A „fekete-tengeri tudományos katonai expedíció”

1918. szeptember 21-én néhány magyar tudós/szakember elindul, hogy felfedezze Kis-Ázsia északi partvidékét, amelyet részletesen soha nem kutatott senki. Az expedíció egy későbbi török-magyar gazdasági kapcsolat megalapozásának céljából indul. Eközben azonban a nyugati fronton a németek már visszavonulóban voltak, a Balkánon megkezdődött az antant csapatok támadása, míg Magyarországon újabb hullámban fertőződtek meg tömegesen a spanyolnáthában. Ahogy tehát a felfedezők egyre messzebb jutottak a kis-ázsiai partvidéken, úgy került egyre távolabb az expedíció valódi célja. Ebben a posztban ennek az útnak az eseményeit igyekszünk feleleveníteni elsősorban dr. Vidéky Emil, az egyik résztvevő visszaemlékezései segítségével.

A fentiekből is érezhető, hogy 1918 szeptemberében már egyáltalán nem kedvezett a helyzet egy tudományos küldetés elindításának. Természetesen az akciót korábban szerették volna megvalósítani, de ahogy ez a hasonló felfedezőutaknál lenni szokott, már az elején számtalan nehézség adódott, amely sokáig késleltette az indulást. Később a háború alakulása, és az út során előforduló újabb akadályok miatt az expedíciót végül meg kellett szakítani. Némi eredményt azonban így is hozott, amiről Györffy István etnográfus, az egyik kutató beszámolójában olvashatunk. Vele szemben Vidéky visszaemlékezése – ahogy maga is megfogalmazza:

„tulajdonképp inkább csak az expeditio keletkezésének körülményeit tárgyalja, melynek bonyodalmai hadpolitikailag érdekesek és élénken megvilágítanak egy oly korszakot, mely talán egyedül áll a világtörténelemben.”[1]

Vidéky Emil idős korában (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Technikatörténeti Fényképek Gyűjteménye, 452)

Bár a mérnöki tudományokban igen ismert Vidéky Emil neve, mégis érdemes röviden áttekinteni az életét és a háború alatti szolgálatát. 1879. február 18-án született Budapesten. Gépészmérnöki diplomáját a Műegyetemen szerezte meg, 1901-től már Schimanek Emil (a később Kossuth-díjat nyert) gépészmérnök mellett tanársegéd, 1904-től pedig adjunktus. 1913-ban az egyetem magántanára lett, emellett pedig a Fővárosi Iparrajziskola igazgatóhelyettese. Az 1920-as években a fogaskerékszámításban és -gyártásban végzett munkássága úttörőnek számított. A fogkapcsolás kinematikájának vizsgálata során elért eredményei szintén fontosak voltak. 1926-tól a közgazdasági egyetem előadója lett, 1931-től pedig már ő igazgatta az Iparrajziskolát. Később a Ganz gyár tudományos műszaki tanácsadójaként is működött. 1952-ben szerezte meg a műszaki tudományok doktora címét. Mindezek mellett tagja volt például a Magyar Aero Klubnak és a Szent Gellérthegy Barátainak Egyesületének is. Budapesten hunyt el 1960. november 12-én.

„Azon szerencsések közé tartoztam, akik testi baj nélkül úszták meg a háborút, – se meg nem sebesültem, se maradandó betegséget nem kaptam, még a fogságidőm is viszonylagosan jól telt el.”[2]

Vidéky Emil 1914 augusztusában vonult be, és mint népfölkelő mérnökhadnagy a hadügyminisztérium rendelete alapján a budapesti katonai gépkocsi póttár és javítóműhely műszaki vezetőjeként kezdte meg szolgálatát. 1916 novemberéig volt ebben a beosztásban, majd Konstantinápolyba vezényelték a Pomiankovszki József vezérőrnagy, az osztrák-magyar megbízott parancsnoksága alatt működő gépkocsi-csapathoz. Ezt megelőzően Prágában töltött két hónapot, hogy felkészüljön megbízatására, Konstantinápolyban ugyanis a török hadiiskolában tartott előadásokat („automobilkurzust”). Ez a feladat sem jelentett tehát veszélyes frontszolgálatot, ellenben Vidéky egy a lövészárkoktól szinte felfoghatatlanul távoli, békés, keleti világba csöppent. Már érkezése után nem sokkal sikerült jó kapcsolatot teremtenie a helyi társasági élet fontosabb képviselőivel, akik többnyire a különböző követségek hölgy tagjait jelentették.

A budapesti katonai gépkocsi póttár és javítóműhely szerelőcsarnoka (A motor. 3. évf. 43. sz. p 9 – Arcanum Digitális Tudománytár)

„Most azután sorozata következett az estélyeknek. Szolgálatból hazaérve, legényem, Schubrt már kiterítve, készen tartotta a kemény civilinget és a szmokingot vagy frakkot. — A hölgyek mindenről gondoskodtak, az egyik beajánlott a chukurbistani apácákhoz, mert ott mosnak legszebben és legjobban; a másik elküldte a legtitkosabb fehérneművarrónőjét kérésemre, aki néhány inget és más szükségeset elsőrangúan megcsinált. A legjobb bevásárlási forrásokat megtudtam és mindezt azért a néhány szál virágért, mellyel mindenütt kedveskedni igyekeztem; de még a virágboltot és a kertészetet is tőlük tudtam meg, ahol legjobban lehet vásárolni.”[3]

De része volt még fényes vacsorákban török előkelőségeknél, jegeskávé uzsonnákban, szabadtéri mozivetítésekben a pálmafák alatt, és emellett tagja lett a helyi jockey-klubnak is. 1917 júniusában azonban búcsút kellett vennie ettől a „virágillattal terhelt” kellemes időszaktól, mivel az iraki Moszulba vezényelték az ottani különítményhez. Bár itt már a front közelébe került, mégis maga a környezet jelentett inkább veszélyt, ahol kígyóktól, skorpióktól, szúnyogoktól vagy a beduin rablóktól kellett elsősorban tartaniuk, de talán a legnagyobb nehézséget az elviselhetetlen hőség adta. Ráadásul Vidéky vérhasban szenvedett, amikor megérkezett. Később az éhínség okozott súlyos problémát:

„A legrettenetesebb emlékem az egész háborúról ebből az időből való. A török katonák felakasztottak egy asszonyt, akiről kiderült, hogy kisgyerekeket csalt magához, levágta őket, a húsukat kisütve eladta a bazárban. Megtalálták nála a kicsi kezeket, lábakat. Ott lógott az asszony a három gerendából álló, piramisalakú török akasztófán, táblával a nyakán, török szokás szerint, melyre a bűne volt felírva, egy pár „asker“ (katona) tartotta vissza a dühöngőket, hogy szét ne marcangolják. Egy vad asszony, valamely áldozatgyerek anyja áttör az askereken és vadul belemar a lógó halott sarkaiba, — éppen arra mentem; az ember sokat bír, mégis nagyon megundorodik.”[4]

1917 végén aztán visszarendelik Konstantinápolyba. Itt azonban kényelmetlenné vált a helyzete, miután rossz viszonyba került új felettesével, aki – ahogy a könyvében írja – azzal „kínozta”, hogy nem engedte el más frontra szolgálni, ellenben nem adott „tisztességes foglalkozást” számára, hanem csak „lógatta.” Ezek után éppen jókor jött Vidékynek a kis-ázsiai expedícióhoz való csatlakozás lehetősége.

