Lippa 1606-os visszafoglalása

László Andor

Lippa vára a Maros mentén Erdélybe vivő egyik legfontosabb útvonalat őrizte, birtoklása a 16. században kulcsfontosságúvá vált a kialakuló Erdélyi Fejedelemség és a Temesköz védelmében. Buda török kézre kerülését követően 1541-ben Izabella királyné gyermekével és Fráter Györggyel ide költözött, itt őrizték a Szent Koronát is mindaddig, amíg udvarukat Dévára, majd Gyulafehérvárra nem helyezték át.¹ Stratégiai fontossága dacára egy évtized múlva „sikerült” egy éven belül két ízben egyetlen kardcsapás nélkül átengedni a törököknek. Elsőként 1551 őszén Gersei Pethő János vonult ki belőle, majd néhány hónap múlva Fráter György csapatai foglalták vissza.

Az utóbbi haditettet Tinódi Lantos Sebestyén példátlan sikerként értékeli: „Jelös dolog más az Lippa vevése,/ Ulumán béktől meg visszanyerése,/ Mert az magyar végház visszavevése,/ Terek kézből soha nem volt nyerése.”² A várháború következő évének „talán a legszégyenteljesebb eseménye”³ volt Lippa újbóli feladása: a jól megerősített és jelentős számú védővel rendelkező várat Temesvár elestének hírére a spanyol Bernardo de Aldana zsoldosvezér kiüríttette, védműveit felrobbantotta. A védők ellenséget sem láttak, a török sereg meg sem indult még Temesvárról, ahonnan Ahmed pasa az őrség menekülésének hírére küldött oda egy csapatot a vár birtokba vételére. A gyáván megfutamodó Aldanát később bíróság elé állították, fő- és jószágvesztésre ítélték, de három és fél évnyi trencséni raboskodás után tekintélyes közbenjáróinak köszönhetően szabadulhatott. A környék számos további vára került ezt követően kardcsapás nélkül az oszmánok kezébe: Solymos, Csanád, Lugos, Karánsebes, Jenő (ma Borosjenő).⁴ A történtekről így emlékezik meg Tinódi Lantos Sebestyén:

„Pórul cselekedék ki porkoláb vala,/ Aldanai Bernáld, ki nagy kámpó (maestro di campo, azaz tábormester) vala;/ Mihelyt Temesvárnak veszését meghallá;/ Lippából, Sólymosból hamar el ki szálla./ Amhát basa hallá, oly igen csudálá,/ Mint lakó helyébe könnyen belészálla.”⁵

A vár ezek után évtizedekig török uralom alatt állt. A tizenötéves háború kitörését követően azonban Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem szövetséget kötött II. Rudolf császárral, és addigi pártfogója, a török szultán ellen fordult. Miközben Báthori és nagybátyja, Bocskai István Havasalföldön támadta az oszmánokat, 1595 nyarán Borbély György a Maros völgyének számos várát foglalta vissza, köztük Lippát és Jenőt.⁶

Ebbe azonban nem akartak belenyugodni a Portán. 1599-ben Báthori András fejedelem hatalma megszilárdítása érdekében színlelt tárgyalásokat kezdeményezett a törökökkel, akik szerették volna megszerezni tőle a két szandzsákközpontot. A bíboros ragaszkodott a várakhoz,⁷ a szultán pedig Erdély hűségének fejében hajlandó volt lemondani róluk.⁸ A következő fejedelemtől, Vitéz Mihálytól követelték átadásukat,⁹ amire 1602-ben Székely Mózes ígéretet is tett, és a Lippával szemközti Solymos várába beengedte a törököket.¹⁰ Bocskai István 1604. október 15-i álmosdi győzelmét követően a térség várai hamar a hűségére tértek; Jenő már novemberben a felkelők oldalára állt, Lippából Rákóczi Lajos „beszélte ki” a német őrséget, akik „az makk ételt (vagyis a nélkülözést) immár elunták volna”. Ő lett a vár kapitánya. A tél során Lugos és Karánsebes is átpártolt.¹¹ Így a Felső-Magyarországon hadakozó bihari nagyúr viszonylag könnyen, nagyobb véráldozatok nélkül szerezhette meg Erdélyt, hiszen annak császári biztosai nem kaphattak segítséget a Magyar Királyság felől.

