A német hitelezés a szovjet csapatkivonás során
Herczeg Adrienn
Németország[1] kapcsolatát Oroszországgal széles körben Európa biztonsága szempontjából alapvető fontosságúnak tekintik.[2] Európa két legnagyobb nemzete sosem volt teljesen közömbös egymás irányába. A két ország viszonyát mindig is ellentmondásos érzelmek alakították: ellenszenv, csodálat és félelem folytonos váltakozása.[3]
A németek és az oroszok együtt harcoltak a történelem folyamán Napóleon ellen, újra és újra felosztották egymás között Lengyelországot, majd diplomáciai bonyodalmak folytán az első világháborúban ellentétes oldalon harcoltak. Később, 1922 áprilisában Csicserin szovjet népbiztos és Rathenau német külügyminiszter megkötötték a rapallói szerződést[4], melynek nyomán a Szovjetunió és Németország többek között kísérletet tett a versailles-i békerendszer által teremtett karantén áttörésére. A Hitler által vezetett Németországot megsemmisítette a Szovjetunió, s miután a korábbi rezsimet eltávolították, a Vörös Hadsereg vette át az irányítást- atrocitásokkal kísérve. A szovjet fegyveres erők nagy része számára az NDK az új, barátságos Németország szimbólumává vált. Az oroszok a német felosztást természetellenesnek tartották, s az újraegyesítés gondolata kedvező hatással volt a két ország közötti kapcsolatok fejlődésének újbóli megindítására. Helsinkiben 1975-ben olyan paktumot írtak alá[5] az európai hatalmak, amely nem csupán a II. világháború után kialakult helyzetet igyekezett lezárni, hanem alapot teremtett a jövőbeni együttműködéshez. Ez az okmány több mint nyitás volt a Szovjetunió részéről. Ez máig is az együttműködés alapja.
1989-ben leomlott a berlini fal, s a 40 éves fennállását ünneplő NDK romokban hevert. Még nem lehetett igazán tudni, hogyan fognak a német-szovjet kapcsolatok alakulni. 1990-től kezdve azonban pragmatikus úton fejlődtek tovább, s azon elemek, amelyek általában rombolják két ország viszonyát, hiányoztak a német-orosz kapcsolatokat illetően: nincsenek egymás irányában megoldatlan határkérdéseik, sem népeik közötti etnikai konfliktus, vagy rivalizálás nemzetközi porondon elfoglalt helyért.
1990 nyarán Németország és a Szovjetunió szerződésben állapodott meg arról, hogy a szovjet csapatok német területről való kivonásának céldátuma 1994. december 31-e legyen.[6] Ezen szerződésbe foglalták bele, hogy Németország milyen összegű pénzügyi támogatással segíti a szovjet csapatok kivonását.[7] Azon tény elismerésének tekintetében, hogy a WGF[8] a német egyesítést követően kemény valutagazdaság kereteiben kell, hogy működjön, a német kormány vállalta, hogy támogatja az állomásozás költségeit: 3 milliárd összegű német márka gyorssegélyt, illetve 3 milliárd német márka kamatmentes kölcsönt (5 évre) biztosít az állomásozás költségeihez való hozzájárulásként. A fentebb említett támogatásoknak egy külön bankszámlát hoztak létre. A WGF hivatalnokok saját maguk kötöttek szerződéseket termékek és szolgáltatások megrendelésére, amelyeket aztán ezen bankszámláról fizettek ki.
A szovjet csapatok kivonása igen magas költségekkel járt, amelyek fedezéséhez a németek ismét hozzájárultak, mégpedig 1 milliárd DM-val. A támogatások kifizetése részletekben folyt, amelyet egy közös bizottság felügyelt és irányított.
