A magyar-román közös múlt egy fejezete Erdély, Moldva és Havasalföld viszonya Bocskai fejedelemsége idején
László Andor
„Szükség továbbá, hogy történeteinket nem elszigetelten, hanem a szomszéd népekével kapcsolatosan írjuk meg; különben egyoldalúságba esünk”
(Mikó Imre, 1867)
A 16–17. században az Erdélyi Fejedelemség, Havasalföld és Moldva szoros összeköttetéseket építettek ki a térség nagyhatalmai érdekszféráinak ütközőpontjában. Erdély számára a Királyi Magyarországtól való fokozatos függetlenedéssel egyre fontosabbakká váltak a román vajdaságok. A fejedelmek kezdettől igyekeztek szívélyes viszonyt kiépíteni déli és keleti szomszédaikkal, hiszen a három államot közel azonos mérete, stratégiai helyzete és a Portától való függése hasonló helyzetbe hozta.
Ezen írás a szerző az Erdélyi Múzeum 82. kötet (2020/1.) 83 – 98. oldalán megjelent, Erdély, Moldva és Havasalföld viszonya Bocskai fejedelemségének idején. A román–magyar közös múlt egy fejezete című tanulmányának rövidebb, tudományos ismeretterjesztő változata. A felhasznált források és szakirodalom az eredeti írás linkjére kattintva érhető el.
Erdély számára döntő lehetett Moldva és Havasalföld magatartása a császár vagy a szultán támadása esetén, míg az utóbbiak számára a fejedelemség jelentette a kapcsot a nyugati kereszténység, a Habsburg Birodalom, a Portával szembeni esetleges támasz irányába. A román államok élén lengyel vagy török segítséggel egymást sűrűn váltó vajdák mindig számíthattak rá, hogy menedéket találnak Erdélyben, amennyiben elvesztik trónjukat.
Kapcsolataik különösen szorossá váltak a tizenöt éves háború (1591-1606) kezdetén, amikor Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem csatlakozott a keresztény erőkhöz, és kísérletet tett az Oszmán Birodalom befolyási övezetébe tartozó három kis ország összefogására. Báthory 1595-ben felvette az Erdély, Moldva és Havasalföld fejedelme címet, ám próbálkozása kérészéletű volt. Az elhúzódó és egyre kilátástalanabbá váló háború során mindhárom államban több alkalommal tettek kísérletet a törökök hűségére való visszatérésre. Moldvában már 1595-től Ieremia Movilă uralkodott (1600-ban csupán néhány hónapra tudta eltávolítani Vitéz Mihály), akit a lengyelek juttattak hatalomba, ám a törökök bizalmát is élvezte. Erdélyben Báthory András, Báthory Zsigmond, majd Székely Mózes is oszmán támogatással akarták megszerezni a hatalmat, ám rövid időn belül valamennyien kudarcot vallottak. 1600 őszén Havasalföldön lengyel segítséggel Ieremia öccsét, Simion Movilăt tették meg vajdának, aki szintén törökbarát politikát folytatott. Őt a Vitéz Mihály nyomdokaiba lépő Radu Şerbannak sikerült kiszorítania, aki hűségesküt tett Rudolf császárnak, és 1603 nyarán legyőzte a török pártfogásával erdélyi fejedelemségre törő Székely Mózest.
Változó sikerrel folyt a harc a három államban a hatalom megragadásáért, miközben a két világbirodalom a térség fölötti ellenőrzésért vívott hosszú és kimerítő háborút, Lengyelország pedig sűrűn beavatkozott Moldvában. Ebben a küzdelemben 1604 őszén történt fordulat, amikor Bocskai István felismerte az elhúzódó háború reménytelenségét, belátta, hogy Erdélynek vissza kell térnie a szultán pártfogása alá. Miután a török kapcsolatairól értesülő Concini váradi kapitány és Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány rátámadtak, maga mellé állította a hajdúkat, a felső-magyarországi nemesség és városok jelentős részét, majd 1604 októberétől a menekülő generális nyomában betört Felső-Magyarországra.
