Rák: Ősi kór vagy a modern kor betegsége?

Balogh Andrea Johanna

Felvetődik a kérdés, hogy mikor jelent meg a rák a földön? Egy ősi kórról van szó vagy a modern kor betegségéről? A gyógyítás szempontjából igencsak releváns a témakör, mivel ha tudjuk, hogy mikortól van jelen a betegség az emberiség történetében, következtethetünk annak kialakulási körülményeire, valamint a fő okozóira is.

A kutatások megállapították, hogy maga a rák még az emberiségnél is idősebb, és már egyes dinoszaurusz maradványokon is fedeztek fel daganatokat. Bár nem egyértelműen bizonyítható, de van olyan 1,5 millió éves Homo erectus lelet, amelynek állkapcsa daganatos betegségre utalhat,[1] és vannak olyan egyéb Homo erectus fosszíliák, amelyek combcsontjain találtak daganatot.[2] A paleopatológia súlyos problémája, hogy a 10 ezer évesnél régebbi, prehisztorikus leletek esetében szinte lehetetlen egyértelműen eldönteni, hogy az adott betegség valóban a rák volt-e, így csak valószínűsíteni lehet.[3] A másik nehézséget az okozza, hogy a rákos megbetegedések többsége az 50 év felettieket érinti, míg az adott korban – és még igen sokáig – az átlagéletkor meg sem közelítette ezt a számot, a 60 vagy akár 70 évesek aránya pedig majdhogynem elenyésző volt. Ennek tudatában érdekes tény, hogy a feltárt paleopatológiai leletek 22 daganattípusra utalnak (12 jó-, 10 rosszindulatú), amelyek közül 21 kifejezetten a fiatalokra vagy minden korosztályra jellemző, és csupán egy van, amely az 50 év felettiekre.[4]

Jóval egyszerűbb bizonyítani a rák jelenlétét az ókori civilizációk esetében, amikor a régészeti leletekhez már írásos források is párosulnak. Vannak olyan egyiptomi múmiák, amelyeken csontáttétekre utaló destrukciókat fedeztek fel.[5] A múmiák tanulmányozásánál különös jelentőségű, hogy ezek az első leletek, amelynél nem csak a csontokat, hanem azokat a lágyszöveteket is vizsgálni lehet, amelyekből egyedüliként lehet következtetni bizonyos daganatos elváltozásokra, de ezekre utaló jelek is csak nagyon ritkán fordultak elő.[6] Fontosabb azonban az i.e. 2500 körül az ókori Egyiptomban keletkezett Edwin Smith papirusz, a világtörténelem legrégebbi ismert orvosi szakkönyve, amelyet egyes elméletek a polihisztor főpaphoz, Imhotephez kötnek. Ebben az orvosi szövegben anatómiai megfigyelések, betegségek és gyógymódjaik leírása szerepel, többek között a mellben kialakuló csomókról, azok sebészeti eltávolításáról – gyakorlatilag egyszerű kivágásáról –, és gyógyíthatatlanságáról.[7] Ugyanakkor érdemes azon elgondolkozni, hogy ez a leírás egyben a rák felfedezését is jelenti-e, mivel a puszta megfigyelés önmagában még nem jelenti magának a betegségnek a megértését. A rák felfedezésére is igazak Szent-Györgyi Albert gondolatai: „Felfedezni valamit annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire még senki.”[8]

Az Edwin Smith papirusz, a világtörténelem első ismert orvosi szakkönyve

Ebből a szempontból nézve a rák felfedezőjének inkább az „orvostudomány atyja”, Hippokratész tekinthető, aki többfajta rákbetegséget jegyzett fel, és megkülönböztette a jó és a rosszindulatú daganatokat. Előzőeket „onkosz”-nak nevezte,[9] amelynek a jelentése duzzanat, és ebből a szóból eredeztethető a mai onkológia kifejezés, utóbbiaknak a „karcinosz” nevet adta, ami görögül rákot, mint állatot jelent, utalva ezzel arra, hogy a daganat hasonlít az állat felépítéséhez, mivel a központi részből úgy nőnek ki a nyúlványok, mint a rák testéből a lábai. Szintén ebből a szóból alakult ki a karcinóma kifejezés.[10] Hippokratész alapelve – amelyet a római Galénosz vitt tovább – az volt, hogy a test minden betegségét a négy testnedv (vér, nyálka, sárga epe, fekete epe) aránytalan keveredése okozza, tehát ez volt a rák okának első magyarázata, amely még hosszú évszázadokig, minden betegség tekintetében meghatározta az orvostudományt.[11]

Az ókori Görögországban a gyakorló orvosok betegeiket alaposan kikérdezték a tüneteikről, igyekeztek mindent megtudni életükről és környezetükről, aminek szerepe lehetett egészségi állapotuk alakulásában.

Az ókori Róma jól képzett orvosai ismerték a De Medicina (Az orvostudományról) című nyolckötetes munkát, amelyet az óriási tudású Cornelius Celsus állított össze az I. században. A római orvos, író Celsus volt az, aki a „karcinosz” kifejezést latinra fordította, ezzel bevezetve a „cancer” (rák) elnevezést.[12]

Hippokratészt, az “orvostudomány atyját” ábrázoló római freskórészlet

Mivel azonban valódi – vagy az orvosok által valósnak vélt – ellenszer nem volt a rákra, az egyes lejegyzett gyógyulásokat inkább isteni csodaként definiálták. Ilyen módon kapcsolható például csodás gyógyulás a rákból a III. századi Szent Kozma és Domján orvosokhoz, akik egy mellrákban szenvedő zsidó nőnek azt tanácsolták, hogy mivel nem ehet disznót, ezért feküdjön annak nyers húsán. A páciens meggyógyult (és megkeresztelkedett), ezt követően pedig még a XIX. században is voltak olyan orvosok, akik daganatos pácienseiknek a nyershúson való fekvést javasolták.[13]

A középkor időszakát vizsgálva már a Kárpát-medencéből is fontos források állnak a kutató rendelkezésére. Egy a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékén végzett kutatás keretében mintegy 12.500, döntően avar- és honfoglalás kori csontvázat vizsgáltak meg, amelyekből 41-ben voltak felfedezhetőek rákos elváltozásra utaló jelek.[14] Külön kiemelendőek egy X–XI. századi, 50–60 év közötti férfi Homokmégyről előkertül maradványai, amelyek súlyos eltéréseket mutatnak. A destrukciók (újcsont képződés és csontátépülés) az alkar és az alsó végtag kivétel szinte a teljes csontvázat érintették. A folyamatok leginkább a medencét érintették, így valószínűleg ez lehetett a betegség kiindulópontja. A csontképző áttétekből arra lehet következtetni, hogy a vizsgált személy prosztatarákban és annak áttétes következményeiben szenvedett. Valószínűsíthető, hogy a férfi betegsége hosszú lefolyású volt, amelynek ideje alatt társai segítségére szorult. Erre utal az is, hogy a térségben feltárt 186 sírból egyedül ebben fedeztek fel ételmaradványokat, ebből pedig levonhatunk egy másik fontos következtetést: a korabeli magyar társadalom szociálisan érzékeny volt a rászorulók irányában.[15]

Bár a régészeti leletek száma magasabb, igen kevés a középkori írásos forrás a daganatos betegségekkel kapcsolatban. A reichenaui kolostor egyik IX. századi, cím nélküli kódexében csupán egy rövid szöveg található:

„A rák számos testrészben megjelenhet, főleg a mellekben, amint megjelenik, ki kell vágni és tüzes vassal minden irányból lezárni.”[16]

Ebből a rövid leírásból – valamint a kódexben található utalásból – jól látszik, hogy egyáltalán nem új módszerről van szó, hanem az ókori szövegek átiratáról, amely nem tér ki a különböző fajta daganatokra. Hasonló forrás maradt fent a X. századi arab fennhatóságú Hispániából is, ahol a tizenhárom kötetes művét szintén ókori forrásokra alapozó világhírű orvos, Al-Zahrawi a rákkal kapcsolatban szomorúan jegyezte meg, hogy soha nem tudott senkit kigyógyítani a betegségből, és nem is ismer egy orvost sem, akinek sikerült volna.[17]

A középkori módszerek az évszázadok során nem nagyon változtak, ennek legfőbb oka – amellett, hogy a rák még mindig igen ritka volt –, hogy a rövid átlagéletkor miatt a betegek általában még azelőtt meghaltak, hogy a daganat kialakulhatott vagy valódi veszélyt okozott volna, így inkább nem foglalkoztak vele. A XIII–XIV. században az orvosok és kirurgusok[18] nagy része daganatos betegeiket inkább az egészséges életmód felé terelték, azt tanácsolták, hogy tartózkodjanak bizonyos ételektől, stressztől, kemény fizikai munkától. Elvetették a sebészeti beavatkozást és inkább kenőcsöket, gyógynövényeket, porokat alkalmaztak, nem túl sok sikerrel.[19]

További probléma jelentett, hogy az orvosok az esetek többségében nem, illetve csak titokban boncolhatták fel a holtakat. Amikor az 1530-as években, tehát már az újkor hajnalán, a modern anatómia megteremtőjének is tartott Andreas Vesalius elkezdte orvosi tanulmányait Párizsban, az emberi testről szóló tananyag még mindig Galénosz II. századi munkája volt. Vesalius ezért saját anatómiai munkája elkészítéséhez – amely jelentősen hozzájárult az emberi test és így az olyan betegségek, mint a rák megismeréséhez – a holttesteket a temetőkből és az akasztófáról szerezte be. Vesalius elsősorban azt a „fekete epét” kereste, amelyről Hippokratész és Galénosz, mint minden betegség okozójáról írt, amikor pedig nem találta, ráébredt az emberi test bonyolultságára.[20]

A rák kezelése azonban nem fejlődött jelentősen. A XVII. század első felében Johannes Scultetus német kirurgus magyarázó szöveggel és rajzokkal ellátott metszeteket készített a különböző sebészi beavatkozásokról. Eszerint a mellben talált daganat kezelésére az egyetlen lehetséges „gyógymód” egyfajta igen kezdetleges masztektómiai eljárás, amely a mell levágásából, a seb savval és tüzes vassal való lezárásából, és bőr kötésekkel való befedéséből állt.[21] Tehát egy hétszáz évvel későbbi orvosi metszet gyakorlatilag ugyanazt az eljárást javasolta, mint a IX. századi kódex, amely egy ókori könyv másolata volt. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy jelen esetben nem csupán az orvoslás lassú fejlődéséről és a kórbonctani vizsgálatok mellőzéséről van szó, hanem a vizsgálható daganatos megbetegedések csekély számáról.

Johannes Scultetus XVII. századi ábrázolása a masztektómiai eljárásról (Forrás: Skuse, Alanna: Constructions of Cancer in Early Modern England. Palgrave Macmillan, New York, 2015. 136.)

A rákkutatás történetében évezredeket követően az újabb mérföldköveket a XVIII. század hozta el. Giovanni Morgagni Padovában kialakította a boncolás rutinját, ezzel felfedezve számos betegség okát, és megadva a mai onkológia alapjait.[22] Fontosabb azonban a század második felében John Hunter skót sebész munkássága, aki először különböztette meg az eltávolítható és a nem operálható daganatokat:

„Először meg kell győződnünk arról, hogy a teljes betegség kiirtható-e. Ha igen, az operáció a megfelelő módszer. Néhány esetben nem lehetséges a daganat biztonságos kiirtása, például, ha a rák a végtagokat támadja, kivéve, ha a teljes testrész eltávolítható. Kérdéses esetekben az amputációt mindig el kell végezni. De valamikor a mellben lévő daganat olyan erősen kapcsolódik a bordákhoz, hogy nem lehet teljesen eltávolítani. Most, hogy már tudjuk a rákot lehet operálni, két dolgot kell figyelembe venni: magát a rákot és minden lehetséges következményeit. Nagy figyelmet kell szentelni a daganatra, akár eltávolítható, akár nem. Mivel a betegség tovább terjedhet, a testrészek jobban egyesülhetnek a daganattal. Ha ez elér egy olyan testrészt, amely nem eltávolítható, mint például a csípőt, vagy több testrészt, amelyek teljes mértékben nem távolíthatóak el amputációval, nincs mit tenni. De ha nem csak a tumor, hanem maga a testrész is természetes módon eltávolítható, akkor nincs semmi helytelen az operáció végrehajtásában. De mielőtt nekilátunk a daganatos testrész vagy végtag eltávolításának, számításba kell vennünk minden lehetséges következményt.”[23]

Szintén ebben az időszakban, 1775-ben jutott egy másik brit sebész, Percivall Prott egy másik fontos felismerésre: ő volt az első, aki ok–okozati viszonyt fedezett fel a daganatos betegségeknél, amikor azt bizonyította, hogy a hererák sokkal gyakoribb a kéményseprők körében.[24]

A XIX. század több szempontból is választóvonal volt. Az orvostechnika fejlődésével – például a mikroszkóp feltalálása – a kutatók egyre többet tudtak meg a daganatos betegségekről. Ennek és az ekkorra már nagy számú megfigyeléseknek köszönhetően, a század folyamán az időben felfedezett, első stádiumban lévő rákos megbetegedéseknél az eltávolító műtét (3–5 éves operáció utáni vizsgálatok szerint) az esetek 70%-ban sikeres volt és teljes gyógyulást hozott.[25] Jelen munka keretei nem teszik lehetővé, hogy a modern rákkutatás minden irányát feldolgozza. Ugyanakkor azt meg kell említeni, hogy a legtöbb kutató egyetért abban, ekkor vált a rák népbetegséggé, ami mára elérte azt a szintet, hogy az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban minden évben 1.350.000 új beteget diagnosztizálnak, és 165.000 páciens hal meg.[26] Ez egyben választ is ad a fejezet elején feltett kérdésre: ősi kórról vagy a modern kor betegségéről van-e szó?

Ugyanis két dolog gyökeresen megváltozott az emberek életében a XIX. századra: a várható élettartam és az életkörülmények.

A születéskor várható életkor megnőtt. Amíg a korábbi történelmi korokban az emberek csak ritkán érték el azt az idősebb, 50 vagy 60 év feletti életkort, amikor a rák az esetek többségében kialakul, az 1800-as évekre – köszönhetően a gyógyászat fejlődésének és az életkörülmények változásának – az átlagéletkor megnőtt. Andreas Nerlich és munkatársai ezt tartják a leginkább befolyásoló tényezőnek, és úgy gondolják, hogy az egyes korok populációiban fellelhető daganatos betegek aránya, ha számításba vesszük az életkort is, nagyjából hasonló. Az elmélet szerint tehát a rák megjelenése sokkal inkább az elért életkortól, és nem a környezeti hatásoktól függ.[27] Némileg hasonló álláspontot fogalmazott meg Mel Graves, aki szerint az ember biológiailag élete előre haladtával fokozottabban sebezhetőbb lesz a rákkal szemben.[28] Ezt az elméletet némileg gyengíti, hogy a rákos megbetegedések magas száma sokkal inkább köthető a környezeti változásokhoz, mint a magasabb életkorhoz. A XIX. századi Angliában például a születéskor várható életkor még mindig csupán 40 év volt, ami jóval magasabb ugyan a 100 évvel azelőttre jellemző 30–35 évnél, de nagyjából megegyezik a XVI. század közepének átlagos életkorával, amikor a rák még mindig igen ritka betegség volt.[29] Az igazán gyors növekedés a XX. század második felében kezdődött, amikor a születéskor várható átlagéletkor 1960-as 52 évről 2010-re 72 évre emelkedett.[30] Ezzel szemben a rákosok számának növekedése már korábban elkezdődött, Nagy-Britanniai példával élve épp abban a korszakban, amikor az átlagéletkor még nem volt olyan magas, de a környezeti és életmódbeli drasztikus változások az ipari forradalom hatására már megindultak.

Ezért talán fontosabb a másik megváltozott tényező: az ipari forradalom, a növekedő környezetszennyezés, az olyan rákkeltő anyagok mindennapi használata, mint az azbeszt, a káros szenvedélyek elterjedése. Ezek az egész világon óriási mértékben megnövelték a daganatos megbetegedések számát. Így válhatott a rák az iparosodott társadalmakban második leggyakoribb betegség okozta halálokká.[31]

Gyógyítható-e a rák? Susan Sontaghoz hasonlóan Dr. Diósszilágyi Sámuel arról írt tudományos cikkében, hogy a tubercolosishoz hasonló viszonyok közt éltek a rákos betegségben szenvedők is, s ekképpen folytatta: „a kik pedig fokozott mértékben megérdemlik részvétünket, mert ez a betegség sokkal kínzóbb és fájdalmasabb, mint a tüdővész s a betegeknek ápolása még az orvos előtt is terhes feladatnak bizonyul.”[32]

1909-ből származó írásában rávilágított arra is, hogy milyen jelentős szerepe van a megelőzésnek, az ártó tényezők kiküszöbölésének:

„Fel kell világosítani mindenkit, hogy kettőzött gonddal vigyázzon egészségére s minden előtte gyanús esetben kérje ki szakember véleményét. A pusztító bajok kezdeti tüneteire pedig egyenesen fel kell hívni mindenkinek a figyelmét. Viszont nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy milyen következményekkel járhat az a nemtörődömség a melyet kezdődő bajukkal szemben sokan tanúsítanak.”[33]

Diósszilágyi mérlegeli, hogy mennyi információ átadása eredményezi azt, hogy a lakosságot tájékoztassák, akik a tünetek felismerése következtében orvoshoz fordulnak. Véleménye szerint az igazság középen van. A túlzott, elrettentő figyelemfelhívás sem célravezető.

„Ne ijesztés, hanem higgadt felvilágosítás, oktatás legyen a fegyverünk! S a megindított küzdelem is sokkal inkább eredményre vezetőbb lesz, ha a harcos tábor mindegyik tagja tudatában lesz annak, hogy tulajdonképpen miért is harcol, miért hoz anyagi áldozatokat avagy nyújtja oda szellemi tőkéjét.”[34]

Az akkori angol statisztikai adatok is árulkodtak arról, hogy Damoklesz kardjaként minden tizedik ember feje felett függött a rák. Diósszilágyi ezt a megállapítást ugyan oktalan ijesztgetésnek titulálta, de azt leszögezte, hogy megmutatkozik a rákos betegségek számának csökkenése. Kifejtette, hogy már sok mindent tudnak és ez a fejlett, előrehaladott tudás a kezdeti stádiumban felfedezett betegségek tekintetében a felismerést követően végleges gyógyulást eredményez a beteg számára. Hosszú érveléssel járta körbe azt a felvetést, miszerint a rák fertőző betegség lenne.[35]

Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „a rák szaporodásánál nem belső, hanem külső okoknak kell közbejátszaniok és ha egyszer sikerülni fog ezen okok pontos megállapítása, ezzel egyúttal a megbetegedés gyakoriságának csökkentése is megoldást nyer.”[36] Majd pedig azt a tényt emeli ki, hogy a sebészeti megoldás, tehát a rosszindulatú daganat azonnali eltávolítása a célravezető. Csodálatos dolognak nevezi Diósszilágyi, hogy a kutatók lázasan keresik a rák okát, s csak elhanyagolt állapotban gyógyíthatatlan, korán felismerve azonban gyógyítható. Rámutat arra, hogy megalakult a nemzetközi rákbizottság, amely állandóan a felszínen tartja a rákkérdést.[37] Kutatva a rák okozóját, azt is leírja, hogy az akkori adatok szerint a rákos megbetegedések 69%-a tápcsatornára szorítkozik.[38] Emellett kiemeli, hogy a „vad” népeknél sokkal ritkább megbetegedés a rák.[39] Tudományos írását buzdító sorokkal zárja:

„»Segíts magadon, az Isten is megsegít.« Óvd egészségedet és kikerülöd a Halál országútját. A nagy és nemes czél érdekében pedig dolgozzék mindenki tehetsége szerint. Az elősánczok már birtokunkban vannak; hogy miként vesszük be a várat, csak idő kérdése.”[40]

Diósszilágyi cikkében ír a sebészeti és a kémiai kezelésről a Röntgen-sugarak gyógyításban betöltött szerepére viszont a hazai szakirodalomban elsők között Alexander Bernát és Lenhossék Mihály 1907-ben kiadott könyve utal: „De amilyen veszedelmesek a Röntgen-sugarak avatatlan kezében, olyan gyógyító erejű és áldandó orvosságok, ha szakember dolgozik velük. Eddig megközelíthetetlen bőrbajokat és rosszindulatú daganatokat, sőt magát a rákbetegséget is szépen gyógyítják velük.”[41]

De mikortól beszélhetünk arról, hogy az onkológia beépült a magyarországi betegellátás rendszerébe? Az 1910-es évektől kezdve indult el a folyamat, főleg a sugárterápia és műtéti alkalmazások tekintetében. Gyógyszeres kezelésekről az 1960-as 1970-es évekig nem beszélhetünk. Nagyon visszavetette az onkológiát, hogy az első világháború után, – mivel vesztes ország voltunk –, nem szállítottak izotópokat egészen 1936-ig, holott 1914-ben – a háború előtt – a tűzdeléses eljárás alkalmazásában Magyarország jelen volt a világ élvonalában. Akkor még nem külső besugárzással gyógyítottak, hanem brachyterápiával, szövetközi besugárzással. Az izotópok újbóli megjelenése után, 1936-ban kezdte meg működését a rendkívül korszerű Eötvös Loránd Rádium- és Röntgen Intézet Budapesten.[42]

Az Eötvös Loránd Rádium- és Röntgen Intézet rádiumágyúja egy 1943-as felvételen (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, AN500260)

1944 során az Intézet bombatalálatot kapott, amelynek következtében a felszerelés jelentős része használhatatlanná vált, így áprilisban be kellett zárni a kórházat. A sugárzóanyag egy részét az Intézet vezetője, Czunft Vilmos akarata ellenére elvitték. A megmaradt 1500 mg rádiumot Czunft az ostrom idején saját táskájában, mindig maga mellett tartotta, tudva azt, hogy ezzel kiteszi magát a végzetes dózisú sugárzásnak. A második világháború befejezésekor már jelentkeztek nála a tünetek, a törékeny testalkatú orvos állapota pedig rohamos romlásnak indult, hamarosan már járni is alig tudott. 1945. július 16-án, miután nem bírta tovább a szenvedéseket, megmérgezte magát.[43]

Mára a magyar rákkutatás és gyógyítás – ha olyan nagy áldozatok árán is, amelyeket Czunft Vilmos hozott – nemzetközi elismertségnek örvend, szerves részét képezi a nemzetközi folyamatoknak, és tudományos eredményeivel nagyban hozzájárul az onkológiában tapasztalható fejlődéshez.

Végigtekintve a daganatos betegségek történetén, megállapítható, hogy az alapkérdésre, miszerint egy ősi kórról van szó vagy a rák a modern kor betegsége, elég összetett válasz adható. Ha mégis le szeretnénk egyszerűsíteni, röviden a következő választ adhatjuk: A rák nem a modern kor betegsége, ugyanakkor a daganatos betegségek száma szinte elenyésző volt a prehisztorikus és a korábbi történelmi korokban. A daganatos megbetegedések számának ugrásszerű megemelkedése elsősorban a mai kor megnövekedett várható élettartamának, és a megváltozott, egészségtelen életkörülményeknek köszönhető.

Bár a daganatos betegségek száma rendkívül magas, bizakodásra ad okot, hogy az elmúlt 1,5–2 évszázadban mennyit fejlődött az orvostudomány a témában, míg korábban az i.e. III. évezredtől a XIX. századig alig változott bármi a daganatos betegségekről alkotott képben és az alkalmazott kezelési módokban.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Illyés András: Csak a modern kor betegsége a rák? Interjú Molnár Erikával. Élet és Tudomány, 2015. január 19. (http://www.eletestudomany.hu/csak_a_modern_kor_betegsege_a_rak_, 2019. február 14.)

[2] David, A. Rosalie – Zimmerman, Michael R.: Cancer: An Old Disease, a New Disease or Something Between? Nature Reviews Cancer, Volume 10. (2010) 728–733. 728.

[3] Brothwell, Don: Tumors. Problems of Differential Diagnosis in Paleopathology. In: A Companion to Paleopathology. Szerk.: Grauer, Anne L. Wiley-Blackwell, Chicester, 2012. 420–433. 421–423.

[4] Brothwell (2012) 425.

[5] Nerlich, Andreas G. – Rohrbach, Helmut – Bachmeier, Beatrice – Zink, Albert: Malignant Tumors in Two Ancient Populations: An Approach to Historical Tumor Epidemiology. Oncology Reports, Volume 16. (2006) 197–202.

[6] Rosalie – Zimmerman (2010) 729–730.

[7] The Edwin Smith Surgical Papyrus. Published in Facsimile and Hieroglyphic Transliteration with Translation and Commentary in Two Volumes. I. kötet. Szerk.: Breasted, James Henry. The University of Chicago Press, Chicago, 1930. 363–369.

[8] Idézi eredeti angol nyelven: Search and Discovery. A Tribute to Albert Szent-Györgyi. Szerk.: Kaminer, Benjamin. Academic Press, New York – San Francisco – London, 1977. 286.

[9] Egyes elméletek szerint az „onkosz” kifejezés a római Galénosztól származik a II. századból. Ezt az elméletet gyengíti, hogy a kifejezés görög, tehát valószínűleg már Galénosz is csak átvette.

[10] Mi köze a ráknak a rákhoz? Nyelv és Tudomány, 2013. július 15. (https://www.nyest.hu/hirek/mi-koze-a-raknak-a-rakhoz, 2019. február 14.)

[11] Révai nagy lexikona. X. kötet. Révai, Budapest, 1914. 376. Humorálpatológia.

[12] Celsus hatalmas enciklopédiát készített a földművelésről, a halászatról és az orvostudományról. Ezek közül csak az orvostudománnyal foglalkozó nyolc könyv maradt fent. Ennek modern, latin és angol nyelvű kiadását lásd: Celsus, Aulus Cornelius: De Medicina. I–III. kötet. William Heinemann – Harvard University Press, London – Cambridge, Massachusetts, 1938.

[13] De Moulin, Daniel: A Short History of Breast Cancer. Kluwer, Bordrecht, 1989. 12.

[14] Illyés (2015)

[15] Molnár Erika – Marcsik Antónia – Schultz, Michael – Pálfi György: Osteoplasticus metastasis nyomai egy 10–11. századi csontvázleleten. Anthropologiai Közlemények, 52. kötet. (2011) 33–40.

[16] De Moulin (1989) 10.

[17] De Moulin (1989) 13–14.

[18] A középkorban és az újkor jelentős részében meg kell különböztetnünk orvosokat és kirurgusokat. Előbbiek voltak a tudósok, egyetemi tanárok, akik általában nem gyógyítottak. A páciensekkel személyesen a kirurgusok találkoztak, akik elsősorban a sebkezelésekhez értettek. A kirurgusok orvosoktól tanultak, de csak ritkán lettek ők is akadémikusok. A két hivatás képviselői általában igen rossz viszonyban voltak egymással.

[19] Wagener, D. J. Th.: The History of Oncology. Springer, Houten, 2009. 63–65.

[20] Mukherjee, Siddhartha: The Emperor of all Maladies. A Biography of Cancer. Scribner, New York, 2010. 51–53.

[21] Park, Roswell: An Epitome of the History of Medicine. F. A. Davis, Philadelphia – New York – Chicago, 1897. 187.

[22] Wagener (2009) 23–24.

[23] The Works of John Hunter, F.R.S. with Notes. Szerk.: Palmer, James F. Longman – Rees – Orme – Brown – Green, London, 1835. 626–627.

[24] Kipling, M. D. – Waldron, H. A.: Percivall Prott and Cancer Scroti. British Journal of Industrial Medicine, 32. évf. (1975) 3. sz. 244–246.

[25] Diósszilágyi Sámuel: Gyógyítható-e a rák? Uránia, 10. évf. (1909) 4. sz. 176–184. 182.

[26] Rosalie – Zimmermann (2010) 727.

[27] Nerlich, Andreas G. – Bachmeier, Beatrice E.: Paleopathology of malignant tumors supports the concept of human vulnerability to cancer. Nature Reviews Cancer, Volume 7. (2007) 563.; Nerlich – Rohrbach – Bachmeier – Zink (2006) 197.

[28] Graves, Mel: Darwinian medicie: A Case of Cancer. Nature Reviews Cancer, Volume 7. (2007) 2013–221.

[29] Galor, Oded – Moav, Omer: Natural Selection and the Evolution of Life Expectancy. Minerva Center for Economic Growth Paper No. 02–05. (http://sticerd.lse.ac.uk/seminarpapers/dg09102006.pdf, 2019. február 20.)

[30] Life expectation at birth. The World Bank Data. (https://data.worldbank.org/indicator/SP.DYN.LE00.IN, 2019. február 20.)

[31] Rosalie – Zimmermann (2010) 727.

[32] Diósszilágyi (1909) 176.

[33] Diósszilágyi (1909) 177.

[34] Diósszilágyi (1909) 177.

[35] Diósszilágyi (1909) 181.

[36] Diósszilágyi (1909) 182.

[37] Diósszilágyi (1909) 183.

[38] Diósszilágyi (1909) 184.

[39] Diósszilágyi (1909) 184.

[40] Diósszilágyi (1909) 184.

[41] Alexander Bernát – Lenhossék Mihály: Az ember. Testi és lelki élete, egyéni és faji sajátságai. Athenaeum, Budapest, 1907. 480.

[42] A magyar onkológia történetéről lásd bővebben: Emlékkönyv. 75 éves az Országos Onkológiai Intézet. Szerk.: Szücs Gábor. Országos Onkológiai Intézet, Budapest, 2011. 41–73.

[43] Bugyi Balázs: Egy elfeledett orvos-hős: dr. Czunft Vilmos. Budapest, 15. évf. (1977) 4. sz. 29.; Előterjesztés néhai dr. Czunft Vilmos közkórházi főorvos özvegye részére nyugdíjat kiegészítő ellátás engedélyezése tárgyában. Fővárosi Közlöny, 57. évf. (1946) 27. sz. 726.

Facebook Kommentek