Zászlók és zászlóanyák 1945 előtt és után

A zászló, legyen szó államról, katonai alakulatról, dalárdáról vagy cserkészcsapatról, évszázadok óta szimbolikus jelentőséggel is bír (az egyértelmű gyakorlati funkciók mellett). A tömeghadseregek megjelenése után nem sokkal kristályosodtak ki a ma is meglévő, zászlóhoz köthető szertartások, amelyek világszerte nagy hasonlóságot mutatnak. Akad azonban egy olyan sajátosság, amely jóformán csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaira jellemző, mégpedig a zászlóanya intézménye. Ez olyannyira megbecsültnek számított, hogy korabeli nemes asszonyok, színésznők, miniszter- és államfő-feleségek, például Teleki Blanka vagy Feodora Fjodorovna Kornyilova (ismertebb nevén Rákosi Mátyásné) is „versenyeztek” érte. 1945 (vagy inkább 1949) a zászlóanyai intézményben is komoly változásokat hozott, de a tisztség nem tűnt el, sőt, a külsőségek nagy része is megmaradt. Mostani írásunkban néhány példán keresztül mutatjuk be a zászlóanyák szerepének, státuszának változását.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

Mielőtt ebbe belevágnánk, röviden érdemes áttekinteni a zászlószentelés (-avatás) menetét és a zászlóanya szerepét, korábbi, témába vágó írásunk alapján. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint „ünnepélyes szertartás, ünnepség, amelyen a pap v[ala]mely testület új zászlaját megáldja és fölavatja”. A keresztény, illetve kifejezetten római katolikus gyökerű zászlószentelés a hadseregből (ahol minimum minden ezrednek – vagy önálló csapattestnek – saját, nagy becsben tartott lobogója van a mai napig) szivárgott le a civil életbe, a 19. század elejétől már hasonló ünnepségeket rendeztek tanintézetek, egyesületek (a dalárdától az önkéntes tűzoltókig), szervezetek is. Külön magyar (illetve osztrák-magyar) sajátosság a zászlóanya intézménye. A tisztséget katonai alakulatoknál a parancsnok, vagy valamelyik városi, komolyabb esetben közjogi méltóság felesége töltötte be, civilek esetében is a helyi notabilitások házastársai közül választottak. Décsey Sándor 20. századi magyar zászlótörténettel foglalkozó doktori dolgozatában írja, hogy

„A zászlóanya a zászló keresztanyja. Mivel a zászló az adott katonai alakulatot önmagában is megtestesítő jelkép, ezért a zászlóanya nem csak a zászló felett vállal védnökséget, hanem az egész alakulat felett is. Ez a nagyon fontos tisztség a zászlóanyára nézve, aki egyébként, személyében a civil szférát kötötte össze a katonaival – és komoly terheket is rótt rá. A tisztikar magánéleti jellegű ügyeiben kijáróként (mai szóval élve lobbystaként) kellett szerepelnie. Számos, az alakulat életében fontos eseményben anyagilag is helyt kellett állnia. Vállalnia kellett például az alakulat báljának bálanyai tisztségét. A zászlóanyai szerepkör a második világháborúig elméletileg nem egy puszta társadalmi elismerés, egyfajta tartalom nélküli pozíció volt.”[1]

A zászlószentelések előfordulása és jelentősége 1945 után fokozatosan szorult vissza: a koalíciós időszak első éveiben még számos ilyen eseményre került sor – az újjáalakuló honvédség alakulatainak elsősorban helyőrségeik adományoztak zászlókat – a kommunista hatalomátvétel viszont a zászlószenteléseket is átalakította. Szentelés helyett avatás lett a ceremónia megnevezése (1947-ben Rákosi Mátyásné még zászlószentelésen vett részt Óbudán!), és nagyjából 1949-től a zászlóanyai posztot legtöbbször felváltotta a „kollektív zászlóapai” poszt. Ez a zászlót adományozó gyárat, termelőszövetkezetet jelentette, feladata viszont nagyon hasonló maradt a korábbi zászlóanyáéhoz. Megmaradtak a klasszikus zászlóanyák is, akik vagy közjogi méltóságok (vagy házastársaik), vagy munkásnők voltak. Létezett egyfajta „hibrid” rendszer is, ahol több munkásnő látta el kollektíven a zászlóanyai tisztséget.

Az Arcanum Újságok felületén elérhető sajtóforrásokban 1834-ből található az első említés zászlószentelésre és zászlóanyára. A Jelenkor hírlap tudósítása szerint 1834. szeptember 8-án adományoztak zászlót a nagyszombati „polgári vadász-katonaosztály” számára, a zászlóanya pedig gróf Pálffy Ferencné volt. A kvázi polgárőrségként létrejött alakulat a három évvel korábbi kolerajárvány alatt végzett rendfenntartó tevékenysége miatt kaphatott csapatzászlót. A járvány miatt ugyanis sok helyen – többnyire az akkori Magyarország keleti/északkeleti részein – lázadás tört ki, amely során vármegyei tisztviselőket, földesurakat is megtámadtak, mert őket okolták a hatástalan járványellenes intézkedések kudarcáért. A felkelés Sáros, Zemplén, Szepes, Gömör és Kis-Hont, valamint Abaúj vármegyékben volt a legsúlyosabb, de voltak megmozdulások Pesten és Budán, valamint a Partiumban és a Délvidéken is.

A zászlóanya sem akárki volt, hanem a korszak egyik legbefolyásosabb főnemesének, Pálffy Ferencnek (1780-1852) felesége, a szintén híres főnemesi családból származó Erdődy Natália (1803/04/08 – 1845) csillagkeresztes hölgy. A Csillagkeresztes Rend egy régi, osztrák kitüntetés, amelyet római katolikus, ősi nemesi családból származó hölgyeknek adományozhattak. A rend tagjai vallási szertartásokon való részvétel mellett az erényes életre, irgalmasságra és jótékonykodásra (adományozás, beteglátogatás, önkéntes ápolói munka) vállaltak kötelezettséget. A rend élén általában a császárné, ritkábban főhercegnő áll, napjainkban Habsburg Gabriella (Habsburg Ottó lánya) tölti be ezt a tisztséget. Látható, hogy ebben a rövid tudósításban is több, akár országos jelentőségű eseményről, személyről olvashatunk, a cikk így kiegészítheti akár a kolerajárvánnyal, akár Nagyszombat, vagy épp a Pálffy család történetével kapcsolatos ismeretanyagainkat.

Hogy mekkora jelentősége volt a zászlóknak, illetve zászlószenteléseknek civil és katonai közegben egyaránt, két, Heves vármegyéből származó 1942-es tudósítás is mutatja. Néhány hét különbséggel avatták ugyanis a gyöngyösi 20. fogatolt könnyű tábori tüzérezred, illetve a közeli Gyöngyössolymos leányleventéinek zászlaját. Az utóbbiról szóló tudósításból megtudhatjuk, hogy egy ilyen kis településen is sikerült zászlóanyának megnyerni Dorner Aurél pénzügyi államtitkár feleségét, az eseményen, amelyet lovasbandérium felvonulása vezetett fel, pedig a helyi méltóságok mellett Béldy Alajos altábornagy, a leventeképzés irányítója is jelen volt.

A tüzérek csapatzászlóját a város adományozta és 1942. május 3-án szentelték fel. A zászlóanya Gyöngyös polgármesterének felesége, Makrányi Gyuláné lett, az ezred parancsnoka, Rabács István ezredes pedig rövid beszédében tökéletesen összefoglalta a (csapat)zászló fontosságát, illetve utalt arra, hogy a zászló (és a zászlóanya) a katonák és civilek közötti kapocs is egyben.

„…a város közönsége és a csapat között bizonyos bensőséges, meleg, mondhatnám családias viszony fejlődött ki Ezt a meleg családi viszonyt megpecsételte most a város azzal, hogy részünkre zászlót adományozott. Majd csapattest nevében megköszönte a zászlót a a város polgármesterének. — Úgy lehet – mondotta – nemsokára ezt a zászlót a tágas orosz térségeken fogjuk meghordozni. ígérjük, hogy dicsőséggel fogjuk meghordozni. Ígérjük, hogy lövegeink pusztító tüzével hathatósan közre fogunk működni abban, hogy a hadiszerencsét magunk mellé kényszerítsük. Majd a csapat felé fordulva a következőket mondotta: Honvédek! Az előttetek magasan lengő zászló a csapat dicsőségének jelképe. Ezt mindenki becsülje, mindenki őrizze és soha el ne hagyja senki.”[2]

Érdemes megjegyezni, hogy mind Rabács ezredes, mind a gyöngyösi tüzérek becsülettel helytálltak a Don-kanyarban lezajlott harccselekmények során (beszédében utalt is rá a parancsnok, hogy rövidesen indulnak a harctérre), sőt a III. hadtest balszerencsés feloszlatása után is zárt kötelékben, harcolva vonultak vissza embertelen körülmények között. Rabács ezredesnek – pl. Farkas Zoltán és Oszlányi Kornél ezredesek mellett – komoly szerepe volt abban, hogy 1943 februárjának első napjaiban több ezer honvédnek sikerült kijutnia a szovjet bekerítésből.

Azt, hogy mennyire komolyan vették a csapatzászló védelmét, tökéletesen mutatja Vasvári Pál hősi halála. A fiatal író-történész 1849. július 13-án (egy nappal 23. születésnapja előtt) halt hősi halált az erdélyi Havasnagyfalu közelében, miközben az általa szervezett Rákóczi Szabadcsapat zászlóját védte a túlerőben lévő román lázadóktól. A 400 honvéd végül mintegy 80 fős veszteséggel kijutott a bekerítésből. Az szabadcsapat zászlóanyja nem volt más, mint a magyar nőnevelés úttörője, Teleki Blanka (1806–1862), aki a szabadságharc során anyagilag támogatta a honvédeket, sebesülteket ápolt; később emiatt 10 év börtönre ítélték, Kufsteinben is raboskodott. Vasvári az ő iskolájában tanított, egyes források szerint több is volt közöttük a főnök-beosztott kapcsolatnál. Mindenesetre adta magát, hogy Teleki Blanka legyen az 1849 januárjában, Nagyváradon alapított szabadcsapat zászlóanyja. A zászló sajnos nem maradt meg, azt azonban tudjuk, hogy vörös volt (később emiatt is felfigyeltek rá a kommunisták), és ezüst hímzéssel egyik oldalán „Oh, ha te élnél Rákóczi”, másik oldalán „Hazádnak rendületlenül” felirat szerepelt. Kerekes Zoltán kutatásai szerint „a szabadságharc bukása után Teleki Blanka a pesti Újépületben együtt raboskodott a Rákóczi-csapat egykori, állítólagos zászlótartójával, az orosházi Győry Istvánnal,aki azt állította, hogy szabadcsapata zászlóját ő mentette meg és rejtette el biztos helyre.”[3] Teleki grófnő később megpróbálta Vasvári maradványait is felkutatni, de nem járt sikerrel, a fiatal szabadságharcos földi maradványai a mai napig ismeretlen helyen vannak.

Érdekesség, hogy Vasvári helytállását politikától, rendszerektől függetlenül állították példaként a katonák és határőrök elé úgy az 1900-as évek elején, mint a Rákosi-korszakban. Hősi haláláról napjainkban is megemlékeznek a csata helyszínének közelében (az eredeti helyszínen víztározót létesítettek). Erre kiváló példa a lentebb látható, egy meg nem nevezett (hiszen akkor titkos volt minden ilyen adat) határőregység zászlóavatásáról szóló hír.

Akadt olyan időszak is, ahol a zászló, esetünkben egy magyar katonai zászló, illetve a zászlóanya a megszokottnál sokkal komolyabb szimbolikus jelentőséget kapott. Erre remek példa a nyíregyházi 4. honvéd zászlóalj 1871-es zászlószentelése, amely kétnapos népünnepéllyé alakult, és a tudósítások szerint a zászlóanyát királynőknek járó tisztelettel és pompával fogadták. Mindez nem volt véletlen; az 1849-et követő megtorlás és „szűk esztendők” után 1867-ben megtörtént a kiegyezés, egy évvel később pedig megalakult a Magyar Királyi Honvédség, így újra önálló (még ha csak egy birodalmon belül is) magyar fegyveres erő született.

A zászlóanya itt sem akárki volt, hanem Lónyay Menyhért (magyar és közös pénzügyminiszter, MTA alelnök majd elnök) felesége, Kappel Emília (1825-1888), aki mintegy 25 évvel korábban Petőfi Sándor szívét is megdobogtatta. A gazdag kereskedő és bankár, Kappel Frigyes lánya a szabadságharc előtt Pest ünnepelt szépsége volt, így nem csoda, hogy 1845-ben, Liszt Ferenc egyik hangversenyén megakadt rajta Petőfi szeme. A költő, nem törődve a társadalmi különbségekkel, megkérte Kappel Frigyestől lánya – akivel amúgy addig nem is találkozott – kezét. Az apa Emília döntésére bízta az ügyet, ő viszont Lónyay Menyhértet választotta, akivel még abban az évben összeházasodtak. Közel 40 évig éltek a források szerint harmonikus, boldog házasságban. További érdekesség, hogy a későbbi pénzügyminiszter rendszeresen kikérte felesége véleményét gazdasági, birtokvásárlási kérdésekben, és nem csak azért mert a családi vagyon többsége az asszonyé volt.

Ahogy arra már utaltunk, 1945 után a zászlószentelés pár évig még létezett korábbi formájában, 1949-re azonban teljesen eltűnt a vallási jelleg, de a „civil” hagyományok, mint a zászlószegek beverése vagy zászlószalagok (pl. évfordulós vagy gyász-szalag) megmaradtak. A VIP zászlóanyák mellett – ahogy azt láthattuk – megjelentek a munkásnők, illetve komplett üzemek is. Az alábbi, 1947. május 14-én készült képen a szociáldemokrata Kéthly Anna (1889-1976) látható, mint a Magyar Pamutipar Rt. zászlóanyja, épp zászlószegek beverése közben.

Kéthly Anna 1922-től volt parlamenti képviselő (ő volt a második nő az országgyűlésben), de az egyre erősödő kommunista diktatúra (ami „bedarálta” a szocdemeket is) hatására 1948-ban nyugdíjba vonult. Ennek ellenére koholt vádak alapján bebörtönözték (gyakorlatilag azért, mert ellenezte a pártegyesítést), 4 évet ült ítélet nélkül, majd háziőrizetbe került. 1956. november 3-án államminiszteri posztot kapott; a másnapi szovjet intervenció idején Bécsben tartózkodott, nem is tért haza soha. Évekig képviselte a forradalom ügyét az ENSZ-ben, 1957-ben a strassburgi Magyar Forradalmi Tanács elnökének is megválasztották.

Az alábbi 1959-es tudósítás szomorú, ugyanakkor jó példája a civil szféra és a mindenkori helyőrség (legyen szó határőrökről vagy katonákról) együttműködésére, közösségére. Ráadásul itt két nagy ünnepet, a zászlóavatást és az eskütételt összevonva tartotta két, szokás szerint meg nem nevezett, de jó eséllyel Zala megyei határőr alakulat. Külön érdekesség, hogy a zászlót ugyan az Elnöki Tanácstól kapták (bevett szokás volt akkoriban, hogy a kollektív államfői testület adományozott csapatzászlót), de zászlóanyának egy feltehetőleg helyi asszonyt kértek fel, akinek fia két évvel korábban, szolgálatteljesítés közben vesztette életét. A rajkai őrsön szolgálatot teljesítő Módos határőrt az általa elfogott négy határsértő megtámadta és agyonverte 1957. január 17-én. Posztumusz alhadnaggyá léptették elő.[3]

A munkásnők és hozzátartozók mellett női politikusok a későbbiekben is szívesen vállaltak zászlóanyaságot. Erre jó példa Berki Mihályné Szakács Magdolna (1905 – 1995) az első női főispán, aki 1959-ben vállalta el a miskolci határőrkerület zászlóanyai tisztségét.

„Nagy öröm számomra, hogy ily megtiszteltetés érte személyemet — kezdte rövid beszédét az országgyűlési képviselőnő. — Elvtársak! Fogadalmat tenni e zászló előtt annyi, mint hűséggel szolgálni a népet, a proletárhatalmat. A hűség mellett természetesen még az kell, hogy a lehető legjobban elsajátítsák a korszerű hadi tudományt s ennek birtokában őrködjenek a haza határainál. Legyen méltó utóda minden harcos a nagy határvédőnek, Zrínyi Miklósnak, s úgy harcoljon minden határőr, mintha egyedül rá támaszkodnék a haza. Ezt kérem önöktől mint zászlóanya; ezt kérem önöktől minden borsodi édesanya nevében. Engedjék meg, hogy a borsodi képviselők nevében üdvözöljem önöket, ifjú harcosokat, s erőt, egészséget kívánjak nagyszerű feladatuk sikeres elvégzéséhez. A zászlóanya ezután szalagot, kötött a csapatzászlóra és szeget vert a zászló rúdjába. Hasonlóképp cselekedtek a párt, állami és társadalmi szervek képviselői is.”[5]

Szakács Magdolna szegény ároktői parasztcsaládban született. Hat elemit végzett (a korszakban ez messze nem volt általános), majd édesapja halála miatt dolgozni kényszerült. Az 1920-as évek végétől, férjével együtt kapcsolódtak be a szociáldemokrata munkásmozgalomba, majd 1944 végétől a Magyar Kommunista Pártba. A jó szónoki képességű asszonyra rövidesen felfigyeltek, járási majd megyei tisztségeket, megbízásokat kapott, 1948. december 3-án pedig Zemplén vármegye főispánjának nevezték ki (1945 után pár évig még létezett ez a tisztség), első nőként. A későbbi tragikus sorsú belügyminiszter, akkor államtitkár, Zöld Sándor szavai szerint

