A Kállay-kormány megítélése a török sajtóban

Hajabácsné Dobos Dóra

Törökország, amely a vizsgált időszakban megőrizte semlegességét a világháborús konfliktusban, tökéletes példát nyújt arra, mint semleges ország, hogy a világháború ellentétes oldalán harcoló felek miképp kísérelték meg sajtóját befolyásolni, és az ellenséges országok negatív megítélését elősegíteni. Ebben szerepet játszik, hogy a világháború kitörését követően a szövetségesek igyekezték elérni Törökország belépését háborúba – ezzel szemben pedig Németország igyekezett elrettenteni a világháborúba való belépéstől, és ennek a törekvésnek velejárója volt a török közvélemény Németország és csatlós országai ellen történő hangolása, ezzel megakadályozva, hogy Törökország Németország felé közelítsen. De fontos, hogy Törökország semleges ország révén kitűnő táptalajt nyújtott a világháborús felek megítélésének kialakításához, aminek eszközével mind a két oldal igyekezett élni.

Ennek a tendenciának megfelelően a török lapok mellett megjelentek az angol, szovjet, francia, német támogatással alapított sajtóorgánumok, amik az alapító politikai felfogásának megfelelő hangon nyilvánultak meg. Vörnle János ankarai magyar követ az alábbiak szerint osztályozta a török lapokat; a La Turquie angol, míg a Türkische Post napilap német, a Beyoğlu olasz, az Istanbul pedig francia vállalkozás volt.¹

Nagy-Britannia a szövetségesek felfogásának megfelelően igyekezett a török közvéleményt és a török sajtót Németország ellen hangolni. A török lapok lehozhatták egy-egy hírügynökség közlését, illetve állást is foglalhattak az adott témában. Ilyen hírügynökség volt például az angol Reuter Iroda, az olasz Stefani Iroda vagy éppen a Magyar Távirati Iroda. Nagy-Britannia a Reuter Iroda mellett a Britanova nevű hírügynökség munkáját is alkalmazta, így kísérelte meg elérni, hogy az angol közléseket az angol szemszöggel együtt a török sajtó átvegye. Az angol hírügynökségek 1942-es munkáját jól prezentálja az ankarai magyar jelentés, ami a román-magyar viszonnyal foglalkozó török lapok munkásságával foglalkozik, éreztetve, hogy Nagy-Britannia a német csatlós országok közötti viszonylatban a magyar-román kérdésben egyértelműen Romániának ad igazat. Az angol nézőponthoz nagyban hozzájárult, hogy az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntést, amely Magyarországhoz csatolta Észak-Erdélyt (43 000 négyzetkilométernyi területet 2,5 millió lakossal), Nagy-Britannia hivatalosan nem ismerte el, mert az angol hivatalos meggyőződés szerint nem közös megegyezés alapján született, hanem Romániára rákényszerített diktátum volt.

„A magyar-román viszonnyal egyébként az összes török lapok mind gyakrabban foglalkoznak. Nem csupán a magyar és román forrásból származó híreket közölték, megfelelő címfeliratokkal, hanem főleg a „Britanova” és más angol hírügynökségeknek a magyar-román ellentéttel kapcsolatos és nyilvánvalóan zavarkeltést célzó, mérgező jellegű közleményeit is. Az angol hírügynökségek ily jellegű híreink egyre fokozottabb arányban való gyarapodása igen figyelemreméltó, és nem tartom kizártnak, hogy ezeket a híreket egyenesen román részről szállítják.”²

A török sajtó befolyásolására tett kísérlet kiváló példája az alábbi eset, ahol a magyar kormány békekeresési szándékaira igyekszik felhívni a török, azon felül pedig a német közvélemény figyelmét. 1943 során a magyar kormány Románia, Bulgária és Finnország mellett megkezdte kiútkeresését a világháborúból, a különböző semleges országokba (Svájcba, Portugáliába, Svédországba és természetesen Törökországba) kiküldött magyar megbízottak igyekeztek az angolszászokkal felvenni a kapcsolatot, hogy megkezdhessék a tárgyalásokat és előkészíthessék Magyarország békekötését a Szövetségesekkel Németország tudta nélkül. A magyar megmozdulásokkal kapcsolatban az angolok különböző kijelentéseket tettek, amiknek célja volt többek között Németország figyelmének felhívása a magyar kísérletekre. Például a The Times szinte szóról szóra közölte Halifax volt angol külügyminiszter Edennek küldött számjeltáviratát, amely szerint a magyar hadsereg nem fog ellenállni egy esetleges balkáni partraszállás esetén.³

A németek hírszerzésük munkásságának és a magyar kapcsolatfelvételi kísérleteket indiszkréten kezelő angolszászoknak köszönhetően szinte mindegyik magyar megbízott tevékenységéről tudtak, kivéve arról, amelyiknek kézzelfogható eredménye is volt, vagyis a Veress László által kivitelezett előzetes fegyverszüneti egyezmény, amit Magyarország a szövetségesekkel 1943. szeptember 9-én kötött meg. Az angol megmozdulások mögött, amivel a németek figyelmét szándékolta felhívni szövetségese ügyködéseire, többek között az a (egyébként Szovjetunió és az Egyesült Államok által is preferált) meggyőződés állt, hogy ha Németország provokálásának eredményeként Magyarország német megszállás alá kerül, a megszálláshoz szükséges katonai erőt Németország a frontról vonja el, amivel lényegesen megrövidülhet a háború. Ennek az angol akciónak egyik példájaként olvasható a török sajtóban az a hír, ami a magyar békekötési kísérleteire hívja fel a figyelmet, ezen belül is Barcza György vatikáni követ munkásságára.

„A Vatan február 15-i száma idézi a török közmondást „nem füstöl a kémény, ha nincs tűz a háznál” és megjegyzi, hogy a háború tüze mind jobban szétterjed, a békehírek füstje pedig annál sűrűbben száll fel. A Vatan következő napi számában azt írja, hogy a Magyarország különbéke szándékáról szóló hírt nem lehet vállvonogatással fogadni. A hír ugyanis egy hivatalos magyar külképviselőtől származik, Magyarország vatikáni követétől. De nem is lehet ezen csodálkozni, a magyar nemzet egyáltalában nem szívesen lépett be a háborúba. Egy magyar miniszterelnök [Teleki Pál 1941. április 3-án öngyilkosságot követett el – H. D. D.] ahelyett, hogy végzetes felelősséget vállalt volna, halálba kergette magát.”⁴

A török sajtó emellett a magyar parlamenti ülések feloszlatásával is foglalkozott. Kállay Miklós 1942 végén döntött úgy, hogy a szélsőséges németbarát oldallal, ami ekkor hangsúlyos szerepet töltött be a képviselőházban, nem érdemes együttműködést színlelni. Az 1942-1944 közötti időszakot így az ülések sorozatos elnapolása jellemezte, amit a Képviselőház döntésével és Horthy Miklós kormányzó közreműködésével sikerült kivitelezni. Az első nagyobb szünetre 1942. december vége és 1943 áprilisa között került sor, a másodikra 1943. május elejétől október végéig. 1943. december és 1944. január végén szintén elnapolták az ülést, utóbbi egészen az 1944. március 19-i német megszállásig tartott.⁵ A parlament munkásságának akadályoztatása mögött az állt, hogy Kállay nem akarta engedni, hogy a magyar szélsőjobboldal, ami Németországgal szimpatizált, követeléseinek hivatalosan hangot adhasson, és az angolszászokkal kapcsolatot felvenni szándékozó magyar kormány munkája ne legyen akadályozva olyan megmozdulásokkal, amelyek a Németországnak nyújtott magyar gazdasági és hadászati segítséget, illetve a magyarországi zsidóság elleni rendelkezések bevezetését követelték.

A parlamenti ülések második, 1943. május-október között sorra kerülő elnapolásával foglalkozott a török sajtó is, amikor megpróbálták megfejteni az elnapolás okait. Az angol beállítottságú sajtó végül arra a következtetésre jutott, hogy a magyarországi parlamenti munka akadályozása mögött pont az ellenkezője áll, mint a valóságban; vagyis nem az angolbarát kormány napolta el a parlament ülését, hogy a németbarát hangokat elhallgattassa. Az angol konklúzió mutatja, hogy viszonyult Nagy-Britannia Magyarország felé azon felül, hogy a világháború két egymással ellenséges táborában foglaltak helyet. Nagy-Britannia alapvetően inkább Romániához viszonyult barátságosan, mint Magyarországhoz, Magyarországgal kapcsolatos politikájában (bár kétségkívül voltak ez ellen felcsendülő hangok is, például Churchill miniszterelnök személyében, aki a magyar kiugrásban komoly lehetőségeket látott) az volt a végül érvényesülő álláspont, hogy Magyarország német megszállása kívánatos. Minden Magyarországgal kapcsolatos hírben a fentiek érvényesültek az angol beállítottságú török sajtóban is, ahogy az alábbi jelentésben is olvasható:

„Az elmúlt jelentési időszakra esett a magyar országgyűlésének feloszlatása, amely a török sajtóban számtalan és különböző kommentárt kapott. Voltak lapok, amelyek a Romániával szemben fennálló területi viszállyal próbálták a belpolitikai nehézségeket magyarázni. Az angol beállítottságú orgánumok azonban szinte egyértelműleg azt a magyarázatot fogadták el, hogy a németbarát magyar kormányt a parlamenti ellenzékben kifejezésre jutott demokratabarát magyar közvélemény támadta meg, és Nagyméltóságod kormánya a további nehézségek elkerülése végett és az eddigi politikai irányzat betartása céljából jobbnak látta a parlamenttől megszabadulni.”⁶

Törökország sajtójában meglepően sokat foglalkozott Magyarországgal és a magyar kormány különböző lépéseivel, ha az angol tényező kikerült a képből, akkor meglepően barátságos hangot ütöttek meg a magyar problémákkal szemben, például a trianoni békediktátummal kapcsolatban az az álláspont is olvasható, ami szerint a győztesek a béke helyett egy újabb háború magvait vetették el Európában. Az angol beállítottságú török lapok azonban alapvetően negatívan viszonyultak Magyarországhoz, hiszen a hivatalos angol politikának az a hang felelt meg leginkább, ami folyamatosan felhívta a világ figyelmét a magyar kormány békekeresési szándékaira, és ami a magyar kormány munkásságára alapvetően elutasítóan reagált.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Jegyzetek, felhasznált források: