„Kannibálok földjén” – Egyszerű felfedezőútnak indult…

Arról már több szó esett korábban is, hogy a helgolandi és lissai ütközetek után miként kezdett lassú, de biztos fejlődésbe a Császári és Királyi Haditengerészet, amelynek lobogóját hamarosan a világ túlfelén – például a Csendes-óceánon és Kínában is – megismerhette barát és ellenség is. A Zrínyi korvett 1890/91-es útja mellett a Fasana és Saida korvettek, valamint az Albatross ágyúnaszád is tett hasonló utakat, amelyek a kor szokása szerint a tudományos expedíció és a diplomáciai látogatás sajátos keverékét alkották. Az Albatross ágyúnaszád 1895-1898-as útja inkább az előbbi célokat szolgálta; Sydney-ben a fedélzetre szállt a bécsi Császári és Királyi Földrajzi Társaság elnöke, aki geológiai és néprajzi kutatásokat végzett, a hajó pedig megindult a Salamon-szigetek felé. Az út eleinte a tervek szerint haladt, azonban nemsokára – pont mint egy horrorfilmben – a tengerészeknek az életükért kellett küzdeniük a Guadalcanal-i őserdőben.

A korszakban teljesen megszokottak voltak az ilyen jellegű hajóutak. Ez volt az úgynevezett lobogómutogatás (showing the flag), ami egyrészt jelzés lehetett a többi nagyhatalom felé, hogy „hahó, mi is itt vagyunk” de szolgálhatta egyes forrongó térségek pacifikálását is, afféle 1.0-ás kéksisakos jelleggel. Utóbbira jó példák az 1900-as évek elejének menetrendszerű közös osztrák-olasz-francia-angol flottafelvonulásai, amelyekkel az Égei-térségben jeleztek a török szultánnak, ha túl messzire rúgta a pöttyöst. És persze nem szabad elfeledkezni a haditengerészetek tudományos kutatásban betöltött szerepében, amelyet nagyrészt saját jól felfogott érdekeik – jó térképek esetén például kevesebb hajó fut zátonyra – indokoltak, de fontosak voltak a tudományos megfigyelések is. Cook kapitány egyik útjának fő feladata például egy napfogyatkozás megfigyelése volt, de elég csak Charles Darwinra gondolni, aki őfelsége Beagle hadihajóján végezte korszakalkotó kutatásait.

Bár a 19. század végére javarészt elfogytak a felfedezni való területek (jó, például az Északi- és Déli-sark elérése még hátra volt, de új kontinens felbukkanására már senki sem számított), ugyanakkor egyebek mellett a térképeken még rengeteg finomítanivaló akadt, és a felfedezésre váró növény és állatfajok mellett hatalmas, ismeretlen ásványkincs-lelőhelyek is terjeszkedtek (és terjeszkednek ma is) világszerte. A gyarmatosítás mellett a tudományos kutatásban is az angolok és franciák jártak az élen, de Ausztria-Magyarország is igyekezett behozni lemaradását. Erre jó példa, hogy Habsburg Miksa, a későbbi balsorsú mexikói császár, Ferenc József öccse is szívesebben bóklászott volna a brazíliai őserdőben ismeretlen állatok után kutatva, de Rudolf főherceg, a szintén tragikus halálú „Rezső királyfi” is lelkes (és képzett) ornitológus volt, akinek kutatói és természetvédői munkásságát a bécsi és budapesti akadémia is elismerte. Az elismert tudósok sorát gyarapította Heinrich Foullon von Norbeck báró is.

Az Albatross von Mauler kapitány parancsnoksága alatt 1895 elején indult Pólából, és pár hónap után érkezett Ausztráliába, ahonnan a készletek feltöltése után Guadalcanalhoz hajózott. Az expedíció bázisát a mintegy 50 évvel később elhíresült sziget keleti részén, a Marau-öbölben rendezték be, ahova a Salamon-szigetek körbevitorlázása után július 25-én érkezett a hajó. Az ellátást a környék három „nagy fehér emberének” egyike, a norvég Svenson kapitány Siskin nevű schoonerével oldották meg. Az Albatross augusztus 3-án ismét útra kelt, Norbeck báró ugyanis a Guadalcanal szigetén található Lionshead és Lammas hegycsúcsokat akarta megmászni. Az út célja egyrészt a Salamon-szigetek térségének meteorológiai és hidrográfiai felmérése (ezen már túl voltak akkor), másrészt a szigetekkel kapcsolatos földrajzi/földtani és antropológiai/néprajzi ismeretek gazdagítása volt, a kis csoport ez utóbbira vállalkozott. A történetet nem más, mint Gáspár Ferenc hajóorvos jegyezte le, aki Mauler kapitány visszaemlékezése mellett bajtársai elbeszélését is felhasználta.

