„Megszoktuk, hogy jogaink nincsenek” – magyarok kazahsztáni szovjet fogságban

„Vegyék tudomásul, a Szovjetuniónak nincs szüksége a maguk munkájára és nem azért hozták ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy gyötörjük és halálra sanyargassuk magukat” – ezt a választ kapta a kazahsztáni Dzsezkazgan 39. sz. tábor foglyaiból alakult rabbizottság, miután a lágerparancsnoknak felvetették: mivel annyira legyengültek, hogy nemcsak dolgozni, járni sem tudnak, az eredményes munkavégzésben komoly segítséget jelentene számukra a fejadagok megemelése. A hírhedt munkatáborban raboskodó későbbi református püspök, Gulácsy Lajos a visszaemlékezéseiben olvasható történethez mindössze annyit fűzött hozzá: „Ezek után csak a halál volt kilátásban.”

A kazahsztáni szovjet táborokba került magyarok sorsa a Gulag- és Gupvi-kutatás kevésbé feltárt területeinek egyike, jóllehet számos magyar raboskodott ezen a területen, köztük Rózsás János vagy éppen Galgóczy Árpád is. Ezen hiányosságok orvoslását elősegítendő rendezett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB), a Szovjetunióban Volt Rabok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szervezete (Szorakész), és az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár (EZSTT) február 22-én A fogság színterei – Kazahsztán címmel konferenciát.

A modernkori Kazahsztánnal eddig a magyar kutatók közül jóformán csak Gereben Ágnes és Kun Miklós foglalkozott. Mint Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese elmondta, a kazahsztáni emlékutat magyar részről a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre vezetője, Matkovits-Kretz Eleonóra szervezte meg 2017-ben. Ugyanekkor Menczer Erzsébet, a Szorakész elnöke 1600 áldozat nevét tartalmazó névsorral tért vissza Magyarországra – tudhattuk meg előadásából. Szintén ebben az évben Szorakész kezdeményezésére, a Gulag Emlékbizottság támogatásával az asztanai magyar nagykövetség – élén Baranyi Andrással – 2 hónap alatt felállíttatta a magyar foglyok emlékművét az ALZSIR láger egykori területén létesített emlékközpontban.

A kazahsztáni lágerekben raboskodó magyar foglyokkal kapcsolatos adatokról az asztanai Eurázsiai Nemzeti Egyetem két professzorasszonya, Roza Muszabekova és Arajlim Muszgalieva tartott előadást.

Gulag-táborok a Szovjetunióban 1923 és 1961 között. Karaganda kiemelve. (Forrás: Wikimedia Commons)

Egy gramm arany másfél áráért

Bár a szovjeteket – mutatott rá előadásában Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa – a magyarok tömeges elhurcolásában a hadifogolylétszám-kiegészítés teljesítése, valamint a Vörös Hadseregnek okozott veszteségek miatti bosszú és a katonai utánpótlási vonalak biztosítása mellett a Szovjetunió háború utáni minél gyorsabb ütemben történő újjáépítésére való törekvés is vezette, a gazdasági szempontok, ahogyan a dzsezkazgani lágerparancsnok bevezetőben idézett válaszából is kiderül, gyakran elsikkadtak. Ezt jól mutatja, hogy a hírhedt a kolimai táborokban – mint arra megnyitójában Bajkai István országgyűlési képviselő felhívta a figyelmet – egy gramm arany előállítása másfél gramm arany árába került.

Hasonló tendenciát – a gazdaságosság követelményének háttérbe szorulását – figyelhetünk meg a kazahsztáni lágerek esetében is. Az Akmolinszk (ma Asztana) 330. számú, több táborrészlegből álló láger foglyai főként vasútépítéseken és bányákban dolgoztak, de egyes raboknak lakóházak építése is a feladatai közé tartozott. A táborban 1945–46-os adatok szerint 795 német, 1626 japán és 57 egyéb nemzetiségű fogoly mellett 796 magyar is raboskodott – derült ki Roza Muszabekova előadásából.

