„Szilágysomlyó ismét magyar!” – Szilágysomlyó visszatérése – 1940. szeptember 7.

2021-04-13 Napi Történelmi Forrás Erdély, helytörténet, Horthy-kor, Magyar Királyi Honvédség, revízió, Teleki Pál

Topor István

Észak-Erdély visszacsatolását követően Szilágysomlyó is az anyaországhoz került. Dr. Miklóssy Béla Szilágy vármegye aljegyzője, szenvedélyes fotós lévén megörökítette a magyar honvédség szilágysomlyói fogadtatásának és bevonulásának eseményeit, Teleki Pál miniszterelnök két nappal későbbi látogatását, az 1941-es ippi honvéd emlékmű avatást, és 1942-ben a zilahi Wesselényi szobor újbóli felállítását is. Az általa készített páratlan felvételek jól dokumentálják, és adják vissza az események hangulatát. Most lányának, Caruginé Miklóssy Éva Máriának köszönhetően a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé váltak ezek a fényképek.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Dr. Miklóssy Béla portréja

Miklóssy Béla 1910. szeptember 27-én született Géresen. Édesanyja Bányai Mária volt. Édesapja Miklóssy Béla a Nagy Háborúban a császári és királyi 39. gyalogezred tisztjeként 1914 októberében 33 éves korában hősi halált halt. Három öccse közül még ketten áldozták életüket a hazáért.[1] Négy gyermeket hagyott árván. Közülük a későbbi aljegyző volt a legidősebb. Középiskolai tanulmányait követően a debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem jogi szakára iratkozott be. 1933-ban azonban a rektorral kialakult konfliktusa miatt eltanácsolták. Szegeden folytatta a tanulmányait a Ferenc József Tudományegyetemen. 1937-ben megszerezte a politika tudományok doktora címet. Később a jogi doktorátust is elnyerte. Észak-Erdély visszacsatolását követően Szilágy vármegye szolgabírája lett.

1944 októberében az előrenyomuló szovjet és román csapatok miatt el kellett hagynia Zilahot. Innen Veszprémbe került, ahol a 3. magyar hadsereg kormánybiztosához osztották be szolgálattételre. Szőce és Kőszeg után már osztrák területen folytatták a visszavonulást. Utolsó állomásuk Kirschlag[2] volt. Végül teljesen kimerülve, több napi éhezés, fázás után 1945. május 8-án Linznél esett amerikai fogságba. Több tábort is megjárt, míg végül találkozott édesanyjával s két testvérével, akik a Flachau községhez tartozó Reitdorfban tartózkodtak menekültként. 1946 szeptemberében sikerül hazajönnie a fogságból. Először a komáromi hadifogoly-elosztó táborba, majd innen Sárvárra került. A háborút követően először a Népgondozó Hivatalnál, majd az Országos Földhivatalnál kapott munkát. Földművelésügyi Minisztérium 1949-ben vármegyei jegyzői múltja miatt állását megszüntette, és B-listára tették. Családjával Budapestet is el kell hagynia. Solymáron kaptak egy pici szoba-konyhás bérlakást, amit sógornője fizetéséből tudnak fizetni. 1951-ben a Ganznál kap állást, mint segédmunkás. Aztán a Solymári Vegyes KTSZ-hez került. A később PEMŰ (Pest Megyei Műanyagipari Vállalat) nevet felvett cégtől ment nyugdíjba, mint osztályvezető. Ezt követően még egy ideig nyugdíjas jogi tanácsadóként tevékenykedett. 1995. november 26-án hunyt el. A solymári temetőben helyezték végső nyugalomra.

Az előzmények

1940. augusztus 30-án délután 3-kor Savoyai Jenő bécsi palotájában, az Alsó Belvedere aranyszobájában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. A két tolmácson kívül Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István magyar, Mihail Manoilescu román külügyminiszter, valamint Valeriu Pop kereskedelemügyi miniszter volt jelen az eseményen. A magyar s a román küldöttség többi tagja kint várakozott. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométert kapott vissza. A visszacsatolandó terület 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – a lakosság 52 %-a vallotta magát magyarnak, 38 %-a román, 10 %-a német volt. Az 1930-as román statisztikák szerint az adott területen élők 49 %-a román, 38 %-a magyar, és 13 %-a német anyanyelvűnek vallotta magát. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, noha nem elhanyagolható az sem, hogy a visszacsatolással magyar állampolgárrá vált románok száma elérte az 1 milliót.[3]

A mindössze 7 pontból álló döntés 1. pontja azt a térképet tartalmazta, amely kijelölte Románia és Magyarország közötti végleges határt azzal a kiegészítéssel, hogy a határnak a helyszínen való pontosabb kijelölése román–magyar bizottság feladata lesz.

A 2. pont rendelkezett afelől, hogy a Magyarországnak jutó, eddig román területet a román csapatok 14 nap alatt kell kiüríteniük, és rendes állapotukban átadniuk. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, valamint egyéb módozatait a román–magyar bizottságnak kellett megállapítani. Mindkét kormánynak gondoskodnia kellett arról is, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és rendben történjen meg.[4]

A határvonal Kötegyán és Nagyszalonta között ágazott el a trianoni határ nyomvonalától, majd a Sebes-Körös folyását követve Magyarországhoz csatolta Nagyszalontát, Nagyváradot, Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó városa viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát.[5]

Kezdetét veszi a bevonulás

Horthy Miklós kormányzó 1940. szeptember 3-án a következő hadparancsot adta ki[6]:

A bécsi döntést követően 1940. szeptember 1-5. között zajlottak az ún. katonai bizottságok tárgyalásai. Ezek során rögzítették a terület átadásának feltételeit. Az átadandó területet sávokra osztották és megszabták, hogy melyik nap melyik részt kell kiürítenie a román hadseregnek, illetve birtokba vennie a magyar királyi honvédségnek. A felosztás lényege az volt, hogy elkerüljék a két hadsereg egységei közötti találkozást, nehogy esetleg fegyveres konfliktus alakuljon ki köztük. A bevonulásban a teljes magyar honvédség részt vett. Ez egyfelől a birtokbavétel zökkenőmentes lebonyolítását szolgálta, másrészt pedig egyféle erődemonstrációnak is szánták.[7]

A magyar–román határ Nagyszalonta és az Asztag 1655-ös magassági pont közé eső több mint 300 kilométeres szakaszán számos csapattest fogott hozzá az ismét Magyarországhoz csatolt részek tervszerű katonai megszállásához.

Szeptember 5-én reggel 7 órakor a magyar honvéd csapatok átlépték a trianoni határt és bevonultak Szatmárnémetibe, Máramarosszigetre, Nagykárolyba és Érmihályfalvára. Horthy a délelőtti órákban Gödöllőről különvonattal a határra érkezett, ahonnan gépkocsin folytatta útját. Szatmárnémeti határában lóra szállt, és Bartha Károly honvédelmi miniszter, Werth Henrik gyalogsági tábornok, vezérkari főnök kíséretében bevonult Szatmárnémetibe. A ünnepélyes bevonuláson megjelent Teleki Pál miniszterelnök, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter és gróf Teleki Mihály földművelésügyi miniszter is.

A magyar honvédség bevonulása Szilágysomlyóra

Szeptember 7-e verőfényes szombatján érkeztek meg a hadsereg egységei Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király szülővárosába. Érkezésüket megelőzően azonban a városon átvonuló román csapatok miatt feszültséggel terhes volt a levegő. Az izgatottan várakozó kokárdás emberekkel a nemzetőrök levetetik a kokárdát, a fiúk fejéről a Bocskai sapkát, nehogy a visszavonulókat ez felingerelje. Lent a vámháznál is áll egy díszkapu. Úgy hírlik, hogy innen érkeznek a honvédek. Tömeg verődött össze. Ám a várva várt magyar katonák helyett visszavonuló román egységek érkeztek. „Rohamra kész szuronyt szegezve a gyalogosok, lövésre emelt fegyverrel a lovasok. A nemzetőrök pillanatok alatt kiürítik az utcát. Még az udvarokról is a házakba húzódnak be az emberek, nehogy azok a kimerüléstől, elkeseredéstől felajzott idegzetű katonák ellenséges szándékot, vagy néma gúnyt magyarázzanak bele jelenlétükbe.”

A már felállított díszkapu feliratát és a kormányzó képét is le kellett takarni a visszavonuló katonaság követelésére. A díszkapu egyik oszlopát előbb egy román gépjármű billentette meg, majd a mögötte érkező tank szándékosan elsodorta. „A járdán menő gyalogosok vérfagyasztóan üvöltöznek és puskatussal döngetik a kerítéseket. Ebben a vad hangulatban elég lenne a legcsekélyebb ok arra, hogy tűzeső hulljon szanaszét. Alig hangzanak el a bakancs kopogások, az emberek újra kitódulnak az utcára.”

Amint román katonaság elhagyta a várost, megindult a környező falvak magyarságának a menete. Jöttek Kárásztelekről, Ilosváról, Szilágybagosról, Bürgezdről, Szilágyzoványból, Szilágynagyfaluból, Lompértról. „Rendezett szép sorokban elől a zászlóvivők, utánuk az idősebb férfiak, aztán a fiatalemberek, asszonyok, leányok. Csengő hangon énekelték a himnuszt és harsányan ujjongó éljenzés között vonultak végig az utcákon. Virág és szalagdíszes lovasok, szekerek mellettük, utánuk. Falu és város magyarsága egy örömben egy szívvel ünnepelte a legszebb magyar ünnepet.”[8]

A kép közepén álló két kitüntetéssel rendelkező férfi közül a jobb oldalon álló Dr. Miklóssy Béla Szilágy vármegye szolgabírája.

Késő délutánra járt már az idő, amikor a magyar katonákkal megrakott teherautók megérkeztek. A városháza előtt sorakoztak fel, és a lelkes tömeggel együtt énekelték a Himnuszt. Euforikus volt a hangulat. Cigarettával, virágokkal, enni- és innivalóval kínálták a honvédeket. Ölelések, csókok, örömkönnyek, ének, éljenzések. Az Erdélybe bevonuló honvédek hazafias hangulatát jól tükrözi Bécsi Ferenc határvadász szakaszvezetőnek a naplójában megörökített verse, amely néhány nappal az események előtt íródott.

Nem rég még álom volt, de valóra vált,

Amit minden magyar epedve régen várt.

Huszonkét év véres uralma véget ért,

Egy millió magyar hazánkba visszatért.

De a nagy munka még nincs befejezve,

A határon túl még magyar áll könnyezve.

De megkapják ők is a méltó bért,

Elvisszük számukra a megérdemelt babért.[9]

A kép hátterében jobb oldalon a Nemzeti Bank épülete látható

A kép közepén a díszemelvény, tőle balra a háttérben egy nagyon régi Szentháromság oszlop látható. Eredetileg egy pestis szobor volt, amelyet 1772-ben állíttattak a szilágysomlyóiak. Általában a szentháromság szobor akkor kerül egy oszlop tetejére, amikor a szörnyű pestis járványban elhunytak emlékére állítanak emléket. Ez Szilágysomlyón úgy tűnik másképpen történt. Itt ugyanis egyesek véleménye szerint hálából állította a város lakossága, amiért a pestisjárvány elkerülte Szilágysomlyót. A szobor azóta is itt áll. 2010-ben a polgármesteri hivatal és a lakosság összefogásával felújították. A szobor mögötte a Magura hegy látható.

Este nyolc felé érkezett meg a magyar gyalogság. A Bem téren hatalmas tömeg fogadta az érkező honvédeket. A szónoki emelvényről dr. Udvari József köszöntötte a magyar egységeket. Beszédében kifejtette:

Vitéz Tábornok Úr!

Kedves Honvédeim!

A polgármesteri hivatal részéről Szilágysomlyó városának, Báthori István erdélyi fejedelem, a legnagyobb lengyel király szülővárosának nevében ölelő karokkal, megáradt szívvel fogadom a hazaszerző magyar honvédség ide érkezett csapatait, a vezérlő tiszteket és a közkatonákat egyaránt. Azzal a nyílt tekintettel és kitárt kebellel, azzal az egyenes szóval és meleg szeretettel fogadom, ahogyan messzeföldnyi járásban csak a szilágysági ember tudja ölelni azokat, akik vendégszerető portájára befordultak […] Szilágysomlyó magyarsága imádkozik. Imádkozik a visszakapott fájdalmas édesanyáért a mi annyiszor megtöretett drága hazánkért, egy még boldogabb, még szebb Magyarországért. Egek, hallgassátok meg imádságunkat![10]

A tömeg a szónokok beszédét több ízben lelkes éljenzéssel szakította félbe. „A megható szép üdvözletek elhangzása után, a bevonult csapatot vezénylő tábornok megköszönte a szép és lelkes fogadtatást, Aztán elénekelték a Himnuszt és ezzel befejezést nyert a hivatalos fogadtatás”[11].

A város központjában levő Báthory-vár udvarán állt az első világháborúban elesett szilágysomlyói katonák emlékműve. A megrendelők, a kivitelezők, a leleplezés adatai és körülményei ismeretlenek. A homokkőből készült műalkotás alapi részét egy 110 centiméteres három lépcsőfoknyi magasságú rész alkotta. A fölötte levő építmény ferde kiképzésű, csonka gúla alakú, négy méter magas. Az emlékmű körülbelül öt méter magasságú volt. Tetején turulmadár állt. Négy oldalán, az első világháború 64 szilágysomlyói hősi halottjának emléktábláit helyezték el. A bevonuló katonáink is lerótták tiszteletüket a hősök emlékművénél.

Az 1950-es években az emlékmű szomorú sorsra jutott. Eltüntették róla a turulszobrot. „A városi legenda szerint egy magyar ember megmentette, és háza alapjába öntötte, de erre nincs bizonyíték”[12]. Az emléktáblákat is eltávolították, helyükre mások kerültek. Mind a négy oldalon ugyanaz a román szöveg olvasható, két-két márványtáblán: Tisztelet a nemzeti egységért, Románia szabadságáért és függetlenségéért való harcban elesetteknek.

Teleki Pál miniszterelnök látogatása

Két nappal a magyar csapatok bevonulását követően újra ünnepelt a település: gróf Teleki Pál miniszterelnököt fogadták, aki március 8-án vasárnap érkezett két napos észak-erdélyi látogatásra. A Lél különvonat reggel 8 órakor futott be Nagyváradra, látogatásának első helyszínére. Kíséretében volt Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkár, Rónai András az Államtudományi Intézet igazgatója, Incze Péter miniszteri tanácsos és vitéz Náray Antal vezérkari ezredes.

Nagyvárad, Margitta, Nagybánya, Székelyhíd, Szilágysomlyó, Tasnád, Máramarossziget és Szatmárnémeti voltak a látogatás állomásai. A miniszterelnök azzal a céllal járta be a visszacsatolt területek fentebb felsorolt településeit, hogy a helyszínen tájékozódjék a szükséges intézkedésekről és mindarról, amelyek lehetővé teszik az erdélyi területeknek az anyaországgal való gyors és eredményes gazdasági, kulturális és társadalmi egybekapcsolását.[13]

Szilágysomlyóra szeptember 9-én késő délután érkezett meg a miniszterelnök és kísérete. Hatalmas tömeg várta a város főutcáján az érkező Telekit.

A miniszterelnök a városházán találkozott a város és a járás katonai parancsnokaival és a közhivatalok vezetőivel. Az értekezleten szóba kerültek a legégetőbb közigazgatási, közélelmezési és szociális kérdések. Az utcán a több ezer fős tömeg éljenzése közepette Telekit óhajtotta hallani. A miniszterelnök meg is jelent a városháza erkélyén, és rövid beszédben köszönte meg a lelkes közönség üdvözletét. Beszédében fegyelmezett munkára és a rend betartására kérte a hallgatóságot.[14] A látogatást követően Teleki tovább utazott Tasnádra. A tömeg azonban nem oszlott fel, hanem késő éjszakig hazafias dalokat énekelve a városháza előtt tüntetett a kormányzó, a miniszterelnök és a tengelyhatalmak mellett.[15]

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Felhasznált források:

A második bécsi döntés szövege

Dr. Miklóssy Béla fényképei

Szilágysomlyó, 1940. szeptember 15.

Magyar Nemzet, 1940. szeptember 10.

Népszava 1940. szeptember 11.

Pesti Hírlap 1940. szeptember 11.

Ujság 1940. szeptember 5.

Ujság 1940. szeptember 11.

Irodalom:

Illésfalvi Péter: „Édes Erdély, itt vagyunk!”

L. Balogh Béni: A második bécsi döntés.