Örökösödési per bizánci módra, avagy egy 13. századi jogügylet a kortárs jogász szemszögéből

Szegvári Zoltán

A bizánci társadalom örökölte az ókori Róma jogi örökségét – ennek kapcsán elég például arra gondolni, hogy I. Iustinianus (527–565) császár rendelte el a római jog kódexbe foglalását (ez a híres codex Iustinianus) –, ahogyan a késő ókori kánonjogét is. Tévedés lenne viszont azt hinni, hogy ez a hagyaték jogkövetőbb magatartást eredményezett volna, mint más társadalmaknál, illetve kevesebb lett volna a peres ügy. Ez utóbbiak gyakran igencsak bonyolult és zavarba ejtő fordulatokat eredményeztek, miként az alábbiakban bemutatott öröklési vita is.

Démétrios Chomaténos és a Ponémata Diaphora

A vizsgált forrás szerzője, Démétrios Chomaténos az 1150-es években látta meg a napvilágot, s orthodox teológiai és jogi tanulmányait követően egyházi pályára lépett. Pályafutása Konstantinápoly 1204-es elestét követően hamar összefonódott Bizánc egyik utódállamának, Épeirosnak történetével, s a dinasztiával, a Komnénos Doukás-házzal (eredetileg Angelos-család) ápolt jó viszonynak köszönhetően meredeken felfelé is ívelt. Annyira, hogy 1216–1217 folyamán Épeiros uralkodója, I. Theodóros (1215–1230) kinevezte Chomaténost Ohrid (ma Észak-Macedóniában található) metropolitájának, ami egyben a korabeli szerb és bolgár egyházak vezetőjévé is tette őt. Ő volt az, aki ebben a minőségében elvégezte I. Theodóros – az orthodox kánonjog értelmében törvénytelen – császárrá koronázását 1227-ben, amely lépés súlyosan elmérgesítette Épeiros és a Nikaiai Császárság amúgyis feszült viszonyát, szakadást idézve elő az Épeiroshoz és Nikaiához hű orthodox csoportok között 1228–1233 között. Feltételezhetően 1236 után hunyt el.[1]

Chomaténos – politikai és főpapi tevékenysége mellett – egy kiemelkedő jogi munkát is az utókorra hagyott, az orthodox kánonjogi és a bizánci világi joggyakorlat becses forrásának számító Ponémata diaphorát.[2] Mivel kevesen büszkélkedhettek olyan alapos kánonjogi tudással, mint Chomaténos, gyakran fordultak hozzá tanácsért levélben. A Ponémata diaphora az ily módon elé került jogi problémákból szerkesztett saját kezű válogatása, amelyben 148, általa különösen fontosnak tartott kérdést tárgyal. A tanító célzatú munka minden egyes fejezete egy-egy kérdésre írt válaszlevél, rendszerint az alábbi felépítést követve: 1. a jogi probléma bemutatása, 2. a problémára vonatkozó kérdést feltevő személye, 3. az orthodox kánonjognak megfelelő bírói döntés kifejtése, 4. tanulságos precedens gyanánt a jogi dilemma szemléltetése egy, a mű írásakor már lezajlott, de bonyolultnak bizonyult per példáján, amely nem egyszer éppen azon ügy, amely miatt kérdéssel fordultak Chomaténoshoz.[3]

Egy asszony meg a „lánya”

Forrásunk a gyűjtemény 106-ik darabja, amelynek bevezetőjében Chomaténos a főpapok bírói szerepkörét, a világi bíróságok által hozott ítéletek jogerejének korlátait, a tanúvallomások bizonyító erejét, illetve a félelemre hivatkozva megváltoztatott vallomások kérdését nevezi meg. Ezek mindegyike aktuális is volt egy bonyolult örökösödési perben, amely Thessalonikében (ma Észak-Görögországban található) játszódott le.

A metropolitát Thessaloniké egy köztiszteletben álló polgára, a néhai Maria Charsianita férje,[4] Démétrios Krambophokás kereste meg őt egy, az anyósát és saját magát érintő jogi problémával. Anyósa, Horaia Logaraina édesapja, Rómanos Logarás újraházasodott Logaraina édesanyjának halálát követően, bizonyos Kalé Sachlikinát véve feleségül. Amikor Logaraina hozzáment Démétrios Charsianitéshez, az apja hozományt adott neki egyfelől ingóságok, másfelől egy Agradé nevű szőlő használati jogának formájában, amelyet lányának szánt örökségül.

Ezen a ponton célszerű szemléltetni az érintettek családfáját:

A bajok akkor kezdődtek, amikor Rómanos Logarás 1213-ban elhunyt, s nem hagyott maga után írásos végrendeletet. Lánya, Logaraina igyekezett megkapni atyai örökségét Sachlikinától, beleértve az általa és Charsianités által már hosszabb ideje használt szőlőt, mindezt a hagyományoknak megfelelően. Csakhogy Sachlikina azt állította, hogy özvegyi része nem megfelelően került kijelölésre, s Logaraina az általa követelt anyagiak egy részét már néhai apja életében megkapta, míg a szőlőhöz semmi joguk sincsen. Logaraina és férje perre vitték a vitát, s 1213-ban Hierissos püspöke, Neophytos végül Logaraina és férje javára döntött az ügyben, alaptalannak nyilvánítva Sachlikina követeléseit. Később Démétrios Krambophokáshoz feleségül vette Logaraina és Charsianités leányát, Maria Charsianitát, akinek hozományaként hozzájuk került a szőlő használati joga, későbbi megöröklésének kilátásával együtt. Az ifjú vő az apósi háztartásba is költözött, ami arra utal, hogy még nem volt nagykorú a házasságkötésükkor.[5] Látszólag tehát örökre lezárult Agradé ügye.[6]

 

Történet az idegen önkényről, avagy színre lép a politika

Itt lett részese a történetnek Thessaloniké katolikus érseke, Guarino, s rajta keresztül a korszak politikai viszonyai. Thessaloniké városa a per ezen szakaszában, tehát 1213-ban a róla elnevezett keresztes állam, a Thessalonikéi Királyság fővárosa volt, s az államvallás a római katolicizmus volt. A királyságot ekkoriban kiskorú uralkodója, I. Démétrios (1207–1224) helyett anyja, Mária királyné (III. Béla (1172–1196) magyar király lánya) kormányozta, akire jelentős befolyással volt Guarino érsek, aki a fáma szerint 1208-ban az özvegy királyné hathatós támogatásával nyerte el főpapi székét, saját alárendeltjei pedig még ugyanebben az évben levélben fordultak III. Ince (1198–1216) pápához, kárhoztatva az érsek működését, s megkérdőjelezve alkalmasságát a tisztre.[7] A per első ítélethirdetésekor Guarino, mint Thessaloniké katolikus érseke, felügyeleti jogot gyakorolt az orthodox egyházi bíróság felett, s a per elintézésének díjaként lefoglalt 12 nomismát, vagyis aranypénzt az elhunyt Logarás vagyonából. Ennek később még lesz jelentősége az ügy kapcsán.

1224 legvégén Thessalonikét elfoglalta I. Theodóros, Épeiros uralkodója, de 1235-ig a per továbbra is lezártnak számított.^[8] Ekkor azonban Logaraina maga is megözvegyült, s Sachlikina sietve perújítást hajtott végre Thessaloniké érsekének, Ióséphnak bíróságán. Állítása szerint a szőlő annak idején az ő, igen magas értékű hozományából létesült, így abból őt rész illeti meg, ahogy jelentős összegű készpénz is, nem pedig Horaiát, akinek ő nem tartozott semmivel Ezt sajnos nem tudja bizonyítani, mivel házassági szerződése a latin (korabeli bizánci megjelölés a római katolikusokra) uralom vészterhes évei alatt elveszett – figyeljük meg a formálódó narratívát!

Ióséph jelezte, hogy még csak a kánoni választás révén volt metropolita, s nem kapta meg pátriárkai kinevezését, amivel rangja megerősítést nyert volna,[9] de mégis megvizsgálta a 22 évvel azelőtti eljárást törvényszékén, s nem talált abban semmi kivetnivalót, érvényesnek mondva ki a korábbi verdiktet. E döntés nyomán Sachlikinának hirtelen eszébe jutott, hogy Ióséph még nem teljesen hivatalosan metropolita, jogtalannak nevezte a vizsgálatot, s Thessaloniké helytartójának, Alexios Pégónitésnek[10] bíróságára vitte az ügyét. Aligha lehetséges, hogy a pátriárkai megerősítés hiányában Ióséph Thessaloniké metropolitájának jogán járt volna el az ügyben. Sokkalta valószínűbb ennél, hogy a peres felek meg tudtak egyezni a személyében, vagy pedig eleve Alexios Pégónités delegálta hozzá az ügyet. Utóbbi egyáltalán nem lett volna szokatlan eljárás, mivel a bizánci joggyakorlatban bevett megoldásnak számított, hogy egy helytartó vagy a császár egy egyházi bíróság hatáskörébe utalt egy, a saját törvényszékéhez beérkezett ügyet.[11]

A világi hatóságok sietve perbe is idézték Logarainát és vejét, Krambophokást, de a pert a helytartói törvényszék nem tudta eldönteni, mivel a tagok egyik része (beleértve magát a helytartót) egyetértett Ióséph metropolita döntésével, míg másik csoportjuk nem. A kérdés így a thessalonikéi császár, Manuél Komnénos Doukás (1230–1237) törvényszéke elé került, amelynek szintén Alexios Pégónités volt az elnöke. Nem tudni, miért, de ez a bíróság drámaian másképpen tekintett az ügyre, mint bármelyik korábbi fórum. Sachlikina ugyan nem tudta felmutatni a házassági szerződést, ami igazolni tudta volna a hozománya összegét,[12] de miután letett egy esküt,[13] mely szerint állításai megfelelnek a valóságnak, szavai hitelre találtak, míg az alperesek által felmutatott periratok elutasításához elég volt csupán annyi, hogy azokat a gyűlölt „latinok” bírósága állította ki, „latin” szokás szerint, s ezért érvénytelenek.^[14]

Krambophokás szóvá tette, hogy amennyiben így történt volna 1213-ban, akkor mégis miért ismerte el Sachlikina Logaraina jogát az elhunyt Logarás bizonyos javaihoz. Erre ő azzal érvelt, hogy nagyon félt Guarinótól, a város katolikus érsekétől, aki kegyetlen férfi volt, ráadásul Charsianités, Logaraina férje megvesztegette őt. Az általa „latin szokásúnak” titulált bíróság ezért ítélt pártfogoltja javára, majd a rangjára méltatlan egyházfi lefoglalta a beígért jutalmat, 100 aranyat a néhai Logarás vagyonából.^[15]  Krambophokás hevesen tiltakozott, leszögezve, hogy apósa nem élt vesztegetéssel, a 100 arany elvétele nem felel meg a valóságnak. Guarino érsek csak a 12 aranyat foglalt el, 10 aranyat a saját, 2 aranyat a beosztottjai számára, a katolikus egyház jogszokásának megfelelően. Hangsúlyozta ezenfelül, hogy Thessaloniké városa 1224 vége óta nem volt latin kézen, így Sachlikinának, ha valóban félt volna Guarino érsektől, akkor több, mint tíz éve lett volna latin fenyegetés nélkül pert újítani.[16]

Logaraina a per jogalap nélküliségét hangoztatta, arra hivatkozva, hogy Sachlikina a bizánci jog szerint nem támadhat meg egy érvényes ítéletet azután, hogy ezt 22 évig (!) nem tette meg, ráadásul esküjét kivéve nincs semmiféle bizonyítéka. Mindezzel viszont csupán azt érték el, hogy a császári bíróság a neki való „megátalkodott” ellenszegülés miatt Krambophokást tömlöcbe vetette, míg Logarainát kolostorba zárták. Krambophokás sietve megszökött, s télvíz idején három hónapig bujkált a környező makedón hegyek között, míg Logarainának meg kellett jelennie a Theotokos-templomban, Sachlikina ünnepélyes eskütételén, s a templom kapujából kiabálta fennhangon az arra járóknak, hogy mit műveltek vele és a vejével, de hasztalan.[17]

A hatóságok meghozták ítéletüket, amelyben az első, 1213-as ítéletet a latin hatalom által kikényszerítettnek nyilvánították, okaként megállapítva, hogy a néhai Charsianités vesztegetést követett el, míg Ióséph metropolita friss ítéletét arra föl nyilvánították semmissé, hogy illetéktelenül járt el az ügyben. Mindezek mellett kimondták, hogy Sachlikinát illeti a szőlő egésze és jelentős pénzbeli kárpótlás, amiért évekig bitorolták a tulajdonát. A thessalonikéi várkapitány és katonai kísérete lefoglalta Krambophokásnak a városban található házát és Agradé szőlőt, majd nyomban át is adták őket Sachlikinának. A kettő együttes értéke pedig hatalmas összegre, több, mint 300 aranyra rúgott![18]

 

A kocka (ismét) fordul egyet

Időközben azonban Ióséph metropolita megkapta pátriárkai megerősítését, s más – a forrás által „istenfélőnek” mondott – személyekkel Manuél császárhoz fordult, kérve, hogy az érintettek fellebbezhessenek az ítélet ellen. Ő érdeklődését fejezte ki eziránt, s feloldotta az addigi kényszerintézkedéseket az alperesek ellen. A kétségbeesett Krambophokás és Logaraina, ismét mozgásszabadságuk birtokában, ekkor fordultak Ochrid jogi szaktekintélynek számító metropolitájához, Chomaténoshoz, aki a periratok vizsgálata nyomán vállalta, hogy jogi szakvéleményt ad nekik, Ebben a metropolita az alábbi érveket hozta fel a császári bíróság ítéletének elleni fellebbezés és az eredeti, 22 évvel korábban született ítélet megerősítése mellett:

1. Miután Sachlikina nem tudta felmutatni a követeléseit igazoló iratokat, a bíróság nyomban a törvényerejű eskü bizonyító eszközéhez folyamodott, beérve az ő esküjével. Holott egyfelől maga is utánajárhatott volna a hajdani helyzetnek, másfelől pedig a római jog értelmében egy személy tanúvallomása nem elegendő egy állítás bizonyításához,[19] legyen bár főpap is az illető. Ez tehát komoly jogsértés volt a törvényszék részéről.[20]
2. Sachlikina és jogi képviselete ugyan érvelhetnének azzal, hogy világi törvények alapján kellett ítélni a perben, s ilyen esetben a császári bíróság ítéleteit nem fellebbezheti meg más, mint maga a császár, hiszen ő a legfőbb világi hatalom. Ez azonban hibás érvelés, hiszen a világi törvények két kútfőből származnak, amelyek a hatalom és a természet rendje. S jóllehet a császáré a legfőbb világi hatalom, de a természet törvényeit neki is be kell tartani, márpedig ezek egyike, az igazságosság sérült bíróságának eljárása során, így a kárvallottak fellebbezése teljesen jogos.[21]
3. A császári bíróság vizsgálat nélkül érvénytelenítette az első per során született periratokat és megsemmisítette az 1213-as ítéletet, arra hivatkozva, hogy azok egyaránt egy „latin bíróság” „latin szokások” szerinti tevékenységének eredményei. A helyzet ezzel szemben az, hogy azok a római (vagyis bizánci) törvények szerint és Thessaloniké város szokásaival összhangban születtek egy törvényes, pusztán latin felügyelet mellett működő bíróságon. Ráadásul e hibás elképzelés alapján minden, a latin uralom alatt született ítélet támadhatóvá válna, pedig közülük sokat a császári törvényszék is jogszerűnek fogadott el korábbi döntései során. Ezért a bíróság jogtalanul járt el ebben a tekintetben.[22]
4. Ha Sachlikina valóban félt Guarinótól, ez csak a latin uralom végéig szolgált jogcímként a további jogi lépések elkerülésére, Thessaloniké 1224 végi újbóli bizánci kézre kerülése után már semmilyen alapot nem kínált a perújítástól való ódzkodásra. Ezt az érvet a perújítás 22 évig történő mellőzésére tehát jogellenesen fogadta el a bíróság.[23]
5. A Guarino érsek által az eredeti periratok szerint lefoglalt 12 nomisma a „latin” egyház szokásainak értelmében a jogos járandósága volt, s nincs ok, aminek alapján feltételezhető volna, hogy többet vett volna el, ahogy arra sem, hogy Charsianités megvesztegette volna őt. A bíróság ennek ellenére elfogadta Sachlikina állítását az elvett 100 aranyról és az érseknek juttatott csúszópénzről, amivel ismételten jogellenesen járt el.^[24]

A Ponémata diaphora ugyan nem ismerteti a per kimenetelét, de Chomaténos tekintélye és hozzáértő érvelése a fáma szerint megtették hatásukat, a császári törvényszék érvénytelenítette korábbi ítéletét, megerősítve az 1213-as verdiktet. Az érintettek további sorsát a források sajnos már nem őrizték meg számunkra.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

 

Jegyzetek:

[1] Angold, Michael: Church and Society under the Comneni 1081–1261. Cambridge, University Press, p. 240-41.

[2] Kritikai kiadása: Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002

[3] Prinzing, Günter: A Quasi Patriarch in the State of Epiros: The Autocephalous Archbishop of „Boulgaria” (Ohrid) Demetrios Chomatenos. Zbornik radova Vizantoloskog Instituta LXI, 2004, pp. 165-182. Pp. 176-178.

[4] Az, hogy Maria Charsianita nem szerepel a perbe idézettek között az 1235-ös perújításkor, jóllehet anyja, Horaia Logaraina mellett ő lett volna a másik fő alperes, egyértelművé teszi, hogy ekkorra már elhunyt.

[5] A bizánci jog az ἐσώγαμβρος terminussal jelölte azt a vőt, aki az apósa háztartásába költözött, s ennek hátterében jellemzően fiatalkorú mivolta állt. A jelenséget röviden ismerteti Simon, Dieter: Das Ehegüterrecht der Pira. Ein systematischer Versuch. Forschungen zur byzantinischen Rechtsgeschichte. Fontes minores VII, Löwenklau Gesellschaft e.V., Frankfurt a. Main, 1986, pp. 193-238, p. 203.

[6] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 345

[7] Janin Raymond. L’Église latine à Thessalonique de 1204 à la conquête turque. REB 16 (1958) Mélanges Sévérien Salaville. pp. 206-216, pp. 207-208

[8] In Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002

[9] Ióséph metropolitai működésére nézve lásd Laurent, Vitalien: La Succession Épiscopale de la Métropole de Thessalonique dans la Première Moitié du XIIIe Siècle. BZ 56 (1963), pp. 284-300, pp. 293-295.

[10] A Pégónités-család a XI. századtól, II. Basileios (976–1025) uralkodásától kezdve adatolható a bizánci elit köreiben, s egy másik Alexios Pégónités 1180-ban úgyszintén Thessaloniké douxa (helytartója) volt. Kazhdan, Alexander: Pegonites. In Kazhdan, Alexander – Talbot, Alice-Mary (Edd.): The Oxford Dictionary of Byzantium. New York – Oxford, Oxford University Press, 1991, p. 1017

[11] Simon, Dieter: Witwe Sachlikina gegen Witwe Horaia. Forschungen zur byzantinischen Rechtsgeschichte. Fontes minores VI, Löwenklau Gesellschaft e.V., Frankfurt a. Main, 1984, pp. 325-375; pp. 352-353

[12] A bizánci jogban is érvényes volt az ’actor probare debet’ alapelve, vagyis Sachlikinának, mint felperesnek bizonyítékkal kellett szolgálnia a követelései jogosságot illetően. Simon, Dieter: Witwe Horaia gegen Witwe Sachlikina. Forschungen zur byzantinischen Rechtsgeschichte. Fontes Minores VI. Band 11. Löwenklau Gesellschaft e.V., Frankfurt a. Main, 1984, pp. 325-375, p. 356.

[13] A középkori nyugati keresztény gyakorlathoz hasonlóan a bizánci jogrendben is létező jelenség volt, hogy valaki eskü révén erősítette meg az általa mondottakat. Simon, Dieter: Untersuchungen zum justiniaschen Zivilprozeß. München, 1969, pp. 332-334

[14] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 347.

[15] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 348.

[16] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 349

[17] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 347

[18] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, p. 347

[19] „Unus testis, nullus testis.” – „Egy tanú nem tanú.” – ahogy ezt a római jogi alapelvet a szállóige megőrizte.

[20] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, pp. 351

[21] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, pp. 352-353

[22] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, pp. 353-354

[23] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, pp. 354

[24] Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002, pp. 354-355

Felhasznált irodalom:

Angold, Michael: Church and Society under the Comneni 1081–1261. Cambridge, University Press

Janin Raymond. L’Église latine à Thessalonique de 1204 à la conquête turque. REB 16 (1958) Mélanges Sévérien Salaville. pp. 206-216

Kazhdan, Alexander: Pegonites. In Kazhdan, Alexander – Talbot, Alice-Mary (Edd.): The Oxford Dictionary of Byzantium. New York – Oxford, Oxford University Press, 1991, p. 1017

Laurent, Vitalien: La Succession Épiscopale de la Métropole de Thessalonique dans la Première Moitié du XIIIe Siècle. BZ 56 (1963), pp. 284-300

Prinzing, Günter: A Quasi Patriarch in the State of Epiros: The Autocephalous Archbishop of „Boulgaria” (Ohrid) Demetrios Chomatenos. Zbornik radova Vizantoloskog Instituta LXI, 2004, pp. 165-182

Prinzing, Günther: Demetrii Chomateni Ponemata Diaphora. Berlin – New York, Walter de Gruyter, 2002

Simon, Dieter: Das Ehegüterrecht der Pira. Ein systematischer Versuch. Forschungen zur byzantinischen Rechtsgeschichte. Fontes minores VII, Löwenklau Gesellschaft e.V., Frankfurt a. Main, 1986, pp. 193-238

Simon, Dieter: Untersuchungen zum justiniaschen Zivilprozeß. München, 1969

Simon, Dieter: Witwe Sachlikina gegen Witwe Horaia. Forschungen zur byzantinischen Rechtsgeschichte. Fontes minores VI, Löwenklau Gesellschaft e.V., Frankfurt a. Main, 1984, pp. 325-375

A borítóképen az ohridi fellegvár fala látható napjainkban – Forrás: Wikimedia Commons