A svéd király táborában

A magyarországi lutheránus egyház követei 1708 augusztusában érkeztek a svéd királyhoz. Mi késztette őket arra, hogy a környezetében maradjanak és mit láttak a hadjárat alatt?

A mogiljovi svéd táborban nyomban Krmann püspök kezére játszott a véletlen. Összeakadt ugyanis egy kováccsal, aki a királyi gyóntató, Malmberg doktor szomszédságában lakott. A kovács elvezette a követeket a gyóntatóhoz, aki beajánlotta őket Piper grófhoz, a főkancellárhoz. Másnap már mehettek is a királyhoz. Itt a püspök először is barokkosan hosszú beszédet tartott, aztán átnyújtott XII. Károlynak egy ugyancsak terjengős kérvényt. Az útinaplójában a két szövegre összpontosított, úgyhogy a király jellemzésére nem maradt hely. Ezt megtette helyette Voltaire, aki az 1720-as évek végén írta meg az uralkodó életrajzát (emlékiratok, szem- és fültanúk és eredeti dokumentumok alapján).

„Úgyszólván minden cselekedete […] messze kívül esett a valószínű határain. […] soha életében nem mutatott gyengeséget; a hősök minden erényét úgy felfokozta, hogy […] veszélyessé váltak […] Csökönyösséggé fajuló szilárdsága az ukrajnai szerencsétlenségekhez vezetett, […] pazarlásba csapó bőkezűségével tönkre tette Svédországot […] Nagy képességei, amelyek közül egy is elegendő lett volna, hogy halhatatlanná tegyen más uralkodót, országa szerencsétlenségét idézték elő. […] inkább kivételes ember volt, semmint nagy, s inkább csodálatra, semmint követésre méltó.”

XII. Károly. Johan David Schwartz festménye 1706-ban készült, amikor Károly a lengyel királlyal tárgyalt a békéről (Wikimedia Commons)

A követeket biztosította jóindulatáról és segítséget ígért a magyar evangélikusoknak. Ezzel eleget is tettek a megbízásnak, menlevelet is kaptak XII. Károlytól, hogy biztonságban hazatérhessenek.

„Abban reménykedtünk, hogy [ehhez] minden készen áll, de nem nyílt még alkalmunk a visszaindulásra, meg aztán a kalmükök [az orosz sereg könnyűlovassága] miatt az utak kevéssé voltak biztonságosak, úgyhogy kénytelen-kelletlen követtük a svéd tábort. […] vérhas kezdett gyötörni, s napról napra szívta ki erőmet, minden kövérséget lefaragott rólam, miközben bensőmben éhség tombolt. De nem egyedül szenvedtem ebben a súlyos és veszedelmes nyavalyában.”

A vérhasból különféle gyógymódokkal (főleg pálinkával és borral) sikerült kigyógyítania magát. A mogiljovi táborozás alatt Voltaire szerint a cár (nem tudni, milyen feltételekkel) békét ajánlott Károly királynak, aki csak azt felelte, ezt majd megbeszélik Moszkvában. A hadjárat folytatódott.

„szeptember 10-én húszezren rátámadtak négy svéd ezredre […] egyikünk sem értette, honnét szedték ezek a bátorságukat, hiszen eddig mindig csak menekültek. Károly király épp jókor hozott segítséget az övéinek. Az oroszok több mint ezer katonát vesztettek, a svédek kétszáznegyvenet. […] Ekkor láttam életemben először csatát.”

A király végül az élelemhiány miatt megtorpant. A főtisztjei a visszavonulást és az erősítés és utánpótlás bevárását tanácsolták, ezt azonban a vereség beismerésének tekintette. A kínos helyzetből egy váratlan szövetséges húzta ki.

„… a kozákok vezérétől [Mazepa hetmantól] levelet hoztak Piper grófnak, amely Károly királyt a kozákok földjére hívta. Piper gróf is ezt az utat javasolta […] az egész kozákság csatlakozni fog a svédekhez […] bőségesen ellátja [őket] élelemmel. A hadsereget is ki lehet majd egészíteni velük […] Rehnskjöld gróf [kb. a vezérkari főnök] azonban […] azt ajánlotta, hogy inkább Szmolenszk irányába, a Dvina folyó felé menjenek, mert […] a király seregének jut élelem a már svéd kézen lévő Rigából. […] De Károly lelkét bizonyára megszállta a vágy, hogy megnyerje a kozákokat és uralma alá hajtsa igen termékeny és vitéz tartományukat.”

