Miért is ne sorsjegyezzen, aki a szocializmusban él? A borítékos sorsjegy története
Tóth Eszter Zsófia
Emlékszik még valaki a borítékos sorsjegyre? Igen, arra, amelynek ára öt Ft volt 1977-től, az 1980-as években pedig a fődíja 50000 Ft és utcai árusoknál is lehetett vásárolni. Anyám nővérének szerencsés keze volt ezekhez a játékokhoz, úgyhogy, amikor vele sétálunk a Váci utcában, mindig vettünk sorsjegyet. A fagyizáson kívül ezt tekintettük a séta fénypontjának. És igen, egyszer, ha nem is a fődíjat, de 1000 Ft-ot nyertünk. Amit rögtön el is költöttünk: régóta vágytam egy számológépre, azt azonnal meg is kaptam. (Lehetett 8, 10, 20,50, 100,200,500 Ft-ot is nyerni és volt „újra húzhat” is.) Ezen írásban a borítékos sorsjegy történetének járok utána.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

1967-ben vezette be a Sportfogadási és Lottóigazgatóság a borítékos sorsjegyet.[1] Az 1967. december 2-án utcára került Olimpia borítékos sorsjegyet azért bocsátották ki, hogy ennek bevétele finanszírozza a magyar csapat részvételét az 1968-as olimpián.[2] Az emberek játék, fogadás és nyeremény iránti kedve a szocialista időszakban sem veszett ki, de természetesen kordában tartva, állami keretek között működhetett a sorsjegy-iparág is. Ugyanis a szocialista időszakban a munka nélkül szerzett jövedelem, így a sorsjegynyeremény is szöges ellentétben állt a „minden hatalom a dolgozó népé” jelmondattal. Hogy nézett ki a borítékos sorsjegy?
„A sorsjegy két részből áll: borítékból és sorsjegyből. ,A sorsjegyeket úgy hajtogatták és a borítékokat úgy zárták le. hogy sem észrevehetetlen felbontással, sem egyéb más módon ne lehessen megállapítani azt, hogy a borítékban nyerő, vagy nyeretlen sorsjegy van-e.”[3]
Ennek ellenére persze voltak, akik kibontás nélkül is próbálták megállapítani, nyerő-e a sorsjegy. Sikeres csalásról a lapok nem számoltak be. A fődíjat megnyerő Viola István hévízi lakosról azonban igen:
„a gyógyfürdő kórház szakmunkása naponta 4—5 borítékos sorsjegyet vásárolt. Tegnap 30-ra emelte a „fejadagot” és az egyik boríték kibontása után 50 000 forintot nyert.”[4]

A Kisalföld szerint egy probléma volt a borítékos sorsjeggyel: vásárlói, ha nyertek, ha nem, szemeteltek. Örömükben és dühükben is ezt tették. Ezt ellensúlyozandó találták ki a nyeretlen sorsjegyek gyűjtését a Centrum Áruház postaládájába, tárgynyeremények lehetőségével kecsegtetve.[5] 1968. novemberében 12 ezer helyen volt kapható szerte az országban.[6] Ez a második sorozat jó figyelemelterelő lehetett az 1968. augusztus 21-i csehszlovákiai megszállás – amelyben a magyar katonák is részt vettek – utáni dermedtségből. Arról megoszlanak a vélemények, hogy az olimpiai sorsjegy sikeres volt-e, segítette-e ténylegesen a magyar olimpiai csapat felkészülését, mindenesetre a sorsjegy borítékos formája megmaradt, neve Sport borítékos sorsjegy lett. 1969 tavaszán 12 millió sorsjegy 35 nap alatt fogyott el. A nyeretlen sorsjegyekkel pedig Ofotért nyereményjátékban lehetett részt venni.[7] Árkus József parodista kifigurázott egy olyan férfit, aki 10 sorsjegyet vásárolt meg:
„Huzamosabb ideig vizsgálgattam például egy idősebb, közepesen öltözött, bajuszos férfiút, aki egymás után vásárolta a sorsjegyeket. Az elsőknél még úgy hajtogatta szét a szelvényeket, mint higgadt huszonegyezők gusztálják a húzott új lapot. Történetesen nem volt sok szerencséje, s ezért a tizedik sorsjegyet már ideges mozdulattal tépte fel, (…) a szelvényen ezúttal is ‘Nem nyert’ volt olvasható.”[8]

Árkus József öt évvel később is visszatért a témához, épp a munka alapú társadalom szemszögéből:
„Magam is ismerek olyanokat, akik esküdt ellenségei a lottónak, a totónak, nemkülönben a borítékos sorsjegynek, mondván, hogy ezek voltaképpen szerencsejátékok, nincs helyük a munka szerinti eloszlás elvén nyugvó társadalomban. Holott minden jel arra mutat, hogy van helyük, mert nálunk a szocializmustól, nem idegen a szerencse. Már csak azért sem, mert aki szocializmusban él, az eleve szerencsésnek mondhatja magát, s ha így van, akkor miért ne lottózzon, totózzon, borítékos sorsjegyezzen.”[9]
1982-re 32. alkalommal bocsátották ki a sorsjegyet,1 2 millió példányban.[10] 1987-ben a Ludas Matyi karikaturistája azon élcelődött, hogy az adófizetési kötelezettségből vajon levonható lesz-e a „nem nyert” borítékos sorsjegy.[11]
A borítékos sorsjegyet 1991-ben vonták ki a forgalomból, a kaparós sorsjegy váltotta fel.[12] Aki azonban ma is arra vágyik, hogy eredeti borítékos sorsjegyet vegyen a kezébe, ezt megvalósíthatja, egy retrotermékek gyártására speicalizálódott cég segítségével. És végül, íme, egy eredeti példány:
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek, felhasznált források:
[1] KÉK, 2000.4. 152. o.
[2] Népszava. 2003.04.07. 9. o.
[3]Vas Népe, 1968. június 6. 6. o.
[4]Napló, 1969. december 16. 1. o.
[5]Kisalföld, 1969. május 11. 12. o.
[6]Népsport, 1968. november 21. 1. o.
[7]Népsport, 1969. december 4. 7. o.
[8]Népszabadság, 1970. szeptember 27. 2. o.
[9]Népszabadság, 1975. május 11. 2. o.
[10]Vas Népe, 1982. október 7. 6. o.
[11]Ludas Matyi, 1987. október 21. 7. o.
[12]Népszava. 2003.04.07. 9. o.
A nyitóképen: újság- és sorsjegy-árus a Moszkva (ma ismét Széll Kálmán) téren. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11. A kép száma: 103613