„Ez a kinevezés nagy politikai eseménnyé akkor válik, ha nem marad egyedüli szenzáció, hanem kezdetét jelenti dolgozó nők, munkás- és parasztasszonyok eddiginél szélesebbkörű bekapcsolásának az államgépezetbe.”[6]

Bár a kommunisták hajlamosak voltak nagyszabású látványintézkedésekre (főleg pl. amikor meg kellett ragadni a hatalmat), Berkiné nem volt az a tipikus „kirakat-politikus”. 1949-ben jelen volt a párizsi békekongresszuson, ahol – Rákosi Mátyás szerint legalább is – csodájára jártak az „imperialista” újságírók, tapogatták a kezét, mert nem akarták elhinni, hogy nem színésznővel van dolguk. 1950-től Tolna megye tanácselnöke volt, és bekerült a Sztálin 70. születésnapjára Moszkvába induló küldöttségbe is.

1953-től 1962-ig Borsod-Abaúj-Zemplén megyei képviselőként volt az országgyűlés tagja. 1956-tól a szikszói járás másodtitkáraként, 1957-től a megyei pártbizottságon mezőgazdasági előadóként is tevékenykedett. 1958 és 1963 között a miskolci IV. kerület tanácselnöke volt, 1977-ben a város díszpolgárává választották. Egyik 1962-es parlamenti felszólalásában lakossági panaszokat emlegetett a hiánygazdasággal kapcsolatban, emiatt egy időre háttérbe szorult, az országos politikába már nem is tért vissza. Berki Mihálynéról, illetve az őt követő női főispánokról a Filmhíradó is beszámolt:                                                             

Összegzésként megállapítható, hogy a zászlószentelésekről/avatásokról, zászlóanyákról szóló híradások, források elemzése révén fontos kiegészítő adatokhoz juthatunk egyrészt a katonai-civil kapcsolatokról, illetve egyes alakulatokról, másrészt képet kaphatunk az adott települések, járások, megyék vezetőiről, fontosabb tisztségviselőiről, harmadrészt pedig más nézőpontból ismerhetünk meg akár országos jelentőségű eseményeket is. Emellett a helyenként „kisszínes” tudósítások kiindulópontként szolgálhatnak további kutatásokhoz, vagy csak „kalandozásokhoz” a kolerajárványtól a magyar kommunisták női politikusain át a Határőrség 1950-es évekbeli működéséig.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

Az írás a szerző 2024. április 20-án a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban tartott Vexillológiai Nap keretében elhangzott előadásának szerkesztett változata.

Jegyzetek, felhasznált források és szakirodalom;

[1] Décsey Sándor: Katonai és félkatonai zászlók címer- és jelképhasználata a XX. századi Magyarországon. PhD disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2014. 15.

[2] Hevesvármegye, IV. évf. 34. sz., 1942. május 6., 2.

[3] Kerekes Zoltán: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadi zászlói. [1. rész.]. Hadtörténelmi Közlemények,  XVIII. évf., 1971/4. sz. 611–648. 636.

[4] Fórizs Sándor: A határőrség sorállománya 1956–1957-ben. Honvédelem, XXX. évf. 2020/3. sz. 39 – 54. 48.; Fórizs Sándor: Halottak és hősi halottak a magyar határőrségeknél 1945-2007. Rendvédelem-történeti Füzetek, XXIX. évf., 2019/58. sz. 56-76. 76.

[5] Észak-Magyarország, XV. évf., 13. sz., 1959. január 16.

[6] Árvai Tünde: Parasztasszony a főispáni székben: Berki Mihályné Szakács Magdolna

A 20. könnyűhadosztály harctudósítása, 1943.

Tarján M. Tamás: Vasvári Pál halála

Cieger András: A Lónyay–Kappel-vagyon nyomában. Egy „újarisztokrata” család vagyoni helyzete és életkörülményei
a 19. század második felében. Történelmi Szemle, XL. évf., 1998/1-2. sz. 87-1 12.

Dubniczky Zsolt: Madách és Petőfi ifjúkori szerelmei, Pestbuda.hu

ifj. Reiszig Ede dr.: Pozsony vármegye nemes családai/A Pálffyak. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai.  Országos Monografia Társaság, 1904.

A nyitóképen: Horthy Miklósné zászlóanya szalagot tűz a keleti frontról hazatért csapatok zászlóira. Nyíregyháza,Kossuth tér, 1941. november 17-én. FORTEPAN, 92466