„Emlékezeti háború” 1872-ben Pulszky Ferenc gyöngyösi programbeszédének visszhangja
László Andor
A történelem politikai célú felhasználása napjainkban világszerte elterjedt jelenség. Az „emlékezeti háborúk” (mnemonic wars)[1] során a múlt sajátos, egyedüli „helyes” értelmezése eszközzé válik a politikai ellenfelekkel folytatott küzdelemben, a saját tábor egyesítésében, megszilárdításában, a belső és külső ellenségek megkülönböztetésére, leleplezésére. Az „antagonisztikus emlékezet” (antagonistic memory) hívei elfogadhatatlannak tartják az övékétől különböző magyarázatokat, a „hamisításokat”.[2] Azzal, hogy a múltban és a jelenben egyaránt a kibékíthetetlennek ábrázolt ellentéteket hangsúlyozzák, átjárhatatlan határokat vonnak a „mi”, az „ők”, a „jók” és a „gonoszok” közé, ezzel a közvélemény megosztására törekednek.[3]
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Újságok együttműködésében készült
Az „emlékezeti harcosok” az Amerikai Egyesült Államoktól Oroszországig vagy éppen Lengyelországtól Kínáig nap mint nap a jelen szolgálatába állítják a történelmet. Az általuk alkalmazott módszer azonban cseppet sem új, sokban emlékeztet a 19. század második felében Magyarországon is tapasztalt jelenségekhez. Akkorra a modern nyilvánosság kialakulása nyomán jelentősen megnőtt a közéleti kérdések iránt érdeklődők köre.[4] A politikai élet résztvevői felismerték a társadalmi emlékezet közösséget formáló erejét, és gyakran folyamodtak történelmi példákhoz. Míg a reformkorban, majd az önkényuralom idején a hatalom elvárásai és a cenzúra is korlátozta a véleménynyilvánítást, a dualista korszakban szabadabbá váló közbeszédben egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a történelmi érvrendszer. A kiegyezés kezdeti eufóriáját hamarosan a pártküzdelmek élesedő zaja váltotta fel. Ezek időnként történelmi jellegűvé is váltak, egyszerre és szinte szétválaszthatatlanul folytak hajdani események, korok értelmezéséről, nagy személyiségek megítéléséről, és egy-egy súlyos jelenbeli közügyről.
Ilyenkor a múlt „emlékezetháborús” területté vált. A viták tétje a történelmi magyarázat kizárólagossága volt: melyek a „haladó hagyományok”, ki azok igazi letéteményese, és ki tagadta meg, vette semmibe őket? A vetélkedő politikai erők egymást kölcsönösen kizárónak és aszimmetrikusnak feltételezett ellenfogalmakat alkalmaztak (mint a kuruc–labanc, igaz hazafi–idegenek talpnyalója, felelős államférfi–hőzöngő szélhámos, szabadsághős–aulikus).
A kormánypárt és az ellenzék közti fő törésvonal a kiegyezés megítélése körül bontakozott ki, ami egyben az előző évszázadok során az uralkodó dinasztia ellen vívott küzdelmek eltérő értékelését vonta maga után. Az alaphangot Kossuth adta meg az emigrációból: elfogadhatatlannak tartotta az új rendszert. A Habsburgok uralma számára összeegyeztethetetlen volt Magyarország függetlenségével, szerinte nem sikerült megoldani a bécsi udvar és „a magyar nemzet önfenntartási ösztöne közt” 350 éve fennálló „történelmi problémát”.[5] A „borzasztóan új” Osztrák-Magyar Monarchia elnevezés a magyar államiság tagadását jelentette, ennek hallatán „a Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak, Thökölyek, az 1790-diki törvényeket alkotott elődök s a 20 év előtt önállásáért elvérzett hősök sírjaikban is feljajdulnának.”[6] A felsorolt fejedelmek tehát szerinte annak idején hallani sem akartak volna egy hasonló alkuról.