A történteket azonban nem nézte jó szemmel a temesvári pasa. Deli Haszán a Porta által kinevezett és egyenesen királyi címmel kitüntetett fejedelem szövetségese, aki, bár a nagyvezír arra utasította, hogy csapataival álljon Bocskai rendelkezésére,¹² ennek dacára igyekezett elfoglalni a térség magyar kézen levő várait. Elsősorban a magyarokkal szemben bizalmatlan rác (délszláv) helyőrségek megnyerésére törekedett: zászlókat küldött számukra. Keresztesi Pál karánsebesi bánnak sikerült megelőzni, hogy Lugost átadják: az ottani rácokat „kirekesztette” a várból, ők pedig Lippára vonultak.¹³ Mindez olaj volt a tűzre, még inkább a magyarok ellen ingerelte őket. Amint ezekről tudomást szerzett, a fejedelem különmegbízottját küldte a helyszínre, hogy „hópénzzel” és ígéretekkel megbékítse a lázongó rácokat. Elkésett azonban. A rácok 1605. júniusában átálltak, a magyarok egy részét levágták, a többieket Rákóczival együtt elengedték, később török csapatokat bocsátottak a várba.¹⁴ A törökök Lippával együtt több kisebb várat is megszereztek, mint Arad és Világos.

Bocskai azonnal tiltakozott,¹⁵ Lala Mehmed nagyvezír pedig magyarázkodásra kényszerült: a vár még Szulejmán idejében került a törökökhöz, most pedig az „egyik oldalhoz sem tartozó” rácok saját elhatározásukból ajánlották fel azt számukra, amit nem utasíthattak vissza. A temesvári pasa meglehetősen ellenséges hangú levélben figyelmeztette a fejedelmet, hogy Lippa visszakövetelése helyett inkább Jenő magyar őrségét fékezze meg.¹⁶ A túlzottan harcias pasát maga a nagyvezír intette, hogy hagyjon fel az Erdély elleni szervezkedéseivel.¹⁷ A fő hadszíntér erőviszonyairól sokkal többet tudó Lala Mehmed tisztában lehetett vele, mennyire fontos számukra a fejedelem szövetségének megtartása a háború eme végső szakaszában.

Bocskai szeptemberben is visszakövetelte a várat, arra hivatkozott, hogy a Báthori Zsigmond által birtokolt országot kapta a töröktől,¹⁸ de egyelőre tehetetlen volt vagy legalábbis kivárt. Sőt, a nagyvezírrel való 1605. november 11-i rákosmezei találkozóján írásban tett ígéretet Lippa és Jenő sürgős átadására!¹⁹ A török kézen levő Lippa esete különösen figyelemreméltó, visszaszerzését a fejedelem által összehívott magyar rendek néhány héttel később a korponai gyűlésen is szorgalmazták.²⁰ Bocskai rákosi vállalása annyira meglepő, hogy akad olyan neves történész, aki kételkedik annak hitelességében,²¹ pedig arra az őt követő három fejedelem egyaránt hivatkozik.²² Az oszmánok tudhattak a várban továbbra is jelen levő rác helyőrség megbízhatatlanságáról, tulajdonképpen biztosítékot kértek a fejedelemtől, hogy lemond róla.

Bocskainak természetesen esze ágában sem volt magyar várakat átadni a törököknek, vagy veszni hagyni Lippát. Titkárán, Péchy Simonon keresztül utasította Petneházy István jenői kapitányt, igyekezzen a rácokat ismét a magyarok oldalára téríteni, ám úgy, hogy magának „Bocskai urunknak se lenne híre benne”, így

„mindenkor azzal menthetné ő nagysága magát az török előtt, hogy ő híre nélkül adták vissza az rácok. És ha mi oly nagy dolog lönne is, ne vethetnének urunkra érette az törökök.”

Petneházy vonakodott: „ha hazájának javáért valami bujdosást szenved is, nyilván próbál valamit; jóllehet félő, hogy a két nagy fejedelem között valami nagy háborúság ne essék.” Péchy ígéretet tett rá, hogy a kapitányt „megoltalmazza Bocskai fejedelemnél és megmenti minden módon.”²³

1606 áprilisában a jenői kapitány egy világi tekintéllyel is bíró ortodox vladika (püspök) segítségével üzent Lippába. A rác őrségnek tavalyi árulásukért büntetlenséget ígérő hétpecsétes hitlevelet vitt magával, keresztény elkötelezettségükre is hivatkozva sikerült őket rávenni az újabb pálfordulásra. Rákóczi Lajos egy hajdúcsapatot küldött a közelbe, ők akkor hajlandók előjönni, ha kiküldik egy levágott „főtörök” fejét. Amikor ez megtörtént, beengedték őket a kapun, és elfoglalták a várost. A vár török őrsége még tartotta magát, hamarosan pedig segítségükre sietett a temesvári pasa ezer gyalogossal és ezer lovassal. Haszán kérdésére a rácok azt hangoztatták, hogy mindez Bocskai tudta nélkül történt, önszántukból adták át a várost a magyaroknak: „ő maguktól cselekedték, mert azelőtt is magyaré volt, azért adták meg a magyarnak.” A városban levő hajdúk és rácok így két tűz közé szorultak, ám egy hajnalban váratlanul kitörtek, és legyőzték a felmentő sereget, amelyből 1300-an estek el, „egy elevent sem fogtak, hanem mind megölték őköt, akármint mondották, hogy megadják magokat.” Ezt látva az időközben megfogyatkozott őrség szabad elvonulás fejében feladta a várat. Fél év sem telt el a rákosi találkozó óta…²⁴

Egy másik korabeli krónikásnál eltérő történetet olvashatunk a vár visszaszerzéséről. E szerint a vladika szintén fontos szerepet játszott, ám a törökkel szemben gyanakvó rácok kihasználták a lehetőséget, amikor egy tatár csapat elhajtotta a vár élelmezéséhez szükséges lippai csordát, és a bég utánuk indult. Az üldözés hevében azonban a főbb rácok egyenként elmaradoztak és visszaszökdöstek a városba, ahonnan a fáradtan hazatérő béget kirekesztették. Ezek után a belső várban puskapor nélkül maradt őrség feladta Lippát.²⁵ Hamarosan Solymos, Arad és Világos is magyar fennhatóság alá került.²⁶

Ahogy minderről értesült, Bocskai azonnal írt a szultánnak és a nagyvezírnek, e levelek másolatát pedig elküldte erdélyi kormányzójának. A fejedelem nem kételkedett Rákóczi Zsigmond „jó magamentségében ez dolog felől”, de a török méltóságok minden bizonnyal számonkérik majd rajtuk a történteket. Ezért fontos összehangolni álláspontjukat, hogy szövetségesük előtt „egyaránt láttassék szavunk viseltetni és elménk egy helyen járni”, vagyis hasonlóképpen érvelhetnek, egységes álláspontot képviselhetnek. Rákóczi is küldje sürgősen emberét Sztambulba, ahol fő céljuk az „üdővontatás”, amíg sikerül Lippát magyarokkal „megrakni”, akik lehetőleg feltűnés nélkül, éjszaka, titokban szivárogjanak be a várba. Ez alatt a fejedelem arra törekszik, „hogy az portán elkössük az dolgot mindenképpen”, azaz elhitesse, mindez tudta nélkül történt – ennek érdekében még az általa kézbesített levelek dátumozását is megváltoztatták! Reményei szerint

„az üdőhalasztással (a törökök) mostani bosszújokat lassan-lassan elfelejtik, és azonban nemzetünk javát mi is megtarthatjuk”.²⁷

Bocskai a Budára küldött követségének is lelkére kötötte, hogy amennyiben ott szőnyegre kerül a kérdés, biztosítsák Ali pasát arról, „hogy az mely rácok tavaly az magyarokat levágták abban az helyben az temesvári pasa praktikája által, most ismét ugyanazok vágták le az törököket minden hírünk és akaratunk nélkül.” Azt állítja, amint tudomást szerzett róla, hogy a belső várban törökök maradtak, „mindjárt postán kemény fenyíték alatt megírtuk, hogy semmi ellenségességet az ő hatalmassága vitézi ellen ne próbáljanak, inkább minden oltalommal és segítséggel legyenek nekik.” Eközben arra is emlékeztette a pasát, hogy

„három athnámélevéllel szakasztatott az az hely immár ennek előtte is Erdélyhez, az magyar nemzetség eddig is semmit is úgy szemünkre nem hány, mint annak kezünkből való kiszínlését, kiben fizetett és hütös szolgáink valának.”²⁸

A kormányzó hamarosan azt írhatta: „az úristennek hála Lippa immár mindenestől őfelségéé”.²⁹ A vár megerősítése a következő hónapokban még okozott némi fejfájást Rákóczinak, ám azt végül sikerült visszacsatolni Erdélyhez.³⁰ Jutalmul, amiért „a keresztény név ellenségei ellen sok ízben bátran küzdöttek a hazáért s előmozdították és kivívták, hogy közbenjárásuk mellett a lippai őrséget ki lehetett ragadni az ellenség torkából”, a következő évben Rákóczi 160 lippai rácot nemesített meg, és nekik ajándékozta a romos Aradot.³¹

Vannak történészek, akik lépten-nyomon Bocskai vazallusságát hangoztatják, szerintük szó sem lehet a kényszerpályán mozgó Erdély függetlenségéről, amely kiszolgáltatott a Porta kényének-kedvének. Azonban Lippa példája is bizonyítja, micsoda mozgástérre volt képes szert tenni a fejedelem, aki nem vált eszközzé, idegen érdekek kiszolgálójává. Sőt, vakmerő politizálással kihasználta az Oszmán Birodalom meggyengülését, képes volt visszaszerezni a fontos végvárat, amit tíz esztendővel később Bethlen Gábor adott át kalandos körülmények között a törököknek – de az már egy másik történet.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen Lippa várának 16-17. századbeli rekonstruált látképe. Borovszky Samu (szerk.): Temes vármegye. Bp. é. n. 338./mek.oszk.hu

Jegyzetek, felhasznált források: