Az, hogy egy büntetőügyben pont egy rendőrtiszt vallomása szóljon a vádlottak mellett, nem mindennapi dolog, pláne nem volt az az 56-ot követő megtorlások idején, amikor a fegyveres testületekben is nagyban zajlott a tisztogatás. XXX, a pomázi nemzetőrséghez, majd polgárőrséghez beosztott rendőrtiszt ennek ellenére lehetőségeihez mérten megpróbált segíteni Bóna Zsigmondon és társain. Nem rajta múlott, hogy az öt nemzetőr közül később kettőt kivégeztek, a többieket pedig életfogytig tartó börtönre ítélték. Pomáz 56-os történetét többen feldolgozták[1], ugyanakkor a vallomás, amelyet most teljes terjedelmében közlünk, érdekes adalékokkal szolgál mind a község, mind a megtorlás történetéhez.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Újságok együttműködésében készült
Pomázon a forradalom idején semmiféle erőszakos cselekményre nem került sor, sőt a nemzetőrök a község melletti laktanyában/tüzelőállásban széthagyott fegyverekre és lövegekre is vigyáztak. A településnek így is hat 56-os áldozata lett: ketten harcokban estek el Budapesten, egy ember egy összecsapás vétlen áldozataként halt meg. Két helyi nemzetőrt – Bóna Zsigmond parancsnokot és Katona Sándort – valamint a Széna téri csoport egyik tagját, Czimer (szerepel Czimmerként is) Tibort a megtorlás során végezték ki.
Pomáz látképe a Delelő-dombról, 1939. (Album018/FORTEPAN, 134587)
A forradalom híre október 24-én ért el Pomázra, ekkor térhettek haza ugyanis a Budapesten rekedt diákok és munkások. Október 25-én többen kommunista- és zsidóellenes jelszavakat kezdtek skandálni, de az indulatokon hamar úrrá lett Farkas Zoltán, a postahivatal munkatársa és Brezanóczy János, az egyik körzeti orvos. Vezetésükkel végül békés tüntetést tartottak az első világháborús emlékműnél. 26-án nagyobb tömeg követelte a kommunista jelképek eltávolítását. Aznap gyűlést tartottak a tanácsházán, ahol közfelkiáltással Farkast választották meg tanácselnöknek, majd másnap a frissen létrehozott nemzeti bizottság vezetőjének is. Első beszédében higgadtságra intett, ellenzett minden bosszút, és nem tett semmiféle szovjetellenes kijelentést.[2] Ennek ellenére később 3 év 6 hónap börtönre ítélték.[3] Nemzetőrséget 29-én szerveztek; a parancsnok Bóna Zsigmond lett, fegyvereket pedig a helyi (légvédelmi tüzérségi) és a szentendrei laktanyából kaptak. A létszám ingadozott, de 80-100 fő körül lehetett. Fő feladatuk a rend és köznyugalom fenntartása volt. Lezárták a községbe vezető utakat, minden arra járó járművet ellenőriztek. Ezekben a napokban a dobogókői üdülőből több busszal államvédelmisek, illetve családtagjaik is áthaladtak Pomázon, de őket sem érte semmiféle bántódás. November 2-án a nemzetőrök mellé rendelték Varga Sándor őrnagyot, aki eredetileg a Sztálin Politikai Tiszti Akadémián volt beosztva, de mivel Budakalászon lakott, így közelebb lehetett a családjához is.