Őt követte a Béccsel való szembenállást zászlajára tűző ellenzék: politizálásuk összefonódott az 1848–49 során erőteljesen megjelenő „szabadságharcos” szemlélettel, a központi jelentőségűnek vélt közjogi kérdéssel. Előszeretettel mutatták be saját elődeikként a múlt egydimenziós, „dacos, féktelen” alakjait, akik az ország önállóságáért a Habsburgok ellen küzdöttek. Velük szemben az árulók, az „udvarhoz simuló, mindig hű és hódolók” a széthúzás veszélyeire, a külső hatalommal összejátszó belső ellenség meglétére, a velük szembeni éberség fontosságára figyelmeztettek.[7] Az egykor a magyarság vesztére törő külföldi zsoldosvezérek, királyi tanácsosok pedig az idegenek megbízhatatlanságát tették nyilvánvalóvá.
A kiegyezési korszak kezdetén még nem volt egyértelmű az egykori „szabadsághősök” példájának legitimáló ereje, sokan inkább a megfontolt, mérsékelt politikusokat állították mintaként a kortársak elé. A kormánypárt és értelmiségi holdudvara akár ugyanazoknak a személyiségeknek az eltérő vonásait emelte ki, így a 17. század első felének több erdélyi fejedelméről reálpolitikát folytató lojális államférfiakként, a béke elkötelezett, engedményekre hajlamos híveiként szóltak. Ahogyan az önkényuralom korát az együttműködésé követte, történeti munkák egész sora ismertette az akkori tárgyalások előzményeit, ezzel az 1867-es megegyezést is szükségszerűnek állították be.
A közéleti diskurzusok során a megszólalók viszont saját pártállásuknak megfelelőn a múltból hol a kompromisszumra, hol pedig a konfrontációra, a kiegyezésre vagy a küzdelemre kívánták fektetni a hangsúlyt. Az eltérő olvasatok versengését jól példázza Pulszky Ferenc 1872. május 26-i gyöngyösi programbeszédének élénk visszhangja. A szónok már a reformkorban a tudományos és politikai élet fontos szereplőjévé vált. Tevékenyen részt vett az 1848–49. évi forradalom és szabadságharcban, több fontos tisztséget is betöltött, majd Londonban diplomáciai szolgálatot teljesített. Az emigráció egyik vezéralakja lett, majd a kiegyezéskor amnesztiát nyerve térhetett haza, és ismét a magyar tudományos- és közélet tekintélyes alakjává vált. Elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként ismerték, amelyet ő tett európai színvonalú intézménnyé. Számos könyvet és tanulmányt írt, előadásokat tartott, sok testületnek volt vezetőségi tagja, a dualizmus „kultúrpápájaként” tisztelték.
A Deák-párti képviselőjelölt vasárnapi beszédének körülményei is emlékezetesek voltak: a vasútállomáson „ezernyi nép” várta, fehér ruhás lányok nyújtottak át neki virágbokrétát, a helyi prépost üdvözölte. Százötven kocsin, lovas bandériummal, zászlókkal kísérve, „tengernyi ujjongó nép által környezve” vonultak be a településre, ahol tiszteletére 180 terítékű „közebédet”, este pedig folytonos fáklyásmenetet tartottak.[8] A szónoklat koraesti időzítése ugyanakkor nem volt a legszerencsésebb: a legelőről a városba hazatérő csorda megzavarta az összegyűlteket, akik a hivatalos beszámoló szerint „összeszorultak”, majd szétfutottak.[9] A rend hamarosan helyreállt, de a közjáték megragadta az újságírók és a szatirikus lapok szerzőinek fantáziáját, akik e kapcsán számos élcet sütöttek el a szónok és a kormánypárt rovására.[10]
A reformkorban fontos történelmi munkát jegyző Pulszky beszédében a széthúzás ősrégi toposzát elevenítette fel: miközben „vállvetve, közös erővel kellene működnünk egy szent cél érdekében,” az ellenzék politikájának köszönhetően a magyarság két táborra oszlott. Panasza napjainkban is ismerős lehet: „a családi élet szentélyébe” is bevitték a pártviszály és szembenállás „magvait.” Úgy vélte, a múlt példájából okulva megérthetők e folyamatok: „A történelmet véve kezembe, fogom, a múltból hozva fel példákat, fejtegetni azt, mi jelenleg történik, amiből azután önkényt fog következni az, ami jövőre történni fog.”[11]
Szerinte a nemzet jellemének, szabadságának és államiságának megmaradását Szent István óta a nyugati civilizációhoz való „simulás” biztosította. Pedig ezzel szemben rendszeresen az idegen érdekek kiszolgálásának, a jogfeladásnak, a nemzet szabadsága lábbal tiprásának vádját fogalmazták meg. Elsőként Koppányt (Kupa) sorolta azok közé, akik „éppen úgy beszéltek akkor, mint ma az ellenzék.” Később Károly Róbert vagy I. Ferdinánd erősítette a nyugati orientációt, ám az „idegen” királyt elutasító terméketlen, veszélyes mozgalmak nem szűntek meg – vezetői közül Csák Mátét és Szapolyai Jánost említi.[12] Miközben a Habsburgokat az elnémetesítés vagy a függetlenség csorbítása miatt támadták a magyarok, az elhúzódó pártoskodás közepette a törökök egyre jobban terjeszkedtek. Pulszky szerint az így kibontakozó polgárháború, az örökös viszály „testvért testvérének, apát fiának ellenségévé tette”, a vádaskodás és bosszú szellemét „ébresztette és ápolta a nemzetben.” Így lehetetlenné vált az együttműködés, a békés fejlődés, késett az ország felszabadulása. E megosztó, káros hagyomány képviselőiként a szónok Thököly Imrét, valamint II. Rákóczi Ferencet nevezte meg. Bár az ő mozgalmaik idején „éveken keresztül honfiak vérében gázolt a magyar vitézség,” „a költő, a fiatalabb nemzedék még most is lelkesedéssel és bámulattal említi” nevüket. A higgadt „államférfi és a történetíró” viszont a szenvedélyeket lecsillapító, békét közvetítő politikusoknak ad igazat – közéjük sorolta Széchényi Pált és Pálffy Jánost.[13]
Pulszky tehát a folyamatosnak feltételezett nemzeti történelmen vörös fonalként végighúzódó, aszimmetrikus szembeállítás segítségével kívánta megvilágítani a jelenkori közéleti vitákat. Az ország nyugati irányultságát biztosító politikát állította mintaként hallgatói elé. Ezt tekintette mindenkor haladónak, és ehhez kötötte a kiegyezési rendszer fennmaradását biztosító kormánypártot. A szónok eleve úgy határozta meg saját pozícióját, hogy a követendő példával szembeszegülő másik álláspont csakis elutasítható lehet. Ez utóbbit természetesen a választókerületi rivális jelölttel és annak a kiegyezést elutasító, belviszályt gerjesztő, az országot gyengítő pártjával azonosította.
Pulszky csupán felszínes képet nyújtott, semmiféle megértést nem mutatott az elmarasztalt vonulat és annak képviselői iránt, nem tárta fel indokaikat. Cseppet sem palástolta elkötelezettségét: elítélte az egyik felet, míg idealizálta a másikat. Éppen a leegyszerűsítő ellentét képe biztosította e beállítás politikai hatékonyságát, ám miközben könnyen felismerhetővé tette mindkét felet, homályban hagyta a múlt sokszínűségét, annak összetettségét.[14] Ez a módszer mindmáig alkalmas a szembenálló politikai táborok elkülönítésére, az üdvös és elvetendő irányzatok megkülönböztetésére.
A beszéd történelmi párhuzama éles reakciókat váltott ki. A függetlenségi ellenzék és sajtója is a múlt magyarázatának monopóliumára tartott igényt, a nemzet „nagyszerű szabadságharcait” a „korteskedés kedvéért” kritizáló politikust a történelem elferdítésével, az egymástól élesen eltérő korszakok és személyiségek összekeverésével vádolta.[15] Szerintük a „szabadkőműves jezsuita, feudális forradalmár”-nak csúfolt Pulszky[16] „kegyetlen cinizmussal tépte össze a nemzet történelmét s megvetéssel szólt minden nemzeti küzdelemről, dicsőítvén azokat, kik a jogfeladás eszméjét képviselték.” A „nemzeti akaratszilárdság”, a jogokhoz való rendületlen ragaszkodás helyett „a nemzet gyámoltalanjait és haszonlesőit” magasztalta. „Pfuj! minő ember!” – zárult az egyik cikk.[17]
A baloldali lapok felháborodottan fakadtak ki a nemzet történelmében végbe vitt „gázolás” miatt, hiszen a Rákóczi által a szabadság ügyéért tett szolgálatot az egész nemzet „kegyelettel ismeri el”.[18] Szerintük nem lehet olyan „józan eszű magyar embert” elképzelni, aki elítélné a magyar alkotmányt, nyelvet, irodalmat megmentő Erdély politikáját. „Borzasztó süllyedés a moralitásban!” – tették hozzá. A szónok emigráns múltjára emlékeztetve gúnyolódtak azon, hogy ha csak rendet és enyhülést kíván, akkor kár volt „garibaldiskodni, szabadkőműveskedni, kossuthoskodni.”[19]
Pulszky valójában egyáltalán nem marasztalta el Erdélyt, nem is szólt annak az udvarral békét kötő fejedelmeiről, őket talán inkább a másik táborba, a kiegyezők közé sorolta. Annál inkább olvashatunk róluk az ellenzéki lapokban: előbb Bethlen Gábort (és 1848 hőseit),[20] majd néhány nappal később már Bocskai Istvánt és I. Rákóczi Györgyöt is[21] a beszédben elmarasztalt történelmi szereplők közé sorolták – pedig ők mindannyian békét kötöttek a királlyal. Ennek ellenére a korszakban egyre jobban terjedő „függetlenségi” történetszemlélet számára a nevükkel fémjelzett mozgalmak egyformákká váltak, az elnyomó osztrák törekvésekkel szembeni folytonos önvédelmi harc állomásait idézték fel. A „hazamentő” küzdelmekkel állították szembe a „Bécsben csúszásmászást,” amit a jelenben szerintük a Caraffa-pártnak (azaz árulónak, idegen érdekek kiszolgálójának) minősített kormánypárt művelt.[22]
Ezért mondhattak súlyos ítéletet a „múltját és keble istenét” megtagadó protestáns Pulszky fölött, aki vakmerően „dühöng, tombol,” sárral dobálta a „Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak” sírját.[23] Azzal, hogy „pusztán badar rajongásnak” tekintette a magyarság történelmi nagyságának főbb mozzanatait,[24] tulajdonképpen „egészen új históriát fedezett fel.”[25] Egy élclap versikéje már egyenesen Kossuthig terjesztette ki a szónok által kifogásolt irányzat képviselőinek sorát: „Rákóczi! Thököly! Bethlen! és Bocskai!/ Wesselényi! Kossuth! mind-mind sehonnai./ A történet szerint nyugalom s rendbontók,/ Forradalmárok és osztrákvért kiontók.”[26] Az ellenzéki sajtó politikai tőkét kívánt kovácsolni a beszédből: az egész kormánypártot a „nemzeti szabadságunk és önállóságunk védőivel szemben” álló erők örököseként bélyegezték meg. Elfogadhatatlannak mondták, hogy a jobboldal magát nemzeti pártnak nevezi.[27] Követelték, hogy annak sajtója és politikusai határolódjanak el Pulszkynak az említett fejedelmek küzdelmeit „őrültség”-nek minősítő nézeteitől.[28]
A vita végeredményben tehát arról szólt, hogy melyik az igazi nemzeti oldal. Ezt pedig ellenzéki oldalon a történelmi értékeléshez kötötték. A nemzeti elkötelezettség magától értetődő velejárójának tekintették például az egykori Erdélyi Fejedelemség teljesítményének elismerését vagy II. Rákóczi Ferenc tiszteletét. Figyelemre méltó, ahogyan a jelen szembenálló politikai erőit eltérő múltképük alapján azonosították: ez alkalmasnak tűnt az igaz hazafiak, és az idegen érdekek szolgálatába szegülők megkülönböztetésére.