A Zsolimbet faluban található táborrészleg az NKVD fennhatósága alatt álló Kazzoloto kazahsztáni aranykitermelő céghez tartozott. A vállalat főépületét magyar hadifoglyok építették fel, mint ahogy számos, aranyérc-kitermeléshez kapcsolható épület mellett a helyi művelődési házat is. A bányák nagyon mélyen feküdtek, az éghajlati viszonyok pedig rendkívül zordak voltak (télen akár mínusz 40-45 °C is lehetett), miközben a foglyok napi kalóriabevitele nem érte el az ilyesfajta munkához szükséges mennyiséget. Az ínségre jellemző, hogy a rabok Zsolimbet falu piacára jártak a ruhájukat és egyéb értékeiket élelmiszerre cserélni.

Bár a táborrészlegeken idővel nyitottak lágerkórházakat, a gyógyszerellátás rendkívül gyenge volt, a disztrófiában (végelgyengülésben) szenvedő raboknak pedig sok esetben a feljavított koszt sem volt elegendő ahhoz, hogy életben maradjanak. A 330. sz. táborban különösen a magyarok és a románok között volt meglehetősen magas a halálozási arány. Csak 1945 augusztusától 1946 áprilisáig 48 magyar halt meg, 1946–47-ben pedig összesen 72 magyar rab vesztette életét. A halál okaként a disztrófia mellett legtöbbször a tuberkulózist és a súlyos sérüléseket jelölték meg.

„…amit télen építettünk, tavasszal összeomlott”

Bár az Akmolinszk 330. sz. tábort 1947 októberében felszámolták, aminek következtében 611 magyar térhetett vissza Magyarországra, a tábor 1413 nyugati, és 891 keleti hadseregekből összegyűjtött hadifoglyát a Karaganda megyei Szpasszk 99. sz. táborba helyeztek át. A zsolimbeti részleg továbbra is működött, ám innentől az itt raboskodókat is a 99. sz. tábor hadifoglyainak tekintették.

A Perm-36 tábor helyreállított kerítése (Forrás: Wikimedia Commons)

Az 1941-től 1950-ig működő Spasszk 99. sz. tábor a nagy lágerek egyike volt, ahova Szibériából is irányítottak át hadifoglyokat – fejtette ki előadásában Arajlim Muszgalieva. A munkakörülmények itt is messze voltak az ideálistól. Mint a lágerparancsnok, I. P. Gnetov visszaemlékezéséből tudjuk, kezdetben 50-60 fős tömegsírokba temették a foglyokat, később már az egyéni temetkezések váltak általánossá. A tábor fennállása alatt hosszabb ideig 1139 magyar személyt tartottak fogva, de mellettük még több száz magyar fordult meg a táborban. Közülük a rendelkezésre álló adatok szerint 60-an haltak meg.

A láger egyfajta „gyűjtőként” is funkcionált, vagyis több megszüntetett tábor foglyait is ide helyezték át. Nemcsak az akmolinszki, hanem a Dzsezkazgan 39. sz. tábor – 1948-ban bekövetkezett – felszámolását követően is ide irányították a foglyokat. A hírhedt dzsezkazgani lágert a „különösen veszélyes” raboknak tartották fenn. A rabokat elsősorban rézbányában dolgoztatták, ám megfordulhattak többek között homokbányákban, téglaüzemekben, valamint vasút- és gátépítéseken is. Gulácsy Lajos írja visszaemlékezésében:

„A nőket épp úgy hajtották munkára, mint a férfiakat. […] A munka egész évben folyt. Nyáron a hőmérséklet 40-50 [°C] fokig emelkedett fel nappal, reggelre meg 10 fokra hűlt. Ezt a nagy hőmérséklet-különbséget nagyon nehezen viselte el a szervezet. Télen 20-45 [°C] fok hideg volt. Szeptember 2-án befagyott minden, és április 25-ig tél volt, de a munka ment. Hogy mennyit ért? Sokszor az, amit télen építettünk, tavasszal, a hirtelen melegben összeomlott.”

A fenti sorokat olvasva nem meglepő, hogy a táborban 50%-nál is magasabb volt a halálozási arány. Dzsezkazganból 1947-ben 576 magyart telepítették haza, ám az amnesztia nem vonatkozott mindenkire: 1948 februárjában még mindig 109 magyar raboskodott a táborban.

Zöldségmaradék és szélvihar

Bendász István (Forrás)

A szovjet fogságba esett kárpátaljai magyarok közül sokan kerültek a kazahsztáni lágerekbe. A karagandai táborokat megjárt görögkatolikus papnak, Bendász Istvánnak – ahogy előadásában Molnár D. Erzsébet fogalmazott „a kárpátaljai magyar lágerirodalom egyik megalapítójának” – köszönhetően különösen a történelmi egyházak szovjet táborokba hurcolt képviselőiről rendelkezünk viszonylag pontos adatokkal. Az atya fogsága idején, 1949 és 1955 között statisztikát írt, lágernaplót vezetett, és mindent feljegyzett, amit látott. Sokszor az élelemadagját ajánlotta fel papírért és ceruzáért, miközben komoly büntetésre számíthatott, ha rátalálnak a naplójára. Jegyzeteiből tudjuk, hogy a 129, ortodoxiára való áttérést megtagadó kárpátaljai görögkatolikus pap közül 39 raboskodott Kazahsztánban, emellett a régió 4 katolikus papja, valamint 5 református lelkésze is a közép-ázsiai tagköztársaságba került, de „kulák”, munkás, tanuló, gimnazista, magyar bíró, vasúti bakter és villanyszerelő is megfordult a karagandai táborokban.

Az atya feljegyzései szerint a rabokat hajnali négykor ébresztették. Napi 11-12 órán át dolgoztak, miközben mindössze 15 perces ebédszünetet engedélyeztek számukra. Bár a rabnak járó napi élelemadagokat tartalmazó listán a makaróni, a hús és a krumpli is szerepelt, előbbi kettőt azonban a rabok gyakorlatilag sohasem láttak, és ünnepszámba ment, ha a levesben néhány elszórt burgonyadarabot találtak. Aki nem kapott otthonról csomagot, az gyakran a szemetet túrta zöldségmaradékot keresve vagy halfejek után kutatott. A szélsőséges időjárásról Bendász a következőképpen emlékezett meg:

„Szélcsendes nap itt nincs, itt csak a mérsékeltebb szélről és a szélviharról lehet beszélni. Nyáron a napot is elsötétítő homokvihar szemedet, szádat telehordja homokkal, télen a hóvihar áthatolhatatlan hóhegyeket hord össze, járhatatlanná teszi az utakat, s a hideg szél mindenen áthatolva a csontokig, a velőkig hat. S ezek a viharok hetekig is eltartanak, sok áldozatot is követelve maguknak. Télen olyan hóviharok vannak, hogy a lágerekben a barakktól 30-40 méterre fekvő ebédlőig kötelet kellett kihúzni, s ebbe kapaszkodva tettük meg ezen rövid utat, mert szemedet ilyenkor nem használhatod, eltévedsz, a hóvihar befúj, és véged.”

„Önként” felajánlott pihenőnap

Gulácsy Lajos (Forrás)

Erdélyből is sokan kerültek Kazahsztánba, legtöbben a szovjetek által végrehajtott deportálások második hullámában, 1944. október–decemberben. Ekkor a kollektív bűnösség elve jegyében elsősorban 15 és 20 év közötti magyar és sváb származású fiúkat hurcoltak el a Partium északi részéről, főként Szatmár megyéből, akiket a szovjet Btk. 58. §-a alapján – szabotázsakció, szovjetellenes propaganda, diverzió stb. vádjával – 10-25 évi kényszermunkára ítéltek. Sokukat átszállították Nyíregyházára vagy Máramarosszigetre, ott ítélkeztek felettük oroszul. Mivel nem ismerték a nyelvet, a felmutatott ujjak számából tudták meg, hány évet kapnak.

Az erdélyi foglyok többsége először a karabasi elosztólágerbe került, ahol orvosi vizsgálatoknak vetették alá őket. Ez, ahogy előadásában Murádin János Kristóf fogalmazott, abból állt, hogy „megtapogatták a tomporukat, és ha volt rajtuk elég hús, akkor munkára fogták őket”. A rabokat ezt követően a környékbeli táborokba szállítottak.

A norma a táborok többségében teljesíthetetlen volt. A dzsezkazgani rézbányákban például egyetlen bányásznak egy nap alatt tizenegy tonna ércet kellett volna a csillékbe lapátolnia. A 17 évesen kilenc társával együtt Karagandába került, ott több lágert is megjárt nagykárolyi fiú, Komáromi Attila a következőképpen emlékezett vissza a norma teljesítésének lehetetlenségére:

„Leggyakoribb az volt [Dzsezkazganban], hogy a tervet nem sikerült teljesíteni. Ilyenkor nem volt pihenőnap, így a műszakváltás is elmaradt. Továbbá, ha valami ünnep közeledett: a nagy forradalom évfordulója, újév, május 1., ilyenkor rendszerint már jó előre »önként felajánlottuk« a hétvégi pihenőnapot. Ez számunkra különösebb gondot nem jelentett, mert közölték velünk, hogy »mi önként felajánlottuk«. Nem kellett azon sem törni a fejünket, hogy alakul sorsunk. Megszoktuk, hogy jogaink nincsenek.”

Az éghajlat szeszélyeire – ahogy szinte mindenki, aki megjárta a kazahsztáni lágereket – Komáromi is kitért. A szélviharok és a téli fagyok mellett a batyki mezőgazdasági lágerben töltött fogsága kapcsán a meleg évszakról is megemlékezett:

„A kalendárium szerint még nem érkezett el a nyár, de a hőség már kibírhatatlan volt. […] Ilyenkor megkezdődött a maláriás megbetegedések évadja [Komáromit is megfertőzték], pedig egyáltalán nem lehetett mocsarasnak nevezni a vidéket.”

A járványok megkeserítették a foglyok életét. A különféle fertőző betegségek elsősorban az elégtelen táplálékbevitel következtében ütötték fel a fejüket. Komáromi beszámolója szerint Dzsezkazganban az előírások alapján a napi kenyérfejadag 900-1300 gramm kenyér és háromnegyed liter leves volt. Bár a rabok a levesnek gúnyolt híg löttyöt rendszerint megkapták, a kenyéradag a gyakorlatban mintegy 500 grammot jelentett.

Mindennek ellenére – hangsúlyozta Murádin János Kristóf – a foglyoknak hasonló, sőt olykor elviselhetőbb sors jutott osztályrészül, mint a helyi lakosságnak, akik nemcsak az időjárás viszontagságaitól, hanem a szovjethatalom intézkedéseitől is legalább ugyanúgy szenvedtek, mint a lágerekbe kényszerített rabok tízezrei.

Gettóból a Gulagra

Kevéssé köztudott, hogy a szovjet táborokban több ezer magyar zsidó is raboskodott. Bár – hívta fel rá előadásában a figyelmet Botos János – a kép nem teljes, a kutatások során mindeddig 663 olyan magyar zsidó személyt sikerült azonosítani, akiket a szovjet Btk. hírhedt, korábban már említett, 58. vagy 80. §-a alapján Gulag-táborban letöltendő büntetésre ítéltek.

A szovjet Btk. tiltott határátlépésről szóló 80. §-a alapján ítélték kényszermunkára azokat, akik 1939 szeptemberétől 1941 júniusáig átszöktek (vagy családjukkal együtt a csendőrség áttette őket) a Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben létrejött magyar–szovjet határon. Bár sokan méltányos bánásmódra számítottak, hamarosan az NKVD különleges tanácsai vagy katonai bíróságok elé kerültek. Közülük 1947–48-ig senkit sem engedtek szabadon, amikor pedig hazakerültek, hadifoglyokként tartották őket nyilván.

A szovjetek a második világháborút követően is hurcoltak el zsidókat a Gulagra, főként a szovjet Btk. 58. §-a alapján. Még a koncentrációs táborokból hazatértek sem érezhették magukat biztonságban, az elhurcolásukhoz ugyanis elég volt, hogy találtak náluk egy angol nyelvű személyi okmányt vagy a JOINT néven ismert nemzetközi zsidó segélyszervezettől kapott segítségről szóló dokumentumot, amelyet aztán „bizonyítékként” felhasználva kémkedés vádjával elítélhették őket. Volt, aki azért került a Gulagra, mert a vádak szerint ukrajnai munkaszolgálata során titkos hírszerző szervezetet épített ki.

A Gulag-rabságra ítéltek közül sokan nem tértek haza. Voltak, akik nagyon messze kerültek Moszkvától, így nem tudtak úti okmányt szerezni a magyar követségen, míg mások hiába szabadultak, nem engedtek el őket az adott településekről, így ott voltak kénytelenek leélni életük hátralévő részét. A hazatértek egy részét a jászberényi börtönbe szállítottak, és csak 1956 tavaszán vagy nyarán szabadultak. Akiket pedig elengedtek a nyíregyházi szűrőállomásról, az állambiztonsági szervek megfigyelték.

Magyar kényszermunkások útban valamelyik Gulag-táborba (Forrás)

A Gulag-rabságra ítéltek közül sokan nem tértek haza. Voltak, akik nagyon messze kerültek Moszkvától, így nem tudtak úti okmányt szerezni a magyar követségen, míg mások hiába szabadultak, nem engedtek el őket az adott településekről, így ott voltak kénytelenek leélni életük hátralévő részét. A hazatértek egy részét a jászberényi börtönbe szállítottak, és csak 1956 tavaszán vagy nyarán szabadultak. Akiket pedig elengedtek a nyíregyházi szűrőállomásról, az állambiztonsági szervek megfigyelték.

A szovjetek emellett sok magyar zsidó munkaszolgálatost ejtettek fogságba hadifogolyként a második világháború alatt. Az eddigi kutatások alapján 1942 januárjától 1945 januárjáig 2672-en kerültek Gupvi-táborokba. Őket ugyanúgy kezelték, mint a harcoló alakulatok katonáit, ami a halálozási adatokból is kitűnik: az 1943-ban hadifogságba esett munkaszolgálatosok több, mint 90%-a nem érte meg az év végét.

A magyar zsidók közül sokan 1945 januárjában vagy azt követően kerültek szovjet hadifogolytáborokba. A kutatóknak eddig 4386 személyt sikerült azonosítani, igaz, visszatértüket követően sokan nem vállalták zsidó származásukat. Bár Szekfű Gyula moszkvai követként tett lépéseket, hogy az egykori munkaszolgálatosok különleges elbánásban részesüljenek, próbálkozásai nem vezettek eredményre. Többségük a többi magyar hadifogolyhoz hasonlóan 1947 és 1949 között tért vissza Magyarországra.

A szovjetek a budapesti gettók egykori lakói közül is sokakat – olykor egész családokat –hurcoltak el hadifogolyként. (Csak az Alkotmány utca 4. alatti csillagos házból több, mint 70 embert.) Ezenkívül a koncentrációs táborok felszabadítását követően is kerültek foglyok a szovjet hadifogolytáborokba. Auschwitz-Birkenau 1945. január 27-i felszabadítását követően 730 magyar zsidót hurcoltak el a fehéroroszországi Szluckba, köztük kisgyereket is. Még a néhány hetes csecsemőkre sem voltak tekintettel: a Szluckba került rabok sorsában osztozott Bein Angelika is, aki 1944. december 21-én Auschwitz-Birkenauban született.

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


A nyitóképen a Dolinka melletti egykori rabtemető 2009-ben. (Forrás)

Facebook Kommentek