A Sztambullal jó viszonyt ápoló Ieremia Movilă abban volt érdekelt, hogy Erdélynek ismét a Portához hű vezetése legyen, így országa ne legyen kitéve nyugati irányból jövő esetleges támadásnak. Ennek érdekében a török pártfogását élvező Báthory Zsigmond, Székely Mózes, majd Bocskai támogatására kívánta rávenni a székelyeket, és figyelmeztette őket, hogy a térség elsősorban az oszmánok érdekszférájába tartozik: „mind töröknek, mind tatárnak is csak kapuja előtt ez három ország, késő az német segítség.” Bízott benne, hogy a császári erők kiszorulása Erdélyből hozzásegítheti öccsét a havasalföldi vajdai székhez. Radu Şerban nehéz helyzetbe került: Rudolf szövetségeseként, ha Erdély visszatér a Porta pártfogása alá, ő elszigetelődik – igyekezett tehát megakadályozni Bocskai erdélyi hatalmának kiépülését. A Habsburg uralkodó számára felértékelődött Havasalföld támogatása, amely Erdélyt védheti, az ütközőállam szerepét töltheti be az Oszmán Birodalom irányába. A törökök szintén gyorsan reagáltak: novemberben beiktatólevelet állítottak ki Bocskai számára, kinevezték erdélyi fejedelemnek és magyar királynak.
Bocskainak kulcsfontosságú volt keleti hátországa, mert magyarországi sikerei akkor lehettek tartósak, ha nem kell a vajdaságok támadásától tartania, így elszigetelheti az Erdélyben levő császári erőket. A moldvai és az erdélyi fejedelem egymásrautaltsága nyilvánvaló, Radu eltávolítása közös érdekük, a Magyarországon tartózkodó Bocskai pedig szükség esetén moldvai csapatokra is támaszkodhat Erdély megszerzésében. A Movilă testvérek hamar felismerték, micsoda tekintéllyel rendelkezik a fejedelem a Portán, ahol minden bizonnyal hálásak lesznek a neki nyújtott segítségért, Ieremia így megszilárdíthatja hatalmát, Simion pedig újra megszerezheti a havasalföldi vajdaságot. 1605 elejétől szoros moldvai-erdélyi együttműködés bontakozott ki: „valamire elégségesek leszünk az három országnak békés megmaradásának nyeréséért, mindenre készek vagyunk” írta Simion Bocskainak. Ieremia állítja, mindig jószomszédi kapcsolatokra törekedett Erdéllyel és annak fejedelmével: „valami az három országnak javára és békességes megmaradására való dolgát illeti, semmibe nem akarunk megfogyatkozni, valami dolog mi hozzánk illendő és lehetséges. Mert mi annak az országnak csendes és békességes állapotának szintin úgy örülünk, mint szintén az mi országunkénak.” Bocskait távollétében 1605. február 21-én Nyárádszeredán a vármegyék és a székelyek erdélyi fejedelemmé választottak. Tavaszra Erdélyben már csak néhány vár őrsége, és a szászok tartottak ki Rudolf hűségén – melléjük érkeztek kozák, szerb, magyar, német és román zsoldosok Havasalföldről. Vezetőjük, Rácz György néhány hónapra a Bocskaival szembeni ellenállás vezéralakjává vált.
A fejedelem politikájában fontos szerep jutott a vajdaságoknak: „azon leszünk, miképpen az három ország együtt levén, az hatalmas császár szolgálatjára elérkezhessünk” – írja a török nagyvezírnek. Simion segítésével a Porta egyszerre biztosíthatná Havasalföld hűségét, és jelentősen megkönnyítené Erdélynek az oszmán érdekszférába való visszatérését. Bocskai minden követ megmozgat a havasalföldi hatalomváltás érdekében, a nándorfehérvári pasának így ír: „ebben látom az hatalmas császár jovát, hogy Moldovában s Havaselföldében oly vajdák legyenek, kik az hatalmas császárnak ne színnel, hanem szívvel legyenek igazak és hívek: ezekben penig az két vajdákban megtapasztalt dolog, hogy hívek és igazak az hatalmas császárnak.” A fejedelem nagyszabású elképzelést vázolt, hosszútávú szövetséget tervezett, „a három országgal oly kötelességet, hogy nemcsak az mi időnkben, hanem az maradékink idejében is állhatatos és megmaradandó légyen.”
Bocskai erdélyi hatalma megszilárdításának feltételeként fogta fel a havasalföldi vajdaváltást. A székelyek és a magyar vármegyék csatlakozása után úgy biztosítható a szászok hűsége, ha azok nem kapnak segítséget a Kárpátokon túlról, mindkét vajdaság egyaránt a Portához hű, és Bocskai szövetségesei. A fejedelem további levelekben szorgalmazta a töröknél „az Mihály vajda és német király konyháján hízott s azoktól neveltetett” Radu eltávolítását, aki „színnel [azaz színleg] vötte és tartja” a szultántól kapott hatalmi jelképét, a zászlót, Erdélybe küldött csapatai komoly kárt okozhatnak, „Isten kitől oltalmazzon, ha mi történnék: akkor vennők eszünkben, hogy kígyót tartunk kebelünkben.” Sürgette a török beavatkozást: „most az ideje, hogy afféle tövisét az ő hatalmassága birodalmából idején-korán kitisztítsanak, mert annak utána félő, hogy búját és kárát ne vallják.”
A havasalföldi vajda egyértelmű Habsburgok melletti kiállása ellenére a Porta mindkét fél megnyerésére törekedett: megtiltották Simionnak a havasalföldi hadjáratot, ám ennek fejében Radu Şerbantól is elvárták, hogy küldjön csapatokat a fejedelem mellé. Radu szorult helyzetbe került: Bocskai csapatai 1605 tavaszán elérték Alsó-Magyarországot, Rudolf hadvezére, az albán származású Basta Pozsonyba vonult vissza, nem tudott beavatkozni Erdélyben, ahol nyár elejére Kolozsvár és Szamosújvár is a fejedelem hűségére tért. Eközben határozott utasítás érkezett a nagyvezírtől és a szultántól Radunak: „végezzen [vagyis egyezzen meg] Bocskaival, mert nem leszen jól dolga”. A szorongatott havasalföldi vajda „látván, hogy szoros az kapca,” kénytelen volt alkalmazkodni a változó viszonyokhoz, követséget küldött a fejedelemhez Kassára, akitől azt kérte, engedje, „hadd maradhasson meg, ne törekedjék az portán kivetése felől.” Nem tagadta, hogy eddig „igazán szolgálta” Rudolfot, „mint urát”, azonban tapasztalnia kellett, hogy „Isten Bocskai uramnak Magyarországot kezében adta volna, tudja penig és látja azt is, hogy akié Magyarország, Erdély is azé.” Most tehát, „amely hűséggel tartozott német császárnak, azt Bocskai uramra fordítja, és mind élni, mind halni véle együtt akar.” A magyar fejedelem közbenjárását kérte, hogy a Duna mellett állomásozó török had „ne háborgassa, hanem szálljon el határából. Ennek utána immár nem úgy, mint ekédig, hanem kötelesképpen akar szolgálna.”
Eközben moldvai és török sereg indult meg Erdélybe a fejedelem támogatására, a brassói, majd a szebeni és a segesvári szászok is békére hajlottak, készek esküt tenni Bocskai előtt, hogy a Havasalföldről érkezett hadat elküldik, a császári biztosokat is elbocsátják. Átállásuk azonban nem volt zökkenőmentes, mert Radu mégsem hívta vissza azonnal zsoldosait, akik Segesvár várába húzódva tartottak ki a nyár végéig.
A katonai lépésekkel párhuzamosan folytak a diplomáciai tárgyalások: népes küldöttségek keltek át a hegyeken Havasalföld és Erdély között, az alkudozások eredményeképpen pedig 1605. augusztus 5-én Târgovişte városában megállapodás született. Az erdélyi három nemzet képviselői előtt Radu Şerban bojárjaival együtt hűségnyilatkozatot tett Bocskainak, katonai segítség adására kötelezte magát, és megígérte, hogy kihívja Rácz Györgyöt Erdélyből. Az erdélyiek arra esküdtek, hogy a „szomszédság, atyafiság” megmaradása érdekében a Vitéz Mihály ideje óta fennálló ellentétekre fátylat borítanak, nem támogatják Simion havasalföldi trónigényét, és Radu Şerbant mellett készek a Portán is kiállni. A szultán elégedett, „felette jó néven vette, hogy ilyen hívséget mutatott kegyelmetek ő hatalmasságához, hogy az havasalföldi Rádul vajdával kötelességet és szomszédságos barátságot szerzett.”
Egy történész az egyezményt véd- és dacszövetségnek tartja, maga Radu a két ország „megegyesüléséről” írt. Miközben tehát a havasalföldi vajdaságot visszaszerezni kívánó Simion csapataival Erdélybe vonult a magyarok megsegítésére, a fejedelem kiegyezett Radu Şerbannal, aki ezzel tudta biztosítani hatalma megtartását. Augusztusban Bocskai is megérkezett Erdélybe. Jövetelének hírére a havasalföldi zsoldosok feladták Segesvárt, többségük Bocskai mellé állt, akit immár mindhárom erdélyi nemzet egyetértésével iktattak be az erdélyi fejedelemségbe. A medgyesi országgyűlésen népes moldvai és havasalföldi küldöttség is megjelent; míg az előbbiek Simion trónigényének támogatását, az utóbbiak a trónkövetelő eltávolítását szorgalmazták. A brassói Radu mellé állt, a Portáról érkezett Huszain bég minden bizonnyal hasonlóképpen tett. A nagyrészt Dél-Erdélyben élő szászok számára különösen fontos Havasalföld, a nagy kereskedővárosok hídszerepet töltöttek be a két ország között. Nem véletlen, hogy az augusztusi egyezmény megkötésekor az erdélyi küldöttség négy tagja közül kettő Brassó vezetői közül került ki – ők sokat tettek Bocskai hatalmának barcasági elfogadtatásáért, ugyanakkor jó barátságot ápoltak Raduval is.
A fejedelem nem tudta teljesíteni megbízhatónak bizonyult szövetségese fő kérését, kénytelen volt elfogadni a Porta döntését, ám sikerként számolt be a történtekről: „a havaseli vajda minden boérival [azaz főuraival] együtt hozzánk esküdt, hogy minden szerencsében együtt akar velünk élni, halni.” A mellőzött Simion „igen elégedetlenül távozott”, ráadásul hazaútján éppen az a Rácz kísérte el egy darabig, aki ellen felvonult seregével.
Bocskai fellépését követően a Habsburg Birodalom képtelen fenntartani hatalmát Erdélyben, a fejedelemség az Oszmán Birodalom érdekszférájába került csakúgy, mint a két román vajdaság. A térségben sokkal inkább érvényesült a törökök akarata, ám a háború végén ott is meglepően engedékenynek bizonyultak. Egyik ilyen lépésük Radu Şerban hatalmon tartása 1605-ben Havasalföldön: a vajda, aki legyőzte Székely Mózest, majd zsoldosokat küldött Bocskai ellen, megtarthatta székét. Mindez valószínűleg elsősorban a Porta nehézségeivel magyarázható: az európai fronton a hosszú háború végére egyértelműen kimerült, nehézségekkel küzdött Kis-Ázsiában, ahol a cselali-felkeléssel kellett szembenéznie, keleten pedig a perzsákkal vívott háborút. Ezért engedhették át például Érsekújvárt és Nógrádot a magyaroknak, és beletörődtek abba is, hogy Bocskai visszafoglalta tőlük Lippát.
Báthory Zsigmond és Székely Mózes után az oszmánok Bocskai személyében négy év alatt harmadszor támogattak olyan fejedelemjelöltet, aki a háború korábbi szakaszában a törökellenes harc kiemelkedő alakja volt. A bihari nagyúr sikeres támadásának köszönhetően Havasalföld visszatért a Porta hűségére, ahol kapóra jött a két rivális vajda versengése kegyeikért. Egyszerre biztatták őket, valószínűleg úgy gondolták, érdemes megvárniuk, miként bizonyítják a „hatalmas, győzhetetlen császár” iránti hűségüket. Számításuk bevált, a következő hónapokban a Movilă-testvérek és Radu Şerban egyaránt közreműködtek Erdély lecsendesítésében, saját hatalmuk biztosítása érdekében álltak Bocskai mellé. A történtek után mindkét vajda dicséretben részesült a Porta részéről. Sztambul számára az elsődleges a három állam vezetőinek törökbarát politizálása; bárkinek, aki uralkodó akar lenni, és az is maradni, annak folyamatosan biztosítania kellett a Porta jóindulatát. Talán ezzel magyarázható, hogy 1604-ben szabad fejedelemválasztást elismerő iratot állítottak ki az előző évben a Hódoltságba menekült erdélyieknek, 1605-ben pedig mintha nem tulajdonítottak volna túlzott jelentőséget a havasalföldi vajda személyének.
Erdély és a román vajdaságok kapcsolatrendszere elválaszthatatlan a portai diplomáciától, gyakran ott dőltek el az igazán lényeges kérdések. Így lehetséges, hogy Bocskai tavasszal még Radu Şerban elleni hadjáratot tervezett Simionnal és Ieremiával, nyáron viszont kölcsönös segítségnyújtásról szóló egyezményt kötött a havasalföldi vajdával. Annak ellenére tette ezt, hogy a moldvaiak támogatásával tudta megszilárdítani erdélyi hatalmát, és minden bizonnyal sokkal szívesebben látta volna a moldvai vajda öccsét a havasalföldi trónon. A török szava lehetett döntő ez ügyben, ám végeredményben a fejedelem számára is elfogadható megoldás született: a moldvaiak után a havasalföldieket is maga mellé állította. Mindez a Porta akaratából történet, ami Bocskai számára azt jelentette, hogy egy világbirodalom parancsa szavatolja határait.
A fejedelem minden bizonnyal elégedett volt. Sok éve már senkinek sem sikerült tartósan megszerezni az Erdély fölötti uralmat, sem a császári, sem a portai pártfogás nem bizonyult elégségesnek ehhez. Okos politizálással ezt úgy érte el, hogy csekély számú katonaságot kellett bevetnie, sikerült elkerülnie a komolyabb összecsapásokat, és véget vetett a hosszú háborúnak. Érthető, hogy a segesvári és a brassói szász krónikás egyaránt békeszerző, bölcs fejedelemként dicséri.
Ezek után Bocskai figyelmét nyugat felé tudta fordítani. Ott a nagyvezír hadjáratának köszönhetően egyre kritikusabbá vált a helyzet, Lalla Mehmed már hónapok óta hívta őt magához, hiszen szeretné megkoronázni. Saját kormányzója, Illésházy István, és főkapitánya, Homonnai Bálint kétségbeesett hangú levelekben kérték jövetelét, mivel a törökök magyar várakat foglaltak el, bevették Esztergomot is. A fejedelem szeptember közepén távozott Erdélyből, ahová már nem tért vissza. Kelet felől biztonságban tudta országát, sőt szükség esetén számíthatott a két román fejedelemség katonai segítségére, így a Béccsel folytatott alkudozások kerülhettek előtérbe. Mátyás főherceggel tárgyaló megbízottjának öntudatosan írhatta, hogy sem Szapolyai Jánosnak, sem János Zsigmondnak „azok az földek, tartományok és erősségek kezökben nem voltanak, az melyeket Isten mi kezünkben adott és engedett”, a török-tatár csapatok mellett pedig „az oláh országok hadaival” is rendelkezik.
Radu Şerban egyértelműen kényszerhelyzetbe került; korábban Rudolf híve, ám a bihari nagyúr fellépését követően fokozatosan elszigetelődött, nem volt más választása, mint a fejedelem mellé állni, ellenkező esetben egyszerre támadhatták észak felől a Movilă-testvérek és dél felől a törökök. Az ő országa található a legközelebb Isztambulhoz, így leginkább ki is volt téve az oszmán támadásoknak, Havasalföldön keresztül vonult például Ali serege Erdélybe. Az augusztusi szerződéssel minden irányba egyszerre sikerült megszilárdítania helyzetét: Erdéllyel jószomszédi kapcsolatokra törekedett, Simiont török parancs kényszerítette hadai feloszlatására, a Porta elismerte hatalmát. Megőrizhette trónját, ám be kellett látnia, hogy ennek ára a török érdekeihez való alkalmazkodás. A leckét így sem tanulta meg: bukását végül (az 1603-as után) egy újabb erdélyi betörés okozta. 1611-ben győzött ismét a Porta bizalmát élvező Báthory Gáborral szemben. Az erőviszonyokat azonban rosszul mérte fel, hamarosan elvesztette trónját, élete hátralevő részét száműzetésben, a császár kegyéből élte le
Talán a moldvaiak lehettek a legkevésbé elégedettek, elsősorban a vajda öccse, akinek nem sikerült visszaszereznie havasalföldi trónját, ám kétségtelenül ők is megbízható szövetségest nyertek az erdélyi fejedelemben, és egy évnek sem kell eltelnie, amíg Simion elfoglalhatta Moldva trónját. Az ekkori események számos részlete nem ismert, a hiányosan fennmaradt levelezés gyakran éppen a legfontosabb közlendőket nem tartalmazza. Ennek ellenére jól kirajzolódik előttünk az élénk diplomácia, ami a katonai lépésekkel párhuzamosan zajlott, és viszonylag békés átmenetet tett lehetővé. Az alkudozásokban jelentős szerep jutott a szászoknak és az erdélyi rendeknek.
Míg a hosszú háború elején a három kis állam a Habsburg Birodalom oldalán szövetkezett a törökök ellen, egy évtizeddel később a Porta hűségére térve fűzték szorosabbra kötelékeiket. A viharos 16. század során sok tekintetben hasonló helyzetbe kerültek, képtelenek voltak biztosítani saját önállóságukat, esetükben teljes függetlenségről nem beszélhetünk, az Oszmán Birodalom vazallusai, miközben érvényesült a Habsburgok befolyása, Moldva erőteljesen kötődik Lengyelországhoz is. Számtalan szál fűzte őket össze: gazdasági-politikai érdekek, közös tapasztalataik a törökkel szembeni harc kilátástalanságáról, a közelmúltban sűrűn ismétlődő kisebb-nagyobb hadjáratok, az idegen csapatok dúlásai mind érintették őket, egyformán fontos volt számukra a béke, a megbízható szomszédság. A keresztény szolidaritás eszméje, az oszmán hatalommal szembeni eredményesebb védekezés, egy-egy nagyratörő személyiség hatalmi törekvése mind hozzájárulhatott a szorosabb szövetség létrehozására irányuló ismétlődő kísérletekhez.
A nyitóképen Brassó (még az 1689-es nagy tűzvész előtti állapotában), amely hídszerepet töltött be Erdély és Havasalföld között (Wikimedia Commons)
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.