Néhány héttel később szoros küzdelemben Pulszky nyert a választáson.[29] A későbbiekben mintha maga is felismerte volna a leegyszerűsítő függetlenségi örökség mozgósító erejét. Ennek kulcsszerep jutott a kor nagy vállalkozásában, a nemzetépítésben oly fontos közösségi emlékezet kialakításában. A képviselő a jeles államférfiak Bocskaitól Kossuthig terjedő sorába ezt követően már II. Rákóczi Ferencet is besorolta, több ízben szabadságharcoknak nevezte az általuk vezetett jogos küzdelmeket.[30] Ugyanakkor ezek tanulságaként Ausztria és Magyarország egymásrautaltságát szűrte le. Kapcsolatukat Ovidiust parafrazálva értékelte: sem egymással, sem egymás nélkül nem tudnak létezni.[31] Megpróbálta tehát összeegyeztetni a mások által egymást kizárónak minősített álláspontokat, és valamivel összetettebb képet adni az egykor a Habsburgok ellen vívott harcokról.
Rákóczi és „fejedelemtársai” helye fokozatosan megszilárdult a nemzeti panteonban, az általuk vezetett mozgalmak a magyar történelem dicső fejezetei közé kerültek, legitimáló erővel bírtak. Az emlékezeti viták a már egyértelműen elismert kiemelkedő személyiségek érdemeinek és örökségének megítélése körül folytak: mennyire tekinthetők a kiegyezés vagy éppen a Béccsel való kérlelhetetlen szembenállás előfutárainak. A szenvedélyes közjogi csatározások során az ellenzék számára kulcskérdéssé vált a népszerű szabadságharcos hagyomány kisajátítása. A dualista korszak végén Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című kötete körül kialakult nagyszabású botrány jelzi, mennyire fontossá vált akkorra a „szabadsághősök” „helyes” megítélése. Sokan tűrhetetlennek tartották nagyságuk, makulátlan jellemük, hazafias elkötelezettségük, erkölcsi feddhetetlenségük megkérdőjelezését.
Mindez bizonyítja, hogy a nacionalizmus térnyerésével egyre ismertebbé váló nemzeti történelem közismertnek tekintett eseményei, fontos helyszínei, toposzai, fogalmai, példamutató és hírhedt hősei révén miként nyújt lehetőséget a politikai cselekvés igazolására, az időszerű közéleti kérdések megfogalmazására, megvitatására, a politikai diskurzus szélesebb kontextusba helyezésére.[32] A nyilvánosságban folyó viták során a múlt beszédessé válhat, ha a megszólalók képesek azt a napi események, értékek, cselekvések fényében, a saját nézőpontjukból, érdekeikhez igazodva bemutatni. A történelem olyan politikai fegyverré lett, „amely a jelen logikája szerint ad értelmet a múlt világának.”[33]
A múltra való hivatkozás a politikai cselekvés egyik alkotóelemévé vált, olyan értelmezési keretként szolgált, amelybe a politikusok és a szélesebb közvélemény is beilleszthették tapasztalataikat, jövőre vonatkozó elvárásaikat, egyben eszköztárat biztosított a múlt és a jelen eseményeinek együttes értékeléséhez. Az egyoldalú történelmi érvelés ugyanis mozgósító erővel bír: egy-egy ismert, kiemelkedő személyiség vagy álláspont kisajátítása, valamely esemény leegyszerűsítő bemutatása alkalmas lehet egy politikai tábor megteremtésére, majd összetartására. Emellett az ellenfél azonosítására, egyben lejáratására, megbélyegzésére is szolgálhat: azok, akik másként értelmezik a múlt lényeges mozzanatait, más hősöket választottak, minden bizonnyal a jelenben is eltérő, sőt ellenséges szándékokkal gyanúsíthatóak. Napjainkban is tapasztalhatjuk, miként próbálják a közéleti szereplők döntéseiket, az általuk követett irányokat, a vallott értékeket a történelem sajátos, részrehajló beállításával is alátámasztani.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
A nyitóképen a gyöngyösi Fő (Hanisz) tér, a felvétel a Hungária szálloda előtt készült, szemben a Szent Bertalan-templom, 1936. (Bor Dezső/FORTEPAN, 231294)
Felhasznált források és szakirodalom:
[1] Pl. Saryusz-Wolska, Magdalena, Wawrzyniak, Joanna and Wóycicka Zofia: New constellations of mnemonic wars. An introduction. Memory Studies, 15. (2022) 1275–1288. Wóycicka, Zofia, Wawrzyniak, Joanna and Saryusz-Wolska, Magdalena: Mnemonic Wars in Poland. An Introduction to New Research Directions. Acta Poloniae Historica. 128. (2024) 5–25
[2] Kubik Jan and Michael Bernhard: A Theory of Politics of Memory. In: Michael Bernhard and Jan Kubik (eds): Twenty Years After Communism. The Politics of Memory and Commemoration. Oxford, Oxford University Press 2014. 7–34.
[3] A jelenséggel foglalkozó tudósok e sajátos történelemszemléletet napjaink populista, neonacionalista mozgalmaihoz kötik. Szerintük nem a 19. századi nacionalista hagyományok újjáélesztéséről van szó, hiszen számos különbséget fedezhetünk fel az érintett csoportok akkori és a mostani politikai céljai, módszerei, retorikája között. Bull, Anna & Hansen, Hans. (2015). On Agonistic Memory. Memory Studies 9 (4) Anna Cento Bull, Lauge Hans Hansen and Francisco Colom-González: Agonistic Memory Revisited. In: Stefan Berger and Wulf Kansteiner (eds): Agonistic Memory and the Legacies of 20th Century Wars in Europe. Palgrave Macmillan 2021. 13–38.
[4] Erről ld. pl. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Bp. 1971.
[5] Kossuth 1867. aug. 20-i levele Rudnay Józsefhez. In: Kossuth Lajos iratai VIII. S. a. r. Kossuth Ferenc. Bp. 1900. 42.
[6] Felelet sokaknak. 1868. dec. 24. Uo. 203. A kiegyezés miatt sírjaikban feljajduló ősök képét Kossuth már 1867-ben használta. Ld. pl. 1867. aug. 5-i jászladányiaknak írt levelét. Uo. 28.
[7] Tóth Lőrinc: Mária Terézia. Ország-világ 1884. nov. 22. 752.
[8] A választási mozgalmakból. Fővárosi Lapok 1872. máj. 28. 522. Képviselő-választási mozgalmak. Budapesti Közlöny 1872. máj. 28. 956. Egyveleg. Eger 1872. máj. 30. 173.
[9] Pulszky Ferenc beszéde. A Budapesti Közlöny melléklapja. 1872. jún. 9. 179.
