Boszorkányság és tömeghisztéria
Tóth Gergely László
A hit és a vallás megjelenése már az ősidők óta létezett. Az ember magyarázatot keresett a megmagyarázhatatlanra, és próbálta uralma alá hajtani a természet erőit, amihez valamiféle mágiát próbált alkalmazni. (Egyes vélemények szerint a barlangrajzok egy része a vadászatok sikerét voltak hivatottak szavatolni.[1]) A jó, a pozitív mágia mellett megjelent a rossz, a sötét mágia, illetve az ehhez kapcsolódó lények. Az arab világban a különféle dzsinnek jelennek meg. A perzsa zoroasztrizmusban pedig a vallási dualizmus, ahol a fény, az élet, Áhura-Mazda küzd fiával, Ahrimánnal, a sötétséggel, aki a tükörképe[2].
A sorozatos rossz termés, a különféle természeti csapások és járványok olykor félelmet váltottak ki a közösségekben. Az istenek kiengesztelése mellett előfordult a bűnbak keresés is.
A pharmakoi-nak nevezett görög kiűzési rítusnak számos formája fellelhető a poliszok között. A közösségből való kivetés/kiűzés célja a város megtisztítása, melyhez szükség van egy vagy két személyre, akiket pharmakoi-nak hívtak. A különféle városokban a pharmakoi öltözéke eltérő volt, akárcsak a kivonulás módja: fügeággal és csillagvirággal ütlegelték, megátkozták, és megkövezték. Miután a szerencsétlen a város határához ért – néhány forrás szerint – megölték.[3]
A mágia hazájának Egyiptomot tartották, a legjobb álomfejtőknek viszont a krétaiakat. A görögöknél már a kezdetektől megjelent a varázslásba vetett hit. A mágia (varázslás) és a boszorkányság (goéteia) kifejezéseket elsőként Gorgiász ötvözi, vagyis egymás mellett használja „Helené dicsérete” című munkájában.[4] Azonban az igazi lendületet a hellenizmus adta. Rontást küldeni vagy valakit szerelemre lobbantani – mindkettőre találunk példát. Fennmaradt egy leírás szerelmi rituáléról: tűzbe lisztet, babérlevelet, korpát szórnak, majd fémmel csörömpölnek, viaszt olvasztanak, amivel varázskört rajzolnak. Háromszor a földre kell löttyinteni az áldozati italból, utána háromszor el kell mondani a varázsigéket. Végül a szerelmes köpenyének egy darabját el kell égetni, küszöbét varázsfűvel bekenni, gyíkból gyilkos italt készíteni. A varázslás szövegét ólomlapocskákra vésték[5], aminek szokása igen elterjedt volt az ókori Rómában is. Már a Kr.e. V. században belefoglalták a rómaiak a XII táblás törvényekbe, hogy tilos más földjére ártó szándékkal ráénekelni, termését megrontani.[6]
Később sem nézték jó szemmel a kuruzslókat, varázslókat, csillagjósokat, így előfordult, hogy korlátozták tevékenységüket vagy egyszerűen kitiltották őket Rómából. Ez azonban nem vette el az emberek kedvét a különféle átoktáblák, varázsgemmák, misztériumvallások művelésétől. A Kr.u. II. században egy per védőügyvédjét (Apuleiust) azzal vádolta meg ellenfele, hogy varázsló, de végül sikerült tisztáznia magát.[7]
A kereszténység megjelenésével a mágia új színezetet kapott. Szent Augustinus egyik művében kitért arra, vigyázni kell a démonokkal való kapcsolatra, valamint a mágikus csodák és a szentek csodatettei közötti különbségeket is vizsgálta.[8]
Többen úgy vélik, az európai boszorkányüldözések eredete az ókorba nyúlik vissza (Kr.u. II. század), ahol a pogány görögök és rómaiak vádolták meg a kicsiny keresztény közösségeket, hogy azok vérfertőző orgiákat tartanak, gyerekeket ölnek, embereket esznek. Később ugyanezen vádakkal illették a keresztények a pogányokat, majd a különféle eretnek szektákat.[9]
