Magyar-török csúcstalálkozó Rákosmezőn 1605-ben avagy propaganda 400 évvel ezelőtt

László Andor

1605 őszén Bocskai István magyarországi és erdélyi fejedelemnek nehéz döntést kellett hoznia. Lalla Mehmed nagyvezír, a Magyarországon harcoló török csapatok főparancsnoka egyre türelmetlenebb, hónapok óta találkozni szeretne vele. Eddig sikerült kitérnie az útjából, most azonban színt kell vallania, hiszen az oszmán sereg téli pihenőre vonul vissza a Balkánra. A „szembenlétel” kellemetlennek ígérkezik, az előző időszakban felszínre kerültek a szövetségesek közti ellentétek, különösen nagy fejfájást okozhatott a fejedelem udvara számára, hogy a nagyvezír koronát és szerződéslevelet hozott magával. Az oszmánok hamar felismerték, hogy az 1591 óta folyó hosszú háborúban számukra kedvező fordulatot hozott Bocskai fellépése, akit kezdettől királynak tekintettek, a Portáról pedig koronát küldtek számára. 

Ezt azonban nem hajlandók eljuttatni a fejedelemnek, hiába kéri ismételten. Úgy tűnik, Lalla Mehmed tisztában lehetett a koronázás jelentőségével, személyesen kívánja átadni az Isztambulból hozott fejéket. Ilyen módon Bocskait kibékíthetetlenül szembeállíthatja az ország törvényes uralkodójával, a magyar rendek által megválasztott, a Szent Koronával megkoronázott II. Rudolffal. Szándéka azoknak az időknek a felelevenítése, amikor I. Ferdinánd és Szapolyai János személyében két elismert uralkodója volt az országnak, és belháború könnyítette a török terjeszkedést. Bocskai viszont a királyi címet nem használta, megegyezésre törekedett, nyáron a hozzá csatlakozott rendekkel összeállították Rudolfhoz intézett követeléseiket, amelyeket majd részben a bécsi béke pontjaiba foglalnak.

Úgy tűnik, a fejedelem számára nincs jó döntés: amennyiben elfogadja a meghívást és a koronázást, leküzdhetetlen akadályt emelhet a békekötés elé. Ha visszautasítja a részvételt, jelentősen romolhat viszonya szövetségesével, akinek segítségére mindaddig rászorul, amíg nem sikerül megegyeznie a Habsburgokkal. A találkozó és a koronázás a béke feltétele és egyben akadálya, megszilárdítja kapcsolatait a törökkel, erős alkupozícióba kerül Béccsel, illetve Prágával szemben, ám Magyarország koronázott királyaként, a Porta vazallusaként kétségbe vonja Rudolf hatalmát. A fejedelmet a török táborban várta a neki szánt (nem szent) korona, ám ha elmulasztja ezt az utolsó alkalmat, a díszes fejék visszakerülhet a konstantinápolyi kincstárba, és viszonya a Portával végképp megromlik.

Amikor október második felében Bocskai megkapja a nagyvezírtől a Portán már májusban kiállított, de addig visszatartott szerződéslevelet, dönt: elfogadja a meghívást, és találkozik a nagyvezírrel. Ugyanekkor küldi el a meghívókat az utána sorra kerülő országgyűlésre, ahol az uralkodóval történő kiegyezés ügyét tárgyalják. Sürgősen magához hívja legfontosabb tanácsosát, Illésházy Istvánt, mellé érkezik bizalmasa, a kassai bíró, Bocatius János, akit egykor maga Rudolf császár nyilvánított „koszorús” költővé (poeta laureatus), ő tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy megfelelő beszámolót készítsen a nagy horderejű eseményről. Jelenléte Bocskai kíséretében cseppet sem véletlenszerű, ezt tükrözik a fejedelem tréfás szavai:

„íme, Bocatius uram, már elég anyagot nyújtunk neked, hogy verset írhass”.¹

Nem puszta leírásról van szó, a nagyműveltségű humanista „hivatalos” tudósítást készít, a felkelők táborának politikai üzenetét fogalmazza meg a Habsburg-udvar és Európa számára. A bihari főúr támadása nyomán valóságos propagandaháború bontakozott ki, Bocskai udvara mindent megtesz a magyar és európai rendek tájékoztatására, az erőteljes császári lejárató-kampány ellensúlyozására. A kor politikai kultúrájának színvonalát és a fejedelem mellett működő igényes szellemi műhely létét jelzi, hogy változatos műfajú iratok sokasága születik, melyek gyakran közös munkával készültek. Bocatius mondanivalója ezekhez illeszkedik.

Az idő szorításában dolgozó szerző a kevésbé szerkesztett levélformát választotta, ami személyes, „ártatlan” beszámolónak tűnhetett, ezért hitelesebbnek hatott; benne a Bocskai táborába való utazásáról számol be, részletesen ismerteti a csúcstalálkozót, leírja a török kézen levő Buda várába tett látogatását is. A munkát azonban nem a valóságot tükröző elbeszélésként, hanem a felkelt magyar rendek véleményét hordozó propagandairatként olvassuk, így pedig már egészen másról szól!

A levél egyik feladata, hogy megerősítse és kiegészítse a kontinensen a törökökről kialakult képet. A kereszténység ősellenségével való találkozáskor érzett aggodalmának érzékletes bemutatásával Bocatius azt közvetíti a nyugati világ felé, hogy a magyarok a keresztény közösséghez tartoznak, szakadék választja el őket a pogányoktól, akiktől még szövetségesekként is félnek. Több ízben ír saját rettegéséről, Vergiliust idézi: „Ámulok, égre meredve hajam, hang nem jön ki a számon”. Úgy érzi, vágóhídra tart, így kiált fel: „Te szerencsétlen költő, Bocatius, ma vagy holnap áldozati állata leszel a törököknek! Társaim – mondogattam enyéimnek –, végünk van!” Szinte félholtra váltan beszél, miközben a többiek bátorítják, vigasztalják. Bibliai képhez folyamodik, amikor az oszmánokkal szembeni bizalmatlanságát akarja kifejezni: Eljött az idő, „amikor a bárányok farkasokkal társalognak.” Kétségbeesetten kapkod, futkos fűhöz-fához: „hová megyünk, az Istenért, hová? Önként megyünk a vesztünkbe? Ó, jaj nekem! Bárcsak jobb csillagzat alatt születtem volna, vagy sohasem születtem volna meg!” Lefekvéskor nyugtalan és szomorú, éjszakája boldogtalan. „Újra és újra elismétlem: az az utolsó holdas éjszakám. Gyermekeimre, feleségemre és kedves barátaimra gondolok.” Amikor Bocskaival beszélget, szintén szorongásáról vall:

„a kocka már el van vetve, és a mai napon vagy végromlás vár ránk, vagy fegyverrel a kezünkben kell kiharcolnunk és visszaszereznünk szabadságunkat.”²

Mindezekből nehezen tudnánk a szerző hangulatára, lelkiállapotára következtetni, hiszen amit olvasunk, nem más, mint annak az Európában elterjedt közhelyszerű vélekedésnek a visszaigazolása, amely a törököket rettenetes barbároknak képzelte. Valamivel árnyaltabb képet kell azonban nyújtania róluk, hiszen a magyarok az oszmánok szövetségesei. Részletesen taglalja fogadásuk „káprázatos” körülményeit, a „rendkívül díszes” csapatokat, a janicsárok látványos öltözékét, fegyvereiket: „ruháik, csatjaik, nyeregtakaróik, arany-ezüst díszeik, gyöngyeik, értékes drágaköveik, gyönyörű forgóik ízlésesek, pompásak, pazarok. Méltóak arra, hogy versbe szedve megénekeljem őket.” A nagyvezír őrségének cifra ruházata ámulatba ejtik a fejedelem kíséretét, akik a sátor bejáratánál állva „csodálják a mindenütt jelen lévő díszt és pompát.” Aprólékosan leírja Lalla Mehmed külsejét, a janicsártestőrség agáját a magyar főúrhoz, Thurzó Györgyhöz hasonlatosnak látja.

„Sohasem gondoltam volna, hogy ez a kegyetlenkedésre hajlamos nép ilyen szép testi és lelki adottságokkal rendelkezhessék”

– összegez.³ A fényes találkozó nagyszerű külsőségeiről az összes beszámoló megemlékezik: a magyar szemtanúk mellett egy jól tájékozott török történetíró is „elmondhatatlan ünnepélyességek”-ről ír: a fogadtatás, a népes magyar küldöttség és kísérete felvonulása, a Bocskai számára külön felállított sátor, valamint a ceremoniális sátor rendkívüli megbecsültségét bizonyítja.⁴ Nem tudjuk, valójában mennyire nyűgözte le a kassai költőt a csúcstalálkozó, ám sorai kétségkívül alkalmasak arra, hogy egy tiszteletreméltó szövetséges képét keltse az olvasóban, miközben a magyar fejedelem tekintélyét is tükrözte.

Továbbra is jelen van a távolságtartás azonban. Bocskai kíséretének tagjai köntöst kapnak ajándékba: „mintha maskarába készülnék játszani” – írja erről Bocatius. „Te jóságos Isten, ha barátaid és ismerőseid látnának téged így és itt állani, a fúriáknak szánva pokolra küldenének, és ujjal mutogatnának rád, mint török szélhámosra. Bizony, úgy nézhettem ki akkor, mint valami bálvány.” A török étkezési szokások is elég távol áll tőle: „Hidegen hagynak az egyes fogások, s úgy ülünk ott, mintha Tantalusok volnánk, és csak nézzük a szánk elől futó almákat.” A magyarok közül „csak kevesen esznek. Engem hányinger kerülget.” A magvas kenyér „sótlan és keletlen”, a húst „valamilyen büdös szag járta át. Ki is köpöm, váljék az ő egészségükre, kívánom.” Végül éhesen állnak fel az asztalok mellől:

„Én elhiszem, hogy ebben a pompás terítékben csupa ínyencséget láttam a törökök számára, hiszen minden népnek megvannak a kedvenc ételei, de nekünk mindez csak szenny és badarság. Maradjon hát az övéké, és gyönyörködjenek benne örökkétig! Ha én kapok egy falat petrezselyemben főtt vagy tormával meghintett marhahúst, akkor a török Jupiternek én szívesen meghagyom örökre az ő ambróziáját és nektárját.”

Egészen más, távoli világról van szó, amelyet a zenéről szóló rész is alátámaszt:

„Amíg mi ebédeltünk, harsonások, dobosok, fuvolások és énekesek felváltva zengedeztek nekünk. Te most persze azt hiszed, hogy mi valóban zenét hallgattunk. Nos, hát zene volt az, csak éppen disszonáns, érdes és ritmustalan. Ha te éjjel tíz kandúrt, tíz nőstény macskát és ugyanannyi kisebb-nagyobb kutyát hallasz, képzeld el, tulajdonképpen te török muzsikát hallgattál. Ám ők mindezt igen nagyra értékelik.”⁵

A török öltözék, az ételek és a zene sokatmondó jellemzése a magyartól gyökeresen eltérő kultúra érzékeltetésére szolgál, amikor ezeket elutasítja, a szerző az idegen világot utasítja el, amit ezek jelképeznek.⁶ A Habsburg-párti kiadványok Bocskait törökösséggel vádolták, ezért a felkelt magyar rendek propagandájának fontos eleme az oszmán szövetség magyarázata. Különböző irataikban rendszeresen hivatkoznak az előző évszázadok dicsőséges küzdelmeire, amikor az ország Európa védőbástyájának bizonyult, Rudolf törvénytelenségei kényszerítettek őket arra, hogy a legfőbb ellenségnél keressenek segítséget. A leírásnak tehát egyszerre kell tükröznie a törökök félelmetes voltát és a magyaroktól különböző szokásaikat, kultúrájukat.

E cél szolgálatába állítja pennáját Bocatius budai látogatásának ismertetésekor is, ami egyaránt alkalmas az ország fényes múltjának felelevenítésére és a török hódítás nyomán bekövetkező hanyatlás bemutatására. A találkozó másnapján a kíváncsi humanista felkeresi Mátyás király egykori székhelyét. A hajdani nagyság és szépség látványa helyett már a kapunál „mindenütt belsőségek, dögök, szemét, trágya és ürülék” fogadja, szomorúan szólítja meg az egykori fővárost:

„te vagy a megtestesült fájdalom és betegség, hiszen már a belépés pillanatában látszik rajtad, hogy a sarat és szennyet szereted.”

Szemléletes sorai nyomán megelevenednek előttünk a nyomorúságos állapotok: „a házaknak alig van tetejük vagy nincs is. Az ablakok vályoggal, téglával és szalmával vannak betömve. Bizony én azt reméltem, hogy a trójai Pergamont fogom majd látni, s ehelyett mit látok: ormótlan, bemocskolt, rozsdától, füsttől, tapasztásoktól elcsúfított épületeket.” A piacon csupa „kacatokat, ócskaságokat kínálnak”, semmi hasznosat sem talál ott, miközben a silány portékáért is sokat kérnek. Az anyagi világ szegénysége szellemi igénytelenséggel jár együtt/ párosul, a hírneves kassai tanár felkeresi a „szerencsétlen” budai prédikátort, aki albumába érthetetlen latin szentenciát írt, és a keresztények helyzetét két szóval jellemzi: „nyomorúság és szolgaság.” Lakhelye dologháznak tűnik, ahol macskák uralkodnak a tűzhelyen, az iskolába csupán öt gyerek jár. Az egykori keresztény templomok romosak, istállóként használják őket, a temetők márványköveit padokként vagy asztalokként használnak az utcákon. Bocatius fájdalmasan kiált fel:

„Ó, pusztítás, ó, pusztítók! – tört ki belőlem. Hogyan tudnak emberek így élni, minden dísz és tisztaság nélkül? Hiszen hozzájuk képest a mi disznaink embereknek látszanak! Amerre csak nézek, dög mindenütt. Ahol valami tönkrement, ott is maradt.”

A felsővárosban nincs kútvíz, az alsóváros szétverve, lerombolva, elnéptelenedve, „jóformán minden épülete sérült, kivéve két vagy három török templomot, ezeket ők mecsetnek hívják.” A sárba tengelyig süllyedt elhagyott ágyúkat lát, az ösvény mellett a szabad ég alatt egy hullát fedez fel, mely a kutyák táplálékául szolgál. Pesten is hasonlóképpen lehangoló látvány fogadja: „Ó, te szerencsétlen Pest, inkább pestisnek kellene téged nevezni! Sehol egy ép ház, majdnem a földdel egyenlő valamennyi. Bent igen kevés az ember, az is csak az emberek alja, söpredéke… Templomot vagy tornyot nem láttunk egyet sem.”⁷ E sorokból bizony bajos lenne Buda vagy éppen Pest korabeli állapotaira következtetni. Kétségtelen, hogy a tizenötéves háború pusztításait jócskán megszenvedte a két város, ám a beszámoló célja elsősorban a keresztény kultúra pusztulásának ábrázolása.

Az eddigiek csupán a keretet adják a nagy fontosságú megbeszéléshez és a koronázáshoz. Meglepő módon a török nagyvezírtől hallunk Erdélynek a „német” elnyomás alatti szenvedéseiről és az ősi magyar szabadságjogokról! A humanista szerző ilyen módon/ az ő szájába adva mondja el a felkelt magyar rendek érveit, amelyeket az európai közvélemény más propagandairatokból már ismerhetett.

Lala Mehmed joggal remélhette, Magyarország hódoltatásának politikai művét koronázza meg, amikor Bocskai fejére helyezi a különlegesen értékes, bizánci vagy trák ötvösmű alkotást, a drágakövekkel ékesített színarany hatalmi szimbólumot. Kétségtelenül a legfontosabb jelenetről van szó, minden kortársi beszámoló ezt említi – ezt, tehát a koronázást, és nem annak visszautasítását, amiről hallgatnak! Egyedül a fejedelem hívénél, Bocatiusnál, és az ő nyomán a Habsburgok hűségén kitartó Istvánffy Miklós hatalmas történeti munkájában hallunk a nevezetes és bátor tettről. Míg Bocskai Erdélyt ajánlja a szultán oltalmába, a nagyvezír Magyarország meghódolását kívánja, és előhozatja a koronát, ám a fejedelem azt csak ajándékként fogadja el, hatalmi jelképként visszautasítja, hiszen a császárt

„a törvények, a szabadságjogok és szokások szerint szabályosan választották királlyá, ő pedig tiszta lelkiismerettel semmit sem szándékozik tenni a hazai törvények ellen”.

A fejéket azonnal átadja kísérete egy tagjának, majd magyarul fordulva a körülállókhoz, nekik is feltárta a visszautasítás okát: „Magyarország ősi szabadságjogai ellen semmit sem fog cselekedni”. Ezzel Bocskai szándéka az, hogy „mi ne csak emlékezzünk ezekre, hanem egyúttal tanúskodjunk is mellette”. Árulkodó, hogy Bocatius a koronázás tényét sem meri kimondani, azt csupán érzékelteti!⁸ Figyelemreméltó, miként ismerte fel a kassai udvar a megfelelő propagandában rejlő lehetőséget, és hogyan sikerült feloldani a látszólag feloldhatatlan ellentétet. A leírás egy pontján felvetődik, hogy „öt vagy hat nap múlva Bécsben és Prágában mindezt már tudni fogják”, amire Bocskai azt válaszolja: „Nem sokat számít”.⁹ A tudósítás fontosságával nagyon is tisztában lévő fejedelmet mintha hidegen hagyná a látszat, a találkozó visszhangja – a szerző ezzel fokozza a beszámoló hitelességét. Közben finoman utalnak rá, hogy úgyis az általuk „költött” történet válik majd közismertté!

És valóban így lett, amiért Istvánffy is felelős, a későbbiekben az ő műve alapján terjedt el a visszautasítás gesztusa. A forrásokat módszeresen gyűjtő, a fejedelmet súlyosan elmarasztaló nagyúr a számos szemtanútól pontosan értesülhetett – ennek ellenére Bocskai „szerénységének legkirívóbb példája”-ként tartja számon az eseményt. Tudja, az „igazság” akár szemben állhat a „valósággal”. Átveszi az ellentábor propagandairatának legfontosabb részét, hiszen olyan üzeneteket hordoz, amely Bocskai udvarának, a hozzá nem csatlakozott magyar rendeknek, és részben a bécsi és prágai köröknek egyaránt fontos. A békeszándék kerekedett felül, ezért Istvánffy elfogadja Bocatius értelmezését a találkozóról, sőt a nagyvezír beszédét még jobban részletezi! Lalla Mehmed nevében ír például a németek magyarok elleni „velük született” gyűlöletéről, arról, hogy becsapják őket, képtelenek megvédeni az országot. A közös érdekek, mint az „ősi szabadságjogok” megerősítése és az igazi, vagyis a Szent Korona fontossága, felülírták a szembenállást, amely nem bizonyult oly kérlelhetetlennek, amilyennek egyesek azt hajlamosak elképzelni. Istvánffy belátta, hogy a fejedelem nem vonta kétségbe a koronázott uralkodó hatalmát, nem használta a királyi címet, a teljes magyar rendiség jogainak megerősítését tűzte ki célul, feladta magyarországi hódításai túlnyomó részét, visszavonult Erdélybe, amivel szerénységét „ténylegesen be is bizonyította”.¹⁰ Erről később maga Bocskai is ír:

„De minthogy mü isten előtt is jó lelkiismeretet akarunk viselni és az emberek előtt is, nem kévánjuk az körösztyén vérontást és országok pusztulását, inkább akartuk az ő fölségek kegyelmességét minden engödelmességgel venni, hogysem magunk hiú dicsőségének keresésével nagy okot adni az körösztyén országoknak romlására.”¹¹

Nem hajlandó folytatni a Habsburgok elleni harcot, ami már nem szolgálná Magyarország érdekét, a korona elutasításával megteszi a legfontosabb lépést a megegyezés irányába, azt, amit majd felvesznek a bécsi béke pontjai közé is: csak becses ékszerként és nem méltóságjelvényként használhatja a koronát! Rákosmezőről Korponára siet, ahol folytatódnak a béketárgyalások, fegyverszünet biztosítja a harcok megszűnését, egy éven belül sikerül tető alá hozni mindkét nagy fontosságú békét: a bécsi megállapodás a magyar rendek és a Habsburg uralkodó közti kiegyezést biztosítja, a zsitvatoroki béke a törökkel vívott hosszú háború végére tesz pontot.

Meglepő Bocskai körének helyzetfelismerése és propagandájuk „modern” jellege. Napjainkban, a fejlett híradástechnikai eszközök korában megszokhattuk, hogy bizonyos eseményekről akár egymásnak homlokegyenest ellentmondó beszámolókkal, értelmezésekkel találkozhatunk, még olyankor is, amikor sok felvétel örökíti meg a történteket, a különféle tudósítások a „hírpiacon” vetélkednek egymással. A nagyobb befolyással bíró politikai szereplő álláspontja érvényesül, és a közvélemény számára mértékadó „igazsággá” válik. Azt gondolhatnánk, új fejleménnyel állunk szembe, pedig már több mint 400 évvel ezelőtt a fejedelem környezetében felismerték a propaganda fontosságát, sőt, képesek voltak felvenni a versenyt a korszerű császári gépezettel. Úgy tűnik, ráébredtek, milyen nagy jelentőséggel bír a hatásosan megfogalmazott üzenet – különösen akkor, ha a „másik” fél is érdekelt annak terjesztésében. Bocatius egy politikai koncepció szolgálatába állítja a leírást, a széles körben elterjedt kézirat sikeres: az általa megörökítettek váltak közismertté, a korona visszautasítása, vagyis egy meg sem történt esemény játszhatott nagy szerepet, és befolyásolta a következő időszak politikai fejleményeit.

A magyar Szent Korona történetének is fontos időszaka ez, a sziléziai születésű Bocatius több, ebben az időben keletkezett műve tanúskodik a hozzá fűződő eszmeiség jelentős változásáról. A felkelők egyik fontos követelése, hogy a hatalmával visszaélő uralkodó prágai kincstárából a magyar rendi szabadságjogok egyik legfőbb jelképe kerüljön vissza Magyarországra – ami 1608-ban meg is valósult.

Bocatius ennek már annyira nem örülhetett, ugyanis nem sokkal a rákosi találkozót követően németországi diplomáciai körútja során letartóztatták, kiadták Rudolf császárnak, börtönbe került, kínvallatásnak vetették alá. Öt esztendeig raboskodott Prágában, miközben a magyar rendek számos alkalommal folyamodtak kiszabadulásáért az uralkodóház. Végül a felesége vette kézbe a dolgot, és miután éveken keresztül hiába kilincselt a német fejedelmeknél, a cseh főuraknál és polgároknál, megszervezte Bocatius szökését, aki kalandos úton jutott haza Kassára. A regényes történetből Jókai Mórt elbeszélést írt.¹²

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek:

Források:

Bocatius János: Öt év börtönben (1606-1610). Bp. 1985.

Bocatius János: Relatio vel epistolica… ford. Csonka Ferenc. In: Bocskai kíséretében a Rákkosmezőn. Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról 1605. november 11. Közreadja Csonka Ferenc és Szakály Ferenc. Bp. 1988. (Bibliotheca Historica) 61-93.

Bocskay István és Illésházy István levelezése 1605 és 1606-ban. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1878.

Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Bp. 1962. (Monumenta Hungarica VI.)

Török történetírók III. 1566-1659. S. a. r. Szekfű Gyula. Bp. 1916.

Szakirodalom:

Jókai Mór: Bokáczius kalandjai.

Kármán Gábor: Törökök az asztalnál, törökök a városban. Bocatius János és a török képe Magyarországon. Erdélyi Múzeum 81. (2019) 1: 72-78.

H. Németh István: Egy sokoldalú értelmiségi a költészet és a politika színpadán: Joannes Bocatius.2017. http://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/egy_sokoldalu_ertelmisegi_a_kolteszet_es_a_politika_szinpadan

A Szent Korona hazatér. A magyar korona tizenegy külföldi útja (1205-1978). Szerk. Pálffy Géza. Bp. 2019.

Szörényi László: Jókai Mór: Bokáczius kalandjai című elbeszélésének forrásaihoz. In: Pusztai Bertalan (szerk.): Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére. 179-190. http://www.media.u-szeged.hu/szajbely60/pdf/szorenyi.pdf

Kees Teszelszky: A Bocskai-korona mítosza. A koronázás körülményeinek leírása a fikció és a valóság tükrében. In: Petercsák Tivadar – Berecz Mátyás (szerk): Magyarország védelme Európa védelme. Eger 2006. (Studia Agriensia 24) 239-246.

Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és a nemzeti identitás. Bencés Kiadó Pannonhalma. 2009.

Kees Teszelszky: A Hungaroteutomachia és a magyar Szent Korona. In: Johannes Bocatius: Hungaroteutomachia – Magyarnémetharc, avagy beszélgetés a császáriak és a magyarok között most fellángolt háborúról. Bp. 2014. 39-78.

Tóth Gergely: Az erazmista szatirikus és a bebörtönzött mártír Bocatius két műve, a Hungaroteutomachia és az Olympias carceraria. In: Börtön, exilium és szenvedés. Bethlen Miklós élettörténetének kora újkori kontextusai. Szerk. Fajt Anita, Szilágyi Emőke Rita, Tóth Zsombor. Bp. 2017. 61-75.

Thúry József: Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz. Századok 26. (1892)

A nyitóképen Bocskai István hajdúi élén (Forrás)