Virtuális emléktúra a kazahsztáni GULAG-ra
Nem is olyan rég egyik írásunkban a mai Kazahsztán területére hurcolt magyarok sorsával foglalkoztunk. Mai képes cikkünkben ismét Kazahsztánba, az egykori KARLAG és ALZSIR táborok területére látogatunk, ahol napjainkban múzeum és nemzetközi emlékhely (összesen 12 nemzet és számos nemzetiség tagjai raboskodtak arrafelé) található.
A kazahsztáni táborokat a GULAG részeként hozták létre, és az első időszakban „belső ellenségek”, illetve később deportált koreaiak (a szovjet Távol-Keletről) alkották a foglyok túlnyomó többségét. 1945 után több tízezer kényszermunkára hurcolt magyar civil, illetve hadifogoly, valamint politikai elítélt is raboskodott, elképesztő körülmények között. Mellettük számos német, japán és lengyel, sőt francia (hadi)fogoly is sínylődött a táborokban. Nagyon magas volt a litvánok aránya; az országban 1945-től széleskörű ellenállási mozgalom bontakozott ki, amelyet csak évek múlva tudtak felszámolni a szovjetek. A megtorlás részeként Litvánia lakosságának közel 10%-át deportálták.
A KARLAG egykori központjában (Dolinka község) ma emlékkiállítás található, a központi láger területén állnak az egyes nemzetek emlékművei. A KARLAG táboraiban 1931-től kezdve összesen kb. 1 millió ember raboskodott.
Az első foglyok – sokszor teljes családokat küldtek táborba, nem csak itt – gyakorlatilag a semmi közepére érkeztek (bár nem teljesen lakatlan területekre), és előbb szállásaikat, majd a bányákat, üzemeket is nekik kellett felépíteniük. Részt vettek vasútvonalak és laktanyák építésében is. A napi munkaidő 10-12 óra volt, enni pedig csak kétszer kaptak, akkor is többnyire híg levest.
Ahogy említettük, Kazahsztánba „a belső ellenségek” mellett eleinte koreaiakat deportáltak – leszármazottaik ma is százezres számban élnek az országban – 1939-től lengyelek, két évvel később volgai németek is érkeztek a táborokba. A II. világháború második felétől egyre nagyobb számban érkeztek hadifoglyok (elsősorban németek és magyarok, de japánok is) is a térségbe. Közülük messze nem volt mindenki katona; csak Budapest környékéről 100 000 civilt hurcoltak hadifogságba. A szovjetek, hogy az elhúzódó ostromot indokolják, nagyon magasra tették a védők létszámát, így ehhez mérten magas számú hadifoglyok kellett prezentálniuk.
Az ALZSIR, Asztanától mintegy 20 kilométerre lévő női tábor volt, ahol 63 nemzetiség lányai-asszonyai raboskodtak, összesen tizennyolcezren; sokan közülük „kegyvesztett” pártfunkcionáriusok feleségei voltak. Az ALZSIR („Az árulók családtagjainak lágere”) eredetileg a Nagy Terror idején a kommunista párton belül is végrehajtott tisztogatás áldozatainak feleségei és gyermekei számára létesült, később „egyszerű” politikaiak is kerültek ide. A láger központjában lévő múzeum előtt 2017-ben a SZÓRAKÉSZ (a Szovjetunióban volt politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) kezdeményezésére tizenkettedikként állították fel a magyar foglyok emlékkövét.
A Pécs-Baranyai Németek Nemzetiségi Köre 2017 júliusában történelmi zarándokutat szervezett az egykori Szovjetunió területére, hogy megemlékezzen az oda elhurcolt és onnan soha vissza nem tért honfitársainkról. A kazahsztáni temetők, emlékhelyek többségét egészen addig magyar részről szinte soha senki nem kereste még fel.A hazai német nemzetiség részvétele érthető, a második világháború utolsó hónapjaiban ugyanis több tízezer német, vagy német származású férfit és nőt vittek el „malenkij robot”-ra, vagyis hivatalosan pár napos jóvátételi munkára, amiből a legtöbb esetben több éves kényszermunka lett. Bár ez nem csak a németeket érintette, eleinte ők voltak az elsődleges célpont; sokszor egy németes hangzású név is elég volt a több esztendős fogsághoz.
Sokan szabadulásuk után sem tértek haza évekig – a litvánok például nem is térhettek még évtizedekig – hanem helyben igyekeztek boldogulni. A koreaiak mellett a lengyeleké lett a legnagyobb közösség, ami annak fényében érthető, hogy ők már az 1830-as évektől jelen voltak a térségben. Persze akkor sem önként jöttek, hanem a felosztott Lengyelország oroszok megszállta részéről deportálták őket, többnyire felkeléseket, lázadásokat követően. Az első világháború után a Szovjetunióba tagozódó Ukrajnából is rengeteg lengyelt hurcoltak Kazahsztánba, csak 1930-ban mintegy 250 000 főt. 1939-ben újabb 150 000 lengyelt deportáltak, 80%-ban nőket és gyerekeket. A háború után hiába engedélyezték nekik a hazatérést, sokan nem rendelkeztek az ehhez szükséges pénzzel. A kazahsztáni lengyel közösség létszáma a 70-es években 61 000 fő volt, ma hivatalosan 47 000 körüli a számuk, de egyes kutatók 100 000 és 400 000 közötti becslésekről is írtak.[1]
Katolikus papokat és számos hívőt (nem csak lengyeleket) is deportáltak; az ő leszármazottaik alkotják a mai kazahsztáni római katolikus egyházat, amelynek központja Karagandában van.
Karagandának van (határon túli) magyar vonatkozása is; itt hunyt el Chira Sándor, titokban felszentelt munkácsi görögkatolikus püspök 1983-ban. 1920-ban szentelték pappá, 1924 és 1949 között Ungváron volt előbb a szeminárium tanára, végül rektora. 1943-tól pápai prelátus is volt. A szovjetek 1944 szeptemberi bevonulása idején szentelték püspökké a szükséghelyzet miatt. Miután nem volt hajlandó betérni az ortodox egyházba, 1949-ben 25 évre ítélték szovjetellenes agitáció és propaganda vádjával. Büntetését az irkutszki kerület több településén, elsősorban szénbányákban töltötte. 1956-os szabadlábra helyezése után hazatért és bekapcsolódott a munkácsi görögkatolikus egyházmegye „földalatti” működésébe. Pár hónappal később ismét elfogták, ekkor Karagandába száműzték, ahol a lengyelek, litvánok, lettek és ukránok titkos lelkipásztora lett. 1977-ben, miután engedélyezték plébánia alapítását, segédlelkészként szolgált. Többször hazalátogatott, ilyenkor titokban püspököket szentelt Kárpátalján, amivel nagyban segítette a görögkatolikus egyház megmaradását. Boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza 1997. december 14-én kezdődött el.
A fényképeket készítette: Máthé Áron és Szári Norbert/Nemzeti Emlékezet Bizottsága
[1] Bővebben lásd: https://journals.openedition.org/eps/2004 (2019. március 19.)
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[…] újraindítása az ország elemi érdeke, a megszállók azonban szó nélkül tagozták be őket a „malenkij robotra” hurcoltak közé. Néhányan még magyar területen meg tudtak szökni, ők számoltak be otthon az […]
[…] a második világháború végétől 1948-ig több százezer magyar embert hurcolt el ártatlanul Gulag és Gupvi kényszermunkatáborokba. A civilek jelentős részét „málenkij robotra”, azaz 2-3 […]