Mindezen felül a németek gondoskodtak arról, hogy az egykori megszálló hadsereg katonáinak legyen hova hazamenniük, melynek keretében 7,8 milliárd német márkából 35 településen 45.000 lakást építettek fel.[9] Végső soron pedig 200 millió márkával járultak hozzá a katonák és hozzátartozóik oktatás-képzés programjához, amelyet egyrészt a volt Szovjetunióban, másrészt pedig Németország területén használtak fel a még ott tartózkodó egykori szovjet katonák felzárkóztatása érdekében.[10]
Habár az 1990. október 3-án megkötött 2+4[11] szerződésnek köszönhetően Németország visszanyerte szuverenitását, az ország nyugati felén továbbra is maradtak az ott állomásozó NATO erőkön kívül szovjet csapatok, amelyek 11.500 km saját használatú úttal rendelkeztek.[12] Az ekkor az egykori NDK területén maradt szovjet alakulatok létszáma 550 ezer[13] körülire tehető. Ekkora létszámú ember, illetve felszerelés hazaszállítása önmagában óriási feladat volt. Nem is beszélve a szovjet csapatok után fennmaradó infrastruktúra lebontásáról-felújításáról, vagy éppen újra hasznosításáról, nem utolsó sorban pedig az itt tárolt 800 ezer tonna lőszerről.[14]
A német-szovjet kétoldalú kapcsolatok rendezésének mintegy megkoronázásaként Kohl és Gorbacsov 1990. november 9-én, azaz a berlini fal leomlásának évfordulóján Bonnban jószomszédi-barátsági-együttműködési megállapodást írt alá 20 évre. Ezt követően sorra írtak alá a felek különböző megállapodásokat, melyek a két ország közötti erős barátságot és partnerségi együttműködést hivatottak bizonyítani: munkaügyi és szociálpolitikai együttműködés; környezetről, környezetvédelemről szóló megállapodás; egyezmény a nemzeti sürgősség esetén kölcsönös segítségről; nemzetközi közúti és légi szállításról szóló együttműködés; utazás megkönnyítése megállapodás; ifjúságpolitikai megállapodás- hogy csupán párat említsünk.
1991 után a két állam kapcsolatát illetően számos komoly kérdés merült fel. Ilyen volt például a Volga-menti németek Németországba települése, Kalinyingrád hovatartozásának kérdése, a csapatok további kivonása, vagy éppen az NDK tartozásának kiegyenlítése. Ugyan már nem voltak egymás ellenségei, azonban nem tudtak igazi partnerré válni, amely igaz a két ország egymással ápolt mai felemás helyzetére is.[15]
A két ország közötti kapcsolatok alakulását nem segítette az új kihívásokkal való szembesülés sem, hiszen 1991-ben, mikor végre két független állam állt egymással szemben, olyan határok alakultak ki, amelyek eddig ismeretlenek voltak a felek számára, s melynek következtében a 20. században mindkét fél háborúra kényszerült határai megváltoztatása, vagy visszaállítása érdekében. A politikai vezetés mindkét oldalról megmutatkozó jóindulatának köszönhetően a két ország szembe tudott helyezkedni agresszív történelmi múltjával.
Míg a németek abban bíztak, hogy az orosz csapatok mielőbbi kivonását követően elő tudják mozdítani a kaotikus és egyben veszélyes posztszovjet térség stabilitását, addig az oroszok minél több gazdasági segítséget reméltek Németországtól, ill. hogy elnyerik a németek támogatását Jelcin politikai harcához. Előbbire jók voltak a kilátások, hiszen 1989-től kezdve Németország a Szovjetunió, majd 1991-től Oroszország legnagyobb hitelezőjévé vált.[16] A németek által 1991. júliusig kifizetett pénzügyi hozzájárulás az összes nyugati támogatás 59%-át tette ki.[17] A mai napig vitatott kérdés, hogy a németek vajon „jó befektetést” csináltak-e azzal, hogy az Oroszországnak nyújtott óriási összegű pénzügyi segítséggel finanszírozták a piacgazdaságba való átmenetet. Azonban ha a jelenlegi német-orosz gazdasági mutatókat nézzük, akkor nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy igen.
A szovjet csapatok tényleges visszavonulása 1991 januárjában kezdődött meg az orosz, illetve a német polgári minisztériumok,[18] a Bundeswehr Verbindungskommando, a szovjet fegyveres erők, valamint a WGF felügyelete alatt. A Közös Bizottság munkáját, amely évente három-négy alkalommal ülésezett, munkacsoportok segítették olyan specifikus területeken, mint például a jogi esetek, építkezések, környezetvédelem, képzések és szállítás. A csapatok kivonulásának alakulását és terv szerinti megvalósítását a német kormány és a WGF teljes mértékben felügyelete alatt tartotta. A NATO nem volt közvetlenül bevonva, úgy ahogy Németország nyugati szövetségesei sem.[19] 1991 januárjában a kivonás alábbi menetrendjét fogadta el a német-orosz munkacsoport: a csapatok 30%-át ki kell vonni 1991, 1992, 1993-ban, míg a fennmaradó 10%-ot 1994-ben. Először a déli, északi, majd a középső országrészekről vonják ki a csapatokat, míg a Berlinben és környékén állomásozókat legutoljára.
A szovjet csapatok kivonása azonban távolról sem volt problémamentes. Az akadályok azonban nem közvetlenül a német-orosz kapcsolatokat illetően jelentkeztek, hanem azon új faktorok jelentettek újabb és újabb nehézségeket, amelyek a kivonás folyamata alatt merültek fel, s kockáztatták annak terv szerinti megvalósítását. Utóbbira kitűnő példa a lengyel eset: a lengyel kormány nem engedélyezte, hogy a kivonuló WGF csapatok lengyel területen haladjanak keresztül.[20] A német kormány elutasította, hogy bevonásra kerüljön az orosz-lengyel vitába, arra hivatkozva, hogy a csapatkivonás folyamatáért teljes mértékben maga Oroszország felel.[21] A WGF csapatok felszerelését így végül tengeren, személyzetét pedig a levegőben szállították. A csehek sem engedélyezték a szovjet felszerelések cseh vasúton való szállítását, így a több mint 2,5 millió tonna felszerelést tengeren kellett szállítaniuk.[22] Litvánia szállítási díjat követelt a területén áthaladó szovjet csapatok után, s mivel Kelet-Németország csatlakozott a nyugati piacgazdasághoz, így a termékek és szolgáltatások árai emelkedtek, amivel párhuzamosan a csapatkivonás költségei is meredeken felfelé kúsztak.
További nehézségeket okozott a kivonás tekintetében a Szovjetunió összeomlása: nem volt egyszerű kérdés a felbomlott szovjet csapatok lakhatásának megoldása. Az eredeti terv az volt, hogy a felszereléseket és a személyzetet az egykori Szovjetunió nyugati országaiba, elsődlegesen Belorusszia és Ukrajna területére szállítják, amely területeken kiépítik a lakhatási lehetőségeket. A tárgyalások ezen országokkal sok időt elvettek. Eleinte úgy tervezték, hogy Oroszország területén 7, Ukrajnában 17, Belorussziában pedig 8 lakhatásra kijelölt területen kezdik el a lakóhelyek kiépítését. Végül az eredeti építési tervektől eltérően Oroszországban 15, Belorussziában 7, végül Ukrajnában csupán 2 kiépítésének tervét fogadták el. A házépítési program nehézségeinek egyrészt pénzügyi okai voltak, másrészt pedig Oroszország nem teljesítette az egyezményben foglaltak rá eső részét. Az orosz hivatalnokok nem tartották elengedőnek a hatáskörüket, s az előre nem látott akadályok miatt felmerülő többletköltségekre hivatkozva egyre több és több pénzügyi támogatást kértek a német kormánytól.[23]
A számtalan német pénzügyi támogatás ellenére az oroszok nagy pénzhiánnyal küzdöttek. Éppen ezért a német-szovjet egyezmény lehetővé tette, hogy a WGF eladhassa mozdíthatatlan értékeit, úgy, mint például a barakkokat és egyéb más katonai épületeket. A WGF nem birtokolta a területet, amelyen ezen épületek álltak, de az NDK-val való megállapodás értelmében a már rajta lévő, és az azon felépített épületeket igen. Orosz források szerint 1990-re a Szovjetunió nagyjából 20 ezer appartmant, 700 barakkot és 28 repteret épített fel, melyeknek az értéke orosz becslések szerint megközelítőleg 10 milliárd DM volt. Az egyezmény kikötötte, hogy ezen tulajdonokat az aktuális piaci feltételek mellett kell értékesíteni. Az ezen eladásokból származó bevételt a WGF csapatai által a kivonulás során okozott természeti károk pénzügyi költségeinek fedezetére használták.
Előbbivel kapcsolatban két komoly probléma merült fel. Az első problémát az jelentette, hogy ezen piaci kereskedelemben az oroszok igen tapasztalatlanok voltak, s nem igazán volt igény – főként nem azért az árért, amit az oroszok szerettek volna – az eladásra kínált felszerelésekre. A másik probléma pedig az volt, hogy az oroszok nagyon alul értékelték a WGF által okozott természeti károkat: temérdek mennyiségű szemét, kerozin maradványok, olajjal szennyezett víz, a mérgező szemét megfelelő tárolásának hiánya és az ebből adódó „kellemetlenségek”. 1992-ig még nem volt világos, hogy az orosz katonai eszközök eladásából származó bevételek elégségesek-e a természeti károk fedezésére.
Az eladásból származó nehézségek végett az oroszok által a kezdetben 10 milliárd DM-ra becsült javak értéke egy-két milliárdra változott. Ezen és más előre nem látott problémák igen nehéz helyzetbe hozták Németországot. A kivonulás késése és a politikai-gazdasági felfordulás Oroszországban mind azt sejtette, hogy a WGF csapatok a tervezettnél tovább maradnak német területen.
Mikor a WGF alakulatok több mint fele már a német határokon kívül volt, a Bundeswehr nem támadó képes idegen katonai erőnek minősítette a még ott maradt – logisztikai és biztonsági támogatás nélküli – csapatokat. Ugyan a konvencionális katonai fenyegetés csökkent, azonban más területek újabb problémák merültek fel. Mind a német, mind pedig az orosz hivatalnokok tartottak attól, hogy a katonák a kivonulás útján bűncselekményeket hajtanak végre, így társadalmi instabilitást mozdítanak elő. A kivonuló orosz katonai alakulatok együttműködtek[24] a német szervezett bűnözéssel, számos német bűnszervezetet láttak el orosz katonai felszerelésekkel, fegyverekkel,[25] fellendítve ezzel a fekete fegyverkereskedelmet.[26]
A német területen tartózkodó utolsó csapatok végleges kivonás dátumának közeledtével, 1994 augusztusában az orosz televízió az orosz katonai tisztek igen éles kritikáját közvetítette- külön kitérve a Pavel Grachev védelmi miniszterrel szembeni kritikai észrevételekre. Amire a csapatkivonás befejeződött, a tervezett apartmanoknak csupán 60%-a készült el, s mintegy 60 ezer katonatiszt maradt otthon nélkül. A hazatérő katonatisztek 85%-át az elbocsátás várta, miközben új munkahelyet nem tudtak számukra biztosítani.[27] Félő volt, hogy a kialakult helyzet jelentős társadalmi nyugtalansághoz vezet. Az ezzel egy időben fellépő mély gazdasági krízis a katonai költségvetés drasztikus leépítését tette szükségessé. A katonai pénzügyi forrásokat, amelyeket az 1992 és 1995 közötti csapatkivonások költségeinek fedezetére különítettek el, jelentősen ki kellett egészíteni, pénzek átcsoportosítása vált szükségessé.[28]
A csapatkivonások alatt felmerülő újabb és újabb kihívások végett Németország és Oroszország 4 ponton kiigazítást tett az eredeti egyezményben. Elsőként 1992 elején a német kormány megengedte a WGF számára, hogy a mozdíthatatlan értékekből származó bevétel 50%-hoz szabadon hozzáférhessen anélkül, hogy megvárná a kártérítési igényeket.[29] Ennek az volt a célja, hogy ösztönözzék az oroszokat a kereskedésre, s, hogy ezzel megkönnyítsék, meggyorsítsák a kivonulást. 1992 decemberében Kohl moszkvai látogatása során megegyeztek a felek, hogy a kivonás felgyorsítása esetén a lakástámogatás költségeihez való német hozzájárulást további 550 millió DM-val kiegészítik. A német környezetvédelmi minisztérium kidolgozott egy akcióprogramot, melynek keretében a WGF alakulatokat oktatják arról, hogyan lehet a környezet szennyezését és károsítását elkerülni. Megközelítőleg 30 ezer katona csatlakozott ezen programhoz annak érdekében, hogy az itt szerzett tudást felhasználva, a környezetet óvva, alacsonyabbak legyenek a környezeti károk utáni költségek. A negyedik pont a „zero sum” megállapodás volt. Ez biztosította a német tulajdonjogot a WGF alakulatok által német területen hagyott felszerelések felett. Cserébe a németek lemondtak minden további kártérítési igényről.[30]
A fentiek értelmében a végleges kivonulás dátuma 1994 decemberéről augusztusra változott. 1994. szeptember 8-án Németország, az Egyesült Államok és Franciaország is megegyezett a nyugati csapatok Berlinből való kivonásáról.[31]
A volgamenti német bevándorlás kapcsán újból előkerült a hitelezés kérdése, mégpedig azon oknál fogva, hogy a német kormány tartott a német származású, vagy magát németnek valló szovjet, majd később orosz állampolgárok Németországba való tömeges áttelepülésétől. Így a szövetségi kormány 1990-ben 200 millió német márka gazdasági segélyt ajánlott fel Gorbacsovnak abban az esetben, amennyiben az visszaállítja a volgamenti[32] német autonóm köztársaságot. Gorbacsov bukását követően ezen ajánlat Jelcinnek is fennállt, ám annak habozását és az egyre növekvő bevándorlási adatokat látva, a német szakértők úgy ítélték meg, hogy Jelcin csupán egy volgamenti „falut” hozna létre annak érdekében, hogy mindenáron pénzhes jusson. Ezen tervből így végül nem lett semmi, ráadásul a német félelmek is beigazolódtak: 1992 és 1996 között a Szovjetunióból Németországba telepedett német, vagy magát németnek valló személyek száma elérte az 1,7 milliót.[33]
Ugyan a fentebb említett terv nem valósult meg, azonban Jelcin hatalomra kerülésével tovább folytatódott a nehéz helyzetben lévő Oroszország pénzügyi segítése, ugyanis a németek attól tartva, hogy senki nem fog nekik törleszteni, igyekeztek meggyőzni szövetségeseiket, hogy továbbra is támogassák az oroszokat. Így német nyomásra a G7-ek[34] egy 24 millió dolláros segélycsomagot bocsátottak Oroszország rendelkezésére, valamint átütemezték az adósságot is. Utóbbinak az volt a feltétele, hogy az oroszok elkezdenek törleszteni, ami ekkoriban már igen fontos volt Németország számára. A németek által finanszírozott külföldi hitelek majd fele Oroszországban volt, és immár 40 millió dollárt tett ki.
A Szovjetunió összeomlásakor az NSZK által nyújtott pénzügyi segítség összege elérte az 52 milliárd dollárt. Ennek megoszlása a következőképpen alakult: 23 milliárd dollár hitel és egyéb exportgaranciák, 11,4 millió dollár technikai-humanitárius segély, 4,5 milliárd dollár német hozzájárulás a G7-ek által nyújtott 24 milliárdos reformtámogatáshoz, 2,4 milliárd dollár befektetés energia projektekbe, valamint 10,7 milliárd dollár az NDK transzferábilis rubel adósságának kiegyenlítéséhez.
A hiteleken és exportgaranciákon kívül Németország más területeken is segítette Oroszországot. Abban, hogy az orosz atomtudósok Oroszországban, és ne harmadik világbeli országokban kapjanak állást, Németországnak nagy szerepe volt. Annak érdekében pedig, hogy a világ elkerüljön egy második Csernobilt, Franciaországgal közösen Moszkvában nyitottak egy központot az atomreaktorok felújítására. A német-orosz kapcsolatok fellendülőben voltak: orosz menedzserek Németországba mentek továbbképzésre; német tanácsadók érkeztek Oroszországba, hogy segítsenek kidolgozni egy új jogrendszert.
A rendszerváltozás utáni, és a napjainkig tartó német-orosz kapcsolatoknak az adta meg az alapját, hogy az újonnan egyesült Németország óriási pénzügyi segítséget nyújtott Oroszországnak. Az orosz szakértők egy része azonban nem ért ezzel egyet, vagyis vitatja a pénzügyi segítség/hitel hasznosságát. Szergej Karganov például azon az állásponton van, hogy ezen „segítség” Oroszországot a pénzügyi szakadék szélére sodorta.[35]
Az újabb és újabb pénzügyi segítségről szóló orosz-német egyezmények megkötését két dolog tette a német kormány és a német közvélemény számára elfogadhatóvá: hála a szovjet szerepvállalásért annak érdekében, hogy a német újra egyesítés lehetővé váljon, s legfőképpen azért, mert Németország még mindig adóssággal tartozott a Szovjetuniónak a második világháború nyomán. A német pénzügyi „hozzájárulások” így végül részben német „jóvátételek” voltak a Szovjetunió számára.[36]
1994 nyara volt a búcsúzás nyara. Ünnepélyes ceremónia keretében Matvei Burlakov tábornok jelentést tett Jelcinnek és Kohlnak, hogy a szovjet hadsereg Németország területéről való teljes kivonásáról szóló megállapodást teljesítették.[37] Terentyev tábornok volt az utolsó szovjet katona, aki elhagyta Németországot, amikorra a Szovjetunió már nem létezett. A kivonuló szovjet katonák életkörülményeinek bemutatására a berlini német-orosz múzeumban kiállítást hoztak létre, ahol az ott hagyott szovjet felszerelés egy részét is meg lehet tekinteni. Ezen kiállítás megnyitó ünnepségére 2014-ben került sor, amelyre Berlinbe látogatott az utolsó szovjet katonai parancsnok, Anton Terentyev tábornok is, aki a következőképpen emlékezett meg a szovjet csapatkivonásról: „Barátként intettünk búcsút, s minket barátok búcsúztattak”.[38]
Források
Alexandra Hudson: German museum holds show on departing Soviet troops. Reuters. 2014. szeptember
Angela Stent: Russia and Germany reborn: unification, the Soviet collapse and the new Europe. Princeton University Press. 1999
Celeste A. Wallander: Mortal friends, best enemies. German-Russian cooperation after the cold war. Cornell University Press. Ithaca and London. 1999
Dan Fesperman: Russian occupation troops march out of Germany, leaving strange legacy, The Russian Army Departs. Baltimore Sun. 1994. szeptember
Gerd Koenen: Der Russland-Komplex. München. 2005
German-Russian secret agreement: the Treaty of Rapallo. Forrás: http://www.historia.ro/exclusiv_web/general/articol/german-russian-secret-agreement-treaty-rapallo
Graham H. Turbiville, Jr.: Mafia in uniform: the criminalization of the Russian armed forces. Foreign Military Studies Office. Fort Leavenworth. KS. 1995
Hannes Hofbauer: Die Diktatur des Kapitals, Souveränitätsverlust im postdemokratischen Zeitalter. Promedia. 2014
Ian Anthony: Illicit arms transfers. Forrás: http://books.sipri.org/files/books
/SIPRI98An/SIPRI98An12.pdf
International Briefs; German-Russian Debt. The New York Times. 1995. szeptember
- Otto Pohl: Ethnic Cleansing in the USSR, 1937-1949. Westport. CT: Greenwood Press. 1999.
