Árvízi kiskirályok és szocialista operett; egy gátszakadás utóélete
1947/48 telén hatalmas jeges árhullám vonult le a Tiszán, amely súlyos károkat okozott, főleg a beregi szakaszon. Előbb a szovjet (a mai ukrán) részen, majd Magyarország területén is átszakadtak a gátak, a december 31-én tetőző folyó pedig több települést elöntött. Különösen súlyos volt a helyzet Tivadarnál, ahol az év utolsó napján adták meg magukat a védművek, és a károkat csak hosszú hónapok alatt sikerült helyrehozni. Az árvíz súlyos csapás volt a háborús sokkból épp csak magához térő országnak és a már akkor sem a leggazdagabbak közé tartozó régiónak is. A helyreállítással szinte egy időben indult meg a felelősök keresése; a katasztrófát a kommunista párt és a sajtó jelentős része az akkor magánkézben lévő árvízvédelmi társaságok nyakába varrta, így szolgáltatva ürügyet azok államosítására.
A folyamszabályozások megindulása előtt mind a Duna, mind a Tisza a mainál sokkal nagyobb árterülettel rendelkezett, a helyi lakosság pedig megtanult együtt élni az árhullámokkal (már amennyire ez lehetséges), amelyek rendre súlyos károkat okoztak. Nem véletlenül lett a reformkor és a későbbi időszakok egyik kulcskérdése a Tisza szabályozása, amelyet az anyagi korlátok mellett a világháborúk és a trianoni határmódosulások is hátráltattak. A második világháborúban ráadásul a töltések egy része is megrongálódott – a természetes akadályként szolgáló folyóknál rendszeresek voltak a nagyobb összecsapások, sőt a háború miatt félbemaradtak az 1940-ben megkezdett gátépítések is. A Tiszabecs alatti szakasz megerősítésére így nem került sor, ráadásul a háború utáni tragikus gazdasági helyzetben a korábbinál is jóval kevesebb pénz jutott a meglévő töltések karbantartására és újak építésére. Ezt fejelte meg még az is, hogy a megelőző 30 évben a Tisza ezen szakasza négy államalakulathoz is tartozott, viszont az árvízvédelmi terveket sosem sikerült összehangolni a korábbiakkal, illetve a mindenkori érintett országokkal.
1947 telén az addigi legnagyobb jeges árhullám indult meg a pocsék állapotban lévő gátak felé, ráadásul jégtorlasz is kialakult, ami az év utolsó napjaiban beköszöntő melegebb időjárás hatására felengedett, utat nyitva ezzel az addig mögötte felhalmozódott víztömegnek. December 30-án előbb az országhatár felett szakadt át a töltés, másnap víz alá került a Tisza és a Túr köze, valamint Tiszabecsnél történt gátszakadás. Ezt követte a tivadari szakadás, amellyel teljessé vált a beregi öblözet elöntése. Ezt követően még három árhullám vonult le, amelyek lehetetlenné tették a helyreállítást, és nagyon megnehezítették a kármentést is. A három halálos áldozat mellett az anyagi károk is hatalmasak voltak; a víz 255 km2-nyi területet öntött el, és az ott található 4500 ház egyötöde vált lakhatatlanná. Január első napjaira Tokajtól északra valamelyest javult a helyzet, a nagy árhullámok levonultak.
„A Tisza és a Vásárosnamény—Beregszász felé vezető országúttal határolt terület gátszakadás következtében víz alá került. A víz Gergelyi-Ugornyát (sic!) veszélyezteti. A község északi részén újabb körgátat emelnek. Tarpa vízmentes, Tivadar és Gulácsi községek alól a víz erősein kihúzódott, a Hete község külső részén fekvő házakat a víz elérte. Fejéracsa vízmentes, úgyszintén Csaroda is. A Vásárosnamény—Beregszász felé vezető műút mentén fekvő Tókos község teljesen vízben áll.”
– írta a Makói Népújság január 4-i száma, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy máshol csak ekkor kezdődtek a bajok. Gergelyiugornyánál nem sokkal később már száz ház volt víz alatt, és a Tisza áttörte a gátként szolgáló főút töltését is, ráadásul
„az éjszaka folyamán a Vámos-Atya (sic!) községtől nyugatra fekvő tanyákat is kiürítették. A tarpai gátszakadások közül kettőt a lakosság eltömött és a tivadari gátszakadás helyreállítási munkálatai megkezdődtek.”[1]
Bár a mentés azonnal megindult, sem elég idő, sem elég kapacitás nem volt a teljes lakosság kitelepítésére. Mátészalkán például szilveszteri bálra készültek, amikor híre jött a gátszakadásoknak; a mulatságot ugyan még megtartották, de a teljes bevételt egyből az árvízkárosultaknak utalták át. Három nappal később a magyar civilek és katonák mellett már a svájci Vöröskereszt, az UNICEF és más segélyszervezetek is bekapcsolódtak a helyreállításba és az otthonukat vesztettek ellátásába. A Szabad Nép január 21-i cikkéből például megtudhatjuk, hogy bár Tivadarnál szélesedett az átszakadt rész, a beömlő víz már nem fenyeget semmit, ráadásul Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács főtitkára 250 000 forint gyorssegélyt utalt a munkálatokra. Az árvízkárosultak megsegítésére és a helyreállítása országos összefogás kezdődött; Mátészalkáról 500 munkás indult a térségbe, ahová 240 önkéntes fiatal is leutazott, Békéscsabáról pedig a Partizánbarátok körének 30 tagja ment az elárasztott területekre segíteni. A kitelepített 3758 fő élelmezését és ellátását eddigre sikerült megoldani, emellett
„Olt Károly elvtárs népjóléti miniszter felhívására a Nemzeti Segély központjában egymás után jelentkeznek a budapesti dolgozó családok egy-egy árvízsújtotta gyermek befogadására.”
Budapest, illetve több fővárosi üzem, valamint a Községi Takarékpénztár emellett 31 ház újjáépítését is vállalta.[2]
Tivadarnál a helyreállítás 1948. február elejéig elhúzódott, úgy is, hogy több ezren dolgoztak a töltések helyreállításán. Január 23-án a Népszava tudósítása szerint már csak egy hét volt hátra az ideiglenes gát munkálataiból. A helyszínen tartózkodó Kisbán György a borzalmas pusztításról is beszámolt:
„Kis falu Tivadar. Hétszáz lélek lakik benne, jóformán egy uccából) áll. És alig egy-két ház lakható. Az út mindkét oldalán látni lehet a rombadőlt házak belsejét. az összetört bútorokat, edényeket, ingóságokat. Így lehet valóban felfogni a pusztulás döbbenetes mértékét. Szakértők járják végig az árvízsújtotta falvakat, felbecsülik a kárt és megállapítják, melyik ház lakható, melyik nem és alátámasztással melyik állítható helyre.” [3]
A cikkben megszólaltatott vízügyi mérnök is beszélt az 50 éves töltések ramaty állapotáról, illetve arról, hogy hibás elképzelés alapján készítették azokat. A gátat ugyanis a falu alatt „U” alakban vezették, ami lehetőséget adott a jeges ár feltorlódásának. A helyi árvízvédelmi társulatok felelőssége is felmerült, igaz ekkor ez még nem kapott politikai színezetet.
„Takács Ferenc elvtárs, államtitkár, árvízvédelmi kormánybiztos, mint ismeretes, elrendelte a fegyelmit az ezen a területen levő két árvízvédelmi társulat vezetői ellen. Nyilvánvalóvá vált, hogy a két árvízvédelmi társulat vezetője mulasztást és hibát követett el, mert egyfelől nem jelentette, hogy nem megfelelő a gát, a háborús sérüléseket nem hozatta rendbe. A szakemberekből álló fegyelmi bizottság rövidesen nyilvánosságra hozza döntését, amelyből kiderül, hogy valóban szakszerűtlenség és gondatlanság okozta-e a gátszakadásokat.”[4]
Ekkor már az ország minden szögletéből érkeztek önkéntesek és katonák, építőanyag, valamint élelmiszer és ruházat, a helyreállítási munkákat pedig nem más, mint Görgényi Dániel ezredes irányította. Az ő szerepe külön is megérne egy vagy több cikket, most dióhéjban csak annyit, hogy a Don-kanyarban esett szovjet fogságba Stomm Marcell altábornaggyal együtt még századosként. A kiválóan képzett utásztiszt antifasiszta iskolát végzett, majd 1945 februárjában a debreceni ideiglenes kormány által a németek ellen felállított 6. hadosztály egyik zászlóaljparancsnoka lett. Ezt követően a minisztériumban dolgozott különféle beosztásokban, 1948-ban pedig vezérőrnaggyá léptették elő. 1956-ban az ELTE BTK nemzetőrparancsnoka lett (egyes források szerint pár nappal korábban Földes Lászlóval együtt lövetett a tüntetőkre), de a megtorlást elkerülte, a Központi Műszaki Anyagraktár parancsnokaként ment nyugdíjba 1964-ben.