A IV. századra a kereszténység a legnépszerűbb vallás lett a Római birodalomban, és már ekkor az egyik szintén keresztény irányzatot – a montanizmust – azzal vádolták meg, hogy kicsi gyermekek vérét veszik, liszttel keverik, és abból sütnek kenyeret az úrvacsorához.[10] A XI. században már szórványosan megjelennek az eretneküldözések, de még nem általános az egyház támogatása.[11] A XIII. században viszont már az egyház az inkvizíción keresztül terelgette a nyáját. Németföldön Marburgi Konrád – Árpád-házi Szent Erzsébet gyóntatópapja – brutális eretneküldözéseiről vált hírhedté[12]. Ugyanebben az évszázadban a valdenseket minősítették eretneknek, később pedig sátánizmussal és boszorkánysággal vádolták meg őket.[13] Megbélyegzésük is már a jól ismert toposzokon alapult: féktelen orgiák, vérfertőző kapcsolatok. Egy vallomás szerint az orgiát megelőzően egy öregasszony egy óriási varangyosbéka ürülékéből készít főzetet, amit elfogyasztanak. A béka az öregasszony ágya alatt lakik, a kotyvalékot pedig Vízkereszt estéjén főzi.[14]
A XIV. század elején a francia király és a pápa a Templomos lovagrendet zúzta szét koholt vádak alapján, vagyonukat elkobozták. Ezután az egyháznak új ellenséggel kellett szembenéznie: a boszorkányokkal.
A század elején sorozatosan rossz volt a termés, az időjárás esősre és hidegre fordult, így éhínség ütötte fel a fejét. Járványok tomboltak, amik tovább tizedelték a lakósságot.[15]
A középkorban kialakult a „boszorkány képe.” Bárkiből lehet boszorkány – korra, nemre való tekintet nélkül – akit megkísért az Ördög. A boszorkány feladata a gonoszság terjesztése, valamint hogy ártson felebarátainak. Emellett a boszorkányok jól értettek a csecsemők meggyilkolásához, mivel a húsukra szükségük volt. Egyrészt a banyák emberevők, és a legfinomabb a megkereszteletlen, zsenge újszülött. Másrészt a csecsemők húsából varázsitalok és kenőcsök készülnek, melyek segítségével például repülni tudnak.[16]
A boszorkányok péntekenként találkoztak, de évente három-négy alkalommal ülték legfontosabb ünnepüket, a boszorkányszombatot („zsinagóga”)[17]. Kereszteletlen gyermekek zsírjából, füvekből, szerzetesi csuklya darabjából stb. írt főztek, ezzel megkenve magukat, bakkecskén, disznón, seprűn vagy esetleg állattá (lóvá) változtatott emberen repülnek a gyűlés helyére. Nehogy távollétük gyanút keltsen, egy démon helyettesíti őket otthon, vagy az Ördög odavarázsolja képmásukat a házba.[18] A gyűlésen maga az Ördög elnökölt, akihez a boszorkányok imádkoztak, majd megcsókolták bal lábfejét, nemiszervét, végbélnyílását. Utána az Ördög megkorbácsolta a bűnösöket (pl.: aki templomba járt), majd az istentisztelet paródiája következett. Ezt követően az Ördög ajándékokat kapott. Újabb ima következett, majd megcsókolták az Ördög farát. Ezután vacsoráztak, de az étkek undorító fogásokból álltak (pl.: korhadt fa ízű hal, csecsemőhús stb.). Végül körbeálltak és táncra perdültek. Középen egy boszorka kétrét görnyedt, végbelébe gyertyát dugtak, ez adta a világítást. Természetesen egy vad orgiával zárták az estét, amiből az Ördög is jócskán kivette a részét.[19]
A boszorkányság első sorban közösség, aminek lényege a sátán imádása és a kereszténység megcsúfolása, így igazi boszorkányok csak egykori keresztények lehettek.[20]
A boszorkányoknak a középkorban általában két fajtáját különböztették meg: a striga „seprűs boszorkány” – ő a kereszténység felvétele előtti idők varázslónője, aki a hiedelem szerint különböző állatok alakját tudta felvenni; a malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) – jelentése „rontó”, „ártó”, ez a tulajdonképpeni boszorkány.[21]
A boszorkány sztereotípia négy elemből ötvöződött: 1) A boszorkány olyan lény, amely maleficiumot űz, vagyis természetfeletti úton tud ártani. 2) Az Ördög szolgálatába szegődött. 3) A levegőben repül és gyermekeket fal fel. 4) Olyan szekta tagja, ami rendszeresen gyűl össze, a kereszténységet gúnyolja, az Ördögöt imádja, és közösül vele. Ez a négy tényező eredetileg elkülönült, majd fokozatosan összekapcsolódott.[22]
A középkor hajnalán többször előfordult, hogy maleficiummal vádoltak meg embereket. Ezen kívül üldözték a pogányokat, jövendőmondókat, „varázslókat.” Az érett középkorban a rituális mágia és a démonidézés aggasztotta az egyházat. 1327-ben XXII. János pápa felhatalmazta az inkvizítorokat, hogy úgy járjanak el az ilyen praktikákat űző keresztényekkel, mint az eretnekekkel.[23]A század első felében a vádlottak között igen sok volt a pap, mivel rituális máglyát csak iskolázott emberek tudtak művelni.[24] (Ezt az eljárást XXII. János is alkalmazta ellenfelei ellen: 1317-ben egy püspököt vádolt meg azzal, hogy méreggel és maleficiummal meg akarta őt ölni. A püspök a kínvallatás hatására bevallotta „bűneit, majd máglyánkivégezték.[25]) 1324-25-ben Kilkennyiben Lady Alice Kytelert, fiát és még kb. nyolc személyt vádoltak meg malificiummal, valamint varázslással a rokonaik. Emellett Lady Alice-nek felrótták, hogy megölte férjeit és egy saját démona van, akivel közösül (incubus). Azonban legfőbb vétke az eretnekség volt. Az ügyben végül egy embert végeztek ki, többeket pedig börtönbe zártak. Ez volt az első eset, miszerint egy nőt [Lady Alice] azzal vádoltak meg, hogy egy démonnal való közösülés során szerezte varázserejét.[26] 1390-91-ben Franciaországban a vádlottak már alacsony rangú nők, de a vád még eretnekség és démonidézés.[27] A boszorkányperek igazi löketét az a teória adta, hogy a boszorkányok tudnak repülni, így rendszeresen és sokan tudnak részt venni különféle gyűléseken.[28]
1428-ban a svájci Valais kanton parasztfalvaiban kezdődött egy boszorkányüldözés, melyben kimondák, akit minimum két ember vádol meg, le kell tartóztatni, ha nem vall, meg kell kínozni, majd megégetni. (100-200 áldozat) Ezekben a perekben jelenik meg először a repülni tudó, ördögimádó boszorkány képe, ami ezután meghatározó lesz. A bűnösök megtagadták a kereszténységet, az Ördögnek áldoztak, aki egy kenőccsel bekente a székeket, így hívei tudtak repülni. Megátkozták a gabonát, impotenciát, meddőséget okoztak, gyermekeket ettek, és megitták a gazdák pincéjében a legjobb borokat. Emellett itt jelenik meg a boszorkányszombat képe is. Pár év múlva többen bevallották, hogy démont idéztek, aki először fekete állat, majd néger alakjában jelent meg (itt még a démont/ördögöt idézik, nem magától jön).[29] A XV. században kezdett kialakulni a kép a boszorkányokról. 1453-ban egy teológus professzort, Guillaume Adeline-t fogták perbe, miszerint szerződést kötött a Sátánnal, és seprűnyélen boszorkányszombatokra (valdens zsinagóga) járt (itt már a maleficiumról alig esik szó). 1459-ben egy remetét kínoztak meg, hogy neveket mondjon, kikkel jár a boszorkányok gyűlésére, majd további neveket csikartak ki, és a máglyák sorra gyúltak. Több gazdag polgár fellebbezett, mire a pereket leállították, és 1491-re a legtöbb áldozatot rehabilitálták. Viszont a században a démonokkal kapcsolatban is változás áll be: szolgából úr lesz.[30] A század végén Nyugat-Európában egyre gyakrabban jelentik fel a szomszédaikat a falusiak. A vád kiindulópontja a maleficium volt, ami olyankor jött elő, ha bizonyos személyeket váratlan csapás ért. Ez idővel megváltozik.[31] A vádak alulról érkeztek, de a kihallgatások már felülről irányítottak voltak, és egy bizonyos forgatókönyvet követtek.[32] Magyarországon az első boszorkánypert 1529-ben Sopronba tartották, ahol a bűnöst, egy Bernát nevű tehénpásztort máglyán égettek meg.[33] Ebben segített VIII. Ince 1484-ben kiadott boszorkánybullája, ami megalapozta a boszorkányok létét, és még inkább Jacob Sprenger és Heinrich Kramer inkvizítorok műve, a Malleus maleficarium (Boszorkányok pörölye),[34] ami 1487-ben látott napvilágot. A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett részletesen ecseteli a boszorkányokon alkalmazandó kínzási módszereket. A Biblia után ez a könyv érte meg a legtöbb kiadást. A három részre tagolt munka az első két részben elsősorban a klerikusokat világosítja fel a boszorkányság lényegéről a Biblia és a kánonjog gyakorlata szerint, majd megemlíti a boszorkányok gaztetteivel szemben alkalmazandó vallási „gyógyeszközöket”; a harmadik rész világos utasításokat ad a papi és világi bíráknak, hogyan indítsák meg és folytassák le a boszorkánypereket. [35] Ezen felül az elítélt boszorkány vagyonának egy része az egyházat illette meg. Így két legyet üthettek egy csapásra: nemcsak megszilárdították az egyházat, de anyagilag is jobb helyzetbe kerültek, mi több, saját ellenségeiket, illetve néha az uralkodó politikai ellenfeleit is könnyen ellehetetleníthették ezzel a módszerrel. De azt nem állíthatjuk, hogy az egyház hívta életre ezt a jelenséget.[36] Jean Bodin Demonomania c. művében [1580] kifejti, miért elengedhetetlen a kínvallatás. Szerinte a boszorkányok közül sokan azt is mágikusan manipulált eszközökkel érték el, hogy a kínvallatás alatt semmit se valljanak. A feljelentés értékes segítség a boszorkányok, de különösen a vallásgyalázók felkutatásában is, mivel a legveszélyesebbek az államra és a társadalomra nézve az eretnekek és az istenkáromlók szabadlábon hagyása („Istennel szembeni felségsértés”-t elkövetők). Mert az Úristen az egész közösséget bünteti a dicsőségén esett csorba miatt. Ebből következett a vétkesek megbüntetésének szükségessége is.[37]
Ha egy lány különlegesen szép volt, sok férfi lett szerelmes belé, könnyen ráfogták: boszorkány. De ugyanúgy járhatott, ha különlegesen csúnya volt, akkor a sátán szeretőjének tartották, akit a Gonosz csúfított el. Feltűnő eszesség vagy együgyűség egyaránt maga után vonhatta ezt a vádat. Ha egy asszony közelében gyíkot vagy teknősbékát láttak, biztosra vették, hogy boszorkány. Ha valami különleges füvet vett a kezébe – boszorkány. Ha hajnalban a kertben sétált – boszorkány. Ha a tehene többet tejelt, mint a szomszédé – boszorkány. Ha gyorsabban jobb vajat köpült, mint a szomszédasszony – boszorkány. Ha sok szeretőt tartott – boszorkány. Ha hozzáférhetetlen volt – boszorkány. Ha ritkán ment templomba – boszorkány. Ha nagyon sokat járt az Isten házába, s feltűnően áhítatos volt – boszorkány, aki a gyanút el akarja terelni magáról. Ha egy nő bandzsa vagy vörös hajú volt, nem lehetett más, mint boszorkány. Ha a kutya vagy macska erősen ragaszkodott valakihez, az csak boszorkány lehetett. Az a leány, akinek az anyja boszorkány hírében állt, maga sem lehetett más, mint az ördög híve. Gyakran azokat a tudósokat is varázslóknak, boszorkányoknak tekintették, akik tudásukkal túlszárnyalták koruk színvonalát. Ha pedig valaki kételkedni mert a varázslásban, boszorkányokban, az ördög létezésében, akkor biztosan számíthatott rá, hogy pert akasztanak a nyakába mint boszorkánynak.[38]
Akiket feljelentettek, azok után a bíróság nyomozni kezdett. Ha a gyanú „megalapozottnak” tűnt, letartóztatták. Sok helyen megengedték a vádlottnak, hogy kezeseket, ún. eskütársakat állítson, akik megesküdtek, hogy a vádlott ártatlan. Ha elő tudta teremteni a megfelelő számú eskütársat (kb. 20), bántatlan maradt. Később ez a szokás háttérbe szorult, a vádlott vallomása lett a szinte egyetlen bizonyíték. Általános volt az a szokás, hogy ha a vádlott nem ismerte be „bűnét”, nem ítélhették halálra. A hatóság tehát a letartóztatás percétől kezdve arra törekedett, hogy kicsikarja a beismerést. A középkor börtöneiben különleges cellákat létesítettek a boszorkányok számára. A németországi Bambergben például olyan kamrába zárták őket, ahol a padló és a fal háromszögletű, hegyükkel felfelé fordított lécekkel volt borítva. Másutt falba vájt kis üregekbe helyezték őket, ahol meg se tudtak fordulni. Volt, ahol a boszorkányt köteleken mély kútba bocsátották le, s csak akkor húzták ki, ha kihallgatni vagy kivégezni vitték. Még az őrök is bántalmazták, hogy megpuhítsák őket. A boszorkányper vádlottjait már eleve bűnösnek tekintették. Velük szemben minden eszköz jogos volt, sőt a hatóságnak egyenesen kötelességévé tették különleges eszközök alkalmazását. A bíró beismerés esetére kegyelmet ígért, de ezt az ígéretet nem kellett, sőt nem is volt szabad megtartania. Védőt ugyan rendeltek mellé hivatalból, az azonban rendszerint meg volt győződve a vádlott bűnösségéről. Tanúnak bárkit elfogadtak, a legrosszabb hírű személyt, sőt elítélt boszorkányokat is. A hosszú vizsgálati fogság, a börtön szörnyűségei, rendszerint megtörték a vádlottat, s már az első kihallgatáskor mindent magára vállalt. Ha mégis tagadott, a bíró elrendelte a vízpróbát. A gyanúsítottat egy hosszú kötélen a vízbe eresztették. Ha fennmaradt a vízen, akkor a próba a bűnösségét bizonyította. A boszorkányokról ugyanis azt tartották, hogy könnyebbek a normális embereknél, azért is tudnak repülni. Ha lesüllyedt, a kötélnél fogva kihúzták. Az első időkben az volt a szokás, hogy ilyenkor, minthogy a víz mellette tanúskodott, szabadon engedték. Később azonban ebben az esetben is tovább folyt a per, s legfeljebb annyit javult a vádlott sorsa, hogy nem kínozták szinte halálra. Néha vízpróba helyett a mérlegpróbát alkalmazták. Ilyenkor a boszorkányt megmérték, s ha szokatlanul könnyűnek bizonyult, bűnösnek nyilvánították. Ha a próba a vádlott ellen szólt, megkezdődött a tortúra. Azt tartották, hogy az ördög minden erővel meg akarja akadályozni a beismerő vallomást, érzéketlenné teszi a vádlott testét, nem engedi beszélni. Az ördögöt csak az imák, a szentelt víz és az igen kemény tortúra kergetheti el. A boszorkányperekben a kínzás tehát a bírónak és a hóhérnak, Isten bajnokainak az ördöggel folytatott párbaja, amelyben minden eszköz jogos. A tortúra előtt a pap rendszerint megáldotta, a kínzó eszközöket, majd levetkőztették a vádlottat, s a hóhér megvizsgálta: nem visel-e valami ördögi szert vagy tárgyat, ami hatástalanítja a kínzást. Ennél a vizsgálatnál leégették minden hajszálát. Ezután keresték a stigmát, a boszorkányjelet, amivel az ördög a szövetséget megpecsételte. Minden májfoltot, szemölcsöt, heget tűvel megszúrtak. Ha nem fájt, nem vérzett, ez is bizonyíték volt a bűnösség mellett. Ezután következett a tulajdonképpeni tortúra.[39]
A boszorkánnyal, azaz az ördöggel szemben minden kínzás megengedett volt. Gyakran szurokfáklyákkal égették, vagy égő szurkot öntöttek a testére. Nem hagyták aludni, nyílt sebeire sót és ecetet öntöttek. Két deszka közé, „spanyolcsizmába” szorították a lábát, majd ékeket vertek a deszkák közé, vagy csavarral összeszorították. Szoros, vizes bőrcsizmát húztak a lábára, s a tűz mellé ültették. Külön boszorkányok számára találták fel az ún. boszorkányszéket, amelyből mindenütt hegyes szögek álltak ki, ezen kellett órák hosszat ülnie. Vagy pedig egy éles lécbakra ültették lovagló ülésben, és súlyokat akasztottak a lábára. Néhol külön e célra készített hordóba zárták, amelyből csak a feje és lába állt ki; a hordót tetszés szerint összeszoríthatták.[40] A vallomást a tortúra után egy mellékteremben aláírta a vádlott, vagy (minthogy többnyire nem tudott írni) kézjegyével megerősítette. Mivel nem kínzás közben és nem a kínzókamrában írta alá, a vallomást önkéntesnek nyilvánították. Beismerő vallomás esetén az elítéltre máglyahalál várt. A boszorkányt létrára kötözték, s elevenen a tűzbe dobták. Néha azzal enyhítették a büntetést, hogy tűzbedobás előtt megfojtották, vagy pedig puskaporos zacskót erősítettek a nyakára, hogy meggyorsítsák a máglyahalált. Előfordult, hogy lefejezték a boszorkányt, s csak holttestét vetették a máglyára.[41] A halál, a kínzások, az ölés látványa feltétlenül hatással volt a városi és falusi lakosok pszichéjére és felfogására, hiszen ők nemcsak egyszerű nézői, de gyakran közvetlen közreműködői is voltak e véres leszámolásoknak. A Franciaországban, Németországban és másutt dúló vallásháborúk idején gyakori volt a tömegek utcai önbíráskodása a „hit ellenségei” felett.[42] A XVI-XVII. században több országban (protestáns területeke), ahol az egyház hivatalosan elutasította a démonok létezését, a boszorkányokat – mint köztörvényes bűnözőket – felakasztották.[43] A bírók sosem érezték magukon a boszorkányok ártó hatását, amit azzal magyaráztak, hogy ők immunistát élveznek a Sátán rontásától.[44] A boszorkányperek Nyugat-Európában a XVI. században tetőztek és az 1680-as évekre befejeződtek. Az áldozatok számát viszont szinte lehetetlen megállapítani.[45] Amerikában az utolsó boszorkányper 1692-ben, Salem városában történt, amikor tizenkilenc embert akasztottak fel.[46] Magyarország leghíresebb pere 1728-ban Szegeden zajlott. Itt tizenhárom halálos ítélet született. Az utolsó pert 1768-ban rendezték.[47] Azt gondolhatjuk, eme barbár szokás mára eltűnt, azonban Afrika egyes országaiban az elmúlt években is történtek kínzások és gyilkosságok, ha valakire – legyen felnőtt vagy gyermek – rásütötték a boszorkányság bélyegét.
Felhasznált irodalom:
Hahn 1980 = Hahn István: Istenek és népek. Minerva, Budapest 1980
Hughes 1991 = D. D. Hughes: Human sacrifice in ancient Greece. Printed in Great Britain by T.J. Press Ltd, Padstow, Cornwall, 1991
Cohn 1994 = Norman Cohn: Európa démonai – A boszorkányüldözés története. Corvina Kiadó, Budapest 1994
Pelle 2006 = Pelle János: Bosszú és kegyetlenség – Az emberi gyűlölet kultúrtörténete. Alexandra Kiadó, Pécs 2006
Hoffmann-Horváth 2019 = Hoffmann Zsuzsanna – T. Horváth Ágnes: Mágia és varázslás az ókorban. Szeged 2019
Gorzó 2020 = Gorzó Katalin: Boszorkányság nyugaton. Nyugat-európai boszorkányüldözések kultúrantropológiai vizsgálata. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest 2020
Tóth 2020 = Tóth G. Péter: Boszorkánypánik és Babonatéboly – Vallásantropológiai tanulmányok Közép-Kelet-Európából 8. Szerk.: Pócs Éva. Balassi Kiadó, Budapest 2020
[1] Hahn 1980 26
[2] Hahn 1980 121
[3] Hughes 1991 139-140
[4] Hoffmann-Horváth 2019 84
[5] Hoffmann-Horváth 2019 102-103
[6] Hoffmann-Horváth 2019 111
[7] Hoffmann-Horváth 2019 179
[8] Hoffmann-Horváth 2019 200
[9] Cohn 1994 9, 17-18 és még Pelle 2006 45, 47
[10] Cohn 1994 33
[11] Cohn 1994 39
[12] Cohn 1994 42-46
[13] Pelle 2006 47
[14] Cohn 1994 54, 55
[15] Pelle 2006 48
[16] Cohn 1994 119, 120
[17] Cohn 1994 121
[18] Gorzó 2020 39
[19] Cohn 1994 121, 122
[20] Cohn 1994 122
[21] Gorzó 2020 19
[22] Cohn 1994 169
[23] Cohn 1994 200
[24] Cohn 1994 220
[25] Cohn 1994 216, 217
[26] Cohn 1994 222-227
[27] Cohn 1994 221, 222
[28] Cohn 1994 230
[29] Cohn 1994 251, 252
[30] Cohn 1994 256-258
[31] Cohn 1994 267-273
[32] Cohn 1994 282
[33] Pelle 2006 51
[34] Pelle 2006 49, 50
[35] Gorzó 2020 10, 35, 36
[36] Gorzó 2020 21
[37] Tóth 2020 131
[38] Gorzó 2020 41, 42
[39] Gorzó 2020 42-45
[40] Gorzó 2020 45, 46
[41] Gorzó 2020 48, 49
[42] Tóth 2020 328
[43] Pelle 2006 51
[44] Pelle 2006 54
[45] Cohn 1994 279, 280
[46] Cohn 1994 279
[47] Pelle 2006 55