonsággal. A kép, amely az 1500 méternyi úton elénk tárul, alig-alig hasonlít a hagyományos bányaépítéshez. Először a csillék hiánya tűnik fel, ezeket a Scharf pótolja, amelyen utazunk, ez szállítja a bányába a szerszámokat, az anyagot, s amíg az építkezés folyik, az embereket is. Mellette gumiszalag fut — egyelőre a meddőt hordja ki a felszínre, később, ha a bánya termelni kezd, ez hozza majd fel a szenet.” [2]

Related image
A bánya épülete napjainkban

Még ha a szokásos túlzásokat le is hámozzuk, az megállapítható, hogy a bánya tényleg korszerű technológiával (pl. betonlövés, de a vágatok helyét is lézerrel lőtték be) készült, ugyanakkor nem zárható ki, hogy a rohamtempó miatt maradtak hiányosságok is. Erre utalhatott a Jövő Mérnöke folyóirat cikke is, amelynek szerzője a Schönherz-kollégiumban általa tapasztalt hiányosságokat, kókányolásokat párhuzamba állította a bányaszerencsétlenséggel.

„Márkushegy, még a júniusi baleset előtti időkből, amikor még mindenki a jó szerencsében bízott. S eszembe jutnak azok a szabálytalanságok, melyek pillanatnyilag célszerűnek, szükségesnek, vagy csak elháríthatatlannak látszanak, s csak akkor lesz belőlük tragédia, ha a véletlen is úgy akarja. Az pedig szerencsére ritkán szól közbe, így könnyen akadnak olyanok, akik „vállalják a felelősséget.” [3] 

Bár ez a cikk nyilván nem bizonyít semmit, az valószínű, hogy a tervteljesítési láz miatt maradtak gyengébben, nem kellő odafigyeléssel kivitelezett részek. Egy bányát amúgy sem egyszerű kiépíteni, ráadásul itt külön gondot jelentett például a karsztvíz is, de ezt végül egy új módszerrel – általános vízszintcsökkentés helyett csak a művelés alatt álló területről szivattyúztak – sikerült megoldani. Természetesen idővel minden anyagnak, eszköznek romlik az állapota, és így egyre nő a baleset/üzemzavar lehetősége, ugyanakkor a márkushegyi bányában a katasztrófa idején még jó állapotú, korszerű berendezések üzemeltek. De akkor mégis miért következhetett be a robbanás?

1983. június 21-én hatalmas eső zúdult Oroszlányra és környékére, és emiatt 22-én hajnali 2-kor a bánya áramellátását (így a szellőztetést is) le kellett kapcsolni. Mivel az üzem alacsony kockázatúként volt besorolva, nem kellett azonnal kiüríteni, a bányászok még 3 órát lent maradhattak ez esetben, csak olyan helyre kellett menniük, ahol van természetes légmozgás. Ez meg is történt, a bajt azonban az áram visszakapcsolása okozta nem sokkal hajnali 4 óra után; egyes források szerint az ekkor keletkezett szikra miatt robbant be a felhalmozódott metán, mások szerint viszont emberi mulasztás történt. Egy robbantómester, mikor értesült arról, hogy helyreállhat az üzem, végrehajtott egy robbantást, ami végül katasztrófát okozott. Noha a szocialista sajtó igencsak óvatosan kezelte a szerencsétlenségeket, a márkushegyi robbanás jelentős visszhangot kapott.

„Az Oroszlányi Szénbányák Vállalat Márkushegyi Bányaüzeme Észak—I-es bányamező I-es számú telepén szerdán hajnalban, 4 óra 10 perckor — még nem tisztázott okokból — sújtólégrobbanás történt. Az érintett munkaterületen 94-en dolgoztak. A bányamentők teljes erővel, nagy apparátussal azonnal megkezdték, s a déli órákra befejezték a mentési munkálatokat. Harminchat bányász életét vesztette, egy életveszélyes, öt súlyos és tizenkettő könnyebb sérültet kórházban ápolnak.
A robbanás következtében hősi halált halt: Bíró István 25 éves szállító bányacsillés, oroszlányi, Brunda László 42 éves csillés, oroszlányi, Emodi Ferenc 44 éves aknász, oroszlányi, Erdélyi Gyula 36 éves vájár, oroszlányi, Er- dősi László 43 éves segédvájár, kecskédi, Farkas Sándor 22 éves szállító bányacsillés, pusztavámi, Halassi István 45 éves vájár, putnoki, Halász Sándor 29 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Horváth István 40 éves segédvájár, móri, Kolonics Lajos 36 éves segédvájár, oroszlányi, Kottyán József 35 éves segédvájár, móri, Kovács Károly 32 éves segédvájár, móri, Kókai Miklós 31 éves vájár, oroszlányi, Lakatos Bertalan 45 éves vájár, kincsesbányai, Lóth János 34 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Markovics József 45 éves vájár, oroszlányi, Martin István 33 éves csapatcsillés, oroszlányi, Mészáros László 29 éves föld alatti hegesztő, oroszlányi, Módi Károly 32 éves vájár, oroszlányi, Németh Imre 47 éves föld alatti lakatos, oroszlányi, Nyolczas András 42 éves csapatvezető vájár, oroszlányi, Pirik István 33 éves csapatcsillés, nagyvelegi, Pisch László, 28 éves vájár, oroszlányi, Puska József 47 éves robbantómester, nagyvelegi, Raáb János 50 éves vájár, móri, Reichardt József 21 éves bánya-villanyszerelő, .bokodi, Sóvágó Imre 41 éves aknász, oroszlányi, Szabó Sándor 21 éves segédvájár, pusztavámi, Szekeres Mihály 47 éves szállító bányacsillés, móri, Szűcs János 41 éves fúrómester, tatabányai, Vaczkó Béla 22 éves segédvájár, móri, Viczai Sándor 48 éves vájár, nagyvelegi lakos, továbbá négy lengyel dolgozó: Stanislaw Zyla 36 éves vájár, dabrowai, Erwin Kaszyca 42 éves vájár, mis- lowicei, Dzislaw Rolka 45 éves vájár, tychyi és Józef Danek 44 éves vájár, tychyi
lakos.” [4] 

 – írta a Népszava 1983. június 23-án, és ahogy látható, az elhunyt magyar és „vendégmunkás” lengyel bányászok nevét is közzétették. Az utolsó, 37. áldozat ezen cikk megjelenése után, már a kórházban hunyt el két nappal a balesetet követően. A tragédia okainak kivizsgálása azonnal megindult, az erre felállt bizottságot a kutatói és politikai karriert is befutott Kapolyi László, akkor iparügyi államtitkár vezette. Természetesen a Népszabadság is írt a katasztrófáról, személyes véleményem szerint sokkal „emberközelibb” hangvétellel, bár a későbbi tudósításaik szinte szóról szóra megegyeznek:

„Fekete zászló leng az Oroszlányi Szénbányák épületeinek homlokzatán. Tragikus szerencsétlenség történt a vállalat Márkus-hegyi bányájában. Június 22-én hajnalban 4 óra 10 perckor a bányaüzem északi I-es széntelepében eddig ismeretlen okból sújtólégrobbanás történt. Az éjszakai műszakban 204-en szálltak le a bányába. A veszélyeztetett területen 94 bányász dolgozott, közülük a robbanás következtében 36 bányász életét vesztette, egy életveszélyes, öt súlyos és tizenkét könnyebb sérültet kórházban ápolnak. A robbanás után az Oroszlányi Szénbányák szolgálatot teljesítő 38 bányamentője azonnal a helyszínre sietett, megkezdte a mentést. Nem sokkal később a tatabányai bányamentők is felöltötték a mentőkészülékeket, és csatlakoztak hozzájuk a nem veszélyeztetett helyen levő Márkus-hegyi bányászok is. Felajánlották segítségüket a pécsi és a veszprémi bányászok is, de erre már nem volt szükség. A bányamentők reggel nyolc órakor felszínre hozták halott és sebesült társaikat. A sebesülteket a tatabányai, a tatai, a komáromi és budapesti kórházakba szállították.” [5] 

 

Felszínre hozzák az egyik áldozatot. Népszava 1983. június 23. 1. o. – Arcanum Digitális Tudománytár

1983 júniusa fekete hónapnak számított a magyar bányászat történetében, ugyanis Komlón és Sárisápon, később pedig az újebszőnyi, dorogi és kányási bányákban is történtek tragédiák.

„A magyar szén-, érces ásványbányászat több évszázados történelmének egyik legszomorúbb és legtragikusabb fejezetét éltük át az elmúlt napokban, amikor az ország három különböző pontján 46 bányász vesztette életét” 

 – mondta el Méhes Lajos ipari miniszter a bányászok temetésén, június 26-án. [6] A temetésről filmfelvétel is készült, amely lentebb megtekinthető:

A kormánybizottság vizsgálatáról június 29-én jelentek meg az első hírek, amelyek elsősorban arról szóltak, hogy a jövőben szigorítanak a bányabiztonsági és munkavédelmi előírásokon, de az olvasók azt is megtudhatták, hogy a közvetlenül nem érintett szakaszokon már újra is indulhatott a termelés.

„A márkushegyi bányaszerencsétlenség kivizsgálására alakult kormánybizottság befejezte a helyszíni szemléket valamennyi érintett bányatérségben, meghallgatta a robbanáskor a bányában tartózkodó és megmenekült bányászokat a ‘baleset körülményeiről. A baleset okainak sokoldalú tisztázására több intézet szakértőit is bevonták a vizsgálatokba, s az utolsó helyszíni méréseket vasárnap végezték el a bányában a Nehézipari Műszaki Egyetem szakemberei. A kormánybizottság Márkushegyen a vizsgálatok alapján szigorú intézkedéseket hozott a technológiai és munkavédelmi előírások ellenőrzésének kiterjesztésiére, szigorítására. Az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete és az Ipari Minisztérium közösen engedélyt adott a robbanással nem érintett bányamezőkben a termelés folytatására és a sérült bányarészek gondos helyreállítására kidolgozott program munkálatainak megindítására.” [7]

A tragédia okairól természetesen nem nagyon jelentek meg sajtóhírek; ez is segítette a különféle konteók terjedését. Sokkal fontosabbnak tartották viszont, hogy a bánya újranyitásáról több alkalommal is beszámoljanak. A Népszava 1983. július 5-én ismét hírül adta, hogy:

„Ismét termel a márkushegyi bánya Hétfőn ismét megkezdték a széntermelést a márkushegyi bányában, miközben nagy erővel dolgoznak a sújtólégrobbanás következtében megsérült rész helyreállításán. Az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete és az Ipari Minisztérium az elmúlt hét közepén adott engedélyt arra, hogy a márkushegyi bánya dolgozói gondos előkészületek után folytassák a termelést a robbanástól nem érintett bányamezőkben és megkezdjék a tönkrement bányarészek újjáépítését. Hétfőn a 112-es frontfejtésben már megkezdték a folyamatos termelést, s néhány nap múlva egy másik, a 105-ös fronton is megindulnak a szénfalat fejtő berendezések. Dolgoznak a feltáró csapatok a robbanás által nem érintett bányamezőkben az újabb termelő munkahelyek előkészítésén, kialakításán is. Az akna dolgozói a bányamentőkkel közösen újjáépítik a tönkrem ent hírközlő és világítórendszert, a transzformátorállomásokat, a szénás anyagszállító pályákat. A sérült bányarész újjáépítését várhatóan egy hét múlva befejezik.” [8]

Az utolsó áldozat halálhíre. Népszava 1983. június 29. 5. o. – Arcanum Digitális Tudománytár

Különlegesnek számít Kozma Judit a Népszabadság 1983. június 25-i számában (5. o.) megjelent tudósítása, amely a bányamentők, az üzemvezetés és az aggódó/gyászoló családok szemszögéből is bemutatja a katasztrófát, illetve az azt követő néhány napot.

„Hajnalban, 4 óra 6 perckor történt a robbanás. Az első pillanat a döbbeneté, minden más érzést elsöpör a torokszorító aggodalom a föld mélyében rekedt társakért. A gondolatok között a hitetlenkedő megrendülés, hogy éppen itt, Márkushegyen. Felötlik a család, a gyerekek, s aztán ismét minden másnál erősebben, a bánya, a társak, akikért le kell szállni a mélybe. És percnyi késlekedés nélkül indulnak a bányamentők. A bánya igazgatóját telefonon értesítik. Amikor meghallja, hol történt, azonnal érzi, a szerencsétlenség nagyon súlyos. Jönnek az orvosak, a mentősök, a tatabányai bányamentők, a hozzátartozók, jön a délelőttös műszak. Mindenki tenni akar valamit, muszáj tenni valamit. Szünet nélkül csörögnek a telefonok, jelentkeznek a pécsi, a veszprémi bányamentők, jönnének ők is. De nincs szükség rájuk. Nyolc órakor befejeződik a mentés, harmincöt társukat holtan, tizenkilencet sebesülten hozzák ki a bányászok. A sebesültekkel Tatabányára, Tatára, Komáromba, Budapestre indulnak a szirénázó mentőautók.” [9a]

Megindult a helyreállítás. Népszava 1983. június 24. 16. o. – Arcanum Digitális Tudománytár

A cikk tudósít a politikusok érkezéséről és a vizsgálat megindulásáról is; Kapolyi László délutáni nyilatkozata szerint a tragédiát robbanás, benzinlámpa vagy elektromos hiba okozhatta, amely valószínűleg összefüggésben volt a korábbi áramszünettel. Kozma tudósításában nagyon erősen jelenik meg a bányászcsaládok, illetve az egész város gyásza-fájdalma is. 

„Az emeleti folyosón Németh Ferenc igazgató irodája előtt bányászruhás, szénporos arcú emberek várják, hogy a bizottság hívja őket. Ott vannak a bánya vezetői. Csupa régi, személyes ismerős. De hogyan is lehetne faggatni őket? Csak a részvét, a megrendülés szava szólalhat meg a gyötrődő, fájdalommal teli arcok láttán. Kérdezni nem lehet. Majd holnap. Ma még másra kell az erő, még várjunk, holnap majd mindenre válaszolnak. Sokan vannak a földszinten is. Már nincs mit tenniük, de még nem indulnak el. Csöndben várják, amíg a legutolsó hősi halott társukat is elviszik az épületből. Az arcok zárkózottak, nem lehet róluk leolvasni semmit. De odamenni az emberekhez, beszélni velük képtelenség. Hiszen maguk között is csak alig van szavuk. Hangosabb szót csak azoktól hallani, akik indulnak a családokhoz. Osztozni a fájdalomban, megtenni, amit egyáltalán lehetséges. A hírt már nem kell megvinni. A családok, a hozzátartozók már hajnalban ott voltak a bánya közelében, eljöttek egészen addig, ameddig engedték őket. És sokan még a délutáni órákban is ott ácsorogtak várakozva, kínlódva. Kit tarthatna vissza szél, eső? Közben jönnek a hírek: már harminchat áldozata van a katasztrófának, egy sebesült meghalt a kórházban. A sérültek többsége Viszonylag jól van, az értük érzett aggodalom kicsit könnyebbülhet.” [9b]


De mégis mi történhetett? Tényleg emberi mulasztás okozta a robbanást, vagy az mindenképp bekövetkezett volna? Németh Tibor, a katasztrófa legfiatalabb túlélője (akkor 19 éves volt) így emlékezett vissza:

„Semmiféle előjelre nem emlékszem. Azt tanítják, hogy ha porfelhőt látunk felénk közeledni, vegyük fel a maszkot, és kapcsoljuk be a szűrőt tartalmazó önmentő készüléket, mert bármi lehet a levegőben, de ilyen se történt. A robbanás ereje letaglózott, s csak a kórházban tértem magamhoz. Ez azért érdekes, mert mások beszámolói szerint a saját lábamon jutottam el a kasig, majd azzal a felszínre. Valószínűleg annyi szén-monoxid került a szervezetembe, hogy semmit sem fogtam fel a történtekből. A tatabányai kórház főorvosnője azt mondta, azért éltem túl a történteket, mert nem dohányzom. Ugyanis dohányosként eleve nagyobb mennyiségű szén-monoxid lett volna a véremben, s a robbanást követően annyi került bele, hogy így is élet-halál között voltam. A tízes vágat frontján, ahol a kitermelés folyik, nyolc-tíz tonnás marópajzsok voltak, amelyeket arrébb dobott a robbanás ereje. Akit ez az erő nem ölt meg, annak a szén-monoxid elől kellett menekülnie. Közvetlen munkatársaim közül Kottyán Józsi 35 éves segédvájár, Pisch Laci 28 éves vájár a föld alatt, Halász Sanyi 29 éves föld alatti lakatos a mentőhelikopterben vesztette életét.” [10a]

A ma már nyugdíjas vájár szerint a tragédia okait eltussolták, ugyanis az erőltetett termelés miatt mindenképp emberi mulasztást kellett „kihoznia” a vizsgálatnak, hogy a lehető leghamarabb újranyithasson a bánya.

„Szerintem eltussolták a tragédia igazi okait. Gyakorlatilag ráfogták az egészet az egyik elhunyt robbantómesterre. Mivel az áramszünet alatt nem lehet robbantani, azt mondták, hogy ő mégis robbantott, a metán pedig berobbant. Ezzel ellentétesek voltak azok az információk, amelyek szerint a megtalált gyutacsokat megvizsgálták, s a szakvélemény szerint nem a robbantógép elektromos áramától robbantak be a gyutacsok, hanem a sújtólégrobbanás indította be a gyutacsokat. Ez volt a szóbeszéd, de a szocializmusban nem lehetett róla beszélni. Mindenesetre a műszakvezetőt másfél évre börtönbe csukták. Valószínűleg ártatlanul. Műszaki szakértők szerint a bánya első osztályú sújtólég-veszélyességének magasabb fokozatba történő – költségesebb biztonsági feltételű – átsorolása is felmerült, ám az emberi felelősség megállapításával ez a veszély elmúlt.” [10b] 

 

A Népszabadság keretes megemlékező írása, 1983. június 23. 1. o. – Arcanum Digitális Tudománytár

Szintén a „konteókat” erősítette Kertész Péter 1983 novemberében, a Budapest című folyóiratban megjelent Utolsó Jószerencsét! című írása is. A szerző jelen volt a mentési munkálatoknál, több vezetővel és bányásszal is beszélt, tapasztalatait pedig az 1980-as évek elején viszonylag szokatlan nyíltsággal jelentethette meg.

„Ahányan vagyunk, annyifélére gondolunk. És, persze, szeretne mindenki okosabb, tájékozottabb lenni a másiknál. Információ azonban, legalábbis amíg a kormánybizottság fel nem jön, nincs. Partizánkodunk. Ki-ki leszólít tekintélyes küllemű, kialvatlan férfiakat: mondanák csak el neki, mi is történt valójában. A válasz többnyire tehetetlenül széttárt kar, s vadászhatunk újabb riportalanyokra. A főmérnök akárha két hete nem aludt volna, suttogva mondja: „Az áramszünet összefüggésben van a balesettel. Ha folyamatos lett volna az elszívás... De velem nem beszéltetek!” Németh Ferenc igazgató egyre csak a bányát dicséri, meg hogy eddig milyen jól ment minden. Mikor telefonhoz hívják a másik szobába, valaki folytatja: „a bányában nem is esett kár, az kiállta a próbát. Pedig a robbanás akkora volt, hogy odébb dobott több tonnás berendezéseket, kitépte a vezetékeket, a légajtókat. Csak emberéletben esett kár.” Csak. Alighanem azért is, mert túlságosan rábízták magukat a technikára, a korszerű berendezésekre. Meg még csak a jóisten tudja megmondani, hogy miért.” [11] Budapest 1983/11 5-7. o. 5. o.

Az újságíró, bár jelen lehetett, megemlítette, hogy a jelentésekbe, dokumentációba azért nem tekinthetett bele, és a fontosabb telefonbeszélgetések alatt is kiküldték „sétálni”, bár ennek nem sok értelme volt.

„Bányászok, szakemberek jönnek-mennek vagy állnak egy helyben órákon át tehetetlenül. Az egyik teremben a túlélők kihallgatása folyik, a másikban jegyzőkönyvet gépelnek. Téblábolok, s csak azt tudom, hogy segíteni szeretnék. Mondom hát, hogy szívesen gépelnék, elég jól írok. Már-már ráállnak, csakhogy kiderül, hogy az nem tartozik rám… Be kell érnem anynyival, hogy itt lehetek. Néha átküldenek egy másik szobába, mert valakinek fontos telefonálnivalója van, s persze abba sem illik belehallgatni. Igaz, hogy az ötödik szobából is jól hallani a távbeszélgetéseket, mivelhogy „az ország legkorszerűbb művelésű és legbiztonságosabb bányájának” csapnivaló a telefon-összeköttetése.” [12] 6. o.

Kertész írt a helyszínen tartott rendhagyó sajtótájékoztatóról is, ahol már felmerült a bánya átminősítése is, ami végül sosem történt meg. Egy későbbi sajtótájékoztatón az is kiderült, hogy a vizsgálóbizottság rekonstruálta az eseményeket, vagyis lementek a vájatba és lekapcsolták az áramot.

„Azt tapasztalták, hogy fél óra elteltével öt százalék fölé emelkedett a metántartalom. Ez igen magas érték. Laikus feltételezés csupán, ám jó néhány bányász is ezt vallja Oroszlányban, hogy amennyiben a bánya besorolásánál a termelés megkezdése előtt elvégzik ezt a kísérletet, aligha maximálták volna három órában áramkimaradás esetén a lent tartózkodást. A sújtóléges besorolástól függően nyilván ez az idő is csökken. Logikus: hiszen bányája válogatja, hogy elszívás híján hol dúsul fel gyorsabban a metán, amely magától bármilyen magas koncentrációban sem robban. Az is nyilvánvaló, hogy egy bizonyos koncentráció alatt sem. Másként hogyan lehetne robbantással jöveszteni újabb és újabb vágatokat, frontokat?” [13] 6. o.

A cikk ugyanakkor hatalmas elismeréssel adózik a kifogástalan munkát végző bányamentőknek és azoknak a túlélőknek is, akik kimentésük után azonnal siettek volna vissza, hogy kihozzák még bent lévő társaikat, és beszélgetett Laczó Bélával, a katasztrófa egyik túlélőjével is, aki így emlékezett vissza a robbanásra:

„(…) A 112-es frontra mentünk, a csapatvezetőnk, Nyolczas András mondta, hogy ki mit csináljon. Nekiláttunk fúrni, aztán robbantani Láng Árpáddal. Mikor megvolt, elkezdtünk kirakodni. Már be is ácsoltunk, mikor leálltak a ventillátorok. Aradi László, az aknászunk megmérte a metánt, s mondta a villanyszerelő Sarkadi Imrének, hogy csak akkor kapcsoljon vissza, ha ő szól. Aztán beszélt a mézeren a diszpécserrel, akitől megtudta, hogy nagy vihar van kint, és csak akkor lesz áram, ha a központi elektromosok kijönnek. Ekkor döntött úgy az aknász, hogy hagyjuk el a munkahelyet. Kimentünk a légvágatba, ott Lánggal és Navrasics Istvánnal kezdtük bepakolni a szerszámokat a ládákba, amikor bekövetkezett a robbanás. Röpültem néhány métert, rázuhantam a Láng combjára. Ez volt a szerencsém, hogy nem valami vasra. Sújtólég! — kiabálta Láng. Menjünk kifelé! Semmit se láttam, szemem, szám tele lett szénporral. A többiek szanaszét szóródtak, azt se tudtam, élnek-e vagy meghaltak. Egyszer csak az egyik lengyel megfogta a karomat, s ő is mondta: kifele, kifele. Aztán az aknász hangját hallottam: Mindenki vegye fel az önmentő készülékét! Szerencsére volt a levegőben oxigén, különben hiába van az ember száján a csutora. Botorkáltam a sötétben, ahogy tudtam, közben a lengyel is lemaradt rólam. Az volt a szerencsém, hogy a kulacsomban kotyogott egy kevés víz, azzal kiöblíthettem a számból a port. Arra is emlékszem, hogy amikor a robbanás helyére érkeztem, amit abból gondoltam, hogy hirtelen lehetett vagy 40—50 fok, többen levették a készüléket és eldobták. Raáb János a mi csapatunkból is ott halt meg, hallottam a hangját: Levegőt, levegőt! Mély, lassú hangja volt. Ötvenéves múlt, a fronton arról beszélt, mit fog csinálni, ha nyugdíjba megy majd. Hirtelen lettem rosszul, leültem a földre. De mintha álmodtam volna az egészet, a családomra gondoltam, félrebeszéltem. Sose hittem, hogy szén-monoxiddal eltelve tud gondolkodni az ember, csak éppen mást mond. Furcsa, de valahogy jó érzés volt. Arra eszméltem, hogy ketten megragadnak és húznak kifelé. Mehettünk olyan húsz métert, mikor éreztem a friss levegőt. [14] 6-7

Laczó Béla szerencsére sérülések nélkül úszta meg, és ha lehet hinni a riportnak, hivatását is tovább folytatta. Egy másik, név nélkül nyilatkozó vájár a hibás munkaszervezést és a tervgazdálkodást tette felelőssé. Nyilatkozata ugyanakkor mutatja a 80-as évek kettősségét, hogy egy nyilatkozat már megjelenhetett, ugyanakkor a tervszámoktól eltérni ugyanúgy nem lehetett, ahogy 30-35 évvel azelőtt.

„A baj azonban az, hogy túlságosan is rámennek a tonnákra, mintha más nem számítana. Ha engem tegnapelőtt megkérdez, biztosan azt mondom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a tragédia. Például hegesztenek rendszeresen mérés nélkül a vágatokban. Azelőtt csak munkaszüneti napokon lehetett hegeszteni, s ott állt az ember mellett egy lőmester lámpával. Csakhogy most nincsenek munkaszüneti napok.”[15] 7. o.

Ahogy látható, a különféle konteók, elméletek jóformán a robbanás után azonnal lábra kaptak, és ezeket csak táplálta a szűkszavú tájékoztatás, na meg a szocialista rendszerben megszokott, nem egyszer elkent vizsgálatok, amelyekről bár senki sem beszélt, de valahogy mégis mindenki tudott. Azért valami pozitív változás bekövetkezett a robbanás hatására, legalább is Kertész Péter cikkének záró sorai – némi cinizmussal – erről tudósítanak:

„A vizsgálat közben lezárult. A vétkesek, amint olvashattuk, a törvény előtt felelnek 37 társuk haláláért. A diszpécser mellett újabban egy bányamérnök is teljesít szolgálatot, és áramkimaradás esetén negyedóra elteltével el kell rendelni az érintett bányamezők teljes kiürítését.” [16] 7. o.

Az elhunyt bányászok temetése Oroszlányban

A márkushegyi bányakatasztrófa ugyanakkor nem merült feledésbe. A Dolgozók Lapja 1984. január 24-én a Rákosi-korszakot idéző hangulatú „termelési híradóban” számolt be arról, hogy bár a katasztrófa miatt veszélybe került a terv teljesítése, végül átcsoportosításokkal sikerült hozni az előírt számokat.

„A márkushegyi tragédia után kétségesnek tűnt az éves terv teljesítése. De hatalmas erkölcsi erő mutatkozott meg abban, ahogy a vállalat egész kollektívája összefogott. Számos intézkedés született. Csapatokat, iparosok tömegét helyezték át egyik üzemből a másikba. S az emberek zokszó nélkül folytatták a munkát az új munkahelyen. A politikai testületek támogatták, segítették a vezetőket a rendkívüli helyzetben. A kitartást, összefogást felelősségérzetük táplálta, erősítette. Kell a szén! Ez a szükségszerűség diktálta tetteiket. Az eredmény nem maradt el; jóleső érzéssel jelenthették: 3 millió 161 ezer tonna szén került ki az oroszlányi bányákból.” [17]

A katasztrófa emlékműve

Félreértés ne essék, nem áll szándékomban kisebbíteni a bányászok és háttérmunkások nagyon kemény munkáját, csak mai szemmel nagyon furcsán hat, hogy a sajtóban jóformán többet aggódtak a tervteljesítés és a bánya újranyitása miatt, mint amennyi szó volt az áldozatokról és a technikai/munkavédelmi hiányosságok elhárításáról. Zsille Zoltán 1988-ban készített rádióműsorában, amelynek témája az üzemi balesetek és a munkavédelem volt, szintén felbukkant Márkushegy és a metánrobbanás, bár az átminősítéssel kapcsolatban az itteni adatok nem pontosak. A riport hangvétele ugyanakkor a korábban idézett Kertész Péter tudósításhoz hasonlóan kemény hangvételű, bár azért 1988-ra igen nagyot fordult a világ és a magyarországi szocializmus is.

“1983 júniusában Komlón sújtólégrobbanás következtében 8, Kányáson omlás nyomán 2, Szőnyben 1, Márkushegyen metánrobbanás miatt 37 bányász halt meg. A szerencsétlenség előtt Márkushegy alacsony veszélyességi fokú üzemnek volt minősítve, ami azt jelenti, hogy a bányászok üzemzavar esetén 3 órán át is a bányában maradhatnak. Ott is maradtak, el is pusztultak. Haláluk után kormánybizottság szállt ki, átminősítette az üzemet, metánmérőket és mentőkészülékeket szereltetett fel, s egy sor más intézkedést hozott. A bányászszakszervezet főtitkára kijelentette, olyan műszaki, technikai feltételeket kell teremteni, hogy a bányászok megfelelő biztonsággal tudják teljesíteni feladataikat. Korábban nem jelentette ki. Félő, hogy e kijelentés után sem fog történni semmi, mint ahogy nem történt semmi Moldova György: Tisztelet Komlónak címmel, sok évvel ezelőtt megjelent munkája nyomán sem, holott a könyv megbízhatóan számol be a bányák biztonsági berendezéseinek gyalázatos állapotáról, s az ebből származó sorozatos szerencsétlenségekről.” [18]

A Márkushegyi bánya végül 2016-ban zárt be (a kitermelés két évvel korábban állt le), de a 34 évvel ezelőtti katasztrófa nem merült feledésbe, az elhunytak emlékét azóta is őrzik. A robbanás utáni sajtóvisszhang ugyanakkor tökéletesen mutatta be a puhuló, már billegő, de látszólag még szilárd szocialista rendszer kétarcúságát, ahol egyszerre jelen(het)tek meg „termelési hírek” és a határokat igencsak feszegető, kemény hangvételű írások is.

Az írás az Arcanum Digitális Tudománytár anyagainak felhasználásával készült.


Jegyzetek, felhasznált források és szakirodalom

[1] Simon Kálmán: A magyar szénbányászat a 20. század második felében Magyar Tudomány 2001/6. 647-657. o. 654. o.

[2] Népszabadság 1978. szeptember 3. 8. o.

[3] A Jövő Mérnöke 1983. október 3. 1. o.

[4] Népszava 1983. június 23. 1. o.

[5] Népszabadság 1983. június 23. 1. o.

[6] Népszava 1983. június 26. 1. o.

[7] Népszava 1983. június 29. 5. o.

[8] Népszava 1983. július 5. 5. o.

[9a, b] Népszabadság 1983. június 25. 5. o.

[10a, b] Varga Attila: Hajszál híján – Visszatartották a híreket a magyar bányakatasztrófáról Magyar Nemzet Online 2010. szeptember 14.

[11] Kertész Péter: Utolsó Jószerencsét! Budapest 1983/11 5-7. o. 5. o.

[12] Kertész 6. o.

[13] Kertész 6. o.

[14] Kertész 6-7. o.

[15] Kertész 7. o.

[16] Kertész 7. o.

[17] Dolgozók Lapja 1984. január 24. 3. o.

[18] Zsille Zoltán: A munka világa (Az üzemi balesetekről) A Dunánál, 2003/8-9. 119-124. o. 120-121. o. A műsor felvétele 1988-ban készült. 

A nyitóképen: bányászok rövid pihenője (illusztráció)

Facebook Kommentek