„Kettő plusz négy”-szerződés/ A Németországra vonatkozó végleges rendezésről szóló szerződés, 1990.09.12. Forrás: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=PDEMTC
Magyarország állandó EBESZ képviselete: Forrás: http://www.mfa.gov.
hu/kulkepviselet/AT_EBESZ/hu/az+EBESZ+tortenete/EBESZ+tortenete.htm
Russia: from rebirth to crisis to recovery. 1994. Forrás: https://www.imf.org/external/pubs/ft/
history/2012/pdf/c7.pdf
Serge Schmemann: Soviet Troops in Germany became army of refugees. The New York Times. 1990. december
Stephen Kinzer: Bitter Goodbye: Russians leave Germany. The New York Times. 1994 március
The Treaty of Rapallo signed. Forrás: http://www.prlib.ru/en-us/History/Pages/Item.aspx?itemid=1019
Tomas Forsberg: From Ostpolitik to ‚frostpolitik‘? Merkel, Putin and German foreign policy towards Russia. International Affairs 92: I. 2016
[1] A tanulmány a Nemzeti Tehetség Program keretében létrehozott „Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj” keretében valósult meg.
[2]Tomas Forsberg: From Ostpolitik to ‚frostpolitik‘? Merkel, Putin and German foreign policy towards Russia. International Affairs 92: I. 21 o. 2016
[3] Gerd Koenen: Der Russland-Komplex. München. 15ff. o. 2005
[4] A 6 pontból álló egyezmény aláírására a Hotel Imperiale épületében került sor. A felek rendezték a felmerülő pénzügyi kérdéseket: mind Németország, mind pedig Szovjet-Oroszország lemondott jóvátételi követeléseikről- például az 1918 előtti kölcsönök visszafizetéséről, vagy a hadifoglyok ellátásából adódó költségek megtérítéséről; Rathenau pedig a Leninék által államosított német érdekeltségű cégekért várt kárpótlásról, azzal a feltétellel, hogy a moszkvai kormány más országoknak sem ad kártérítést. Ezen kívül az egyezmény rendelkezett a diplomáciai és a konzuli kapcsolatok azonnali felvételéről, célul tűzte ki a gazdasági együttműködés szorosabbra fűzését, s megállapodás született a tekintetben, hogy a kereskedelemben ezt követően a legnagyobb kedvezmény elvét érvényesítik egymással szemben. Említeni sem kell, hogy a genovai konferencián részt vevő nyugat-európai államok döbbenten fogadták a rapallói szerződés megkötésének hírét, s tartottak attól, hogy az egyezmény esetlegesen titkos záradékot is tartalmazhat. Ez a félelem nem is volt olyan alaptalan, hiszen a két fél még a szerződés aláírása előtt megállapodott a katonai együttműködésről. Az utóbbit kiegészítve pedig 1922 júliusában Berlin és Moszkva egy erről szóló titkos záradékot csatolt a rappalói szerződéshez. A későbbi világháborús riválisok egyezményéhez pedig ugyanezen év novemberében hat szovjet szövetségi köztársaság is csatlakozott. Forrás: German-Russian secret agreement: the Treaty of Rapallo. forrás: http://www.historia.ro/exclusiv_web/general/articol/german-russian-secret-agreement-treaty-rapallo; The Treaty of Rapallo signed Forrás: http://www.prlib.ru/en-us/History/Pages/Item.aspx?itemid=1019
[5] „Az 1975. augusztus 1-jei helsinki csúcstalálkozón 35 európai és észak-amerikai állam- és kormányfő írta alá az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányát, amely jogilag nem egy kötelező érvényű szerződés volt, hanem egy politikai szándékot és kötelezettségvállalásokat deklaráló nyilatkozat.” Forrás: Magyarország állandó EBESZ képviselete. Forrás: http://www.mfa.gov.hu/kulkepviselet
/AT_EBESZ/hu/az+EBESZ+tortenete/EBESZ+tortenete.htm
[6] Alexandra Hudson: German museum holds show on departing Soviet troops. Reuters. 2014. szeptember
[7] Stephen Kinzer: Bitter Goodbye: Russians leave Germany. The New York Times. 1994. március
[8] WGF: Western Group of Forces (1988-94) – korábbi nevén Szovjet Megszálló Erők Németországban. A szovjet hadserege csapatai Kelet-Németországban.
[9] Celeste A. Wallander: Mortal friends, best enemies. German-Russian cooperation after the cold war. Cornell University Press. Ithaca and London. 1999. 72. o.
[10] Wallander: 73. o.
[11] A „két” Németország, valamint a négy megszálló hatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok és Szovjetunió. Tárgyaltak az újraegyesített Németország katonai szövetségekhez tartozásáról, megállapították a Bundeswehr létszámát, tárgyalások folytak Németország szomszédinak nyújtandó biztonsági garanciákról. Lengyelország nyugati határait véglegesen rögzítették, ütemezték a szövetséges fegyverős erők kivonulását, továbbá érvénytelenítették a szövetséges rendelkezési jogokat, s helyreállították Németország teljes nemzetközi jogi szuverenitását. Forrás: „Kettő plusz négy”-szerződés / A Németországra vonatkozó végleges rendezésről szóló szerződés, 1990.09.12. grotius.hu, http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=PDEMTC
[12] Wallander: 71. o.
[13] 337.800 katonai személyzet, 44.700 civil, 163.700 családtag. Wallander: 71.o.
[14] Wallander: 71.o.
[15] Angela Stent: Russia and Germany reborn: unification, the Soviet collapse and the new Europe. 1999. 140-152.o.
[16] International Briefs; German-Russian Debt. The New York Times. 1995. szeptember
[17]Hannes Hofbauer: Die Diktatur des Kapitals, Souveränitätsverlust im postdemokratischen Zeitalter. Promedia. 2014. 25-34.o.
[18] Beleértve többek között a külügy-, pénzügy-, és gazdasági minisztériumokat.
[19] Megjegyzendő, hogy a 2+4 megállapodás jogi jelentétet biztosított a nyugati szövetséges erőknek Berlinben mindaddig, amíg a WGF német területen tartózkodik.
[20] Ezzel a lengyel területen állomásozó Northern Group of Soviet Forces korábbi kivonását kívánta elérni Lengyelország.
[21] Serge Schmemann: Soviet Troops in Germany became army of refugees. The New York Times. 1990. december
[22] Alexandra Hudson: German museum holds show on departing Soviet troops. Reuters. 2014. szeptember
[23] Wallander: 72-75.o.
[24] Graham H. Turbiville, Jr.: Mafia in uniform: the criminalization of the Russian armed forces. Foreign Military Studies Office. Fort Leavenworth. KS. 1995
[25] Wallander: 80.o.
[26] Ian Anthony: Illicit arms transfers. 220-228. o. Forrás: http://books.sipri.org/files/books/SIPRI98An
/SIPRI98An12.pdf
[27] Stephen Kinzer: Bitter Goodbye: Russians leave Germany. The New York Times. 1994 március
[28] Fontos megemlíteni, hogy a csapatkivonások nem csupán Németországból folytak, hanem azzal párhuzamosan más országokból is, többek között a Balti Államokból. Forrás: Stephen Kinzer: Bitter Goodbye: Russia leaves Germany. The New York Times.1994. március
[29] A fennmaradó másik 50% pedig, ahogy arról a felek korábban már megegyeztek, egy elkülönített számlára került, amelyből majd a kártérítési igényeket fedezik.
[30] Wallander: 83.o.
[31] Dan Fesperman: Russian occupation troops march out of Germany, leaving strange legacy The Russian Army Departs. Baltimore Sun. 1994. szeptember
[32] J. Otto Pohl: Ethnic Cleansing in the USSR, 1937-1949. Westport. CT: Greenwood Press. 1999. 19-37. o.
[33] Wallander: 146-148 o.
[34] Russia: from rebirth to crisis to recovery. 1994. Forrás: https://www.imf.org/external/pubs/ft/
history/2012/pdf/c7.pdf
[35] Angela Stent: Russia and Germany reborn: unification, the Soviet collapse and the new Europe; Princeton University Press. 1999. 151. o.
[36] Wallander: 80.o.
[37] Dan Fesperman: Russian occupation troops march out of Germany, leaving strange legacy The Russian Army Departs. Baltimore Sun. 1994. szeptember
[38] Alexandra Hudson: German museum holds show on departing Soviet troops. Reuters. 2014. szeptember
A nyitóképen: szovjet katonák utolsó németországi díszszemléje 1994. augusztus 31-én