Teddy Roosevelt nagy botja

Theodore Roosevelt-el legutóbb, mint a Rough Riders egyik parancsnokával találkozhattunk, visszatérőben a győztes spanyol-amerikai háborúból. A Monroe-elv elkötelezett alkalmazója néhány évvel később, elnökként sem változtatott nézetein, sőt! Roosevelt elnöksége alatt lett az Egyesült Államok egyértelműen világpolitikai tényező, amely immáron (az ő szemszögükből nézve) tengeren túli területekkel is bírt, amelyeket megvédeni sem restellt volna. Ez utóbbival azonban súlyos gondok akadtak, ugyanis az USA a lelkes patriotizmussal ellentétben híján volt nyílt tengeren is használható csatahajóknak.

Az amerikai vezetés ezt hamar felismerte, és már a 20. század első éveiben hatalmas flottafejlesztésbe kezdtek, amelyet Roosevelt tovább folytatott. „Ha tárgyalni mész, beszélj halkan, de vigyél magaddal egy nagy botot” – hangoztatta az elnök, aki a bot szerepét a flottának osztotta ki. Az első jelentős, igaz még békés suhintásra 1907 és 1909 között került sor; ekkor zajlott le a Great White Fleet (vagyis a Nagy Fehér Flotta) világ körüli útja.

A 16 csatahajóból és számos kísérő/ellátóhajóból álló kötelék 1907. december 16-án indult el Hampton Roadsból. A kötelék útját (az elnök szándékainak megfelelően) hatalmas médiafigyelem is kísérte; az újságírók, rajzolók és fényképészek mellett filmesek is megjelentek az acélmonstrumok közelében, így néhány archív felvétel is ránk maradt. Bár a zászlómutogatás régóta ismert fogalom volt már akkor is, ez a kötelék lényegében zászlóerdővel ért fel; ennyi hajó mozgatása békeidőben teljesen szokatlan húzásnak számított.

A flottafelvonulás természetesen nem csak a média figyelmét vonta magára. A Minnesota, a Virginia és testvéreik kifutásával szinte egy időben bolydultak fel a tengeri hatalmak illetékes szervei, és a gyengébb idegzetű tiszteknek köszönhetően jelentősen megnövekedett a reprezentációs keretből alkoholvásárlásra fordított összeg aránya. Bár a hajók a békeidős fehér (illetve fehér-homoksárga) festésüket viselték, ez aligha volt idegcsillapító hatással a szentpétervári, tokiói vagy londoni urakra. Egyértelművé vált, hogy alig két évvel az orosz-japán háború után (amely során Oroszország egy időre kiírta magát a tengeri nagyhatalmak szaknévsorából) megjelent egy újabb „trónkövetelő”.

A flottademonstráció természetesen több célt is szolgált: egyrészt a feltörekvő Japánnak jelezte, hogy nem ő maradt az egyetlen dudás a Csendes-óceánon, az oroszoknak, hogy botrányok nélkül is végig lehet utaztatni egy csatahajóköteléket a világon, Nagy-Britanniában pedig ekkor tudatosult igazán, hogy „felnőttek a gyerekek”. Bár az angolok 1906-ban a Dreadnought vízrebocsátásával új fejezetet nyitottak a csatahajók történetében, előnyük egyben a hátrányuk is volt, ugyanis azzal, hogy elavulttá tették a korábbi hajókat, a saját flottájuk előnyét is jelentősen csökkentették. Az expedíció emellett előre és utólagosan is leckét adott II. Vilmosnak is, hogy milyen az, amikor nagyban űzik az ágyúnaszád-diplomáciát.

Az út továbbá kiváló lehetőség volt arra, hogy gyakorlatban is kipróbálják a saját tervezésű hajókat: az itt szerzett tapasztalatok az első és második világháború alatt is kamatoztatták. A legénységgel együtt több hajón mérnökök is utaztak, akik szintén részletes jelentéseket készítettek a hajók tengerállóságával és a hosszú távú üzemeltetéssel kapcsolatban.

Az amerikai hajók, bár több paraméterükben elmaradtak brit és francia társaiktól, kitűntek megbízhatóságukkal és azzal, hogy kortársaikhoz képest „fényűző” körülményeket biztosítottak a rajtuk szolgálóknak. A világkörüli út emellett kiválóan összekovácsolta a tiszteket és legénységet is; előbbiek egyedülálló tapasztalatokra tettek szert a navigáció és a kötelékhajózás területén is.

A két kötelékbe osztott hajókon mintegy 14 000 tengerész hajózott, és 14 hónap alatt összesen 80 000 kilométert (43 000 tengeri mérföld) tettek meg. A kötelékek csak rövid utakra távolodtak el egymástól a Fülöp-szigetek és Kína térségében.

Útjuk során hat kontinensen húsz kikötőt érintettek hosszabb-rövidebb ideig. Az amerikai hajók, mindenhol nagy látványosságot jelentettek, a nap 24 órájában. Ezt bizonyítja az alábbi fénykép (üvegnegatív) is, amely jó eséllyel az első használható éjjeli felvételek egyike is.

Az USA sajtója természetesen hatalmas lelkesedéssel tudósított a flotta útjáról, még a tengertől távoli államokban is. A Berea-i (Kentucky) The citizen 1909. február 25-én a „világtörténelem legnagyobb utazásának” nevezte az expedíciót, és a beszámoló mellett rajzokat is közölt a hajókról.

San Francisco-ban egyenesen úgy fogadták a flottát, mintha az minimum két újabb államot csatolt volna az USA-hoz. A The San Francisco Sunday Call 1908. április 26-i, címlapját látva még egy tapasztalt római hadvezér is elismerően csettintett volna…A címlap emellett kiváló példája annak is, hogy milyen, amikor a sajtó és a haderő jó kapcsolatot ápolnak egymással.

A csatahajók és népes kíséretük végül 1909. február 22-én értek vissza Hampton Roadsba, ahol (legalább is a rajzoló szerint) Roosevelt (j) mellett George Washington (k), sőt maga Uncle Sam (aki rendszeresen felbukkan az amerikai fegyveres erők közelében) is büszkén, boldogan integetve fogadta a tengerészeket.

Bár az Egyesült Államok haditengerészete gyakorlatilag egy idős az országgal, jelentősége csak a 20. század elején nőtt meg. Azóta gyakorlatilag mindennapos dolog, hogy amerikai hadihajók vagy kötelékek járják a tengereket. A Roosevelt alatt kiteljesedett flottafejlesztés néhány év alatt biztosította az USA számára a nagyhatalmi státuszt  (bár szárazföldi haderővel továbbra is alig rendelkezett), és jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Államok már az első világháború előtt a brit flottával közel azonos erősségű haditengerészettel rendelkezhetett. A flotta expedíciója emellett a korban lenyűgöző, és mai szemmel is tiszteletet parancsoló tengerészeti vállalkozás is volt.

Zárásként még egy kisfilm a világkörüli úton is részt vevő USS Kentuckyról, amelyben megemlítik az amerikai hajók hibáit (instabilitását) és hiányosságait, amelyek kiküszöbölésében kulcsszerepet játszott a Nagy Fehér Flotta. Angolul tudók előnyben!

Források:

Kongresszusi Könyvtár (Library of Congress) Fénykép és nyomtatványtár

The San Francisco Sunday Call 1908. április 26.

The citizen (Berea, Kentucky) 1909. február 25.

Albertson, Mark: They’ll Have to Follow You Home!: The Triumph of the Great White Fleet. Mustang, Oklahoma: Tate Publishing & Enterprises LLC, 2007.

http://www.greatwhitefleet.info/

A nyitóképen a Nagy Fehér Flotta Gibraltárnál