Moszul főutcája az első világháborút követő években (Fotó: Fortepan MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM/Diagyűjtemény/95110)

1918-ra a cs. és kir. hadügyminisztérium „Keleti Osztálya” a magyar kormánnyal együtt elhatározta, hogy egy tudományos expedíciót indít (amit a forrásokban „fekete-tengeri tudományos katonai expedíció” néven említenek) Kis-Ázsia északi partvidékének gazdaságföldrajzi feltérképezésére. A kutatás eredményének ismeretében létrejöhetett volna egy későbbi török-magyar gazdasági kapcsolat. Mindezekről, illetve arról, hogy az expedíció majdani vezetője, Lénárd Jenő százados hogyan került a küldetés élére Vidéky így emlékezik vissza:

„1917. aug. 12-ikén Dr. Lénárd Jenő tart. tüzér százados az olasz harctéren, a Dolomitákban állott ütegével élénk tevékenységben, mikor egy levelet kapott. (…) Ebben a levélben ifj. Dr. Wekerle Sándor tart. huszárkapitány azt kérdezte Lénárdtól, hogy hajlandó volna-e behatóan foglalkozni a keleti kérdéssel, vagyis Kis-Ázsia ügyeivel mostanság újból, vagy ha ez nem volna lehetséges, kit ajánlhat ilyen célokra? – Ez a kérdés, mely itt a harc kellő hevében jött, nagyon közelről érdekelte őt, annál is inkább, mert sejtette, hogy a kérdésnek fontos indító okai lehetnek, azonfelül egész régi élethivatása és érdeklődése feléledt. [ti. Lénárd Jenő filozófus, nyelvész, és a buddhizmus egyik legfőbb hazai kutatója volt – T.B.] (…) Végül is fellobbant előtte a kérdések magva! (…) Jelen gazdálkodási politikánk és a jövendőnk legfontosabb pontja a Duna torkolata mely a Romániával közös béke értelmében megnyílott és amit biztosítani is kell. Duna torkolatával szembenfekvő terület az, mely a Duna mentén fekvő államok gazdálkodásának forgalmát van hivatva lebonyolítani, mert más irányban jelenleg az nem lehető. Jövendőnk már nem az Adriai tengeren van, hanem a Fekete-tenger táján, mely vidéket a szövetségeseink, a németek is inkább nekünk engednek át, mert az őket közvetlenül kevésbé érdekli. Kis-Ázsia északi partvidéke teljesen ismeretlen, orosz érdekterület volt, hova nem tehette be a lábát más európai, annál kevésbé azért sem, mert itt voltak a megboldogult Abdul Hamid sultán óriási magánterületei (…) Nyersanyagok innen a Fekete-tengeren és a Dunán felhozhatók és az itt megkívánt tárgyak ugyanazon úton ide le jöhetnek, mindez teljes egyetértésben a törökökkel eszközölhető, mindkét fél javára. Ez a világtáj, mely oly messzi és mégis oly közel fekszik, egy expeditio megszervezésével felderíthető és az ott jelenleg féktelenkedő desertőr rablóbandák garázdálkodásától akár fegyveres erővel megtisztítható, még ha azok jól fel is vannak fegyverkezve.”[5]

Az expedíció megszervezésében nagy szerepe volt gróf Teleki Pálnak is, a Turáni Társaság elnökének (későbbi miniszterelnöknek), aki javarészt a küldetés tagjait is kiválogatta. A résztvevőknek tiszti ranggal kellett rendelkeznie, jól kellett bírniuk a sokáig tartó nyeregben utazást, több nyelven kellett beszélni, és érteniük kellett valamelyest a lőfegyverekhez is. Így került kiválasztásra Lénárd Jenő parancsnok mellé gróf Széchenyi Rudolf főhadnagy, László Gábor osztálygeológus, dr. Györffy István etnográfus és persze Vidéky Emil, aki Széchenyitől értesült a készülő expedícióról és természetesen azonnal elvállalta a részvételt. A küldetés során mindegyiküknek az általuk kutatott vagy jól ismert területért kellett felelni, így Széchenyi mezőgazdasági- és vadászati-, Vidéky műszaki-, László Gábor geológusi-, Györffy pedig néprajzi kutatást és gyűjtést végzett. A tudósokat legénység is kísérte, köztük tiszti szolgák, nyergesek, a teherhordó lovak gondozói és egy szakács, összesen tehát mintegy 16-an vágtak neki az útnak. Orvost azonban így sem vihettek magukkal, sőt, a szállítandó felszerelést és élelmet is igyekeztek szűkre szabni. Szintén hiányzott a csoportból egy olyan altiszt, aki az élelmezést és egyéb gazdasági teendőket kezelte volna, ezek a feladatok így a kutatókra hárultak. A résztvevők és a felszerelés szállításához 32 lovat és két szekeret használtak.

Konstantinápoly, Aranyszarv-öböl, az első világháború előtt (Fotó: Fortepan MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM/Diagyűjtemény/95071)

Ahogy fentebb már megjegyeztük, 1917 végétől bár megindult a szervezés, maga az indulás, amit akkor 1918 májusára terveztek, csak jóval később jöhetett létre. Az egyébként is rendkívül fáradtságos előkészítést számtalan probléma lassította. Vidéky például hiába vállalta el a részvételét az expedícióban, az említett ellentét miatt a parancsnoka először nem járult hozzá, ezért sokáig volt hátráltatva a felkészülésben. Sok időbe telt az is, míg az engedélyeket megkapták a török hatóságoktól, vagy amíg a lovak megérkeztek, de például Györffyre is szeptember 13-ig várni kellett, aki a romániai szolgálatát (ahol a moldvai csángók hazatelepítésének kérdésével foglalkozott) szakította meg az expedícióval. Problémák adódtak a legénységgel is, akik közül néhányan még az indulás előtt egy bolgár vagont raboltak ki. Mindennek tetejébe augusztus közepétől már az angol bombázók tevékenységével is számolniuk kellet, ami – ahogy Vidéky írásából is kitűnik – sokszor igen veszélyesnek bizonyult:

„Az éjjel nagy riadalmat okoztak az angol repülők, akik egész alacsonyan repülve gépfegyverrel lőttek embereinkre. Szomszédságomban a fabarakkba keresztül ütött egy golyósor, amit a mi ott lakozó Lord kutyánk megvadult és hangos méltatlankodásban tört ki.”

„Remélhetőleg nem lesz repülőtámadás éjjel. Tegnap nagy cécó volt, itt előírás, hogy a skutari [itt nem az albániai Shkodra várost kell érteni, hanem Isztambul kis-ázsiai felére eső, ma Üszküdar néven ismert külvárosát, ahol az expedíció résztvevői is táboroztak – T.B.] temetőbe kell vonulni, mert az elhárító lövedékek, mint a jégeső, hullanak közvetlenül mögöttünk, a hulladékok a tetőn át törnek a fabarakkba.”[6]

Szeptember 21-én végül sikerült elindulniuk és néhány nap múlva már elérték a Fekete-tenger partját. Már az első napokban megmutatkozott, hogy a kapott lovak nem voltak a legalkalmasabbak málha hordására, nehezen közlekedtek a járatlan hegyi utakon, ahogy a kocsik sem bizonyultak megfelelőnek. Csökkenteni kellett a felszerelést is, mert túl nagy terhet jelentett, így többek között a géppuskától is meg kellett válniuk. Şile városába érve tehát sok mindent visszaküldtek hajóval Konstantinápolyba. Ugyanitt szereztek két bivalyt is, amit az átalakított szekerük elé fogtak be. Eleinte úgy tűnt, az állatok bevállnak, de Vidéky jegyzeteit olvasva ezek sem jelentettek igazi megoldást. Az alábbi, október 6-i naphoz írt, mindössze két mondatos bejegyzése alapján pedig ezen felül is kétségbeejtő volt a helyzetük:

X.6. 1918.

„Nem lehet leírni kínlódásunkat. A bivalyok cserben hagytak az út kőtengerében, sehol semmi ennivaló.”[7]

Mindezek mellett a kutatás is nehézkesen ment. A néprajzi gyűjtés szempontjából például a háborús időszak igen kedvezőtlen volt, mivel a települések férfi tagjai szinte mind katonáskodtak. Csak asszonyok maradtak otthon, akiknek viszont a vallásuk tiltotta, hogy idegenekkel szóba álljanak, főleg, ha keresztény az illető. Emiatt elképzelhetetlen volt, hogy esetleg egy házat belülről is megnézhessenek. Emellett ezen a vidéken igen veszélyes rablóbandák garázdálkodtak, ami miatt a felszerelést szállító szekeret nem merték elhagyni. A bivalyokkal viszont csak nagyon lassan lehetett haladni, a megfigyelést így a legtöbbször csak nyeregből végezték. Tárgyi gyűjtésről sem lehetett szó, mert a túlterhelt málhás lovak nem bírták volna a plusz terhet. Györffy későbbi jelentésében arról is panaszkodik, hogy sok adminisztratív, illetve egyéb, az ellátással kapcsolatos feladat is a kutatókra hárult, mivel nem volt erre beosztott altiszt, így sokszor nem maradt már idejük a rendes megfigyelésre, gyűjtésre.

Az Aranyszarv-öböl, a távolban Konstantinápoly kis-ázsiai része (Fotó: Library of Congress, Fotógráfiai gyűjtemény, LC-DIG-ggbain-12260)

A háború közben folyt tovább, vagyis inkább lassan befejeződni látszott. Szeptember 28-án a Monarchia koronatanácsa határozatot hozott békejegyzék küldéséről. Október 4-én Burián István közös külügyminiszter jegyzékben tett javaslatot az azonnali fegyverszünetre. Ezalatt szeptember 29-én Bulgária fegyverszünetet kötött az antanttal. Ezekről az expedíció csak napokkal később értesülhetett Kandrában:

„Itt hallottunk először megbízható híreket a világból: Bulgária kegyelemre megadta magát, az Osztrák-Magyar Monarchia Wilsonnak táviratozott közbenjárásért, Talat pasa lemondott, Enver pasa meglépett, – és a londoni nagykövet, Tevfik pasa lett Nagyvezír! Közeleg a békekötés.”[8]

A fenti hírek ellenére is folytatták útjukat és a Szakaria folyónál török katonákkal és egy német tiszttel találkoztak. Utóbbi a bányafa kitermelését és Konstantinápolyba szállítását irányította. Később egy orvos is megjelent, aki szintén ezen az állomáson tartózkodott. Vidéky írása alapján e találkozás némileg enyhített a bajaikon:

„Barátságosan fogadtak, kirándultunk az erdőbe és török nomád sátrakat is láttunk. Pompásan fürödhettünk a remek hullámverésben. Volt tea, vaj, dió és Lászlót a német tiszt levette a lábairól a jó szivarjaival. (…) Széchényi egy 24-es szarvas után rohant, melyről a nomád törökök beszéltek. Mi a tábortűznél a vaddisznó pecsenyét káposztával élveztük. Az orvos is megérkezett és rögtön kezelésbe vette a maródiainkat [maródi = beteges, gyengélkedő – T.B.], de nincsen nagy bajuk, hála Isten.”[9]

Másnap az orvos elkísérte őket egy darabon, ezalatt egy lovat is ellátott, amely korábban levetette magáról Széchényit, de egy „előtalált” harapófogóval foggyökeret is kezelt az egyik legénynél. A folyón sikeresen átkeltek a lovakkal együtt, de hamarosan újabb híreket kaptak a háborúról, amelyek számukra nem jelentettek sok jót. Az angol csapatok ugyanis közel voltak ahhoz, hogy elvágják mögöttük Konstantinápolyt. Az időjárás is egyre hidegebb kezdett lenni, míg sokszor alig akadt élelem számukra és a lovak számára. Ekkorra a bivalyokat és szekereket eladták, a poggyászt pedig feladták és hajón küldték Eregli kikötőjébe. Tetézte a bajokat, hogy Ereglibe érve Lénárd vérhast kapott, ezért útjukat nem folytathatták. Komolyan megbetegedett, német kórházba került, ahol többször adtak neki az orvosok „dyssenteria injectiót” is. Ezzel szemben fia, Lénárd Sándor később az édesapjáról  szóló írásában úgy emlékszik vissza az esetre, hogy egy közeli faluba vitték, ahol egy török orvos (akit Lénárd Sándor inkább dervisnek vagy sarlatánnak gondolt) 24 injekciót adott be neki. A szérum végül hatott, ami után Lénárd másnap már „vidáman szürcsölte teáját.”[10]

Lénárd Jenő az expedíció előtt Eszéken a tüzértanfolyamon volt oktató, majd az olasz fronton egy ütegnél szolgált (Fotó: Siklós Péter: Budapesttől a világ vége völgyig)

Eközben levél is érkezett Lénárd részére Pomiankovszki tábornoktól, amelyben parancsot adott a már várt visszavonulásra. Amint felépült és képes volt már lóra ülni, Széchényit és Vidékyt hátrahagyva Györffyvel és Lászlóval, a megmaradt 31 lóval elindultak Konstantinápolyba. Később Lénárd vonaton előre ment mindent előkészíteni az expedíció visszatérő tagjainak. Eközben Vidéky és Széchényi a megbetegedett legénységgel és a poggyásszal Eregliből hajón indult Konstantinápolyba. Ezekről a napokról így számol be Vidéky:

„X. 22. 1918.

…Csupa rossz hír, a tenger viharos, az itt horgonyzó török gőzös nem akar indulni, talán holnap, de a kapitány nem hajlandó sem német sem osztrák-magyarokat magával vinni. (…) Az újságok hírei annyira megdöbbentők, hogy nem is bírjuk megérteni őket: a németek menjenek Odesszába? Lénárd nagyon beteg, egy török orvos már két dyssenteris serumot fecskendezett belé.

X.23. 1918.

Semmi biztos hír, csupa híresztelés: – Constanzat megszállották, a Dardanellákat áttörték, – mind megannyi hihetetlenség. Mi Lászlóval és Györffyvel a környékben jártunk, békés népek laknak erre. Találtunk egy török malmot és egy öreg török bácsi segítségével lemásztunk beléje. Este végnélküli tojáspuncsnál a jövendő zenéjéről tereferéltünk német bajtársainkkal, minden alap nélkül.

X.24. 1918.

Györffyvel megint a malomhoz mentünk és kiemeltünk belőle egy fából faragott turbina lapátot a múzeumunk számára.

X.25. 1918.

Pomiankowszkitól újabb távirat jött: induljunk mahone bárkán vissza. Lénárd okvetlen szárazföldi úton akar menni. Mi felhagytuk az étkezdénket, szétosztottuk poggyászunkat és egy mahone készen várt ránk, de megrakodva szénnel akart indulni, ami nem volt ínyünkre. (…) Itt megszűnik a naplóm és a napi feljegyzések helyett összefüggő elbeszélésben számolok be az eseményekről, melyek őrült iramban rohantak, mint a meteorok hullása a világtörténelem e bizonytalanságának napjaiban. (…) Az a gőzös mellyel indulni akartunk persze nem mert elindulni a nagy viharban. (…) Schrőder hadnagynak táviratoztak Zonguldakból, hogy egy 10000 tonnás torpedóhajó két óra múlva érte jön. Gyorsan elhatároztuk, hogy mi is vele megyünk. Így hát hamar miden holmit és csónakokra és máris megpillantottuk a Wolwerten [?] torpedóhajót mely mintegy 7 km-nyire kint megállott tengeren. Nagy kínnal elértük a hullámokkal küzdködve a hajót. (…) Estére el is indultunk, kaptunk minden jót, még tengeri betegséget is, de minden kedélyesen ment és mentve érzetük magunkat. Másnap délután befutottunk a Bosphorusba. Az egészségügyi vizsgálat őrsége fogadott, azután tovább az Aranyszarvba. Egy utánunk jövő halászbárka néhány emberével elmerült a nagy hullámverésben, egy rémes dráma, szerencsétlenek mind belefulladtak a tengerbe, szívettépő látvány volt. – Borzalmas hírek, az Entente flotta a Dardanellákban! (…) Nincsen számunkra hely, hová menekülhetnénk, odahaza forradalom ütött ki.”[11]

Vidékyék kezdetben a Magyar Tudományos Intézet házában szálltak meg, itt vártak a hazajutásra. A konstantinápolyi magyar követség tagjai már elmenekültek, onnan segítség nem volt várható. A vasútvonalak többsége megrongálódott, így leginkább a hajóút jöhetett csak szóba. November 7-én megérkezett lovon az expedíció maradéka, néhány nappal később pedig az antant csapatok megszállták Konstantinápolyt. Hirtelen minden megváltozott:

„Itt a fegyverszünet, gyalázatos feltételekkel: minket kikergetnek innen. Az utcákon mindenfelé zászlódísz, angol, francia, belga, olasz lobogó, szégyenlünk egyenruhában az ellenséges színek alatt járkálni, én ugyan nem utálom egyik ellenségünket sem, de mégis csak megalázó dolog.”[12]

– írja Vidéky, aki ezután nem sokkal spanyolnáthát kapott. Orvosa már lemondott róla, de a szívósságának és derék tisztiszolgájának, a cseh Vencel Subrtnak köszönhetően, aki végig kitartóan ápolta, végül felépülhetett.

Pallavicini János, konstantinápolyi magyar nagykövet (Library of Congress, Fotógráfiai gyűjtemény, LC-DIG-ggbain-12704)

Hamarosan megkezdődött a városban lévő német és osztrák-magyar személyek internálása Konstantinápoly kis-ázsiai városrészébe, majd december 1-től többek között Modába, ahova Széchényi és László került, illetve Maltepébe (ma mindkét hely Isztambul egy-egy városnegyede). Utóbbi helyre kellett vonulnia Vidékynek Györffyvel és Lénárddal együtt. Itt helyezték el a műszaki csapatok parancsnokságát is a legénységgel, utóbbiaknak azonban már csak a tetves, elhasznált egykori német barakkok jutottak, tovább csökkentve ezzel az egyébként is lazuló fegyelmet. Őrséget már képtelenség volt állítani, megszaporodtak a lopások, de a tisztek között is napról napra nőtt a feszültség.

Brit csapatok Konstantinápolyban a város megszállása után (Wikimedia Commons)

Vidéky legényével egy kávéházi helységben talált szállást, ahol aztán a tisztek számára étkezde és kaszinó lett berendezve. Minden héten kétszer Modába kellett menni parancsért, emellett Löw százados feleségénél megtartott délutáni összejövetelek hoztak némi változatosságot, eseményt a várakozással teli napokba, hetekbe. Senki nem tudta mi lesz a sorsuk: tovább viszik-e őket francia vagy olasz fogságba, vagy hazaszállítják őket? Végül ez utóbbi történt. Egy török szénszállító hajót, a Reşid pasa nevű gőzöst jelölték ki az útra, amelyet előbb alkalmassá kellett tenni a rengeteg ember befogadására. 1919. január 7-én kb. 1800 főnyi katonával és civillel elindult a hajó Konstantinápolyból és több alkalommal is komoly aknaveszéllyel fenyegetve végül 10 nappal később kötött ki Triesztbe. Innen egy zsúfolt vonaton január 21-én érkeztek meg Magyarországra.

Franchet d’Espérey tábornok bevonul Konstantinápolyba 1919. február 8.-án (Fotó: Wikimedia Commons)

Az ötven napig tartó expedíció így a valódi küldetésének csak a töredékét teljesíthette. A megtett út állomásai végül a következők voltak: Szkutari, Bulgurli, Ömerlü (Ömerli), Hedzsizlü, Sile (Şile), Kurudzsuköj, Tekke, Gökszu (Göksu), Cselebiköy (Çelebiköy), Kandra (Kandıra), KaraCsalli (Karaçallı), Hadzsilar Iszkeleszi, a Szakaria (Sakarya) torkolata, Karaszu (Karasu), Melen, Akcse Sehir, Akkaja (Akkaya), Alapli (Alaplı), Csömlekcsiler (Çömlekçiler), Kurdlar, Eregli (Ereğli). Ahogy már korábban is szó volt róla, rendes gyűjtést sem lehetett igazán végezni, amit ennek ellenére sikerült gyűjteniük, annak csak csekély része került Magyarországra. A többit Konstantinápolyban helyezték el megőrzésre az ottani pápai követnél, bízva abban, hogy majd a háború után egyszer haza kerülhet. Ez azonban nem történt meg. A hazamentett anyagból a legértékesebb darab talán a Györffy által készített etnikai térkép egyik példánya. Az „Észak-Bithyniát” ábrázoló, mintegy 12 500 km2-nyi területről készült kéziratos térkép rendkívül részletesen ábrázolja az etnikai és vallási csoportokat, minden települést feltüntetve rajta. E területről csak jóval később, 1989-ben jelent meg újabb térkép, így a Györffy által szerkesztett darab messze megelőzte korát. Minderről az etnográfus így fogalmaz:

„Az expedíció eredménye nem áll ugyan arányban azzal a törődéssel, fáradsággal, amit bele fektettem, de a gyűjtött anyag többet ér, mint amennyi pénzébe került a Nemzeti Múzeumnak.”[13]

Ezek ismeretében bizton állíthatjuk, hogy a kutatók mindent megtettek a kitűzött cél eléréséért és a magyar kelet-kutatás újabb eredményeiért, nem rajtuk múlt, hogy nem hajthatták végre teljesen.


A cikk a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum és a Napi Történelmi Forrás együttműködésének keretében jött létre.

14729210_1248966758480430_3213784558583842018_n


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Források:

[1] Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Technikatörténeti Okmánytár 81.2.2. – Vidéky Emil-hagyaték/Vidéky Emil: A kelő hold és a törökök ötágú csillagának ezüst fényárja varázsának lenyűgöző hatása alatt. p 1. (a továbbiakban MMKM, Vidéky-hagyaték)

[2] Vidéky Emil: Törökországi kalandok a világháborúban. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1933. p 3. (a továbbiakban Vidéky, 1933)

[3] Vidéky, 1933: p 11-12.

[4] Vidéky, 1933: p 58.

[5] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 1-2.

[6] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 14. és 16.

[7] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 24.

[8] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 26.

[9] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 27.

[10] Lénárd Sándor: Családtörténeteim. Typotex Kiadó, Budapest, 2010. p 107

[11] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 31-33

[12] MMKM, Vidéky-hagyaték: p 33.

[13] Györffy István: Öt kutatási terv és jelentés (közreadja Szilágyi Miklós). In: Ethnographia XCV évf. 4. sz. pp 593-605.

Felhasznált irodaom:

A motor. 3. évf. 43. sz. (1915. október 24.)

Bartha Júlia (szerk.): Györffy István írásai a Balkánról és Törökországról. Terebess Kiadó, Budapest, 2001.

Klinghammer István: Tudomány – politika – térkép. Györffy István balkáni és törökországi néprajzi térképezése. In: Külügyi Szemle 2015/4. sz.

Magyar életrajzi Lexikon. II. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1982.

Révai Nagy Lexikona. XXI. Kötet. Révai Testvérek, Budapest, 1935.

Turán. 1918/9-10. sz.

Borítókép forrása: Library of Congress, Fotógráfiai gyűjtemény, LC-DIG-anrc-13263

Facebook Kommentek