Mauler kapitány eleinte sikertelenül igyekezett helyi vezetőket és teherhordókat toborozni, mígnem végül találkoztak Saki királlyal, egy igazi „bárcás bennszülöttel”, akinek brit papírjai voltak arról, hogy barátságos és segítőkész az európaiak irányában. Ő és két vazallusa, Billi és Jonni Parramatta uralkodók (ő arról a hajóról nyerte vezetéknevét, amelyen Sydneyben szenet lapátolt. Ez ám az igazi munkásarisztokrácia!) is felajánlották segítségüket. A végül 6-án indult expedíció tagjai voltak: Foullon báró és két szolgája, Krausz és Nickel, Budik Ferenc sorhajózászlós, mint katonai parancsnok, Armand de Beaufort hadapród, Neuper, Curčič, Kovačevič, Skoda és Maras altisztek, Chalaupka, Lovrič, Sepsič, Babič, Car, Scarčič és Wageman matrózok, Dokovič egészségügyi matróz, valamint Jonni Parramatta két emberrel és Billi. Fegyverzetként tizenegy Mannlicher puskát (csövenként 40 töltény) vittek, a többiek pisztollyal rendelkeztek.

---

Dióhéjban:

A Csendes-óceáni szigetvilágban számos kisebb-nagyobb őslakos törzs élt és él ma is; a törzsi kötelékek sok esetben még napjainkban is erősebbek a nemzetieknél. A 16. századi spanyol konkvisztádorok (Fülöp-szigetek)  után nagyobb arányban az 1770-es évektől jelent meg a térségben az európai ember, elsősorban britek, franciák és hollandok, akik gyorsan gyarmatosították a szigetvilágot, bár jelentős feltérképezetlen és/vagy elzárt területek még sokáig maradtak. Bár az európaiak tűzfegyvereik révén végig fölényben voltak, súlyos veszteségeket szenvedtek a bennszülöttektől (Magellán, és a már említett Cook kapitány is ilyen összecsapásokban halt meg), de sokat szenvedtek a klímától és az elzártságtól is. Utóbbiakról annyit, hogy Nagy-Britannia mellett Franciaország is jó ötletnek tartotta, hogy errefelé hozzon létre büntetőtelepeket; az egyikből lett a mai Ausztrália, Naurun pedig eleinte francia elítéltek alkották a sziget fehér lakosságának jelentős részét.

Dr. Gáspár Ferenc, aki maga is eljutott a Csendes-óceáni szigetvilágba, részletesen írt az itteni törzsekről, akik közül a mai történetünkben szereplő Salamon-szigetekieket emelte ki.

„Kiváló helyet foglalnak a melaneziaiak között a Salamon-szigetiek. Kulturális tekintetben ugyanis valamivel fejlettebbek, mint a többiek, de különben ők a legvadabbak és legharcziasabbak valamennyi melaneziai törzs között és a mellett, hogy alattomosan ravaszok és gonoszok, elég bátrak ahhoz, hogy alkalomadtán támadólag lépjenek fel. Nyíllövésben, dárdavetésben és a buzogány kezelésében ők talán a mesterek az egész szigetvilágban.”[1] 

---

A kis csapat először a mintegy 1300 méter magas, igen meredek Lionshead (helyi nevén Tatube) hegy felé vette az irányt. Augusztus 9-re mintegy 950 méteres magasságban alaptábort építettek, a csúcstámadást pedig másnapra tervezték. Este kiáltozást hallottak az erdőből, majd megjelent néhány bennszülött, akikkel sikerült megegyezni, hogy vezetőket biztosítanak a másnapi úthoz.

„Meghívták őket a táborba, a mely meghívásnak nagyon félénken tettek eleget. Egy néhányszor közeledtek egy darabig s aztán hirtelen elfutottak. Megijedtek a fehérektől, a kiket ezelőtt sohasem láttak. Végül két öreg a táborba merészkedett; előbb azonban a fegyvereiket — tomahawkot, dárdát és paizst — önkéntesen letették. A bennszülött vezetők tolmácsolása útján megmagyarázták nekik, hogy mi az expeditió (sic!) szándéka. Tudniillik a Tatube megmászása s hogy éppen közülök szeretnének néhány embert vezetőkül szegődtetni. Hosszabb tárgyalás után, a melynek az volt a tárgya, hogy mi lesz a jutalmazásuk, hogy milyen irányban kell menniük, meddig tart az út fel és le stb., a két öreg megígérte, hogy másnap reggeli hat órára előállítják a vezetőket. Az öregeket megajándékozták, a mire ezek eltávoztak. Később, besötétedés után, most már meghívás nélkül tíz bushman jött a táborba és banánát meg czukornádat kínáltak megvételre. Megengedték nekik, hogy közeledjenek; megajándékozták őket, a mire ezek elmentek. Lehet, hogy ezek azért jöttek, hogy kikémleljék a tábort, de minden jel inkább a barátságos érintkezés mellett szólott.”[2] 

Reggel az expedíció ketté vált, Beaufort hadapród és nyolc embere a táborban maradt, a többiek pedig három vezetővel és a hozzájuk csatlakozott mintegy 20 bennszülöttel megindultak a hegycsúcs felé. A menethez később további őslakosok csatlakoztak. Aki látta a Pacific c. sorozat vonatkozó részét, sejtheti, hogy milyen körülmények között kellett a tengerészeknek haladni: a párás dzsungel, a 30ºC környéki hőmérséklet (ami a páratartalom miatt többnek tűnik) és a veszélyes állatok mind-mind megnehezítették az expedíciót.

„Az eddigi utat roppant nehézzé tette a sok mocsár, a rengeteg sűrűség meg az iszonyú forróság. A további menetelést a nagy meredekség, a mindkét oldalról tátongó mélységek között húzódó síkos, keskeny ösvények tették a legnagyobb mértékben veszedelmessé.”[3]

A mostoha körülményeket az is jól jelzi, hogy augusztus 8-án „csak” 14 kilométert tettek meg, ráadásul annak nagy részét a dzsungelben csalinkázva, mégis teljesen kimerült a csapat.

A menet egy kisebb, kevésbé meredek árkon kelt át, és mivel annak alján egy forrásra bukkantak, megálltak, hogy megtöltsék kulacsaikat. A pihenő alatt egy „herkulestermetű” bennszülött megpróbálta rávenni Budik zászlóst, hogy revolverét cserélje el buzogányára, de nem járt sikerrel. Ekkor az árok egyik partjáról hirtelen bennszülöttek támadtak rájuk, akikhez hamarosan az elszegődött kísérők egy része is csatlakozott. Bár a támadók nem rendelkeztek tűzfegyverekkel, számbeli fölényük és a tökéletes meglepetés miatt súlyos veszteségeket okoztak az osztrák-magyar tengerészeknek. A támadás első pillanataiban Norbeck bárót nyakszirtjén érte egy baltacsapás, egy tengerész a homlokán, egy pedig a tarkóján sérült meg súlyosan. Azért a pólai és trieszti kocsmákban edződött hajósokat se kellett félteni! Amint felocsúdtak, igen kemény védekezésbe kezdtek; a különösen erős Krauss matróz saját baltájával csapta agyon a rá támadó harcost, Nickel pedig a báró támadóját ütötte le. Hamarosan előkerültek a tűzfegyverek is:

„Budik sorhajó-zászlós, akit az említett herkulestermetű bennszülött meg egy másik vad egy szerre támadott meg, mindkét támadóját abban a pillanatban. lőtte le revolverével, a mikor ezek éppen őt akarták leütni; rögtön ezután lelőtte Marás támadóját és odaugrott báró Foullonhoz, éppen elég jókor ahhoz, hogy a Nickel által leütött támadóját, a ki ismét fel tápászkodott újabb támadásra, lelője. Budiknak már az első egy-két lövése megrettentette a vadaknak egy tömegbe összeverődött csapatát és elejét vette a további támadásoknak; de már ezen néhány másodpercz alatt Skoda, Car és Babic, valamint a súlyosan megsebesített Lovric pusztító gyors tüzelést folytattak Mannlichereikkel és ezekkel a lövésekkel egyidejűleg felhangzott alulról — a táborból — a fegyverek ropogása, jeléül annak, hogy azok is megtámadtattak.” [4]

Érdekes a Budikra támadó, korábban barátságos harcos esete: lehet, hogy csak a revolver megszerzésére kínálkozó alkalmat akarta megragadni, ahogy az is, hogy a támadóknak „téglái” voltak az európaiakat kísérő bennszülöttek között. Az összecsapásról – kisebb eltérésekkel – Horthy Miklós is beszámolt emlékirataiban; szerinte a bennszülött Budiktól azt kérte, hogy mutassa meg fegyverét, ami szintén lehetett elterelés, ahogy sima érdeklődés is. A későbbi kormányzó írása azért is fontos, mert négy évvel korábban a Saida tisztjeként ő kísérte ugyanezen a vidéken a bárót felfedezőútjai során.