November 4-én reggel, a második szovjet támadás hírére néhányan a helyi kommunisták megbüntetését követelték. Farkas erre a tanácsházán védőőrizetbe helyeztette a pomázi pártembereket, akiket dél körül haza is engedtek. Felduzzasztották a nemzetőrség létszámát is, és amikor olyan hírek terjedtek el, hogy a szovjetek Pomáz megtámadására készülnek, sokan az ellenállást fontolgatták. Farkas erre megtiltott minden fegyverhasználatot, sőt a szovjet emlékművet lerombolni készülő fiatalokat is visszatartotta. Az első szovjet páncélos 6-án vagy 7-én érkezett a településre, de összecsapásra nem került sor.[4] A nemzetőrséget végül november 19-én fegyverezték le karhatalmisták, de a szervezet még egy hónapig polgárőrségként tovább működött. Ráadásul nem minden fegyverüket vitték el, géppuska, gránátok és golyószórók is maradtak a tanácsházán, amelyekről Bóna eleinte nem is tudott. Ezeket november közepén – Bóna részvétele nélkül – a Művelődési Sportotthonba vitték át. Félelmük nem volt alaptalan, ugyanis ekkoriban esténként fegyvereket kereső járőrök (magyarok és szovjetek vegyesen) lepték el Pomázt és környékét. A rendre brutálisan fellépő karhatalommal szemben érthető módon fenntartásokkal viseltettek, kockázatos is lehetett bejelenteni fegyvereket.
Kilátás Pomázra a Majdánpolje/Majdánpola fennsíkról, 2012. (Forrás)
Emiatt merült fel a nemzetőrökben, hogy véglegesen megszabadulnak a fegyverektől, és azokat valahol a község környékén elássák. Erre végül december 9-én vagy 10-én éjjel került sor. Az akcióban Bóna mellett Héder Géza, Katona Sándor, Szutter János, Rudas András nemzetőrök vettek részt, a teherautót, amellyel a fegyvereket vitték, Vadász János (ő nem volt nemzetőr) vezette. A hivatalos változat szerint Majdánpolje-hegynél lévő tüzérségi barakkoknál végül 3 géppuskát, 6 golyószórót, 104 kézigránátot, 1 géppisztolyt és több láda lőszert ástak el lekonzervált állapotban, majd a gödröt egy leszórt forgácshalommal jelölték meg (!).
Az ügyünk szempontjából kulcsfontosságú statárium végül 1956. december 11-én lépett életbe, de azt Pomázon csak másnap hirdették ki. A rögtönbíráskodást elrendelő határozat értelmében a lőfegyvereket december 11-én 18 óráig kellett volna beszolgáltatni, de sokan nem is szereztek tudomást az aznap reggel életbe lépett rendeletről, és rengetegen tartottak attól, hogy az egész csak félrevezetés, és a fegyvereket beszolgáltatókat éri először a megtorlás.
1956. évi 28. számú törvényerejű rendelettel életbe léptetett statáriumot (amely az életellenes bűncselekmények mellett vonatkozott például a fegyverrejtegetésre és közérdekű üzemek megrongálására is) a másnap megjelent 6/1956. kormányrendelet szabályozta részleteiben. Eszerint a procedúrát a lehető legrövidebb idő alatt kellett lefolytatni. A gyanúsítottat azonnal „előzetes letartóztatásba kell helyezni és haladéktalanul a legközelebbi katonai ügyésznek, illetőleg a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a 3. § (1) bekezdése alapján [ez jelölte ki a katonai igazságügyi szerveket a statáriális eljárások lefolytatásra – Gy. S.] tett intézkedése szerint alakult bíróság területe szerint illetékes ügyésznek kell átadni”. Az ügyben a területileg illetékes katonai ügyészség intézkedett, a bíróság elé állítástól kezdve pedig 3×24 órán belül meg kellett születnie az ítéletnek. Fontos kitételek voltak még, hogy
„a terhelt csak akkor állítható rögtönítélő bíróság elé, ha tettenérték (sic!), vagy ha bűnösségének bebizonyításához szükséges bizonyítékok nyomban a bíróság elé tárhatók. […] Ha a terhelt ellen az illető bűncselekmény miatt a rendes bűnvádi eljárást már megindították, rögtönbíráskodásnak ugyanazon cselekmény miatt többé nincs helye. […] ha a köznyugalom helyreállítása és a társadalom rendjének védelme halálbüntetés alkalmazását nem teszi szükségessé, a rögtönítélő bíróság halálbüntetés helyett tíztől tizenöt évig terjedhető börtönbüntetést szabhat ki. Arra a terheltre, aki a bűncselekmény elkövetésekor huszadik évét még nem töltötte be. halálbüntetés helyett tíz évtől 15 évig terjedő börtönbüntetést, ha pedig a terhelt a bűncselekmény elkövetésekor életének tizennyolcadik évét nem töltötte be. öt évtől tíz évig terjedhető börtönbüntetést kell kiszabni”.[5]
A szabályozást december 13-án egy olyan törvényerejű rendelettel egészítették ki, hogy ,,a rögtönítélő bíróság, ha a terheltet a rögtönítélő eljárás alá tartozó valamely bűncselekményben bűnösnek nyilvánítja, ítéletében egyúttal halálbüntetést szab ki”.[6] A statáriális bíráskodás, noha papíron minden egyértelműnek tűnt, ezzel végképp esetlegessé vált (hiába volt magasabb szintű a törvényerejű rendelet, esetlegesen alkalmazták mindkettőt), a fegyverrejtegetési vádakat pedig nem egy esetben (ahogy Pomázon is) a politikai megtorlás eszközeként alkalmazták.
A Hősök tere Pomázon, 1957. (Lencse Zoltán/FORTEPAN, 46085)
Bóna és társai ügyét annak ellenére utalták statáriális bíróság elé, hogy nem volt tettenérés, ráadásul a statáriumra vonatkozó rendelettel ellentétben nem azonnal, hanem hetekkel (Bóna bő egy hónappal) később kerültek bíró elé. Arról ne is beszéljünk, hogy cselekményüket (amelynek nem volt semmiféle „ellenforradalmi” éle, de ez nem számított) a statárium életbe lépése előtt követték el (ahogy például a pásztói hídrobbantók is). Védőügyvédeik ennek ellenére hiába próbálták elérni, hogy rendes bíróság ítéljen felettük. Rögtönítélő bíráskodásra egyedül Bóna esetében kerülhetett volna sor, akinél hivatalosan 1957. január 5-én egy belga pisztolyt és géppisztolytöltényeket találtak, de őt ekkor nem állították bíróság elé (elképzelhető, hogy azért vártak, mert ekkor még nagyobb, politikai ügyet akart szervezni a politikai rendőrség). Ügyében rendes nyomozati eljárás indult, amelyet rövidesen összevontak a január 23-án, bejelentés alapján megtalált fegyverek ügyével. A lőszerekről elismerte, hogy nála maradtak szolgálati idejéből, azt azonban végig tagadta, hogy a pisztoly az övé lett volna.
Berkesi György rendőr százados írásos vallomása a nyomozás első időszakában – amikor még csak Bónát vádolták – keletkezett, és a példaértékű kiállás mellett a pomázi rendfenntartó erők működéséről is képet ad. Nyilatkozatát ráadásul annak ellenére – illetve pont éppen azért – tette meg, mert hivatalosan nem hallgatták ki tanúként, ugyanakkor szükségét érezte, hogy lehetőségeihez mérten kiálljon a megvádolt nemzetőrök mellett.
„Hivatalos feljegyzés.
Tekintettel arra, hogy Bóna Zsigmond Pomázi (sic!) lakos – volt nemzetőrparancsnok – ügyében ez idő szerint tanúként nem hallgattak ki, az alábbiakat jelentem az illetékes bíróságnak.
A forradalmi események következtében – Kádár elvtárs kormányalakítása [1956. november 4. – Gy. S.] után – közelebbi időre már nem emlékszem – a volt Pomáz-i (sic!) nemzetőrség tagjai – közöttük Bóna Zsigmond – megkértek, mint olyat, akit ismernek, hogy a rendőrség részéről vállaljam el a Pomázi Nemzetőrség (sic!) vezetését. Tekintettel a rendkívüli helyzetre, én azt válaszoltam a Nemzetőröknek (sic!), hogy én a magam részéről ebben dönteni nem tudok. Közöltem velük, hogy csak a Pestmegyei Rendőrfőkapitány (sic!) engedélyével jöhetek Pomázra. Így a közlésem alapján a Nemzetőrség részéről bejöttek a megyei főkapitányságra, és kérésük folytán a Megyei Főkapitány bajtárs (sic!) engedélyezte, hogy amíg szükség mutatkozik rám, addig irányítsam a Pomázi Nemzetőrséget (sic!). Idejövetelem után közölték velem, hogy Pomáz községhez tartozó „Majdánpoláni” (sic!) hegyen nagyobb mennyiségű elhagyott tüzérségi lövedék van, melynek az őrsét Bóna Zsigmond volt nemzetőrparancsnok vezetésével máris megszervezték.
Én magam Bóna Zsigmonddal és 1-2 nemzetőr kíséretében megszemléltem az elhagyott tüzérségi ütegállást és az ott található lőszer mennyiséget, ami kb. 3 vagonnal volt. A Nemzetőrség által megszervezett őrség létszámát indokoltnak tartottam és kb. 15-20 napi Pomázi tartózkodásom idejéig az említett Nemzetőrség őrizte a lőszert tekintettel arra, hogy esetleges felelőtlen emberek tevékenysége folytán a lőszer felrobbanása az egész község biztonságát veszélyeztette volna, mely körülményt, mint említettem, a Nemzetőrség parancsnoka helyesen észrevett, és az esetleges szerencsétlenség elkerülése végett intézkedett – az őrzésről ill. a község biztonságáról.
Pomázra történő kijövetelem után Bóna Zsigmond közölte velem, hogy az elhagyott ütegállás barakkjaiból ismeretlen személyek komoly értékeket elloptak arra az időre, amikorra ők az ütegállás őrzését megszervezték, így többek között a barakkokban lévő hálószobák felszerelésének nagy részét, konyha felszerelését és egyéb tárgyakat. Ezt látva a forradalmi időkben – a Szentendrei (sic!) járási tanácselnök jóváhagyásával beállított – tanácselnök és Bóna Zsigmond elhatározása, illetve közös megbeszélésük alapján a 3-4 barakk épületéről az ablakokat, ajtókat leszedették és a Pomázi (sic!) ún. Sportotthonba szállították, így sikerült azt megmenteni.
A Nemzetőrség létszáma abban az időben, amikor kijöttem, 40 fő volt. Ezt a létszámot Bóna Zsigmonddal egyetértésben 20 főre csökkentettük és csak a katonaviselt emberek maradtak meg.
Vidéki (a képen hegyeshalmi) nemzetőrök szolgálatteljesítés közben. (Peter Isaac/FORTEPAN, 256842)
Ezen létszámcsökkentés folytán több olyan személyt – aki a jelenlegi és a forradalmi időkben is elítélendő, előző időkben elkövetett és ezért elítélt büntetett (sic!) személyeket – kizártuk a Nemzetőrség tagjai sorából, melyhez Bóna Zsigmondnak komoly segítséket (sic!) kellett nyújtani részemre.
Bóna Zsigmond mint a nemzetőrség parancsnoka abban az időben, amikor még – a lőszer és fegyver rejtegetésre (sic!) nem volt rögtönbíráskodás kihirdetve – a község különböző helyein elhelyezett géppelírott (sic!) felhívást intézett a község lakosságához a katonai eredetű tárgyak, fegyver és lőszerek beszolgáltatására vonatkozólag. Ilyen szövegű felhívást később a megyei kapitányságra is behoztak. Bóna kb. 5-6 fegyver összeszedésében részt vett velem együtt a nemzetőrséghez beosztott valamely bajtárssal együtt.
A Nemzetőrség több rendőri feladatot is végrehajtott. Ilyen eset volt, amikor hajnali ellenőrzésem folytán Hrahoviczki Mihály erdész jelentette nekem, hogy kocsival lévő személyek lopják az erdőből a nyers fát. Ezt követőleg beüzentem a Nemzetőrségre és Bóna vezetésével kb. 3-4 nemzetőr kijött, és az erdő egy részét bekerítve tettenértük (sic!) a tolvajokat – ellenük bűnvádi eljárás lett indítva a kivágott fa, kb. 25 mázsa – egyidejű elkobzása mellett.
Kijövetelem előtti közvetlen napon vagy azt megelőző napon a Nemzetőrség elfogott 3 cigányszemély (sic!) közül kettőt, akik a Pomázi Állami Gazdaságból fegyveresen egy tehenet raboltak el. Ezeket a Szentendrei (sic!) kapitányságnak átadták – őrizetbevétel (sic!) mellett ellenük büntetőeljárás indult. Ezen túlmenőleg Bónával egyetértésben megszerveztük a községbe bevezető erdőutak ellenőrzését, mivel a tanácsülésen elhangzottak és a szóbeli bejelentések alapján illetéktelen személyek lopták az erdőből a fát. Az összehordott fegyvereket részben a Szentendrei (sic!) kapitányságnak és a Budapest III. kerületi karhatalomnak átadtuk – átvételi elismervény ellenében.
A leírtak alapján tudomásom szerint a község biztonságát veszélyeztető lőszer őrzésén kívül a már említett munkát végezte a Nemzetőrség, akiknek a parancsnoka és a beosztottak is az én véleményemet mindenkor figyelembevették (sic!). Bónával együtt 2-3 olyan nemzetőrtől vettük el a fegyvert, aki szolgálatban leittasodott, vagy felelőtlenül lövöldözött, és ezen körülmény úgy részéről, mint részemről eléggé népszerűtlen munka volt, de a többség egyetértésével találkozott.
Tudomásom szerint Bóna Zsigmond a községben mint inteligens (sic!), közmegbecsülésnek örvendő személy ismeretes. A volt Nemzetőrség közlése alapján a már említett lőszer elszállítása után a H. M. [Honvédelmi Minisztérium – Gy. S.] kiküldött tisztje köszönetét fejezte ki a honvédségi ütegállás megmaradt részeinek és főleg lőszereinek megvédéséért, melyet mint polgári személyek őriztek a Nemzetőrök, holott az ütegállás parancsnoka is a községben lakott.
A fentieket bárki kérése nélkül közlöm az illetékes bírósággal, és amennyiben az említettek alapján személyes kihallgatásom szükségesnek mutatkozik, úgy kérem a kihallgatásomat.
A százados nyilatkozata több szempontból is figyelemre méltó. Önmagában az sem volt gyakori, hogy hatósági személyek álljanak ki „ellenforradalmi cselekményekkel” összefüggésben megvádoltak mellett, főleg nem kérés nélkül (erre jó példa még az Iván Kovács László mellett tanúskodó egykori fogoly rendőrtiszt). Érdekes az is, hogy a százados végig forradalomról és forradalmi időkről beszélt, szemben a hivatalos ellenforradalom megnevezéssel. Berkesi jelentéséből az is kiderül, hogy a pomázi nemzetőrség gyakorlatilag átvette a feladatát teljesíteni képtelen rendőrség, illetve részben a saját magát öntevékenyen feloszlató katonai alakulat szerepkörét is. Nem hogy törvényellenes cselekményt nem hajtottak végre, de kiemelten ügyeltek a közrendre, és ennek érdekében saját maguk közül is kirostálták az alkalmatlanokat. Ez nem csak Pomázon, de számos más kistelepülésen (és nagyobb városokban is) hasonlóan történt. Berkesi századost nem hallgatta ki sem a nyomozó hatóság, sem a bíróság; mentő tanúra nyilván nem volt szükségük, ráadásul Bónát nem „klasszikus” ellenforradalmi cselekménnyel, hanem fegyverrejtegetéssel vádolták meg. Vallomása ugyanakkor egész más megvilágításba helyezi Bóna első fegyverrejtegetési esetét; az teljesen életszerű, hogy nemzetőrként/polgárőrként volt fegyvere, hiszen a vallomásból is kiderül, rendszeresen vonultak ki felfegyverkezett bűnözők elfogására. Az is lehet, hogy a pisztoly véletlenül maradt csak nála, ilyenre is volt példa. A nyíregyházi Tomasovszky András is elfelejtette leadni a forradalom alatt teljesen legálisan, „lepapírozva” megkapott pisztolyát. Emiatt 1957. január 9-én három hónap börtönre ítélték.[8] Arról sajnos nincs információnk, hogy a századost érte-e bármilyen retorzió vagy hátrány kiállása miatt.
1957-ben megtalált, a forradalom után elrejtett fegyverek a BRFK helyszínelési fényképén – ILLUSZTRÁCIÓ. (Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. BRFK Hivatala Bűnügyi Technikai Osztály HU.BFL.XV.19.c.10)
Budapest Helyőrség Katonai Bírósága 1957. február 11-én 12-én tárgyalta Bóna Zsigmond és társai ügyét. A Pinczés István főhadnagy vezette tanács Bónát, Katonát, Hédert, Rudast és Szuttert fegyver és lőszerrejtegetés címén halálra ítélte. A bíróság nem alkalmazta azt a kitételt, hogy amennyiben helyreállt a köznyugalom, nem feltétlenül szükséges halálbüntetést kiszabnia, pedig ehhez minden körülmény adott volt. Bónáéknál ugyanakkor érvényesült az a felállás, hogy statáriális eljárásban, köztörvényes vádakkal vontak felelősségre olyanokat, akiket a forradalom idején betöltött szerepük miatt akartak megbüntetni. Bóna Zsigmondon és Katona Sándoron az ítéletet még aznap végrehajtották, a többiek ítéletét 26-án életfogytig tartó börtönre változtatta az Elnöki Tanács. Vadász Jánost, akit feljelentési kötelezettség elmulasztásával vádoltak meg, felmentették. Héder Géza és Rudas András végül 1963. március 26-án, Szutter János egy nappal később szabadult amnesztiával.
A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.
Jegyzetek
[1] Lásd például: Könczöl Dánielné–Vicsotka Mihály: 1956 Pomázon. Héder Géza, Pomáz, 2011.; Böőr László–Takács Tibor: Pest megye. In: Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma 1956 II. 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, Budapest 2006.; Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom. 1956-os események Pomázon. In: Balogh Ebner Márton–György Sándor–Hajnáczky Tamás: Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017. 141–152. o.
[5] A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny 1956. december 12. 1–2.
[6] A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. A rendelkezés dátumozása szerint december 12-én megszületett. Magyar Közlöny 1956. december 13. A statáriumot végül 1957. november 3-án oldották fel.
[7] Berkesi György százados hivatalos feljegyzése. Bóna Zsigmond és társai pere Hadtörténelmi Levéltár Budapest Helyőrség Katonai Bírósága IX. 22. 2083/1957.
A nyitóképen a pomázi Luppa Vidor utca, háttérben a Szent György szerb ortodox templom, 1957. (Lencse Zoltán/FORTEPAN, 46086)
Felhasznált források és szakirodalom
Bóna Zsigmond és társai pere Hadtörténelmi Levéltár Budapest Helyőrség Katonai Bírósága IX. 22. 2083/1957.
A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny 1956. december 12.
A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről. Magyar Közlöny 1956. december 13.
Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom. 1956-os események Pomázon. In: Balogh Ebner Márton–György Sándor–Hajnáczky Tamás: Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017. 141–152. o.
