Tinódi Lantos Sebestyén budapesti szobra

László Andor

Korábban szóltunk már Ferenc József 1897 szeptemberi nevezetes kéziratáról, amellyel tíz magyar történelmi személyiséget ábrázoló szobor felállítását vállalta Budapesten. A megörökített alakok közt (Anonymus és Pázmány Péter mellett) a 16. századi krónikás, Tinódi Lantos Sebestyén képviselte a nemzeti történelemmel, a törökellenes harcokkal összefonódó kultúrát, a művészetet. Szobra helyszíneként ezért az akkori Nemzeti Színház előtti teret jelölték ki.¹ Az emlékmű rövid leírását már 1899 őszén olvashatták az akkori lapokban,² ám felállítására még sokáig kellett várni. 1903 nyarára készült el Bezerédi Gyula mintája, amit a Zsilinszky Mihály történész-államtitkár által vezetett tanács elfogadott.³ Az elhelyezésnél gondot okoztak a kiszemelt parkocskában álló fák és egy hirdetőoszlop, melyek eltávolítására maga a miniszterelnök szólította fel a fővárost.⁴ A hírre a lapok arra hívták fel a figyelmet, hogy Budapest különösen gyatrán áll a fák és a szobrok terén: az előbbiekből túlságosan kevés van, az utóbbiak nem ütik meg az elvárt színvonalat.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Ezért éppen ellenkező eljárást javasoltak:

„minél sűrűbben ültessenek elébe fákat, aminthogy ez óvóintézkedés valamennyi szobrunknál üdvös volna. Mert nem egészen bizonyos, hogy a Tinódi szobra szép szobor lesz-e, de hogy a fák szépek, abban a természet egyetlen barátja sem kételkedhetik.”⁵

A fákat nem kellene kivágni, azok díszére válnak a térnek, javítják Budapest levegőjét, és egész sor olyan szobor áll már, amely „fák, bokrok közt, zöld háttérben egész jól érzi magát.” Az emlékmű a kis ligetben meghúzódva, „a nagy forgalom csöndes, zárt szigetében” jól érvényesülhet, „szabad téren viszont elnyeli a sürgés-forgás, összezsugorodik a sok nagy ház között, és eltörpül a nagy méretek közt”. A zsúfolt Kerepesi-út (ma Rákóczi-út) „nem arra való, hogy intim szobor álljon benne.”

Követendő példaként a(z általunk is bemutatott) köröndi Bocskai-szoborra hivatkoztak, ahol sikerült megvédeni a mögötte álló „hatalmas, gyönyörű” platánt, mely „az Andrássy-út legszebb látványossága”. Ott jól megfigyelhető volt, milyen jól megfér egymással a kis kertben fa és a szobor, „a gyönyörű lombsátor éppenséggel nem rontja a szobor hatását”, amely „szebb lett attól az intimitástól, amely abban a zöld lombcsarnokban osztályául jutott.” Hivatkoztak a müncheni Üvegpalota építésére is, amelynél megkímélték az annak otthont adó botanikus kert fáit, sőt egy nagy fa koronája számára, amely a palota belsejébe került, lyukat hagytak a mennyezeten. Az újságíró a főváros főkertészének közbenjárását kérte, hiszen

„a kis szobor a fát nemcsak megtűri a maga szomszédságában, hanem egyenesen rászorul az istápolására.”⁶

Állítólag az ott álló nyolc fa közül hatot kellett volna feleslegesen feláldozni,⁷ végül a helyszíni szemle alkalmával a főkertész, a szobrász és a talapzatot tervező építész úgy döntöttek, hogy egy tölgyfa mellett csupán hat babarózsa és két bangita cserje eltávolítására van szükség, így megőrizhetik a szobor környékének park jellegét.⁸ Ezzel azonban nem sikerült végleg rendezni a kérdést: néhány év múlva a művészek mégis úgy vélték, hogy a fák közé kerülő szobor nem érvényesülhet kellőképpen, Bárczy István polgármester pedig ígéretet tett a park átalakítására, a fák eltávolítására a műemlék elől, és bokrok telepítésére mögé.⁹ Végül a szobor mögé ültetett fák biztosítottak a köröndi szobrokéhoz hasonló hátteret.

Többévnyi halogatás után, 1907-ben csendes átadásra került sor egy miniszteri tanácsos és a helyettes polgármester részvételével.¹⁰ A szobor Tinódit korhűnek tartott zsinóros magyar ruhában ábrázolta, fején tollas kucsmával, oldalán karddal, amint padra ülve lantját pengeti, míg a talapzat domborműve török és magyar vitézek harcát örökítette meg. Az emlékmű megítélése nem volt túl kedvező, egy művészeti író szerint

„a főváros ezt a szobrot sem tudja szeretettel a szívébe fogadni. Senki sem látja benne a sokat nélkülözött és vándorlásokban kimerült népköltőt, aki a csüggedésben ernyedté lett magyarságot a múltak dicső emlékével bizodalomra és a harcok bátor folytatására lelkesítette; hanem az egyik színésznőnek alakításában éppen abban az időben népszerűvé lett – Bob herceget.”¹¹

A 16. századi lantost már az emlékmű átadása előtt így csúfolták egy akkor népszerű operett alapján. Egy élclap Tinódi-siralma szerint: „Valék igric, jokulátor (azaz vándorkomédiás, énekmondó),/ S Uram, lám mi lettem!…/ Felléptettek Bob hercegnek/ Szép trikós szerepben.” (A főszerepet ugyanis Fedák Sári trikóban játszotta).¹²

A szobor átadása kapcsán a figyelem középpontjába került Tinódi. Schöpflin Aladár irodalomtörténész, a Nyugat szerkesztője, a népszerű Vasárnapi Újságban nem tartja igazi költőnek, mivel „nem adatott meg neki sem a fantázia színes ragyogása, sem az eszmék lélekbe markoló ereje, sem a nyelv művészi gazdagsága.” A lantos „minden tekintetben alatta áll kora irodalmi színvonalának… technikában pedig példája az ügyefogyottságnak”, Balassi „érces lírai tenorja mellett” éneke olyan „mint a gyermek-gügyögés.” De Schöpflin szerint ő nem is gyönyörködtetni akart: legfőbb célja a nemzet végpusztulástól való megóvása, vagyis a „hazafias propaganda.” A főurak és a vitézlő nép biztatására, a török elleni harci szenvedély tüzének szítására törekszik, népszerűségét annak köszönhette, hogy képes volt hallgatóságának érzéseit megszólaltatni. Akárcsak a későbbi korok tudósítói, megtörtént érdekes eseményekről igyekszik megbízhatóan beszámolni: felkeresi a helyszíneket, beszél a résztvevőkkel, szemtanúkkal, hogy minél hitelesebb lehessen. A szerény tehetség így „a 16 századi magyar közszellemnek egyik legfontosabb táplálója és legtipikusabb megnyilatkoztatója” lett.¹³

A kor egy másik neves újságírója szerint a „vándor riporter és házi költő”, valójában cseléd, aki az udvarhoz tartozó „alkalmazottak” egyikeként szolgálja urát, ezért éppen „parazita”(!) volta, és nem „borzalmasan unalmas és ostoba versezetei” teszik rokonszenvessé. Mégis, „óh csodák-csodája”, ennek az annyiszor megalázott „ágrólszakadt szegénylegénynek” emel szobrot a „nemzeti elismerés”, odakerülhet „a nyilvános felmagasztaltatás porondjára”. A szerző számára jelképes „szentté avatási tréfa” jellemző arra a korra, „mely tekintetét mindig a múltra szegezi”, azt megaranyozza, vagy napi érdekeinek megfelelően állítja be. Tinódi így „szoborral súlyosbított kultúrhőssé” válhat, az emlékmű pedig „nem egy nyomorult szellemi munkásnak szóló elismerés, hanem maradiságra csábító szimbólum”. Az egykori lantos „életében eszköze volt néhány gazdag család hiúságának, holta után pedig felhasználják arra, hogy a hatalmasok által helyeselt maradi szellemnek váljék hirdetőjévé.” Ez a

„meddő és önérzet nélküli hiúság… ilyen szobrok felállításával akarja majmolni a külföldet és elhitetni vele, hogy a mi saját külön Árkádiánkban a nagy szellemek minden bokorban virultak.”¹⁴

Mások tisztelettel írtak Tinódi „nemesen egyszerű, komoly” stílusáról, melyben nincs „semmi póz, semmi mesterkéltség.”¹⁵ Az elsősorban bemutatásra törekvő krónikás művei nem művészi erényeik, hanem történelmi forrásértékük miatt fontosak, neki köszönhetően sokkal jobban ismerjük a kor eseményeit.¹⁶ Ez a „komoly, becsületes, vallásos, hazaszerető, nemes érzésű ember… a rettenetes széttagolt nemzeti életben valóságos missziót teljesített”, amikor a két hazát bejárva „szellemi felfrissülést vitt a keseredett, fáradt nép közé”.¹⁷ A szobor az ország egyik legforgalmasabb kereszteződésére került, így meglehetősen mozgalmasan alakult további sorsa. Már 1910-ben szorgalmazták, hogy a „derék rímfaragó” adja át helyét, mert az Blaha Lujzát, az ünnepelt színésznőt illeti, „neki van hozzá joga és senki másnak”.¹⁸ Tinódi maradhatott, a teret viszont elnevezték a „nemzet csalogányáról.” Ekkoriban rondának tartott szükségbazár állt a közelben, egy kellemetlen szagokat árasztó „kóser falatozóval”, amit aztán eltávolítottak.¹⁹

A szobor környékét ellepi a sokaság, amikor Kossuth Ferenc temetése zajlik 1914 májusában, egyesek még az ölébe is leülnek.²⁰ Néhány hónappal később Károly trónörökös vonulásakor „szegény Tinódi Sebestyénnek mindkét karjára egész sereg éljenző jutott.”²¹ Egy hét múlva, a háború kitörését kísérő hatalmas lelkesedés idején egy őrnagy tart rögtönzött beszédet a talapzatról:

„Minden magyarnak el kell menni, ha hadba szólítja a király. Boldogok vagyunk, akik megértük ezt az időt, hogy fegyverrel kezünkben követhetjük a király parancsát.”²² 

A 16. századi lantos láthatta, amint 1920-ban több mint ezer fős hangos tüntetést tartottak a kommunistának vélt népszerű színész, Beregi Oszkár fellépése miatt a Nemzeti Színházban. Talapzatáról beszédeket tartottak, az épületet rendőrkordon vette körül, ám a tiltakozók örömittasan vonultak el, amikor megtudták, hogy minisztériumi utasításra aznap este más darabot adtak elő.²³ Hasonló megmozdulás történet 1927-ben, amikor Szomory Dezső egyik darabjának bemutatója ellen zajlik nagyszabású antiszemita tiltakozás, az éktelenül sípoló és fütyülő tömeget a szobor mellett felsorakozó rendőrségnek kardlapozva kellett feloszlatnia. A majdnem száz előállított tüntetőt a szobor mellé terelték, és onnan vitték őket a közeli rendőrkapitányságra.²⁴ 1926-ban Blaha Lujza halálakor ismét felmerül, hogy szobra kerüljön Tinódi helyére,²⁵ ám a terv sem ekkor sem később nem valósult meg.²⁶ Madách Imre és Rákosi Jenő szobrát szintén szeretnék a Nemzeti Színház elé állítani,²⁷ Tinódiét a Városligetbe, a Margit-szigetre, esetleg a Liszt Ferenc térre vinnék, ám a polgármester nem híve az áttelepítésnek.²⁸

A Blaha Lujza tér a főváros fontos csomópontja volt. 1926-ban itt nyílt meg az ország „legnagyobb és legszebb áruháza”, a Corvin,²⁹ az itteni kereszteződében helyezték üzembe az ország első közlekedési lámpáját. A szobor környéke sokak kedvelt találkozóhelye, 1928-ban például innen indult autóbusszal Újpestre a Ferencváros focicsapata, az UTE elleni mérkőzésre,³⁰ de illegalitásban tevékenykedő kommunisták titkos találkozásának helyszínéül is szolgált.³¹ A szobornál adott térzenét a Magyar Tárogatósok Köre harminctagú zenekara 1934 végén,³² de rendszeresen koszorúzott itt a Tinódi nevét viselő, magyar nótát népszerűsítő egyesület,³³ vagy a nyolcadik kerületi frontharcos főcsoport.³⁴

1937-ben a Tinódi előtt felállított teleszkópba 10 fillérért belenézve a Finsler-üstököst lehetett látni,³⁵ egy év múlva pedig ugyanitt osztogatott egy hölgy hamis autogramokat a kor híres színésznői nevében.³⁶ A szobor népszerűségét jelzi, hogy a következő év végén felkerült az új 5 pengősre.³⁷ Az itteni tér volt az 1929-től megrendezett ünnepi könyvhét egyik helyszíne, ahol a kor népszerű íróival találkozhatott a közönség.³⁸ Másfajta portékát is árultak: a nagy forgalmat kihasználva az 1920-as évektől népművészeti piac alakult ki a téren, igazi látványosságként számolnak be a Tinódi „protektorátusa alatt” a téren üldögélő, hímezgető, horgoló, rajzoló, vevőkre váró matyó menyecskékről és asszonyokról. A tér a királyi vár, a Halászbástya, és az Országház mellett Budapest egyik fő turisztikai célpontja lett, ahol a gépkocsik rendszeresen lassítanak,³⁹ és a kalauz a villamosmegállónál Blaha Lujza-tér helyett azt kiáltja: Matyó-tér!⁴⁰

A második világháború nyomán nehéz idők jártak a szobrokra: sok elpusztult vagy megsérült,⁴¹ akad olyan, amelyiket felrobbantottak vagy ledöntöttek, másokat elszállítottak, esetleg elbontottak. Tinódi viszonylag „ép bőrrel megúszta”, csupán talapzata sérült,⁴² amit kijavítottak.⁴³ A 16. századi lantos ideológiai téren is kiállta a próbát, pályáját áttekintve, megállapítják, hogy szobra méltán áll a Nemzeti Színház előtt.⁴⁴ Egy évvel később, 1952 tavaszán mégis „ideiglenesen” elszállították a kezdődő metróépítkezés miatt.⁴⁵ Szintén a metróépítéssel magyarázták a szobor hátterét adó Nemzeti Színház épületének 1965-ös felrobbantását.

A tervek szerint két év múlva visszaállították volna a helyére,⁴⁶ ám erre nem került sor, a szobrot 1955-ben minden feltűnés nélkül a Népligetben állították fel. Annyira „suttyomban” történt ez, hogy sokan tudomást sem szereztek róla: egy évvel később a Népszava hasábjain sajnálkoznak, amiért a szobrot nem állították fel Tinódi halálnak 400. évfordulóján.⁴⁷ Több mint két és fél évvel népligeti elhelyezése után még mindig akad olyan folyóirat, ahol az „ismeretlen helyen” levő szoborról írnak.⁴⁸ Sürgették az emlékmű eredeti helyére való visszavitelét, „a török ellen küzdő végvári vitézek énekese, a magyar nép egyszerű fia megérdemli, hogy továbbra is eredeti helyén, a főváros szívében álljon!”⁴⁹ A szobor azonban a parkban maradt.

Azt gondolnánk, a Népligetben jóval nyugalmasabban teltek Tinódi napjai – ám nem így történt. Már 1955-ben a május 1-i felvonulást követően a közelében adtak szabadtéri koncertet, amelyet többen a szobor talapzatáról követtek,⁵⁰ fél évvel később motoros klub tartott előtte gyakorlati kiképzést,⁵¹ később 20 kilométeres gyaloglóversenyt is rendeznek a környéken.⁵² Elsősorban az autósportok kedvelői fordultak meg gyakran a szobornál. Számos bemutatóra, versenyre került sor a „Tinódi-pályán” az 1960-as 70-es években,⁵³ még túraautó Európa-bajnoki futamot is rendeztek körülötte.⁵⁴ Ekkoriban az is megesett, hogy szombatonként akár ezren is megjelentek a motoros gyakorlati vizsgákon,⁵⁵ 1974-ben pedig, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 55. évfordulója alkalmából szervezett Forradalmi Ifjúsági Napok alkalmával a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola hallgatói vetélkedtek a szobornál – menetdaléneklésben.⁵⁶

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen a Blaha Lujza tér a Nemzeti Színházzal és Tinódi szobrával 1917-ben (Berecz/FORTEPAN, 175054)

Jegyzetek, felhasznált források: