Botcsinálta felkelővezér? Bocskai István 1604-es felkelésének kezdetei; A hamis hírek történelemformáló erejéről

László Andor

A politikai élet szereplői gyakran élnek nem kifejezetten lovagias eszközökkel, és sokszor a körülmények szerencsés vagy éppen szerencsétlen alakulása is meghatározó szerepet kaphat egy-egy történelmi esemény alakulásában. Igaz ez a három részre szakadt Magyarország időszakára is, amelyben sok szempontból fordulatot hozott a Bocskai-felkelés. Kezdetekor, az elhúzódó törökök elleni háború utolsó éveiben, széleskörű elégedetlenség uralkodott az országban, ám ennek ellenére a véletlennek is jelentős szerep jutott a sikeresnek bizonyuló szabadságharc kitörésében. A szükséges szikra meglehetősen furcsa körülmények között pattant ki.¹

1604 tavaszán a pozsonyi országgyűlésen a protestáns rendek sérelmeit nem orvosolták, sőt az udvar utólag az elfogadott jogszabályok közé illesztette a hírhedt 22. cikkelyt, amely megtiltotta a vallásügy országgyűlési tárgyalását. A törvénytelen eljárás csak olaj volt a tűzre, és tovább fokozta a feszültséget. Ugyanebben az időben hagyta el Erdélyt annak kormányzója, Giorgio Basta, aki az előző években sikeresen tartotta meg a keleti országrészt a császár oldalán. Bosszúja elől az ottani nemesség egy része a török Hódoltság területére menekült, ahol a fejedelemség korábbi oszmán szövetségének visszaállításáért fáradoztak. Az előző évben Székely Mózes a Porta támogatása ellenére csak rövid időre tudta fejedelmi hatalmát elfogadtatni, és elesett a brassói csatában. Az emigránsoknak így újabb jelölt után kellett nézniük, aki képes lenne tartósan elfoglalni Erdélyt.

Vezetőjük az ekkor csupán 24 esztendős Bethlen Gábor volt, akinek a neve szintén felmerült a fejedelemjelöltek között. Végül egy tapasztalt főúr mellett döntöttek: felvették a kapcsolatot a bihari birtokain visszavonultan élő Bocskai Istvánnal. Ő egy évtizeddel korábban döntő szerepet játszott Erdély törökellenes fordulatában. Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyjaként és váradi főkapitányként oroszlánrészt vállalt a korábbi törökpárti irányvonal híveivel való kegyetlen leszámolásban, amelynek köszönhetően elszakították Erdélyt a Portától, és szövetséget kötöttek Rudolf császárral. Bocskai az oszmánok ellen indított sikeres havasalföldi hadjárat egyik vezére, majd a „véres farsangon” a székelyek felkelését torolta meg. Hosszú évekig a fejedelemség egyik legbefolyásosabb politikusa, a „németes” párt oszlopa. Később az ottani nemesség megfosztotta erdélyi birtokaitól és száműzte,² de ő ekkor is megmaradt Rudolf hűségén.

Bethlen arra számíthatott, hogy a kiábrándult, mellőzött nagyúr levonta az elhúzódó háború, az eredménytelen Habsburg-szövetség tanulságát, és belátta, hogy Erdély békéje csakis a Porta szárnyai alá való visszatéréssel biztosítható. A sokat látott Bocskai többször megfordult a prágai udvarban, ismerte az ottani viszonyokat, tudhatta mennyire veszélyes a török kapcsolat a háború idején. Ezt jelezheti, hogy egyetlen levelét sem ismerjük ekkori terveiről, úgy tűnik, inkább csak szóban üzent. A közvetítő Murád nevű török rabja volt, akit sarcának összekoldulása céljából szabadon engedhetett, és így feltűnés nélkül járhatott-kelhetett Bocskai és a Hódoltságba húzódott erdélyi emigránsok között. Egy bennfentes korabeli török történetíró szerint egyenesen a rab volt a kezdeményező, aki hallván amint Bocskai „a németek uralma miatt szenvedett elnyomatásról” panaszkodik, felajánlotta:

„küldj engem a szerdárhoz! Megígérem, hogy elhozom segítségedre az egész oszmán sereget, és behelyeztetlek téged Erdély fejedelemségébe.”³

Az erdélyi menekültek Bocskait a szultán korábbi jóakarójaként, a törökök egyik fő gondviselőjeként (!) ajánlották a temesvári beglerbég, és a nándorfehérvári pasa figyelmébe. Az oszmánok számára a tizenötéves háború kezdete óta nagy jelentőségű Erdély pártállása, készek voltak fátylat borítani a múltra. Ezt mutatja, hogy Bocskai személyében négy év alatt harmadszor támogattak olyan jelöltet a fejedelemségre, aki néhány évvel korábban a törökellenes harc meghatározó alakja volt.⁴ A Hódoltság területére hívták a főurat, aki így egyértelművé tenné szándékát, és a fejedelemségbe indított hadak élére állhatna.⁵ Állítólag egy ló „magyar formára” készített nyergébe rejtve küldték el számára a szultán, a nagyvezír és a főmufti hitlevelét, amely jóakaratukról biztosította őt.

Bocskai azonban veszteg maradt: teltek a hónapok, és nem tett eleget a meghívásnak. Mindeközben sikertelen béketárgyalások folytak a török és a császári küldöttek között, elhunyt a török szultán és a nagyvezír is. A magyar főúr nyáron visszanyerte elkobzott erdélyi birtokait a császártól,⁶ amelyeket hamarosan végiglátogatott. Úgy tűnt, nem kívánt élni az emigránsok és a törökök által kínált lehetőséggel, továbbra is kitartott Rudolf mellett.

Szeptember közepén Temesvár mellett egy éjszakai rajtaütés során császári zsoldosok és hajdúk verték szét az Erdélybe készülő magyar nemesek és a melléjük rendelt török csapatok óvatlan táborát.⁷ A Porta és az erdélyi menekültek kísérlete a fejedelemség visszaszerzésére ismét kudarcot vallott. Bethlen Gábor mégis éppen e vereséget használta ki arra, hogy lépéskényszerbe hozza Bocskait. Azt híresztelte ugyanis, hogy a váratlan támadás nyomán hanyatt-homlok menekülve, elhagyta dolmányát, amely így a hajdúk kezébe került – zsebében egy Bocskainak szóló levéllel. Ezt hamarosan eljuttatták Giacomo Barbiano di Belgiojoso felső-magyarországi (kassai) főkapitányhoz, aki így tudomást szerzett a szervezkedésről. Bethlen arra számíthatott, hogy ilyen módon a tétovázó bihari nagyúr kénytelen lesz színt vallani, és véget ér a bujdosók számára oly hosszúra nyúló „idővontatás”.

A hamis hírek már több mint négyszáz esztendővel ezelőtt is döntő jelentőségűek lehettek. Bocskai szeptember végén, Erdélyből hazafelé tartva szerzett tudomást a szóbeszédről. Ekkor egy véletlen esemény jött közbe: a minderről semmit sem sejtő, pénzszűkében lévő főkapitány (másokkal együtt) rakamazi táborába hívta a főurat, akitől kölcsönt akart kérni. Bocskai azonban inkább a rá nézve terhelő levél miatti felelősségre vonástól tartott. Betegségére hivatkozva visszavonult jól védhető sólyomkői várába, és szeptember utolsó napjaiban tanácskozásra rendelte magához bizalmasait.⁸ Itt és ekkor ő maga tárta fel korábbi kapcsolatait a törökökkel és a száműzött magyar nemesekkel, terveit az erdélyi fejedelemségről. A szorult helyzetben lévő Bocskai tanácsot kért híveitől: mitévő legyen? Az uralkodóhoz folyamodás lehetősége túl kockázatosnak tűnt, a közelmúltban több ízben megesett, hogy valaki egyszerű gyanúsítás nyomán is az életével lakolt vagy börtönbe került. Abban állapodtak meg, hogy a főúr meneküljön török területre, várait igyekezzen az oszmánok kezére játszani. Ezt követőn azonban Bocskai több embere úgy döntött, mégsem vállalják a cinkosságot az árulásban, és felfedték uruk szándékát a környéken tartózkodó Concini váradi alkapitánynak.⁹

Úgy tűnik, Bethlen „praktikái” sikeresek voltak, ezért mondhatja az utókor, hogy Bocskait tulajdonképpen „beugratták”, Bethlen „nagy manipulációja” vette rá a cselekvésre.¹⁰ A történtek megragadták a historikusok képzeletét: van, aki szerint, „cselszövény” áldozata lett,¹¹ másnál „egy bitang esemény által kényszerítetett”,¹² illetve „becsavartaték”,¹³ véletlenek sorozata kényszerítette, hogy a felkelés élére álljon.¹⁴

Mégsem „botcsinálta felkelővezérrel”¹⁵ van dolgunk. A magyar nagyúr ugyanis nem követte a számára felkínált forgatókönyvet: nem azt tette, amiről Sólyomkőn döntöttek, nem menekült a hódoltság területére, így nem vált a törökök eszközévé. Saját útját járta, pedig helyzete kilátástalannak tűnt. Belgiojoso gyorsan intézkedett: azonnal a helyszínre indult, magához rendelte az erdélyi császári katonaság parancsnokát a várakból kimozdítható összes katonával együtt, és követte őt saját serege hátramaradt része is. Az elsöprő fölényben levő császári hadvezér azonban nem támadt azonnal Bocskaira, Adorján várában akarta bevárni a másik két hadoszlopot, hogy velük egyesülve biztos győzelmet arasson. Eközben tárgyalásokba bocsátkozott Bocskaival, akinek így időt biztosított. A török kapcsolatainak napvilágra kerülése és katonai fellépése között eltelt két hétben a magyar főúr alaposan mérlegelhette a lehetőségeket. Bár őt érte támadás, mégis sikerült átvennie a kezdeményezést, és meglepetést okozni. Minden bizonnyal elégtelennek vélte az oszmán segítséget, hallott az emigránsok Temesvár melletti vereségéről, ezért nem elsősorban bennük bízott, nem rájuk alapozta stratégiáját: a török támogatás szükséges, de nem elégséges feltétele volt sikeres fellépésének.

Nem vonult Erdélybe, amivel túl nagy kockázatot vállalna volna: úgy járhatott volna, mint szerencsétlen sorsú elődei. Minden bizonnyal ott lebegett előtte Báthory Zsigmond és Székely Mózes példája, akik a Porta pártfogása dacára sikertelenül próbálták megszerezni a fejedelemséget, mozgalmuk elszigetelődött, vereséget szenvedtek. A leendő fejedelem „mint az okos építőmester, csak olyan alapon volt hajlandó házat építeni, melyről meggyőződött, hogy jól meg van fundálva.”¹⁶ Rövidtávon sereget kellett gyűjtenie, hogy a siker reményében szállhasson szembe az ellene gyülekező csapatokkal, hosszabb távon pedig biztosítani azt a számottevő társadalmi támogatást, amely katonai eredményeit tartóssá, mozgalmát országos jelentőségűvé teheti.

A hamarosan kirobbanó felkelés közvetlen előzményei Felső-Magyarországra vezetnek. Itt a Habsburg-uralommal szembeni fokozódó elégedetlenség nyomán az 1604. szeptember 8-án Gálszécsen összegyűlt rendek ünnepélyesen tiltakoztak a kassai főkapitány előtt az önkényesen alkotott 22. törvénycikk ellen. A gyűlés elkeseredett résztvevői azt is felvetették, hogy vallási sérelmeik miatt kénytelenek lesznek az önvédelem eszközéhez nyúlni. Több korabeli beszámoló szerint a végsőkig elszánt itteni nemesség folyamodott Bocskaihoz, számos értékelés szerint valójában itt mondták ki a fegyveres ellenállást azokkal szemben, akik a pogányok elleni harc helyett a protestánsok javaira áhítoznak. „Hát ti őfelsége ellen akartok támadni?” – tette fel a kérdést a meglepett Belgiojoso, aki személyesen fogadta a gyűlés küldöttségét, ám a következő hetekben mégsem fordított kellő figyelmet a felső-magyarországi történésekre.¹⁷

A bajban levő református bihari nagyúr felismerte a vallási sérelmek fontosságát, s ez vált azzá a közös üggyé, amelyet zászlajára tűzve a következő hetekben valóban széleskörű felkelést, pozitív energiákat felszabadító szabadságharcot szervezhetett. A főkapitány szerint maga Bocskai is a hamis híresztelés fegyveréhez folyamodott, amikor azt terjesztette, hogy Belgiojoso valójában a katolikus hitre térítés szándékával fordult ellene. Mindez persze hihetőnek tűnt azokban a napokban, amikor Liszka (ma Olaszliszka) református templomát erőszakkal a jezsuitáknak adták, és amikor Lőcsén csupán a város polgárságának erélyes fellépése akadályozta meg a templom és tartozékainak katolikus tulajdonba vételét – az egyik kanonok egyenesen az árnyékszéken keresett menedéket a feldühödött tömeg elől. Az öt felső-magyarországi szabad királyi város gyűlése közös nyilatkozatban tiltakozott az ellenreformációs kísérletek miatt.¹⁸ Ilyen körülmények között Bocskainak „a religiónak színe alatt” sikerült maga mellé állítani a túlnyomórészt református hajdúkat, a felső-magyarországi nemesség, és a polgárság nagy részét, miközben azt ígérte, hogy lezárja az értelmetlen háborút, később pedig a rendi szabadságjogok megerősítését is célul tűzte ki.

Az események drámai gyorsasággal követték egymást. Október 14-én Belgiojoso kassai főkapitányként kifizette a hajdúk elmaradt zsoldját, majd feltárta előttük Bocskai árulását, végül pedig feleskette őket a császár hűségére – ezzel úgy vélte, biztosította szolgálataikat. Időközben azonban „a magyar nemzetnek szeretetekért, országoknak elpusztítását szánván” a hajdúk a szorongatott főúrral is kapcsolatba léptek. Ugyanezen a napon (!) a „kereszténységnek, s az mi országunknak s édes hazánknak legfőképpen az egy igaz hitnek megoltalmazására” Bocskainak tettek újabb esküt, és mellé álltak!¹⁹ Ezzel az utolsó pillanatban sikerült keresztülhúzni Belgiojoso számításait, aki másnap reggelre várta az észak felől közeledő hadtestet, és azonnal Bocskai Kereki vára ellen akart vonulni. A főkapitány által sürgetett sereg éjszaka is úton volt, hogy minél hamarabb odaérkezzenek. Csupán néhány órányi járásra a császáriak főhadiszállásától, Álmosd és Diószeg között a hajnali órákban rajtuk ütöttek a hajdúk. Az itt aratott győzelem volt az egyetlen igazán jelentős diadal, amit Bocskai a felkelés időszakában aratott, ám az képes volt döntő fordulatot hozni.

A még mindig túlerőben levő kassai főkapitány talán ekkor követte el a legsúlyosabb hibát, hiszen nem vállalt ütközetet, hanem visszavonult. Ám a jól védhető Váradban sem volt maradása, a Tiszán Tokajnál kelt át, ahol a hidat kénytelenek voltak lerombolni az őket követő hajdúk előtt – így a túlparton rekedt császári zsoldban levő rácok közül sokakat levágtak vagy a folyóba szorítottak. Ekkorra a felső-magyarországi nemesség nagy része is Bocskaihoz csatlakozott. Belgiojoso csapatai rohamosan fogyatkoztak, sokan cserbenhagyták, még székvárosa sem fogadta be. Saját bevallása szerint alig 30 katonája maradt, akikkel az álmosdi csata helyszínétől majdnem 300 kilométerre északra levő Szepesvárban kellett átvészelni a hajdúk ostromát. A liszkai jezsuiták is menekülőre fogták: díszes köntösüket, és kalapjukat lecserélve „kocsis módjára” szűrbe öltöztek, közönséges süveget nyomtak fejükbe, és az „oldal útra” vették az irányt.²⁰ Bocskait eközben a magyarok Mózeseként üdvözölték,²¹ a hajdúktól idegenkedő szász krónikások, a szepesváraljai evangélikus lelkész vagy egy lőcsei tanácsos szintén Isten által küldött szabadítóként köszöntik.²² A főkapitány egykori székhelyén, Kassán idővel a magyar fejedelem alakított ki udvart.

Bethlen mesterkedése tehát részben bevált: Erdély ismét a Porta védőszárnyai alá húzódott, az emigránsok hazatérhettek, sőt Bocskai velük töltötte be a korábban megüresedett ottani tisztségeket. Ugyanakkor az események mégsem egészen úgy alakultak, ahogyan azt a Hódoltságban tervezték: a bihari nagyúr egy felső-magyarországi mozgalom élére állt, fejedelemsége alatt csupán néhány hétig időzött Erdélyben. Bethlen a későbbiekben több ízben büszkélkedett azzal, hogy Bocskait ő vezette a szultán hűségére²³ – ám ezt mindig a Portán hangoztatta. Magyarországon ugyanis tudták, hogy a bihari főúr igazából nem állt kötélnek, nem az erdélyi menekültek és a törökök, hanem a hajdúk és a magyarországi nemesek élén vonult harcba, az oszmán támogatást csak a későbbiekben vette igénybe.

---

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

---

A nyitóképen Kassa, előbb Beliojoso, majd Bocskai székelye a 17. század elején (Wikimedia Commons)

Jegyzetek, felhasznált források: