Bocskai István fejedelem végrendelete

László Andor

Bocskai István végrendelete egy nálunk korábban ismeretlen műfajt honosít meg, és fontos, meghatározó lépést, egyesek szerint fordulatot jelent a magyar politikai gondolkodás történetében.[1] A fejedelem mintát adott: a hagyományos kereteken túlmenve Magyarországon elsőként használta a testamentumot politikai nézetei összefoglalására, iránymutatásra az utódok számára. Ismerünk külföldi példákat, amelyekben egy uralkodó kizárólag örököseihez szól, ám ezek a személyes és bizalmas iratok sohasem a nyilvánosság számára készültek. Bocskai viszont egyértelműen szélesebb közönségnek szánta végrendeletét, tanácsait az erdélyi és magyarországi rendek számára fogalmazta meg. Amikor testét temetésére Kassáról Gyulafehérvárra szállították, a kolozsvári templomban az elhunyt üzeneteként „minden ember hallatára” olvasták fel, tartalmáról beszámol egy korabeli históriás ének, figyelemreméltóak hasonlóságai Bethlen Gábor testamentumával. Másutt is nagy figyelmet kapott: a bécsi udvari levéltárban négy német fordítását őrzik, a 18. század végén már több kiadásban jelent meg, azóta is számtalanszor idézték.

A haldokló fejedelem közügyekről szólva elsőként a hazaszeretet egyszerű és örökérvényű parancsát fogalmazza   meg: „minden emberi háládatosság között hazánknak, nemzetünknek tartozunk mindenek felett több jóval.” A bihari származású Bocskai fejedelemként alig időzött Erdélyben, ám kulcsszerepet szán a jövőben a keleti magyar államnak. Erős érzelmi kötöttségéről vall: „Erdélyországot” számos alkalommal „édes”, „kedves”, sőt, „szerelmes” hazájának nevezi,

„ki minket szült, nevelt és tartott, kinek sok javát vettük és lassan-lassan valamire Istennek kegyelmességéből vezéreltettünk, eredeti mindazoknak hazánkból volt, azonképpen holtunk után is, hírünket ott igyekeznők inkább terjeszteni, nevelni és dicséretes emlékezetünket hagyni.”

A végrendeletben központi jelentőségű a két magyar állam, Erdély és királyi Magyarország viszonya. Az előzmények fényében mindez némiképp meglepő. Mint Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyja, Bocskai elnyerte a fejedelemség legfontosabb katonai tisztségét, a nagyváradi főkapitányságot. Támogatta Erdély törökellenes fordulatát a tizenötéves háború elején, kulcsszerepet játszott a felelőtlennek tartott irányváltás ellen tiltakozó főrendekkel való véres leszámolásban csakúgy, mint a Rudolf császárral való szövetségkötésben. Az 1595-ös havasalföldi törökellenes hadjárat egyik vezére, részt vett a következő évben a „véres farsangon”, a székely felkelés kegyetlen leverésében. Báthory többszöri bukása után is kitartott a császár hűségén, közben megfosztották kapitányi címétől, birtokait elkobozták, majd az országgyűlés száműzte őt.

1604 őszén az erdélyi fejedelmi cím megszerzésének reményében fogott fegyvert, ám harcait elsősorban Felső- és Alsó-Magyarországon (a mai Szlovákia területén), kisebb részt a Nyugat-Dunántúlon vívta. Csupán két hónappal fellépése után, 1604 decemberében fordult az ottani rendekhez, csatlakozásukat kérve, újabb két hónap elteltével Nyárádszeredán választották meg a székelyek és az erdélyi vármegyék képviselői fejedelmüknek. Miután a szászok is mellé álltak, 1605 szeptemberében Medgyesen már mindhárom nemzet támogatásával iktatták be a méltóságba. Uralkodásának idején csak ekkor tölt néhány hetet Erdélyben.

File:4k ref portre bocskai.jpg
Bocskai István egy 1613 körül készült metszeten (Wikimedia Commons)

Egy alapvetően felső-magyarországi mozgalom élén állt, Kassán rendezte be udvarát, legfontosabb tanácsosai a királysági nagybirtokosok közül kerültek ki, Rákóczi Zsigmond személyében itteni főurat nevezett ki maga helyett kormányzónak Erdélybe. Csupán halála előtt néhány hónappal írt leveleiben szólt Erdély jövőbeni kitüntetett szerepéről. Vajon miért?

Addig elsősorban hátországként számított a fejedelemségre, amelynek megszerzését magyarországi sikereivel, valamint a törökökkel, Moldvával és Havasalfölddel való szövetségkötéssel biztosította. Igyekezett kímélni a pusztulástól, akkor indított oda egy kisebb sereget, amikor megszilárdította helyzetét Magyarországon, elszigetelte Rudolf császár erdélyi erőit, megelőzte a komolyabb összecsapásokat. Alsó- és Felső-Magyarország az „erős pajzsok, bástyák” Erdély számára a „német ellenséggel” szemben, nekik köszönhetően vívta ki „szerelmes, édes hazánknak tökéletes javát, szép egyenes, egyenlő csendességét”, „örökös békességben való megmaradását.” Szándéka szerint „még gonosz szelet sem engedünk általmenni rajtok, és úgy oltalmaznók, mint az szemünk fényét”, a külső segítséget csak végszükség esetén akarta igénybe venni, „mert a had kártétel nélkül nem járhat.” Bár végül érkeztek török és moldvai segédcsapatok Szászföldre, nagyobb összecsapásokra nem került sor, Bocskai összegzése szerint a fejedelemség „minden vérontás nélkül a mi birodalmunkban vagyon”. A végrendeletben megismétli, hogy törekedett megóvni a fejedelemséget:

„aminémű romlások s vérontások az elmúlt esztendőben, abban a kedves hazánkban (azaz Erdélyben) estenek, nem mi tanácsinkból, akaratunkból, sem tetszésemből lettenek, mert nemhogy romlására, hanem inkább javára, megmaradására igyekeztünk, sőt, kész lettem volna mindenkoron életemnek elfogyásával is néki szolgálni, ha az idő úgy hozta volna.”

Feleleveníti, miként munkálkodott Erdély „mindenféle ellenségeitől való megszabadításában és csendes állapotra való juttatásában.” A korabeli leveleket olvasva feltűnő íróik békevágya, sokat elárulnak a béke sűrűn alkalmazott jelzői: „jó”, „szent”, „istenes”, „szép”, „állandó”, „kívánatos”, „közönséges” (vagyis a közösség számára fontos), „kedves”. Általánossá vált az elhúzódó háború kilátástalanságának érzése. Amint kellően megerősödött helyzete, és kéréseit komolyan vették Bécsben és Prágában, a fejedelem egyértelmű békepolitikát folytatott, bár az szövetségese, a török nagyvezír akarata ellen volt. Magyar részről azt tartották a felkelés egyik okának, hogy „a császár nem akart békélni a törökkel.” Az 1605 végén Korponán összegyűlt rendek „örök hálaadásukat” fejezték ki, mert „békességes szent csendességre és nyugodalmas szabadságunkra akar ő felsége hozni”.

Bocskai szavai szerint „az békességöt és hazánk csendességét bizony minden kincsnél fölebb becsüljük,” célja, hogy az ország „megcsendesedjék és épüljön is.” Kifejti, hogy „az mi hazánknak és nemzetségünknek megmaradása csak abban vagyon, hogy most ennyi romlásból és hosszú ideig való hadakozásból pihenhessék meg és vehessen valami épületet magának”, a háborút „az következendő jóért el kell mindnyájan szenvednünk.” Élete végén visszatekintve az előző évek történéseire, úgy véli, „gyakorta az hadak azért indíttatnak és viseltetnek, hogy magoknak az emberek avval az elviselhetetlen ínség alól szabadulást szerezvén állandó békességre juthassanak.” Testamentumában ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza, a bécsi egyezség határozatainak végrehajtására int, hogy „a szent békesség, melyet egészlen véghezvittünk, fel ne bomoljon, hanem megerősíttessék.”

A végrendelet első kiadásának borítója. Sinay Miklós debreceni református püspök adta ki a bécsi békével foglalkozó művének függelékeként 1790-ben (bár erről a végrendelet 1979-es és 1986-os kiadásának szerkesztői nem tudnak). A munkának jelentős hatása volt megélénkülő közéleti viták idején volt abban az időszakban, amkor II. József halála után ismét a rendi jogok megerősítésére került sor, amihez mintaként szolgálhatott a bécsi béke – tulajdonképpen mindkétszer kiegyezésre került sor. Ezt a kiadást követi Katona István 1794-ben.

A kortársak is hasonlóan látták szerepét. Az uralkodó mellett mindvégig kitartó Thurzó György felesége, Pálffy Kata Bocskai betegsége miatt aggódik: „nem jó volna, ha most meghalna, mert ismég minden dolog visszafordulna”. A brassói szász bíró és egy kolozsvári unitárius lelkész egyaránt a „haza atyja”-ként emlékezik rá, mások a béke kegyes fejedelmeként (pius Princeps pacis) említik. Egy segesvári krónikás „a jámbor és istenfélő” Bocskait a római császárokhoz, köztük Nagy Konstantinhoz hasonlítja, amiért békét hozott, az erdélyi városokban „megszabadító” vagy „megváltó” fejedelemként sirattak. Bethlen Gábor több alkalommal úgy szól elődjéről, mint aki „Isten áldásából” békességet szerzett, portai követe, Borsos Tamás szintén a békét hozó fejedelem alakját eleveníti fel önéletírásában.

Bocskainak a tartós béke érdekében fel kell adnia hódításai jelentős részét. 1605 áprilisában Szerencsen Magyarország fejedelmévé is megválasztották, amivel Erdély és a fejedelmet uraló magyarországi területek perszonáluniója jött létre. Az 1541 óta fennálló különállást azonban nem számolták fel, nincs róla tudomásunk, hogy Bocskai a két magyar állam egyesítésére gondolt volna. Harcának egyik oka éppen a török kiűzéséért és az egységes Magyar Királyság helyreállításáért általa is egy évtizeden keresztül támogatott küzdelem kudarca. A hosszú háború során világossá vált, hogy a Habsburg uralkodó képtelen tartósan megtartani Erdélyt, ott csupán a Porta fennhatóságának elismerése hozhatja el a nyugalmat.

A kor magyar politikusainak be kellett látniuk, hogy a „nagy két császár birodalmi között” a magyarság önmagában képtelen megállni, mindenképpen valamelyik nagyhatalom oldalára kell állnia. Sem a Habsburg, sem az oszmán uralkodó nem tudja kiterjeszteni hatalmát a teljes Magyarországra, amely továbbra is megosztott marad. A kényszerű helyzetet Bocskai így összegzi a korponai gyűlésen: „magunk az sok ínség miatt országul elfogyatkozván, elégtelenek valánk idegen nemzet rabságából magunkat megszabadítani”, ezért kényszerűségből a szultán „oltalmához kellett folyamodnunk.”[2]

A fejedelem visszavonult Erdélybe, annak területének növelésére törekedett. Tartós rendezést szeretne, amely nem csupán máról holnapra biztosítaná az „örökösb és állandóbb békességét”, a királyságban élők rendi- és vallásszabadságát, egyben a magyar politika mozgásterét a két nagyhatalom között. Célja, „hogy az körösztény vérontás ne csak ideig táguljon, hanem ugyan örökösen az két császár között az békesség meglevén, lecsendesíttessék.”[3] Ekkorra a fejedelemség jelentősen felértékelődött, Bocskai a két magyar állam együttműködésének hosszú távú programján gondolkodott.

A Sinay kiadás egy oldala

Erdélynek a magyar érdekvédelemben betöltött kitüntetett szerepének gondolata meglepő módon a nyugat-magyarországi nagybirtokos Illésházy István 1605-ben Bocskainak írt leveleiben bukkan fel: „jó volna egy előszer az Tiszáig maga birodalma alá kérni az országot; míg Erdélyben fejedelem vala, nem mernek vala az németek így düheskedni az magyarokon.” Néhány hónap múlva megismétli: „jó részét az földnek, ha fölségedhez szakaszthatjuk Erdélyhez, jó assecuratioja leszen az, az magyaroknak. Így megnyughatnék fölséged is, az szegény ország is épülhetne.”[4] Erdély megerősödésével, nyugat felé való kiterjesztésével lehet a királysági magyarság támasza. Az idős nagyúr tapasztalhatta, miként változott az udvar politikája, mióta Báthory Zsigmond csatlakozott a törökellenes szövetséghez, majd Rudolf biztosai vették át Erdély kormányzását: a központi hatalom erősödésével romlott a királyság rendjeinek érdekérvényesítő képessége. Szerinte a fejedelemség képes lehet ellensúlyozni az udvar magyar rendekkel és a protestánsokkal szembeni lépéseit.

Bocskai úgy vélte, hogy „az két hatalmas császárok között az elfogyott magyarság nemzetségnek megmaradását” az általa különállásában ismét megszilárdított fejedelemség, illetve a két magyar állam minél szorosabb együttműködése tenné lehetővé. Ezért ragaszkodott „állhatatosan” döntéséhez, mellyel a felső-magyarországi nagyurat, Homonnai Bálintot jelölte utódjául: „ingadozó nádszálra abból kegyelmed mi reánk nem talált.”[5] A „megmaradásunkat és az szent békesség állandóságát” biztosító első feltétel a fejedelem szerint

„az magyar nemzetségnek örökösön való megegyesödése… kit noha mindenik császár bánni fog: de minekünk az fundatoma megmaradásunknak, hogy egyik magyart az másikkal ne rágassák, és ezt az mostani konföderációnkat ennél is inkább isten velünk levén egymás között megerősítsük.”

A tartós rendezés második alappillére a fejedelemség „nevelése és öregbítése, melyben, ha mód lehet, mennél nagyobbá nevelhetni, annál nagyobb s bizonyosabb erősségére leszen az mi nemzetségünknek.” Értelmezésében a bécsi békével megvalósult a két magyar állam konföderációja.[6]

A testamentum papírra vetése előtti napokban tartott utolsó kassai gyűlésén Bocskai az összegyűlt rendeknek az „örök és elbomolhatatlan konföderáció” fontosságát ecsetelte: a magyarságnak „semmi nagyobb erőssége nem lehet az egymás között való egyességnél és szeretetnél.” A török által meg nem szállt terület két különálló államhoz tartozik, „de az minemű hittel való kötelesség” köztük „köttetett, felette hasznos és szükséges, hogy az örökben fennmaradjon.” Egyszerre mondta ki egymás önállóságának tiszteletben tartását és a kölcsönös katonai segítségnyújtás kötelességét, amiről a következő országgyűléseken mindkét országban törvényt kell alkotni és hitlevelet kiállítani.[7]

File:Cassovia 1617.jpg
Kassa, Felső-Magyarország fővárosa 1617-ben (Wikimedia Commons)

Korábban, amikor táborát szerette volna bővíteni, Bocskai több ízben használta az ismert képet: „egy hajóban evezünk.” A szemléletes megfogalmazás 1606 végére fontos felismeréssé vált: a látszólag szemben álló felek közös érdekeire figyelmeztet, és jövőbeni programot nyújt. A végrendeletben az egység fontosságáról ír, „szeretettel” inti erdélyi és magyarországi híveit „az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre”: egymástól ne szakadjanak el, habár más országokban, más uralkodó alatt élnek, tartsák egymást „atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak.” A viszálykodással „nagy birodalmok is elromlanak, viszontag az egyezséggel kicsinyek nagyra nevekednek”, ezért

„az egyezséget a mostani konföderáció szerint tartsák meg… egymás javának engedjenek és egymás nyavalyáját fájlalják és mindenekben oltalommal, segítséggel légyenek egymáshoz.”

Röviden felvillantja a múltat, amikor a magyarságot „idegen földről kiszállítván, az egyezség erre a szép földre plántálta, naggyá nevelte és sokáig virágoztatta,” majd a viszály „megszaggatta, elrontotta és ebbe a jó napba hozta, amelyben most vagyon.” A jelen szenvedéseit érzékletesen mutatja be:

„Szánkban az ízi, az egynehány esztendőkben micsoda romlást hozott, hogy a magyar egymást rontotta, vágta, minden nemzetségünknek, még a nyilvánvaló ellenségieknek is előtte, szidalmunkra, gyalázatunkra. Ójjon az Isten minden keresztyén lelkiesméretet annak csak gondolatjától is.”

Az elvi útmutatás után az egyezség „örökös megtartásának” módját fejti ki: figyelmeztet, hogy a két ország soha ne forduljon egymás ellen, majd következnek a sokszor idézett sorok.

„Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”

Minderről lehetőleg „hittel való konföderációt” kössenek.  Homonnai jelölése a két állam „hasznos szövetségéért” történt, őt elfogadva, „egész Magyarországot ezzel magokhoz kapcsolván, nem tarthatnak ezután örökös megmaradásokra semmi ártalmat.” A magyarországi rendeknek a bécsi „végezéshez”, a „szent békesség”-hez való ragaszkodást, annak törvénybe foglalását ajánlja.[8]

A végrendelet 1816-os kiadása

A Bocskait foglalkoztató egyik kérdés: hogyan érvényesíthetők a magyar érdekek a két nagyhatalom közt? Látnia kellett, miként szűkülnek a magyar politika lehetőségei, mennyire kiszolgáltatottak a rendek a központi hatalomnak, ezért biztosítékokat kínál: a békére a konföderációt, a rendi jogok tiszteletben tartására az erős Erdélyt. A szükségből erényt kovácsolva a megosztottság előnyére mutat rá. Míg számos nyugati főúr az újabb vármegyékkel bővült fejedelemségben az erős királyi országrész akadályát látta, Bocskai szerint éppen annak feltétele: addig lehet érvényesíteni az ottani rendek és a protestánsok jogait, amíg hátuk mögött áll az önálló Erdély. Már a Mátyás főhercegnek író korponai rendek rámutattak, hogy Bocskai erdélyi fejedelemségének elismerésével „az ország egy mástól nem szakadoz; sőt az a rész ország is, az kit oda adna, Erdéllyel egyetemben az Koronához hallgatna.”[9] Ehhez néhány hónap múlva a kassai gyűlésen még azt teszik hozzá, hogy azzal a területtel, amit Rudolf saját királyságából Bocskainak átenged, azzal az ország nem gyengül, inkább növekszik és megerősödik.[10]

A két magyar állam egyike sem teljesen független, de kétségtelenül rendelkeznek némi mozgástérrel. Ez különösen a fejedelemségre igaz, mely sokat tehet a magyar érdekvédelemért, politikáját a Porta alig befolyásolja, ám kellő súlyt ad fellépésének. Így szolgálhatja a megosztottság akár az egységet is. A két ország helyzete szorosan összefügg, az egymástól elszakadt rendek egymásrautaltsága, összetartozásuk tudata kétségtelen. Erdély kényszerű különállása, és annak megerősítése Bocskai számára nem önmagáért való, a magyarság érdekeit szolgálja, addig van rá szükség, míg Szent István trónja „a németeken forog.” A következő évtizedekben több alkalommal bebizonyosodott, hogy a fejedelemség képes megvalósítani ezt a célt a Habsburg uralkodók elleni támadásokkal csakúgy, mint a velük kötött egyezményekkel, sőt puszta létével. Fordítva is fennáll az összefüggés: Erdély meglehetősen nagy szabadságát, a portai függés lazaságát részben annak köszönhette, hogy a törököknek számolniuk kellett legfőbb európai ellenfelükkel, a Habsburg Birodalommal, amely jelentős erőforrások fölött rendelkezett, és nem nézte jó szemmel terjeszkedésüket. Az erdélyi-magyar viszony mindig összefüggött a Habsburg uralkodó és a Porta kapcsolatával, a fejedelemség hanyatlása pedig a század második felében egybeesik a királysági rendek háttérbe szorulásával. A korabeli visszhangok elsősorban a két ország összefogásának gondolatát emelték ki a végrendeletből. Bocskai titkára szerint a fejedelem

„az magyar nemzetségnek nem hogy megszakadozására, de inkább örökösen egyességre való hozására ügyeközött… Bizony dolog, hogy az mi hazánknak és nemzetségünknek megmaradását a két császár között ebben ismerem, ha nem szakadozunk egymástól. Ő fölsége is csak erre nézett.”[11]

A kolozsvári templomban a fejedelem végrendeletét hallgató szász polgár értelmezésében Bocskai arról „oktatta az egész országot, mint szeressék egymást Magyarországgal egyetemben.”[12] Egy erdélyi emlékíró azt fejtegeti, hogy Bocskai fellépése, vagyis „a veszedelemből való megszabadulás” után ismét bebizonyosodott, hogy királyi Magyarország és Erdély állapota összefügg: „igen szép csendességünk, mint nekik, nekünk is akkor volt, mikor egymás értelmében és szeretetében voltunk.” A fejedelem öröksége a békés egymás mellett élés szorgalmazása.[13] A két magyar állam együttműködésére kétségtelenül erős igény mutatkozott a korban. A humanista történetíró Szamosközy István feljegyzi, hogy az Erdélyben sűrűn előforduló „kettős”, „összeragadott” gyümölcsről „azt jövendölték az okos emberek, hogy ez két országbeli magyaroknak az magyarországiaknak és az erdélyieknek ennyi sok veszedelem után össze kell confederaltatni.”[14]

És ahol megjelent: Rumy Károly György: Monumenta Hungarica azaz magyar emlékezetes írások II. Pest 1816.

Az erdélyi rendek nem fogadták el Homonnait fejedelmüknek, szabad választási jogukkal élve annak apósát, Rákóczi Zsigmondot ültették a fejedelmi székbe. Ezzel ugyan szembefordultak a testamentum egy pontjával, ám Bocskai nem pusztán az utód személye által kívánta megvalósítani Erdély és a királyi országrész szövetkezését. Végrendelete világosan leszögezte, hogy konföderációra van szükség – ezt elősegítheti a fejedelem személye, ám a két állam közti szerződés lehet a valódi biztosíték. A fejedelem tudta, hogy a bécsi béke, a „meglévő” vagy „mostani” konföderáció elsősorban a királyság rendjeinek jogait erősíti meg, Erdély az ő személyét érintő pontok révén került bele. Szükségesnek tartotta a két magyar állam viszonyának tisztázását. A célként kitűzött, megvalósítandó konföderáción egy köztük létrejövő kölcsönös segítségnyújtási szerződést, szövetséget érthetett, ami kizárná jövőbeli szembekerülésüket, a polgárháborút. Iránymutatása a következő bő évtizedre, a harmincéves háború kitöréséig meghatározta az erdélyi-királysági kapcsolatokat, a szoros szövetség létrehozására ezután is számos kísérlet történt.

Míg korábban a magyar rendek jelentős része a török kiűzését, és a két magyar állam újraegyesítését tekintette elsődleges célnak, a tizenötéves háború bebizonyította, hogy mindez egyelőre nem megvalósítható. A reménytelenné váló küzdelem nyomán be kellett látniuk, hogy a két nagyhatalom között a magyarság képtelen a saját lábán megállni. Bocskai és köre levonta a tanulságokat: mindenekelőtt a súlyos veszteségeket okozó háború lezárására van szükség, ugyanakkor el kell fogadni a megosztottságot: a két magyar állam különválva a Habsburg, illetve az Oszmán Birodalom pártfogása alatt kénytelen élni. A lehetetlennek bizonyult egyesítés helyébe az együttműködést, Erdély és a királyi Magyarország konföderációját helyezték célként. Felismerték a megosztottság előnyét: a keleti magyar állam létéből a nyugati rendek is hasznot húzhatnak, így erősebb lehet érdekérvényesítő képességük.

A következő évtizedek bizonyították e koncepció érvényességét, a konföderáció fontosságát és legfőképpen azt, hogy a térség stabilitása a végrendeletében megfogalmazott koncepció alapján biztosítható. Alapvető változást csak a nagyhatalmak erőviszonyának jelentős módosulása hoz majd a 17. század végén.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


Jegyzetek:

[1] Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon I. Bp. 2018. 190-8.

[2] Bocskai előterjesztése a korponai gyűlésen, 1605. december 5. In: Károlyi Árpád (szerk): Magyar Országgyűlési Emlékek XI. (1605-1606) Bp. 1899. 496.

[3] Bocskai 1605. október 27-i levele Homonnainak. Történelmi Tár 1878. 30.

Bocskai Illésházynak 1606. szeptember 18. Uo. 332-3.

[4] Illésházy 1605. június 16-i levele Bocskainak. TT 1878. 15.

Illésházy levele Bocskainak 1605. szeptember 31. Uo. 23-4.

[5] Bocskai Illésházynak 1606. szeptember 7. Uo. 325.

[6] Bocskai 1606. szept 14-i és 18-i levelei Illésházynak  Uo. 327. 332-3.

[7] Bocskai előterjesztése a kassai gyűlésen, 1606. december 13. Károlyi Árpád (szerk): Magyar Országgyűlési Emlékek XII. (1606) Bp. 1917. 736-7.

Bocskai megerősíti a kassai végzéseket 1606. december 23. Uo. 751-2.

[8] Bocskai István: Testámentomi rendelése. Bp. 1986. 14-6.

[9] A korponai gyűlésnek a kiegyezés föltételeit illető határozatai. 1605. december 3. In: Magyar Országgyűlési Emlékek XI. i. m. 493-4.

[10] A kassai rendek 1606. május 12-i végzései a Mátyás főherceggel folytatott kiegyezés tárgyában. Uo. 823.

[11] Péchy Simon 1607. január 3-i levele Illésházy Istvánnak. Történelmi Tár 1878. 861.

[12] Segesvári Bálint krónikája. In: Szabó Károly (szerk): Erdélyi Történelmi Adatok IV. Kolozsvár 1862. 169.

[13] Gr. Illésházy István följegyzései 1592-1603 és Hídvégi Mikó Ferencz históriája 1594-1613. Pest 1863. 179.

[14] Szamosközy István: Történeti maradványai 1542-1608. IV. Vegyes följegyzések. Bp. 1880. 231.

A nyitóképen: Bocskai István hajdúk élén (Wikimedia Commons)

Facebook Kommentek