[10] Pl. Apróságok. Ellenőr 1872. jún. 1. 1. Heti tárca. Pesti Napló 1872. jún. 2. Reggeli kiadás 1. Pulszky Gyöngyösön. Borsszem Jankó 1872. jún. 9. 3. Melyik hát a komédia? Az Üstökös 1872. jún. 9. 281–283. Pulszky Feri Gyöngyösön. Ludas Matyi 1872. jún. 9. 188–189.
[11] Pulszky Ferenc beszéde. A Budapesti Közlöny Melléklapja 1872. jún. 2. 175.
[12] Uo.
[13] Uo.
[14] Minderről ld. pl. Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Ford. Hidas Zoltán. Bp. 2003. 245–246.
[15] Pulszky úr cynismusa. A Hon 1872. jún. 1. Reggeli kiadás 1. Másutt forradalmak sorozatáról írtak. Pulszky Ferenc gyöngyösi beszéde. Ellenőr 1872. jún. 4. 1.
[16] Apróságok. Ellenőr 1872. jún. 1. 1.
[17] A hét visszhangja. Ellenőr 1872. jún. 2. 2.
[18] Pulszky Ferenc gyöngyösi beszéde. Ellenőr 1872. jún. 4. 1.
[19] Pulszky úr cynismusa. A Hon 1872. jún. 1. Reggeli kiadás 1.
[20] Uo.
[21] Pulszky Ferenc gyöngyösi beszéde. Ellenőr 1872. jún. 4. 1.
[22] Pest, Junius 7. A Hon 1872. jún. 7. Esti kiadás 1. Pest, Junius 8. A Hon 1872. jún. 8. Esti kiadás 1.
[23] Fővárosi levelek. Magyar Polgár 1872. jún. 22. 2.
[24] Lapszemle. Nemere 1872. jún. 9. 189. A sajtópolémiához ld. még: Pest, június 1. A Hon 1872. jún. 2. Reggeli kiadás 1. Heti tárca. Pesti Napló 1872. jún. 2. 1–2. A Deák-párt köréből. Pesti Napló 1872. jún. 14. 2.
[25] A pesti spanyol konzul. Bolond Miska 1872. jún. 9. 94.
[26] Pulszky Feri Gyöngyösön. Ludas Matyi 1872. jún. 9. 188–189.
[27] Pest, június 7. A Hon 1872. jún. 7. Esti kiadás 1.
[28] Pest, június 8. A Hon 1872. jún. 8. Esti kiadás 1. Pest, június 11. A Hon 1872. jún. 11. Esti kiadás 1.
[29] Képviselő-választási mozgalmak. Budapesti Közlöny 1872. jún. 29. 1172.
[30] Pulszky Ferenc: A közigazgatás államosítása. Pesti Hírlap 1891. márc. 9. 1. Pulszky Ferenc: Állam és egyház. Pesti Hírlap 1890. nov. 27. 1. Pulszky Ferenc: Készülődés a kulturharcra. Pesti Hírlap 1890. júl. 17. 1. Pulszky Ferenc: Állam és egyház. Pesti Hírlap 1892. máj. 18. 2. Pulszky Ferenc mai felolvasása. Nemzet 1887. dec. 11. Reggeli kiadás 3. Pulszky 1897. 249.
[31] Pulszky Ferenc: Ellentétek Pesti Hírlap 1886. jún. 3. 2.
[32] Szűcs Zoltán Gábor szerint ebben az időszakban jönnek létre „a modern magyar politikai kultúra hosszú időn át folytonosnak tekinthető diszkurzív egységei, különös tekintettel a nemzeti történelem politikai nyelvére.” Szűcs Zoltán Gábor: Az antalli pillanat. A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban 1989–1993. Bp. 2010. 65. Ld. még uo. 67–69.
[33] Giovanni Levi: A történelem politikai használatáról. In: A múlt politikai felhasználásai. Szerk. François Hartog-Jacques Revel. Bp. 2006. 21.