Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak Magyarországon a II. Világháború alatt. Budapest, 2018. Jaffa Kiadó.
Robert M. Hayden szerint háborús nemi erőszak akkor következhet be, ha
1. Az államhatalom gyenge, és képtelen megvédeni saját állampolgárait.
2. A katonai vezetőség csapatait szabad rablással kívánja jutalmazni
3. A társadalmi normák szétesnek
4. A férfi önmeghatározás militarista jelleget ölt,
5. Jelen van a düh, és a frusztráció, illetve a férfi személyes traumája a hadseregben és az életben elszenvedett megaláztatások miatt.[1]
Idézi a könyv elméleti bevezető tanulmányában a téma egyik kiemelkedő nemzetközi kutatója, Susan Brownmiller szavait egyetértően. Ez az elméleti keret jól mutatja, hogy Pető Andrea munkája tágabb összefüggéseiben, nemzetközi és történeti kontextusban kívánja vizsgálni azt az erőszakhullámot, amelyet 1944 őszétől szovjet katonák követtek el magyar nők ellen. Tudatosan törekszik arra, hogy a vizsgálat fókuszában maga a jelenség áll: egy megszálló hadsereg éveken át tömegesen erőszakolt nőket egy megszállt országban. Egy történelmi epizód, ami sokszor, sok formában, sok közösség és hadsereg érintkezésekor megesett az elmúlt évezredek folyamán. Hogy jelen esetben ez a szovjet hadsereg volt, és Magyarország női lakossága, az a munka tudatos szemszög-meghatározásában az összehasonlításhoz szükséges adatok közül kettő csupán, nem kizárólagosan meghatározó jellemvonásai az eseménysorozatnak.
A kötetet ez a szempontú megközelítése nyilvánvalóan unikálissá teszi a téma magyar historiográfiájában, a kontextusban megmutatkozó alapos elméleti, szakirodalmi és globális eseménytörténeti háttértudás pedig a nemzetközi nőtörténet-kutatás szakirodalmi palettáján is lényeges munkává emeli a könyvet.
A magyar történeti emlékezetben mélyen gyökerező trauma az 1944-1946-os szovjet erőszakhullám. A közel hetven évvel ezelőtt történt eseménysor épp ezekben az években csúszik át személyes emlékezetből család- és köztörténetivé, hogy Pető Andrea Gyáni Gábort idézi aktívan élő emlékezetből a “hideg emlékezet” idősávjába. [2]Köztudott, hogy az 1945-1946-ot követő időszakban az áldozatok némaságra ítéltettek, s hogy a köztörténet-írás szintjére hangjuk nem is igen jutott el 1989-ig.
Az utóbbi két évtizedben megmutakozó emlékezetpolitikai fordulatnak több oka van. Az egyik nyilvánvalóan az 1989-es rendszerváltás. Azj az állítása is igaz a munkának ugyanakkor, hogy Magyarországon ezekben az években fordult a történetíró szakma is mind gyakrabban a mikro/ és lokális történetírás irányába. [3] Abban is igazat kell adni a szerzőnek, hogy – a mikrotörténelem népszerűvé válásától nem függetlenül- egyre láthatóbb helyet követelt magának a magyar történetírás palettáján is a nőtörténet.
Megemlíti a kötet, hogy nagyközönség számára fogyasztható munka a témában igen kevés született, annak ellenére, hogy széleskörben ismert, emlékezetben tartott és emlegetett eseménysorról van szó. 1997-ben Sára Sándor: A vád című filmdrámája nem sokáig futott a mozikban, s bár a film pszichológiai eszközeiben, képi világában remekműnek mondható, dramaturgiájában talán már anakronisztikus volt a kilencvenes évek eleji néző-nemzedékek számára – nem váltott ki különösebb visszhangot. Ezzel szemben Strabski Fruzsina 2013-ban megjelenő, Elhallgatott gyalázat című, interjúalapú dokumentumfilmje nagy port kavart,[4] és a 2010-es évek egyik kasszasikerévé vált. Az alkotás letisztult drámaisága folytán mindez érthető is, igazat kell azonban adni Pető Andreának abban, hogy elvesz a munka értékéből az aktuálpolitika bevonása, és talán befogadóközönségét is megosztja, egy olyan témában, ami politikai hovatartozástól függetlenül az ország közös múltjához tartozik. [5]
Pető Andrea a film hátrányai közt említi azt is, hogy az egyetlen kontextus, amibe az eseménysort helyezi, a két csoport nacionalizálása: Hogy az elkövetők szovjetek voltak, az áldozatok magyarok, s hogy ebben a kontextusban leegyszerűsített, közismert hagyományban mélyen gyökerező, de árnyalástól mentes toposzokra épít: Az állatian primitív, kölniivó ösztönlénnyé egyszerűsödött szovjet katonák képére a lakosságot nagyrészt kiszámíthatóan bántalmazó, elegáns német katonák emlékével szemben. [6]
A kötet a nációk meghatározását társadalmi-kulturális adatként kezeli, és az események ilyen értelmű okait is keresi. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy van a dokumentumfilmben is történészszakértő aki éppen ezt adja hozzá már ott megszólalásában a narratívához.[7]
Strabski Fruzsina dokumentumfilmje az áldozattá vált nők hallgatásának okát is kizárólag politikai-nemzeti keretekben helyezi el. Pető ugyanakkor tágabb keretét nyitja az értelmezésnek: állítja, hogy a hallgatás motívuma nem egyedüllálló az erőszak történetek sorában, s férfi dominanciájú társadalmakban a nőket ért gyalázat többször és számos pontján a világnak hallgatásra ítéltetett már az emberiség folyamán. Titus Andronicus Laviniájának példájával él, a megbecstelenítés után megnémított nőjével.[8] A példa, bár fiktív, kétségkívül találó. Hiszen az ókori Rómában az erőszakot a mai fogalmaink szerint el sem ismerte a (valóban férfi dominanciájú) társadalom. Ismerte rabszolgák ellen elkövetett, alapvetően tulajdonjog elleni és anyagi kárt okozó bűncselekményként, és szűz lányok szeméremrablásaként, szintén anyagi kárt okozó tettként, ami a megbecstelenítés után családra maradó lány eltartási költségeiből származott. Házasságon belül, vagy örömlányok ellen elkövetett erőszak fogalma nem volt büntetőjogi kategória a Római Birodalom egyetlen korszakában sem. [9]
A megerőszakolt Laviniát, mint a római nők fiktív és szimbolikus megtestesítőjét tényleg megnémította a római társadalom és jogrend. Több helyen sugallja a kötet, hogy a meggyalázott nők hallgatásának oka eredendően a világtörténelem kezdetétől külső (vagy külsőből belsővé internalizált) társadalmi kényszer.[10] Ez azonban talán még mindig leegyszerűsítetten tekint a traumatizált pszichére.
Hiszen való igaz, hogy a hallgatás ősidők óta a nők kényszerű -vagy kényszerűen internalizált- önvédelmi eszköze, hogy elkerüljék az őket ért nemi erőszak sok esetben ráadásképp őket sújtó következményeit.
Ugyanakkor a munka nem számol a traumatizált tudat egyik legfőbb jellegzetességével: orvosi-biológiai szempontból traumának azt nevezzük, amikor fenyegetett élethelyzetben a tudat két ösztönös védekező mechanizmusa: (melyet adrenalinszint-növekedés készít elő) a szembeszállás, vagy menekülés hatástalannak, vagy lehetetlennek bizonyul. Ebben az esetben az agy sok esetben lefagy. Ezt a lefagyott állapotot hívjuk biológiai értelemben traumatizáltságnak. (Ugyanez az agyi blokkoltság okozza az úton reflektorfényben álló emberek vagy állatok bénultságát) Ilyenkor az alapvető életfunkciókon, és érzékeléseket működtető agyműködésen kívül minden más agyi terület leáll. Blokkolódik többek közt a beszédképzésért felelős Broca-központ. Az elme érzékel csupán, de nem fogalmazza meg, nem tudja megfogalmazni, mi történik vele. Ennek következtében a biológiai értelemben traumatizált tudat a traumatikus eseményt is így tudja tárolni csupán: képekként, hangokként, érzetekként, szagokként – nem szavakba foglalt történetként. Így – tudatos terápia híjján – sok esetben nem, vagy csak töredékesen formálódik a traumatizáló esemény történetté.[11] Maga a kötet is megfogalmazza egy ponton, hogy “hiába van megtapasztalt tudás, ha az nem válik megfogalmazható tudássá” – viszont ezt szinte kizárólag a külvilág befogadóképességének, és az egyén társadalmi beagyázottságból adódó fogalmi készletének, önképének kontextusába helyezi. Holott nagyon sok esetben – amikor az áldozat orvosi értelemben traumatizálódik- ez magának a traumatizáltságnak orvosbiológiai tünete. Amit – tény és való hogy számos alkalommal megpecsételnek/megpecsételhetnek társadalmi tényezők is.
Talán árulkodóak ezzel kapcsolatban, hogy a könyvben sokat emlegetett film: Az elhallgatott gyalázat vallomástevői is. Hiszen a riporternő itt megadta az értő és befogadó értelmezési keretet, a résztvevők pedig mind azzal a határozott szándékkal ültek kamera elé, hogy beszélni akarnak, viszont a megszólalok egyike sem maga az áldozat volt. Mindegyikük szemtanúként tapasztalta meg az 1944-1946 közötti erőszak-cselekményeket. Az áldozatok maguk hallgattak. Ez persze nem jelenti, hogy a hallgatás mögött nincsenek ott a kötetben nagyon helyesen megnevezett okok: a sok évezredes kényszerű női önvédelmi reflex, az internalizált szégyen, a loyalitás, és a rendszerváltás előtti időszak hatalmi lepecsételő ereje, de ezzel együtt muszáj figyelembe venni a trauma fenn említett neurobiológai hatásait is. Már csak azért is, hiszen így tudjuk kontextusba helyezni más történelmi traumákkal – köztudott, hogy általános jelenség a Holokauszt-túlélők családjában is a hallgatás a Shoa éveiről, ahogyan legtöbbször PTSD-től szenvedő veteránok, vagy háborús menekültek sem beszélnek traumatikus emlékeikről hozzátartozóiknak, legfeljebb az ahhoz időben legközelebbi élményeikről. [12]
Megemlékezik a könyv arról a jelenségről is, amikor a visszaemlékezők ego-dokumentumaikban eltávolítják az egykori, erőszak áldozatává vált személyt saját maguktól, harmadik személyben fogalmaznak. “Másodlagos szemtanú” narrációs módnak nevezi ezeket emlékezeti formákat Pető Andrea.[13] Ezt szintén érdemes volna tágabb kontextusba helyezni, hiszen ebben az elemzésben úgy értelmeződik, hogy a visszaemlékezőnek internalizált szégyen, vagy normák hatására nincs közös identitá-salapja a társadalommal, amiben megszólal. Ugyanakkor a történeti naplókutatás több olyan példát is ismer, ami alapján ez szélesebb spektrumú értelmezési keretet enged. Pető említi a leghíresebbet, Az egy nő Berlinben című naplókiadványt,[14] ahol valóban egy egyszerre maszkulin és hivatalos narratívájában prüdériától hangos rendszerben felnőtt és szocializálódott nő távolítja el magától azt a személyt, aki hónapokon át tűri, hogy szovjet tisztek éljenek a lakásában, kiszolgálva magukat úgy étellel, mint női testtel. Ha viszont emellé helyezzük az ugyancsak E/3-ben fogalmazó Felix Hartlaub naplóját, a kép máris árnyalódik. Utóbbi, a Heidelbergi egyetem művészettörténeti tanszékének doktorandusza volt, aki koragótikus francia építeszetet kutatott. Sorozott katonaként azonban 1940-ben a Wehrmacht kötelékében maga is aktív részese volt a franciaországi hadjáratnak. Esetében nem beszélhetünk férfi társadalmi nyomásról, de még csak internalizált társadalmi nyomásról sem naplóíró és naplóbeli énje különválasztásának a hátterében. Hiszen az 1940-es hivatalos német propaganda szerint épp hőstettet hajtott végre. A meghasonlottság saját civil énjével állt fenn. A “másodlagos szemtanú” effektusnak tehát komplexebb okai is lehetnek, mint a külső társadalmi elvárásokra adott válaszreakció.[15]
Törekszik a kötet az emlékezők kulturális-összehasonlító elemzésére is. Azonban talán ugyancsak szükség volna ennek a spektrumnak a tágítására.[16] Hiszen figyelemreméltó meglátás, hogy a mennonita és a magyar nők vallomásaira is jellemző, hogy igen gyakran csupán néhány szavas tényként említik az őket ért traumát, s az is tény, hogy mindkét emlékező csoport a szovjet hadsereg befolyási övezetében élt az elszenvedett erőszak után, ugyanakkor kiegészíthető ez a sor az 1993-as boszniai háború számos bosnyák muszlim áldozatával,[17] vagy azokkal a nőkkel, akiket az ISIS nyomorított meg,[18] s akik jóval az események után, a megszálló erőktől már megszabadultan fogalmaztak ugyanilyen módon, míg a Boko Haram legtöbbször szintén muszlim erőszakot elszenvedett női áldozatai közül megszabadulásuk után sokan nyíltan tudnak beszélni emlékeikről.[19] Részletes komparatív elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egy árnyalt válaszhoz: mi mindebből a traumatizált psziché orvosi-biológiai tünete, mi és mennyi a kulturális- vallási identitás tükröződése, s mi a fennálló külső kényszer.
Összefoglalva tehát: A könyv unikális abban a tekintetben, hogy a szovjet hadsereg magyar nők ellen elkövetett erőszakcselekményeit tudatosan igyekszik tágabb összefüggésben megmutatni annak etnikai-politikai aktualitásainál, mindemellett a kontextust talán túlságosan is csupán egy másik keretben, nőtörténeti keretben vizsgálja, s nem tágítja a horizontot a már kutatott és publikált egyetemes traumatörténeti, és traumapszichológiai ismeretekkel.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
[1] Pető,
[2] Uo. 29.
[3] Uo. 41.
[4] Elhallgatott gyalázat. Magyar dokumentumfilm, 52 perc, rendezte: Strabski Fruzsina, 2013.
[5] Pető, 2018: 40-42.
[6] Uo.
[7] Ungváry Krisztián – lásd – Ellhallgattott gyalázat, 15.00-1503.
[8] Pető, 2018: 84.
[9] Nghiem L Nguyen: Roman Rape: An Overview of Roman Rape Laws from the Republican Period to Justinian’s Reign. Michigan Journal of Gender&Law, 2006/1. 76-112.
[10] Pető, 2018: 84.
[11] Bessel van del Kolk: The body keeps the score: brain, mind and body in the healing of trauma. New York, 2014. 409.
[12] Audrey Rubin – Lorna Rhodes: Telling ten percent of the story. Narrative and the intergenerational trauma among Cambodian refugees. In Anna M. Georgiopoulos-Jerrold F. Rosenbaum (szerk.): Perspectives of Cross-cultural psychiatry. New York, 2005.157-178., ; Rachel Dekel – Hadass Goldblatt: Is there intergenerational transmission of trauma? The case of combat veterans in children? The American Journal of Ortopschyatry. 2008/3. 281-289.
[13] Pető, 2018: 148.
[14] uo. 149.
[15] Katherine Rosau: A diary without an „I” – Embodiment and self-construction in Felix Hartlaub’s extrospective Second World War Paris writings. Textual Practice, 2018/2. 25.
[16] Pető, 2018: 147.
[17] I came to testify. – War, women and peace. Dokumentumfilm. Rendezte: Abigail Disney – Pamela Hogan – Gini Reticker, 2011. 53 perc.
[18] “Horrors can’t be told” – Afghan women report ISIS rape. The Straits Times, Asia, 30 July, 2018.
[19] Kindnapping survivor on her amazing escape From Boko Haram. – Tanúvallomás, közéttteszi az ENSZ. https://www.youtube.com/watch?v=j0qj-dps1e0&t=117s utolsó elérés: 2021. március 22.