Na de vissza a gátakra! Pelikán József óta tudjuk, hogy a gát legnagyobb ellensége az ürge, ám ekkor még úgy gondolták, hogy az árvízvédelmi társaságok vezetői azok. Felelősségüket már a fentebb idézett cikk is felvetette, azonban a politikai frázisokat puffogtató lejárató hadjáratban a Népszabadság és a Friss Újság jeleskedett. Előbbi 1948. január 20-án dobta be a köztudatba az „ármentesítő kiskirály” kifejezést, amellyel a térség független ármentesítő társulatainak vezetőit illették, függetlenül azok lelkiismeretességétől és az általuk végzett munkától. A cikk ugyanakkor még sokkal inkább árvízi tudósítás, mint politikai „vádirat”. Megtudhatjuk belőle például, hogy a szatmári szakaszon ekkor már nem volt vészhelyzet, és mivel újabb árhullám már nem jött, a gátak újjáépítésével is normálisan tudtak haladni. A helyzet ennek ellenére súlyos volt, hiszen a folyó hiába apadt, az elöntött területek még napokig-hetekig álltak víz alatt, nem beszélve arról, hogy a gátakon tátongó réseken azért még folyt be a víz. Mindenesetre biztató előjelnek ígérkezett, hogy
„jelentős területről máris levonult az ár s nyomában szépen zöldell a vetés. Görgényi utászezredes irányításával több száz utász és alkalmi munkás dolgozik a szakadásnál. Görgényi ezredes ígéretet tett arra, hegy a 250 méter hosszú tivadari gátszakadást, amelyen keresztül még most is ömlik a víz a beregi részekre, ha kellő munkaerő és anyagi fedezet áll rendelkezésre, tíz nap alatt betömjük.”[5]
Az is a cikkből derül ki, hogy Tiszabecs és Huszka 419 házából 81 összeomlott és 94 megrongálódott, de a lakosság mellett az állatállomány többségét is sikerült biztonságos helyre menekíteni. Vásárosnaménynál ekkor még súlyos volt a helyzet, ráadásul a Tivadarnál betört víztömeg levonulása során „hátbatámadta” a lejjebb fekvő falvakat, amelyek lakossága sokszor ideiglenes töltésekkel védekezett. Tiszakóródon a helyiek átvágták a gátat, ami eleinte jó ötletnek tűnt, mert
„az ár nagyhirtelen visszaszaladt az alacsonyabb vízállású Tiszába, de jöttek az újabb árhullámok s a Tisza kajánul megbosszulta kijátszását. Hatalmas kaput, mély medret nyitott a falu alá. (…) Gazdája persze, nincs a meggondolatlan lettnek, amely nemcsak koródiak, hanem a környező falvak népét is csaknem végveszélybe döntötte. Egyesek szerint „az egész falu csinálta”, mások véleménye az, hogy egy-két meggondolatlan, felelőtlen falubeli. Mátészalkán megtudjuk, hogy a rendőrség és a megye sem fogja ennyiben hagyni a dolgot.”[6]
Az ma is előfordul, természetesen csak utolsó utáni opcióként, pont az ilyen esetek elkerülése miatt, és bár a cikkből nem derül ki, máshonnan tudjuk, hogy a kóródiaknak nem volt egyéb lehetőségük a gátak mögött megrekedt víz elvezetésére. A falu lakossága amúgy a második árhullám után ismét, ekkor önkényesen visszatért, így őket harmadszor is ki kellett telepíteni. A három halálos áldozat közül ketten Tiszakóródnál, mentési munkálatok közben vesztették életüket. Az is biztos, hogy a korábbi árvízvédelmi koncepciók nem igazán voltak összehangolva, és lehet, hogy ez az eset is egy ilyen „öntevékeny” döntés eredményeként történt, mindenesetre jó alapot szolgáltatott arra, hogy felmerüljön az árvízvédelem államosítása.
„A mostani árvíz ezért a legsürgősebben felveti az árvízmentesítő társaságok államosításának kérdését. Lehetetlen, hogy egyes emberek kiskirályosdit játsszanak, a saját belátásuk szerint intézkedjenek, amikor a munkájukhoz szükséges pénzt az államtól kapják. Az újabb árvíz elkerülése érdekében a legrövidebb időn belül gondoskodni kell arról, hogy a jelenlegi 72 árvízmentesítő társaságot egy kézbe egyesítsék, amely a hároméves terv előírásainak megfelelően vezetné a jövőben az ügyeket. Annál is fontosabb ennek a kérdésnek a megoldása, mert ez a magyar parasztság évtizedes követelése, amelyet a felszabadulás előtt azért nem teljesítettek, mert politikából kímélték az árvízmentesítő társaságok vezetőit.”[7]
Félreértés ne essen, önmagában azzal sincs baj, hogy egy ilyen jelentőségű feladatot az állam intézzen, inkább a módszer vet fel kérdéseket. Az írás (és a pár nappal későbbi cikkek) megjelenésekor még nem lehetett tudni, hogy a szakadást milyen mértékben okozta az árvízvédelem mulasztása és a történelmi-természeti tényezők összjátéka, így a vádaskodás egyértelműen politikai célzattal bírt. A Friss Újság egy lépéssel tovább is ment. Január 21-én már címlapon foglalkoztak a „kiskirályokkal”, és a cikk írója nem mulasztott el belerúgni a korábbi rendszerbe sem.
„Kiskirályok felelőtlen basáskodása és bűnös mulasztása miatt sok községet és sok ezer hold földet öntött el a megáradt Tisza. A 72 árvízmentesítő társulat élén egyesek kiskirályosdit játszanak. Hozzáértés nélkül, felelőtlenül, saját belátásuk szerint intézkednek, aminek az eredménye házak, jószágok, termőföldek pusztulása. Az árvízmentesítő társaságoknak önálló hatáskörük van, annak ellenére, hogy az államtól kapott milliókból, az adófizetők verejtékes filléreiből gazdálkodnak.”[8]
Természetesen az árvízvédelmi felelősök és a gátőrök között is akadtak a tisztességesek mellett olyanok, akik valamilyen görbe úton-módon jutottak állásukhoz, amellyel nem igazán törődtek, ugyanakkor a cikk – bár elismeri, hogy a háborúban megrongálódtak a gátak – jóformán egy az egyben a társulatok mulasztásainak tulajdonítja a töltések átszakadását. Arról egy szó sem esik, hogy rekordméretű volt az árhullám, és hogy az ország állapota miatt a leglelkiismeretesebb vízügyes sem biztos, hogy tudott kellő forrásokat szerezni a rá bízott szakasz megerősítésére.
„Az államnak kell kezébe venni az Ármentesítő Társaságok irányítását, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy teljes felelősséggel és szaktudással megelőzzék az újabb árvizeket. A földmíves népnek évtizedes követelése ez, melyet a régi világban azért nem teljesítettek, mert az úri Magyarországban sógorsági és komasági alapon hitbizományként ajándékozgatták az Ármentesítő Társaságok vezető állásait. A gátját szakító Tisza kárából annyi haszna legyen legalább a népnek, hogy a „hej, ráérünk arra még” politika bűnös képviselői helyére azok álljanak, akiknek a nép érdeke a legfontosabb.”[9]
– olvasható a cikkben. A cikkíró persze a felelőst is egyből megtalálta a korábbi rendszer „személyében”, ami annak fényében különösen érdekes, hogy pont 1940-ben indult meg a Tisza ezen szakaszán új töltések építése… Tovább árnyalja a képet a fentebb már idézett Szlávik-Fejér tanulmány, amelyben olvashatunk az árvízvédelmi helyzetről és a gátak rossz állapotának okairól is.
„A háború alatt megsérült árvédelmi töltéseket a háború befejezése után nem állították maradéktalanul helyre, korszerűsítésükkel nem foglalkoztak. Az árvédelmi társulatokat a háború vége szinte teljesen kifosztott állapotban találta, az 1945-ös földreform pedig végképp tönkretette. A nagybirtokokat —amelyek addig a társulati mozgalom pilléreit jelentették — szétosztották a földnélküli parasztság között, az új gazdák nem voltak abban a helyzetben, hogy a rájuk eső ártéri járulékot pontosan és maradéktalanul fizessek. (…) Ráadásul az aszályos évek alatt nemcsak a gazdáknak, de a mindenkori kormányzatnak nagyobb gondja is volt, mint hogy a töltések állapotával foglalkozzon. Azt csak a műszakiak tudták, hogy a hosszú szárazság legalább annyi kárt tud okozni a töltésben, mint a tartós árvíz. (…) A helyzetet talán jól jellemzi az egyik társulati igazgató főmérnök feljegyzése: „…nehezebb feladat volt az árvédelmi szertárak hiányzó felszerelésének pótlása. Főleg a szerszám, palló- és kötélanyag ment tönkre a háború alatt. A kötélárut úgy pótoltam, hogy a Krasznában engedély nélkül kendert áztató embereket megvámoltam és az így nyert kenderből feldolgozás után kiegészítettem a társulati szertárak hiányzó készletét. Tudom, hogy ez tulajdonképpen törvénytelen cselekedet volt, de szükség törvényt bont és más mód nem állt rendelkezésre, hogy a hiányokat pótoljam.”[10]
A szerzők azt is leírták, hogy sok esetben a lakosság eltüzelte az árvízvédelemre szánt karókat és egyéb faanyagot, valamint az ártéri erdők állományát. További nehézséget okozott, hogy nem volt elég gátőr (az országos 3820 kilométerre 579 fő) és gépész (a 150 állandó és 215 mobil szivattyúra 74 fő), egy mérnökre pedig kb. 330 km2 terület jutott, így esélye sem volt mindenhol alaposan eljárnia.[11] Ennek ellenére egyértelműen őket tették felelőssé; több vezetőt Vas Zoltán a helyszínen leváltott, Reviczky Györgyöt pedig (az ő visszaemlékezéséből olvashattunk fentebb) le is tartóztatták. Az államosítás másik oka az lehetett, hogy az ármentesítő társulatok – az állami támogatást kiegészítendő – komoly gazdasági tevékenységet folytattak (rizstermesztés, kaszálók-rétek bérbeadása, szeszfőzés, gyümölcsösök), ami azért elég csábító erőnek hatott.[12] Visszaélések biztosan voltak, egyes visszaemlékezések arról is szóltak, hogy pár hízó jó helyre történő leadásával „nyugis” gátőri álláshoz is lehetett jutni, ugyanakkor az árhullám levonulása után összehívott szakmai-politikai testület is azt állapította meg, hogy
„a bekövetkezett árvízkatasztrófa a gátak jelenlegi magassága mellett elhárítható nem volt, mert az árvíz a védműveket messze felülmúló méretű volt…”[13]
és a mentesítők lehetőségeikhez mérten mindent megtettek, de akkoriban olyan idők jártak, hogy nem lehetett kudarc vagy katasztrófa szabotőrök és/vagy ellenséges aknamunka nélkül…
Ezek után nem is meglepő, hogy 1948. június 2-án állami kézbe került az árvízvédelem, ugyanakkor megemelték az erre fordított összegeket is, ráadásul az 1947/48-as árvíz hatására két évvel később elindult a határvízi együttműködés a Szovjetunióval, ami egységes védműrendszer kialakítását eredményezte; évtizedekig nem is volt gátszakadás ezt követően, 2001-ben aztán ismét Tivadarnál csapott le a Tisza. Külön érdekes a szerzőpáros azon megállapítása, amely szerint a közel 70 milliós kár (40 millió mezőgazdasági, a többi épület, híd és egyéb műtárgy) mindössze 16 milliós ráfordítással elkerülhető lett volna. [14]
A tivadari gátszakadás története ugyanakkor nem ért véget a károk helyreállításával, vagy az árvízvédelem államosításával! 1950 novemberében mutatták be ugyanis az Aranycsillag című szocialista operettet (ez volt az első ilyen hazánkban), amelyet a nagy árvíz és a gátszakadás ihletett. A műfaj célja egyértelműen az átnevelés volt, bár sokan csak azon színészek (Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Mezei Mária) miatt ültek be egy-egy előadásra, akik még ebből is a maximumot tudták kihozni. A szocialista operett, ahogy akkoriban sok minden más is, a Szovjetunióból érkezett, ezt igyekeztek magyar viszonyokra adaptálni; a gátszakadás, illetve a heroikus küzdelem kétségkívül színpadra/filmvászonra való téma, ugyanakkor itt a fő szerepet inkább a jóságos párt és a háttérben aljas módon mesterkedő kulákok és más osztályidegen elemek, na meg az ellenük vívott harc játszotta. A történet szerint Újfaluba éppen készülnek bevezetni az áramot, de a munkálatok nem haladnak a tervek szerint (szabotázs?), így a községben zenés-táncos műsort adó katonákat is bevonják a termelő munkába. Ekkor jön hír a tavaszi árhullámról, így persze mindenki a gátakra vonul, amit a gonosz kulákok át akarnak vágni, hogy a víz elöntse a szépen gyarapodó TSZ földjeit.
„Most a víz az ellenség. Ez is harc. (…) A készültség titok. Minek a riadalom, hogy már a honvédséget is mozgósították? Ez csak zavarná a munkát és az ellenséget is segítené, aki a saját malmára hajtaná még az árvizet is!”[15]
– mondja az operett politikai tisztje, ami jól jellemzi a korabeli paranoid titkolózást és a mindenhol ott szimatoló ellenségtől való beteges félelmet. Bár a lakosság és a katonák minden erejét leköti a védekezés, marad idő arra is, hogy az egyik tisztiiskolás és a TSZ fiatal elnöknője között szerelem szövődjön (a szexualitást nyilván meghagyják a hanyatló nyugat ópiumának). Ezalatt a grófék volt társalkodónője, egy kulák és egy horthysta ezredes, miközben isznak és szellemet idéznek, aljas tervet szőnek a népi demokrácia bomlasztására; a gátakat akarják tönkretenni, ráadásul a kulák javaslatára úgy, hogy előbb a saját földjüket öntse el a víz, így nem keverednek gyanúba (bár az a gyanús, ami nem gyanús). Szerencsére a borbély, aki épp katonai szolgálatát tölti, kihallgatja ármánykodásukat, és bár rálőnek (meg is sebesül), elviszi a hírt az illetékes elvtársaknak, akik csírájában fojtják el az összeesküvést. Persze a víz sem önti el a falut, és a villanyt is sikerül időben bekötni. A darabban tökéletesen jelennek meg a sztereotípiák-toposzok; a folyton szervezkedő, ellenséges régi rend (csoda, hogy papot nem kevertek a dologba), a gátépítésben is munkaversenyt rendező lelkes kommunisták, a falu modernizálása (Leninnek is szívügye volt már a villamosítás), a grófi kastély „kipucolása” és a traktoroslány is. A darabot 1951 tavaszától Csehszlovákiában is játszották, Budapesten pedig két és fél hónap alatt 87 előadást ért meg. Az Aranycsillag a szocialista operettel együtt mára eltűnt a történelem süllyesztőjében, ugyanakkor ha torzítva és egyszerűsítve is, de legalább valahol emléket állított a nagy tiszai árvíz áldozatainak és a mentésben-helyreállításban résztvevőknek.[16]
Bár azóta több nagy árhullám is levonult a Tiszán (pl. 1970, 2001), az 1947-est ma is mérvadónak tekintik, és akik átélték, sosem felejtették el. Tivadaron külön Árvízi Emlékpark is létesült a jeges ár 50. évfordulóján.
A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével készült.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Jegyzetek
[1] Makói Népújság 1957. január 4. 2. o.
[2] Szabad Nép 1948. január 21. 3. o.
[3] Népszava 1948. január 23. 5. o.
[4] Uo.
[5] Szabad Nép 1948. január 20. 3. o.
[6] Uo.
[7]Uo.
[8] Friss Újság 1948. január 21. 1. o.
[9] Uo.
[10] Szlávik – Fejér 302. o.
[11] Uo. 303. o.
[12] Uo. 304. o.
[13] Uo. 307. o.
[14] Uo. 310-311
[15] Kaján 131. o.
[16] Kaján 129-132. o.
Források és szakirodalom
Friss Újság 1948. január 21.
Kaján Imre: Árvíz az operett színpadon 1950-ben in: Ihász István – Pintér János (szerk.): Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 5., Magyar Múzeumi Történész Társulat, Budapest, 2005. 129-138. o.
Makói Népújság 1957. január 4.
Népszava 1948. január 23.
Szabad Nép 1948. január 20., 21.
Szlávik Lajos – Fejér László: Töltésszakadások a Felső-Tiszán 1947 szilveszterén Vízügyi Közlemények, LXXX. évfolyam, 1998/2. 286-318. o.
A nyitóképen: az elöntött Tarpa 2001 márciusában
[…] témák szerepeltek? Például egy traktorra szerelhető szerkezetet mutattak be, amellyel az árvízvédelmi gátakat is lehetett gépi úton kaszálni, de szó esett a porcelángyártás korszerűsítéséről is. […]