„Norbeck még egy hegyet akart megmászni és ezért a legénység legnagyobb részét Beaufort tengerészhadapród parancsnoksága alatt visszahagyta a táborban, míg a többiekkel és nagyszámú bennszülöttel továbbmenetelt. A bennszülöttek vezetője a különítmény parancsnoka, Budik sorhajóhadnagy mellett haladt és jelek útján arra kérte, hogy mutassa meg neki pisztolyát, mely iránt nyilvánvalóan különös félelemmel viseltetett. Mialatt Budik a pisztolyt mutogatta, a tábor felől több lövés hallatszott. Erre a bennszülöttek megrohanták a különítmény tagjait. Vezetőjük csapásra emelte kőbaltáját, de Budik lövése leterítette. Sok bennszülött elesett, a többiek futásnak eredtek, azonban a mieink veszteségei is súlyosak voltak. Szegény Norbecknek a koponyáját zúzták össze. Beaufort hadapród is halálát lelte és vele együtt pusztult hét embere. A sebesültek hajóra szállítása sikerrel járt. Másnap reggel különítmény szállt partra, hogy a halottakat eltemesse, de nyomukat sem találták”[5]

A felfedezők végül két óra alatt vánszorogtak vissza a táborba, ahol megtudták, hogy Beaufort hadapród, Dokovič egészségügyi matróz és Chalaupka tengerész, valamint egy bennszülött vezető elesett, hárman súlyosan, Jonni király pedig könnyebben megsebesült. A helyi vezető megölése ellentmond annak, hogy a törzsi harcosok csapdába csalták volna a tengerészeket, de a beépített ember(ek) lehetőségét nem zárja ki. A tengerészek megfigyelték, hogy a bennszülöttek számára teljesen ismeretlenek a tűzfegyverek, és már az első lövések után menekülőre fogják, de tudták, nincsenek biztonságban, ugyanis a

„völgyekből felhangzott a harczi dob hangja; gyülekeztek a kannibálok. Nem volt lehetetlen, hogy talán újabb támadásra készülnek.”[6] 

Délelőtt 11 óra körül Norbeck báró belehalt sebesülésébe; miután gyorsan eltemették halottaikat, a kis csapat folytatta visszavonulását, és az éjjelt Aroti falu közelében töltötték, ott ahol pár nappal korábban táboroztak. Mivel készleteik jelentős részét hátrahagyták, sem élelmük, sem kötszereik nem voltak, emellett pedig pihenni sem nagyon tudtak, ami a körülmények ismeretében érthető volt. Arotiba 11-én este érkeztek meg: a sebesültek, akiket sokszor csak a földön húzva tudtak magukkal vinni, állapota ekkor már nagyon súlyos volt, és a többiek is nagyon kimerültek. Jonni főnök emiatt 12-én hajnalban elindult az Albatrosra erősítésért; a 28 kilométeres utat délutánra tette meg. A hajón Bublay Ferdinánd sorhajóhadnagy, két tiszt, a hajóorvos és harminc tengerész azonnal a bajba jutottak segítségére indult; mivel Mauler kapitány tartott attól, hogy az Albatrost is támadás érheti, több emberét nem tudta nélkülözni. A különítmény még éjfél előtt rátalált Budik zászlós csapatára; a hajóorvos amennyire tudta, ellátta a sebesülteket, és a tengerészek végre tudtak normálisan enni és aludni. Másnap délelőtt minden baj nélkül elérték az Albatrosst, Bublay és csapata azonban visszaindult, hogy megpróbálják megkeresni elesett társaik holttesteit.

„A siker reménye nagyon kevés volt, már a lakosok kannibálizmusára való tekintetből is. Kétes volt továbbá, hogy egyáltalában megtalálják-e a küzdteret a szerteszét szaggatott és sűr őserdővel borított hegyi terrainumon és hogy vájjon a csapat kimerült tagjai kibírják-e a túlságosan megerőltet feladatot. Ujabb támadás veszélyét nem igen vették tekintetbe, mert Budik fejtegetése szerint az ő csapatát sem támadták volna meg a bushmanek, ha a puskák hatását ismerték volna. A vadak ugyanis a puskákat csak tompa fegyvereknek tartották, miután előbb soha sem láttak ilyen fegyvereket, tehát a hatásukat sem ismerték. Most azonban valószín volt, hogy szökni fognak az idegenek elől.”[7]

Bár Bublay sorhajóhadnagy 15-én eredménytelenül tért vissza teljesen kimerült embereivel, de legalább a tűzfegyverekkel kapcsolatosan igazuk lett, mert a bennszülöttek többet nem mertek rájuk támadni. Az, hogy elesett bajtársaikért is ekkora erőfeszítéseket tettek, szép példája a máig élő tengerész és katonai hagyományoknak; még a közelmúltban is akadt több példa (Mogadisu, Afganisztán) arra, hogy SEAL vagy más egységek több tagja sebesült vagy halt meg, miközben elesett bajtársaik holttestét próbálták meg magukkal vinni. Az Albatross másnap, miután gazdagon megajándékozták Jonnit és a szövetséges őslakosokat, útra kelt Ausztrália felé, ahol a közben a fedélzeten kitört malária miatt hosszú ideig vesztegeltek.

„Hónapokkal később újból meglátogatták a Salamon-szigeteket, a mely alkalommal egy s más részletet tudtak meg a múlt évi szerencsétlenül végződött expeditio tragédiája felől. így például többek közt kitudódott, hogy a támadást két törzs közös megegyezés útján intézte; az egyik törzs az etatube volt, Toakomonno főnök vezetése alatt, a másik a bureri törzs volt, Booteva főnökkel. A két főnökön kívül összesen negyven ember pusztult el a mi embereink puskájától. Csak nem egy esztendőt töltött még az „Albatross” a melanesiai szigetek között, hogy tudományos kutatásait folytassa, anélkül, hogy eközben valamely kellemetlenség vagy baleset érte volna őket.” [8]

Hogy miért támadtak a bennszülöttek, az minden bizonnyal sosem derül ki. Az biztosra vehető, hogy jelentős részük (személyes, vagy az őseik által szerzett kellemetlen tapasztalatok miatt) nem rajongott a fehér emberekért, bár ekkorra már kialakult egy viszonylag békés „egymás mellett élés”, amit a norvég kapitány példája is mutat. Elképzelhető, hogy az őslakosok a csoport kis létszáma miatt bátorodtak fel, bár a korábbi expedíciók is hasonló létszámmal végezték feladataikat.

„A liánindákkal behálózott őserdőben szerzett tapasztalataim után mindig csak huszonöt kiválasztott matrózzal keltem útra. Ők hordozták fegyvereiken kívül a szükséges szerszámokat is. Az első szigeten megmásztuk a legmagasabb hegyet. A geológus felemelt egy kődarabot, kalapáccsal kettétörte és nyomban megállapította: „Korallképződmény, mehetünk tovább.” A következő szigeten ez megismétlődött. A bennszülötteket sohasem engedtem a közelünkbe, mérges dárdáik és nyilaik miatt. Mihelyt a látókörünkbe jutottak, lelőttem néhány kókuszdiót, és pedig nagyobb távolságból, hogy a fegyvereink számára szükséges tekintélyt megszerezzem.”[9]

– írta erről Horthy Miklós. Lehet, hogy az ő „harciasabb” módszere volt az oka, hogy 1892-ben nem történt a fentebb leírthoz hasonló incidens, bár bizonyítani ezt sem tudjuk. Horthy, akit nagyon megrázott a báró halála, mindenesetre abban látta a támadás bekövetkeztének okát

„(…) hogy Norbeck a bennszülötteket nem tartotta veszélyesnek és a különleges óvatossági rendszabályokat feleslegesnek vélve, azok alkalmazásáról az utódomat bizonyára lebeszélte.”[10]

Pár évvel később a Leopard cirkáló egy díszes emlékkövet szállított a szigetre, amelyet a tengerészetnél szokásos szertartás keretében állítottak fel. Az emlékmű ma is megtekinthető.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

Források és felhasznált irodalom:

[1] Gáspár 154-155. o.

[2] uo. 165-166. o.

[3] uo. 164. o.

[4] uo. 167-168. o.

[5] Horthy 29. o.

[6] uo. 170. o.

[7] uo. 174-175. o.

[8] uo. 176. o.

[9] Horthy 28. o.

[10] Horthy 29. o.

Gáspár Ferenc: A Föld körül V. – Ausztrália, Csendes-óceáni szigetek, Japánország, Khina, Szibiria Singer és Wolfner, Budapest, 1908.

Horthy Miklós: Emlékirataim Európa-História, Budapest 1990.

Veperdi András: Az „Albatross” a Salamon-szigeteken 

A nyitóképen Guadalcanal-i táj látható, a szigetre jellemző párás dzsungellel és hegyekkel.