Ivan Sztyepanovics Mazepa, a zaporozsjei kozákok hetmanja (Wikimedia Commons)

Mi hajtotta a kozákokat a svédek oldalára, miközben 1654 óta orosz alattvalók voltak? Alekszej cár annak idején (adófizetés fejében) elismerte a Zaporozsjei Had kiváltságait, szavatolta, hogy szabadon választhatják meg ezredeseiket és hetmanjukat és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött velük. A változást az északi háború hozta el. Nagy Péter (Mazepa megítélése szerint) felrúgta az egyezséget azzal, hogy beszedte az adót (és elvitte az élelmet a csapatai számára), viszont nem küldött segítséget a svédek ellen, a kozák csapatokat pedig másodrendűként kezelte. Mazepa attól félt, ezután előbb-utóbb a kiváltságok elvétele jön.
Károly király megindult dél felé. Az éhezés és a terepviszonyok miatt ez nehéz út volt, ráadásul közben az utánpótlást és erősítést hozó hadosztályt az oroszok legyőzték Lesznajánál, úgyhogy a király még inkább rászorult a kozákokra.

Ukrajnában végre pihenhettek a svédek, Krmann püspök pedig tanulmányozhatta az ortodox vallást. A két szín alatti áldozás, a népnyelvi Biblia, a papi házasság mind ismerős és elfogadott volt számára. A szentek tisztelete viszont (mindenütt csupa szentképet és hajlongást látott) és az, hogy jócselekedetek által igazul meg az ember, már kevésbé tetszett neki.

„… minden rutén pap durván pallérozatlan és ostoba […] önhitten hirdeti a maga vallásának ősi [és igaz] voltát […] Az istentiszteletben sok görög szót használnak, de csúnyán ejtik és alig értik. […] nincs Bibliája [a romni pópának], a teológiáról még csak harangozni sem hallott […] önmagáról nagyszerű véleménye van, a többieket a pokolra kárhoztatná, […] egész nap a piactéren őgyeleg, híveivel együtt dorbézol […] ha mások beszélnek hozzá, befogja a fülét […] sokat hallottunk a papok tisztátalan életéről, a hajnalig tartó ivászatokról […] a verekedésekről”

Mialatt a püspök ezzel foglalkozott, XII. Károly újból akcióba lendült.

„több mint tizenöt mérföld hosszúságban s ugyanakkora szélességben feldúlta a moszkvai birodalmat. […] A városokat és a falvakat fölgyújtatta, a házakat földig romboltatta, ahol föllelték a lakosokat, azokat leöldösték, akik azonban a kozákok földjéről menekültek oda, azoknak meghagyták az életét”

A királyt végül nem az ellenség állította meg, hanem a tél. Itt nem pusztán az „orosz tél” toposzról van szó. 1708-1709 tele egész Európában emlékezetes maradt. Voltaire meg is jegyzi, hogy „Európa e távoli határain még sokkal kegyetlenebb volt, mint […] Franciaországban tapasztaltuk.” Az útinaplóból látható, hogy a francia könyv nem túloz.

„Nem egy útitársunk lovaglás közben fagyott meg, némelyeket a kocsikon és szekereken találtak holtan, leginkább olyanokat, akik mértéktelenül nyakaltak a pálinkából […] Voltak, akiknek [a fagy] a körmén belopózva szép lassan a szívéig ért […] másoknak az orcáját támadta meg a jeges hideg, egyeseknek a kéz- és lábujjait tette tönkre, s olyanok is voltak, akiknek a férfiúi szerve fagyott össze a nyeregvas érintésétől […] olyan hideget éltünk át, hogy egész életünkben emlékezni fogunk rá. […] Jéggé fagyott [a levegőben] a kiköpött nyál, […] halálra dermedt verebek potyogtak […] kezetlen, csonka kezű-lábú, ujjatlan, fagyott arcú- fülű-orrú embereket láttunk. […] A fák a fagy vad ereje következtében a szemünk láttára pusztultak ki gyökerestül.”

Tiszt őrségben valahol Ukrajnában, 1915. KOMLÓS PÉTER/FORTEPAN (52209)

A tél csak betetőzte a svédek többi problémáját. Voltaire szerint

„Lovas katonái[k]nak nem volt már csizmája, gyalogosai[k]nak bakancsa, s jóformán ruhája sem. […] gyakran nem volt kenyerük. […] kénytelenek voltak [hátrahagyni] majdnem minden ágyújukat […] mert nem volt [a vontatáshoz] lovuk […] közel álltak az éhhalálhoz. […] egy katona zúgolódni merészelt és az egész hadsereg előtt mutatta meg a királynak az árpából és zabból sütött fekete, penészes kenyeret […] A király nyugodtan elvette tőle […] megette az egészet […] Ez a jelentéktelen kis eset – ha ugyan jelentéktelen lehet az, ami növeli a tiszteletet és a bizalmat – minden egyébnél többet tett annak érdekében, hogy [a királyért] a svéd hadsereg [bármit] elviseljen”

A magyaroknak viszont (érthető módon) elegük lett az egészből és a tél elmúltával megint megpróbáltak hazatérni. Ehhez a királyi menlevél mellé szereztek egyet Mazepától is. Az előző évben azon bukott meg a hazaút terve, hogy a követek túl veszélyesnek találták, ezúttal viszont a melléjük rendelt kísérők riadtak vissza. A két követ kénytelen volt visszamenni a svéd királyhoz, aki ostrom alá vette Poltavát. Az útinapló nem részletezi, miért erre a városra esett XII. Károly választása, Voltaire viszont igen.

„hadserege […] hiányt szenvedett mindenben. A cár hatalmas raktárkészleteket halmozott fel Poltavában; ha a svéd király beveszi, ismét megnyílik előtte a Moszkvába vezető út, de legalábbis bőven rendelkezésére áll majd minden, […] s így várhatja be a svédországi, livóniai, pomerániai, lengyelországi segítséget, amelyre még mindig számított. […] A katonák azt várták Poltava elestétől, hogy vége szakad minden nyomorúságuknak.”

Térkép a XVII. század közepéről (Wikimedia Commons)

A város azonban kitartott.

 „A svédek helyzete egyre szomorúbb képet mutatott és napról napra sanyarúbb dolgokat tapasztaltunk. A kozákok […] fosztogatták-gyilkolták a svédeket. Az erdőben bujkáló parasztok minden alkalmat igyekeztek megragadni a rablásra, […] éhhalál kezdett pusztítani. […] a tábort valóságos légyhadseregek ostromolták. […] Nincs penna, amely leírhatná azt a nyomorúságot. […] amíg a kozákok böjtje tartott, még csak tudtunk szerezni bárányt, sőt tejet is […] amikor azonban véget ért […] megtartották maguknak. […] Ha olykor mégis sikerült húst szereznünk, [a hőség és a legyek miatt] két napnál tovább nem állt el […] Amikor pedig nekiláttunk, hogy megsüssük a friss húst, kiderült, hogy […] nincs semmi hozzávaló. […] Tejet végül is majd’ mindennap vettünk, de csak felvizezve és méregdrágán […] Pálinkához egyáltalán nem tudtunk hozzájutni, pedig igazán nagy szükségünk lett volna rá, mert állandóan vizet ittunk.”

Június végén pedig megérkezett a cár serege…


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Forrás:

KRMANN Dániel: Küldetésem története. Itinerarium (1708-1709). Fordította SZABÓ Zsuzsanna.  Európa Könyvkiadó (Bibliotheca Saeculorum sorozat), Budapest, 1984.

Felhasznált irodalom

FONT Márta – VARGA Beáta: Ukrajna története. Bölcsész Konzorcium, Szeged, 2006.

VOLTAIRE: XII. Károly svéd király története nyolc könyvben. Európa Könyvkiadó (Századok – emberek), Budapest, 1965.

A nyitóképen az oroszok lesznajai győzelme Jean-Marc Nattier 1717-es festményén (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek