Skót történetek II. – A Robertson klán

Skócia története nagyrészt az egymással – és az angolokkal – harcban álló klánokról szól. Cikksorozatunk első részében Moulint és környékét mutattuk be, most pedig a térség klánja, a Donnachaidh vagy ismertebb nevén a Robertson kerül terítékre. A skót klánok gyakorlatilag idősebbek az országnál, az időszámításunk utáni első századokban a hegyekkel és völgyekkel tagolt területeken az egymástól elkülönülő nagycsaládokból alakultak ki. A klánokat két nagyobb csoportra lehet osztani, a szegényebb, kisebb befolyással rendelkező és az inkább az angolokhoz húzó alföldiekre, valamint az önállóságukra büszkébb és erősebb felföldiekre. Hogy a skót Felföld valójában hol is kezdődik, az éppen az általunk megkérdezett skóttól függ, ugyanis ő minél északabbra él, annál északabbra teszi a Felföldet is.

Így lehet az, hogy a leghíresebb skót tájegység kapujának nevezik Perth városát, és az innen jó 100 mérföldre lévő Invernesst is. Bár Atholl, a Robertsonok egykori területe a mai Perthshire régióban található, amelynek „felföldisége” vitatható ugyan, de az biztos, hogy a Grampian-hegységben van, tehát nem alföld.

A Robertsonok magukat a legősibb skót családnak tartják, amelyet ugyan nem lehet bizonyítani, de az biztos, hogy a források alapján egyike a legrégebbi famíliáknak. Magukat Atholl kelta uraitól származtatják, de ami bizonyos, hogy I. Duncan skót király leszármazottai. Duncan karaktere a legtöbbeknek Shakespeare Machbeth-jéből lehet ismerős, de a dráma karakterével ellentétben, valójában egy viszonylag fiatal ember volt (1001 környékén született), amikor 1034 és 1040 között birtokolta a skót trónt. Nagyapja, II. Malcolm király jogos örököse volt, és minden valószínűség szerint különösebb probléma nélkül foglalta el a trónt. Uralkodása nagy része eseménytelenül telt, míg nem szembekerült Machbeth-tel, aki az északi Moray ura volt, és szerette volna kiterjeszteni hatalmát. 1040-ben Duncan hadseregével vonult Machbeth ellen, akinek emberei Elgin mellett elfogták és meg is ölték a királyt. Machbeth azonban egy győzelmével egy olyan országot örökölt, amelyben Duncan támogatói voltak többségben, ezt mutatja az is, hogy háromból két fia is király lett később. A harmadik (feltételezett) fia, Maelmare Atholl earlje címét kapta meg és őt tekintjük a klán alapítójának is. Az egyik teória szerint a Donnachaidh név is Duncan gael nevéből származik.

I. Duncan királyt a Macbeth 2015-ös filmfeldolgozásában David Thewlis angol színész játszotta. A korábbi verziókhoz viszonyítva korban még ő áll a legközelebb a valódi karakterhez. (Forrás: International Movie Database)

Az ezt követő évszázadokból nem maradt fent sok forrás a Robertsonokról, a klán történetében a következő fontos időszak a kora XIV. század, Robert the Bruce (és a Rettenthetetlen moziból is ismert William Wallace) függetlenségi háborúja. A klán ekkori fejét szintén Duncannek hívták, ragadványneve pedig „tömzsi” volt. Duncan nem volt jelentős hatalommal rendelkező úr, viszont Robert the Bruce egyik leghűségesebb támogatójának számított, aki az 1306-os vesztes Methven-i csata után kimentette királyát. Ennek meg is lett a jutalma, és a klán gyarapodni kezdett. Duncan túlélte Robertet és idős emberként esett el az 1346-os Neville’s Cross-i csatában, a második skót függetlenségi háború idején. A másik teória szerint róla nevezték el a klánt, és hozzá köthető a Robertsonok legfontosabb ereklyéjének, a Clach na Bratach kőnek a legendája is. A történet szerint Duncan épp egy csatára készülődve lépett ki a sátrából, amikor az egyik földbe szúrt lándzsa mellett megtalálta a kristályszerű követ. A másnapi ütközetben jelvényként viselte, és sikerült is legyőznie az éppen aktuális ellenséges klán csapatait. Ekkortól kezdve a kő a klán egyik, ha nem a legfontosabb kincse lett.

A különleges Clack na Bratach kő ma a klán múzeumának gyűjteményét gazdagítja. (Forrás: Clan Donnachaidh Society)

Az ezt követő évszázadok azzal teltek, hogy a Robertsonok a környező klánokkal hadakoztak a nagyobb területért és hatalomért, általában több mint kevesebb sikerrel. Azonban a korszakra jellemző módon a legtöbb klánfő nem természetes módon halt meg. Közéjük tartozott a Donnachaidh klán negyedik főnöke, Robert „Őszülő” Duncanson is. Nem is azzal került be a történelemkönyvekbe, hogy 1460-ban egy kisebb klánháborúban esett el, hanem hogy amikor 1437-ben I. Jakab királyt a perthi dominikánus kolostorban meggyilkolták, az eset miatt meglehetősen felbőszült Robert fogta az embereit és szabályos hajtóvadászatot indított az Athollban rejtőző merénylők után. Rövidesen el is kapta a gyilkosokat, Sir Robert Grahamet, valamint a király unokatestvérét, Walter Stewartot. Jakab özvegyének, Joan Beaufortnak a parancsára az edinburgh-i piacon kínozták halála a merénylőket, Robert pedig – kissé megkésve – elnyerte méltó jutalmát. 1541-ben II. Jakab új címert adományozott a klánnak, amelyen egy jobb kéz a skót koronát tartja. Emellett a klán pajzscímerére rákerült egy láncra vert férfi, amely az elfogott merénylőkre utal. A nagyobb jutalom azonban az volt, hogy Robert megkapta a Struan bárója címet is, bár a korábbi báróság területeit némileg csökkentették, így a gyakorlatban ez „csak” címadományozás volt. Mivel azonban a meggyilkolt merénylő, Walter Stewart Atholl earlje volt, így a térségben egyfajta hatalomváltás folyt le, és – a skót történelemnek megfelelően rövid ideig – Atholl grófjai helyett Struan bárói lettek a legjelentősebb urak. A Robert iránti tiszteletből kezdték el magukat a klántagok Robertsonoknak hívni.

A Donnachaidh klán címere a koronát tartó jobb karral, valamint a család mottójával: A bátorság jutalma a dicsőség. (Forrás: Celtus – Wikipedia)

Ismét ugranunk kell az időben a XVII–XVIII. századig. Az angol forradalomnak jelentős hatása volt Skóciára is. Cromwell-lel szemben a skót klánok többsége – így a Donnachaidh is – királypárti volt, és bár az 1645-ös Inverlochy rojalista győzelemben a Robertsonoknak jelentős szerepe volt, ezzel csak azt érték el, hogy a végül győztes Parlamentiek felgyújtották a klán földjeit. A Robertsonok így teljes mértékben a Stuartok táborába sodródtak, így nem véletlen, hogy részt vettek mindhárom jakobita felkelésben. 1689-ben ötszáz, 1715-ben nyolcszáz, 1745-ben hétszáz Robertson harcolt az éppen aktuális Stuart királyért/trónkövetelőért. Ennél is érdekesebb, hogy a klán ekkori (sorrendben 13.) vezére, Alexander Robertson of Struan (1670–1749) az egyetlen ismert személy, aki mindhárom felkelésben harcolt. Alexander nem csak emiatt számít a skót történelem egyik legszínesebb egyéniségének, egyszerre volt harcos, elsősorban túlfűtött erotikájú verseket jegyző költő, megrögzött nőgyűlölő és kemény alkoholista. Az első jakobita felkelésben a dunkeldi csatában fogságba esett, de rövid idő után szabadult, majd a mozgalom teljes bukása után Franciaországba menekült, ahol többek között a francia hadseregben is szolgált, mielőtt 1703-ban visszatért volna Skóciába. Az egyik legismertebb – és egyik legkevésbé hihető – legenda a második felkeléshez és a Sheriffmuir-i csatához köthető. A harc hevében Alexander elkeveredett embereitől és egy csapat angol dragonyos között találta magát egyedül, így a megadás mellett döntött. Az egyik dragonyos épp az erszényét akarta elvenni, amikor megjelentek a vezérüket hiányoló Robertsonok és elkergették az angolokat. Bár a dragonyos a nagy menekülésben nem vitte magával az erszényt, még visszakiabált Alexandernek, hogy az a benne lévő arannyal együtt jog szerint már őt illeti. Mivel ezzel a főnök is egyetértett, a csata után lenyomozta a katona nevét és címét, és elküldte neki az erszényt Carlisle-ba. Miután ez a felkelés is elbukott, Alexander ismét a francia emigráció mellett döntött, de természetesen nem maradhatott ki az 1745-tel kezdődő eseményekből sem. Bár ő maga túlélte az 1746-os Culloden Moor-i katasztrofális vereséget, keserű jövő várt rá. Az angolok felégették kastélyát Dunalaisterben, élete utolsó szakaszát pedig száműzetésben kellett élnie saját földjén, egy rozoga viskóban. Hátralévő idejében két dologgal foglalkozott: a klán történetének megírásával és az ivással. Amikor életének 80. évében elhunyt, több mint kétezer ember kísérte koporsóját a 15 mérföldes úton a viskótól a Struan-i családi sírboltig.

Alexander Robertson, a klán 13., és egyben legismertebb főnöke.

A harmadik jakobita felkelést követően az angolok vasszigorral kezdték el kormányozni Skóciát, ennek egyik eleme pedig az volt, hogy megfosztották a klánokat birtokaiktól és hatalmuktól, ezzel tönkretéve a teljes klánrendszert. Bár a „pacifikálás” után, 1784-ben a földek egy részét visszakapták a Robertsonok, a területtel együtt járó adósságot is a nyakukba kapták. Emiatt az éppen aktuális klánfők rákényszerültek gyakorlatilag az összes föld fokozatos eladására, időközben pedig úgy döntöttek, hogy Jamaicában kezdenek új életet.

Napjainkban pár Robertson visszatért Skóciába, földet vettek Athollban és újraalapították a klánt. Azonban valódi hatalmuk már nincsen a közösségképző erőn kívül. Történelmükre és hagyományaikra azonban a mai napig igen büszkék.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


 

Facebook Kommentek